Édes Anyanyelvünk, 1988 (10. évfolyam, 1-4. szám)

1988-01-01 / 1. szám

Kazinczyra emlékezve Tisztelt Ünneplő Közönség! Kazinczy Ferenc ellentmondások­kal teli életének egyik legellentmon­dásosabb pontjánál állunk. A mai naptól emléktábla, emlékjel figyelmeztet bennünket, hogy itt állt anyanyelvi kultúránk nagy ápolójá­nak - s bízvást mondhatni: anyanyel­vű kulturáltságunk megmentőjének­­ szülői háza. Szülői háza, de nem szülőháza. Nagy elődünk, követendő mintaké­pünk, nem itt látta meg a napvilágot, hanem a nagyatyai házban, Érsem­­lyénben. Azon a szűkebb tájon, amely később Arany Jánost, majd Ady Endrét adta a magyarságnak. Arany Jánost, aki a Kazinczy által európaivá emelt magyar műveltséget visszavezette népi gyökereihez, majd Ady Endrét, aki az önmagához visz­­szafordult magyarságot Európához kapcsolta ismét. Szülői ház, szülei háza állt itt, mely valójában sosem volt számára igazi otthon, meleg családi fészek. Nyolc­éves koráig csak rövid hónapokat töl­tött Regmecen, s utána is alig egy évre került vissza, hogy aztán Kés­márkra menjen, német szóra, majd a pataki Alma Materba, a magyar múl­tat és jelent megismerni, s a jövő épí­téséhez kedvet kapni és erőt gyűjteni. Alsóregmecről vitték el hosszú fogságába, s negyvenkét évesen ide tért vissza némileg hosszabb időre, megtörtén és megalázottan. De a csa­lád nemigen fogadta be: szégyellték a múltját, és bírálták kultúraszervező - az ő szemükben semmittevő - akko­ri életét. 1804-ben nősült, de csak akkor tu­dott valóban megházasodni, mikor Széphalomra telepedett; addig hol apósa, hol nagyapja házában kellett feleségével meghúzódnia. Alsóreg­­mectől Széphalomig talán fél óra já­rás; neki ez az út két esztendeig tar­tott. Széphalmi otthonában sem lelt igazi nyugalmat, biztonságot. Végte­len szellemi gazdagságát anyagi szű­kösség korlátozta, s bármennyire Avatóbeszédként elhangzott Alsóregme­­cen, 1987. október 23-án, a Kazinczy Fe­renc szülői házának helyét megjelölő em­léktábla leleplezésekor, szellemi vezére lett is az országnak, ezt a feladatát a megyei levéltárnak egy szűk irodahelyiségébe szorítva kellett ellátnia. Talán anyai nagyapja, Bossányi Ferenc mintája hatott rá, akiről „Pá­lyám emlékezete” című munkájában így ír: „Náddal födött, vályogból ra­kott házában, pátriárkái fensőbbség­­gel élő; bírája, békéltetője, tanácslója az ügyefogyottaknak, perlekedőknek, osztozkodóknak, akik idegen várme­gyékből is, több napig járó földekről AZ IFJÚ KAZINCZY hozzá folyamodjanak... Vagyonával keveset gondola; ménese, gulyája, nyájai örömére voltak, nem haszon­ra.” Mert a világ vége, a sáros abaúji falucska, egy időre őáltala az ország közepévé vált, ahová - akár rokon­­szenvvel, akár ellenérzéssel, de leta­gadhatatlan figyelemmel - minden akkori tollforgató tekintett. És a tollforgatás akkor nem pusz­tán irodalom volt, hanem politikai küzdelem a nemzeti fennmaradásért. Hogyan lett hát a megalázott fo­golyból szabad lélek, a család szégye­néből a nemzet büszkesége? Úgy, hogy felismerte: nincs olyan szűkre szabott tér, amely a szellemet is be­szoríthatná, tétlenségre kárhoztat­hatná, tehetetlenségre ítélhetné! S ezt üzeni most is a mának. Hogy amikor szűkül a tér, nem azt kell si­ratni, ami nincs, hanem azt megra­gadni, ami mégis van. Hogy először ki kell tapogatni a mozgás korlátait, mert úgy lehet megtalálni a korláto­kon belüli mozgás lehetőségét. „Az minden érdemem - idéztük tőle az ünnepségre szólító meghívón -, hogy tüzem soha el nem lankadott.” Igen, a tűznek égnie kell. A nagy­­nagy tűznek, hogy melegedjenek az emberek. Fontos figyelmeztetés ez tőle - és méltó utódaitól - a mai kor­nak, amelyben ki-ki a maga kis tüzé­­nél igyekszik sütögetni a maga kis pecsenyéjét. Nemes gesztus a környék központi városától, Sátoraljaújhelytől, s a me­gyében alakult, de országossá népe­sedett Kazinczy Ferenc Társaságtól, hogy emlékeztetőt állít nagy elődünk zaklatott, de áldásos életének minden fontosabb pontjára. Emlékjelet, fi­gyelmeztetőt. És nagy elégtétel, hogy a község, Alsóregmec, visszafogadja e formában azt a fiát, akit családja majdhogynem kitagadott innen. Kazinczynak és más nagyjainknak ilyenformán való megbecsülésével nem nekik tartozunk, hanem önma­gunknak. A ház alapokra épül, a fát a gyökérzete tartja és élteti. Fontos figyelmeztetés ez ma, amikor azt lát­ni: szakadozóban van a fejlődés fo­lyamatossága, gyengülőben a nemze­dékek közötti tapasztalatátadás, ami­kor a magunk múltját átlépve túlzot­tan is a mások jelene adja a mintát. Amikor a lelki nagyság helyébe az erkölcsi kicsinység tolakszik ideál­ként, s a Kazinczy igényelte „fentebb stíl” helyére nagyon is alantabb stílus tör be, és válik egyre általánosabbá. Figyelmeztessen hát bennünket ez az emlékjel is arra, hogy a „most” és az „itt” nem beszorít, hanem beépít bennünket a mai korba és ebbe a kis hazába; hogy múltunkat nem siratni kell, hanem tanulni belőle; hogy jö­vőnket - ha szorít is a jelen - nem kivárni kell, hanem felépíteni; s hogy az ebben való közös munkálkodás nem keserves kényszer, hanem meg­tisztelő kötelesség és biztató lehető­ség. Adjon nekünk ehhez erőt és hitet Kazinczy Ferenc példája is. Deme László ÉDES ANYANYELVÜNK !

Next