Édes Anyanyelvünk, 1988 (10. évfolyam, 1-4. szám)
1988-01-01 / 1. szám
Kazinczyra emlékezve Tisztelt Ünneplő Közönség! Kazinczy Ferenc ellentmondásokkal teli életének egyik legellentmondásosabb pontjánál állunk. A mai naptól emléktábla, emlékjel figyelmeztet bennünket, hogy itt állt anyanyelvi kultúránk nagy ápolójának - s bízvást mondhatni: anyanyelvű kulturáltságunk megmentőjének szülői háza. Szülői háza, de nem szülőháza. Nagy elődünk, követendő mintaképünk, nem itt látta meg a napvilágot, hanem a nagyatyai házban, Érsemlyénben. Azon a szűkebb tájon, amely később Arany Jánost, majd Ady Endrét adta a magyarságnak. Arany Jánost, aki a Kazinczy által európaivá emelt magyar műveltséget visszavezette népi gyökereihez, majd Ady Endrét, aki az önmagához viszszafordult magyarságot Európához kapcsolta ismét. Szülői ház, szülei háza állt itt, mely valójában sosem volt számára igazi otthon, meleg családi fészek. Nyolcéves koráig csak rövid hónapokat töltött Regmecen, s utána is alig egy évre került vissza, hogy aztán Késmárkra menjen, német szóra, majd a pataki Alma Materba, a magyar múltat és jelent megismerni, s a jövő építéséhez kedvet kapni és erőt gyűjteni. Alsóregmecről vitték el hosszú fogságába, s negyvenkét évesen ide tért vissza némileg hosszabb időre, megtörtén és megalázottan. De a család nemigen fogadta be: szégyellték a múltját, és bírálták kultúraszervező - az ő szemükben semmittevő - akkori életét. 1804-ben nősült, de csak akkor tudott valóban megházasodni, mikor Széphalomra telepedett; addig hol apósa, hol nagyapja házában kellett feleségével meghúzódnia. Alsóregmectől Széphalomig talán fél óra járás; neki ez az út két esztendeig tartott. Széphalmi otthonában sem lelt igazi nyugalmat, biztonságot. Végtelen szellemi gazdagságát anyagi szűkösség korlátozta, s bármennyire Avatóbeszédként elhangzott Alsóregmecen, 1987. október 23-án, a Kazinczy Ferenc szülői házának helyét megjelölő emléktábla leleplezésekor, szellemi vezére lett is az országnak, ezt a feladatát a megyei levéltárnak egy szűk irodahelyiségébe szorítva kellett ellátnia. Talán anyai nagyapja, Bossányi Ferenc mintája hatott rá, akiről „Pályám emlékezete” című munkájában így ír: „Náddal födött, vályogból rakott házában, pátriárkái fensőbbséggel élő; bírája, békéltetője, tanácslója az ügyefogyottaknak, perlekedőknek, osztozkodóknak, akik idegen vármegyékből is, több napig járó földekről AZ IFJÚ KAZINCZY hozzá folyamodjanak... Vagyonával keveset gondola; ménese, gulyája, nyájai örömére voltak, nem haszonra.” Mert a világ vége, a sáros abaúji falucska, egy időre őáltala az ország közepévé vált, ahová - akár rokonszenvvel, akár ellenérzéssel, de letagadhatatlan figyelemmel - minden akkori tollforgató tekintett. És a tollforgatás akkor nem pusztán irodalom volt, hanem politikai küzdelem a nemzeti fennmaradásért. Hogyan lett hát a megalázott fogolyból szabad lélek, a család szégyenéből a nemzet büszkesége? Úgy, hogy felismerte: nincs olyan szűkre szabott tér, amely a szellemet is beszoríthatná, tétlenségre kárhoztathatná, tehetetlenségre ítélhetné! S ezt üzeni most is a mának. Hogy amikor szűkül a tér, nem azt kell siratni, ami nincs, hanem azt megragadni, ami mégis van. Hogy először ki kell tapogatni a mozgás korlátait, mert úgy lehet megtalálni a korlátokon belüli mozgás lehetőségét. „Az minden érdemem - idéztük tőle az ünnepségre szólító meghívón -, hogy tüzem soha el nem lankadott.” Igen, a tűznek égnie kell. A nagynagy tűznek, hogy melegedjenek az emberek. Fontos figyelmeztetés ez tőle - és méltó utódaitól - a mai kornak, amelyben ki-ki a maga kis tüzénél igyekszik sütögetni a maga kis pecsenyéjét. Nemes gesztus a környék központi városától, Sátoraljaújhelytől, s a megyében alakult, de országossá népesedett Kazinczy Ferenc Társaságtól, hogy emlékeztetőt állít nagy elődünk zaklatott, de áldásos életének minden fontosabb pontjára. Emlékjelet, figyelmeztetőt. És nagy elégtétel, hogy a község, Alsóregmec, visszafogadja e formában azt a fiát, akit családja majdhogynem kitagadott innen. Kazinczynak és más nagyjainknak ilyenformán való megbecsülésével nem nekik tartozunk, hanem önmagunknak. A ház alapokra épül, a fát a gyökérzete tartja és élteti. Fontos figyelmeztetés ez ma, amikor azt látni: szakadozóban van a fejlődés folyamatossága, gyengülőben a nemzedékek közötti tapasztalatátadás, amikor a magunk múltját átlépve túlzottan is a mások jelene adja a mintát. Amikor a lelki nagyság helyébe az erkölcsi kicsinység tolakszik ideálként, s a Kazinczy igényelte „fentebb stíl” helyére nagyon is alantabb stílus tör be, és válik egyre általánosabbá. Figyelmeztessen hát bennünket ez az emlékjel is arra, hogy a „most” és az „itt” nem beszorít, hanem beépít bennünket a mai korba és ebbe a kis hazába; hogy múltunkat nem siratni kell, hanem tanulni belőle; hogy jövőnket - ha szorít is a jelen - nem kivárni kell, hanem felépíteni; s hogy az ebben való közös munkálkodás nem keserves kényszer, hanem megtisztelő kötelesség és biztató lehetőség. Adjon nekünk ehhez erőt és hitet Kazinczy Ferenc példája is. Deme László ÉDES ANYANYELVÜNK !