Édes Anyanyelvünk, 1996 (18. évfolyam, 1-5. szám)

1996-02-01 / 1. szám

Vári Attila Arra a kérdésre, hogy hol volt, nagyon egyszerű a felelet. Itt helyben volt valaha egy Magyarország, ahol nemcsak a költők foglalkoztak nyelvújítással, de egy valamirevaló, önmagára adó szakember sem az idegen szavak átvételében jeleskedett, hanem abban, hogy ne lokomotívok vontassák a trónt, hanem a mozdony. És két pályaudvar vagy két állomás között - nem stáció az sem -, szóval a két állomás között nem telegrafáltak, hanem táviratot váltottak, rövidebben: táviratoztak vagy sürgönyöztek. Mai köznyelvünk letéteményesei, a példaadók a rádióban és a tévében megszólaló műsorvezetők, bemondók, riporterek. Tessék csak megfigyelni, és itt már nem is a pöszítés, hadarás a lényeg, hanem az, ahogy a nagynevű műsorvezetők azt mondják: egyenlőre nem lehet... Eszébe sem jut senkinek kijavítani őket, megmagyarázni nekik, hogy egyenlőre lehet vágni a virágok szárát, de azt, amit ők akartak, egyelőre nem így kell mondani. Utálom, mondja tripla hosszúságú ú-val neves színészünk azt a szót, amelyben természetesen rövid hangzót kellene ejtenie... „Ősi” ünnep, Valentin? Ilyenkor Alexander, Joe és Ben napja előtt tetszik tudni, ők azok, akik zsákban hozzák a meleget Valentin után - szóval ilyenkor, Sándor, József, Benedek előtt rettegve várom, hogy majd reggeltől estig e három személynév idegen formájával lesz tele a tévé, rádió, mert ugye Valentin napja előtt már szinte egy héttel elkezdődött az „ősi” magyar ünnep előkészítése. Valamikor a keresztény középkorban hol volt, hol nem volt, egy közép-európai nép a szentek neveit úgy vette át, hogy a magyar hangzórendszerbe illesztette azokat - bizony mondom, az a fránya Valentin nem más, mint Bálint, csak hát a Bálint nem elég úri hangzású azoknak, akik egy újabb ünnepet, a fogyasztói társadalom egy újabb nyavalyáját akarják rászakasztani a nemzetre. Itt nálunk nem lehetett Bálint-napi ünnep, mert Magyarországon e jeles napon nem virágzik a narancsfa, és egyáltalán semmi sem virágzik a természetben. Hogy mire jó e nap? Arra, hogy a karácsonyi kötelező procc ajándékozás, a Mikulás deformálódott vásárlási láza, a húsvéti nyuszi „tegyünk ki magunkért, emberek” üzletrohamai mellé még be lehessen iktatni egy „költekezzetek”-napot. Oh szegény Balassi Valentin... Talán helytelenül mondom a nevét, talán úgy illene, hgy Balassi Valentinnek ejtsem - hiszen ejtéstechnikánk óriási. Ejtés és nem kiejtés. Annácskák Párizsban A latin kölcsönszavakat az európai nemzetek beillesztették nyelvükbe, új hangzást kaptak, de... miért kellene nekem az international szót „internésenel”-nek ejtenem? Miért? Talán holnaptól már Cicero, Caesar nevét is angolosan kell kimondanunk? HOL VOLT, HOL NEM VOLT Alig várom már, hogy hírt kapjak arról, hogy Franciaországban divat magyaros becéző formákra keresztelni a gyermekeket. Alig várom, hogy Annácskák sora futkározzon Párizs utcáin, legalább annyi, mint amennyi Anette itt magyarországon. Anette, Bernadette, Yvette, Suzette és a többi kicsinyítős név. Halálra röhögöm magam, ha a kis Juliette úgy mutatkozna be egy francia faluban, hogy ő Juliska... Másodrendű dolgokon töprengek? - Nem hiszem. A nyelv viszonylatában nincsenek elsődleges és másodlagos dolgok. Csak következmények vannak. Mert minden mindennel összefügg. Akik nem tudják szépen, tisztán, szabatosan kifejezni gondolataikat, azoknak nem kell okvetlenül az éter hullámain a köznyelvet rontaniuk. Röhincsélő hölgyek Az éter hullámai... Egyik éjszaka valami egészen furcsa dolgot hallottam, nem tudom, melyik adón általában a Kossuth rádiót hallgatom középhullámon, de akkor éjjel a rövidhullámú tartományban három röhincsélő hölgy akarta mindenáron tegezésre bírni Orbán Viktort, aki sehogy sem állt kötélnek - illemről már rég nem illik beszélni, de azért mégis elmondom e három riporter-műsorvezető hölgynek (hátha nem tudták), tegezést kezdeményezni nálunk fiatalabbakkal, nálunk rangban alacsonyabbakkal illett és illik, s egy pártelnök-képviselő, még ha olyan fideszesen fiatal is, nem az a kategória... Horn urazzák a miniszterelnököt, nem tanulták, nem tanította nekik senki, hogy Kovács úr lehet a sarki fűszeres, de az, akit beosztása miatt kérdez a műsorvezető, nem Horn úr, az miniszterelnök úr, esetleg csak simán: „Horn Gyulát kérdezem...” Nem vágyok arra, hogy főméltóságú, kegyelmes, méltóságos és nagyságos urak parádézzanak az országban, de az elvtársazás után illene megtanulni, kit hogyan kell szólítani. „Őfelsége..." - hallom minap egy híradásban, pedig csak egy trónörökös érkezett. Van egy anekdota, mely szerint a szarajevói gyilkosság után Ferenc József megkérdezte a szárnysegédét: „Hogyan viselkedett őfensége?” - „Katonához méltón, felség.” - „Ezt el is vártuk őfenségétől.” Nos, egyszerű hallgatóként, nézőként én is elvárom, hogy aki fogalmaz, az tanulja meg a szabályokat, lett légyen szó nyelvi törvényekről vagy csak az illem diktálta szokásokról. Illem és szokások. Minap a budapesti Arany János utcában négy emberre volt szükség, hogy egy gyermekkocsit átemeljünk a gyalogátjárót eltorlaszoló autó fölött, és ez nem túlzás, de az akkumulátoros rokkantkocsit már négyen sem tudtuk átsegíteni... Nem is mondanám el ezt a kis cserkésztörténetet, ha a Nádor utca sarkán nem éppen egyik tévés kolléga kocsija lett volna az akadály... Hogy finoman fogalmazzak, leégne a pofámról a bőr, ha, mondjuk, egy környezetvédő műsor után a Rádió vagy a Tévé előtt kocsiba szállnék, hogy zöldműsor-haknizásom újabb színterére siessek a Belvárosban. Mint mondottam, minden mindennel összefügg. Hajdanában beszédtechnika-tanárok foglalkoztak azokkal, akik az éter hullámain besuhantak mások lakásába. Ma már az vezet műsort, aki a „szponzorpénzt” hozza. Nincs inaskodás, nincs segédszerkesztői, gyakornoki idő. Angol lemezlovasokat utánozó félkegyelműektől óvom a gyermekeimet, s talán nem is tudom elhitetni velük, hogy így nem szabad beszélni, hogy a magyar mondat és szóhangsúly nem ilyen. De hát miért hinnék el? Félanalfabéta gyerekek Évek óta tudjuk, hogy a képolvasás nem célravezető, hogy csak azoknak való, akik történelmi-etimológiai írásmódjuk miatt a leírt betűcsoportot egészen más hangzókkal ejtik, s a nebulók csak így tudják rögzíteni az írás és ejtés közötti különbséget. A magyar nyelvben a betű a hang képe. A magyar olvasásba még egy képet beiktatni annyit jelent, hogy összezavarjuk azt, ami különben tiszta képlet... Hatodikos-hetedikes gyerekek nem tudnak szótagolni, felső tagozatos tanárok mondják már évek óta, hogy azért nem lehet fizikát, történelmet, számtant és irodalmat érdemben tanítani, mert a gyerekek nagy része félanalfabéta. Tetszenek tudni, hogy mi a magyar fizetőeszköz neve? Aki arra gondol, hogy Flórencben vert virágos (latinul Hős, floris) aranypénzből megmagyarosodott forint, az téved. Az első elemisek egyik számtankönyvében a márka és a pfennig szerepel, mert nyilván csencselésre csak így nevelhető a nemzet. Kedves írómat, Karácsony Benőt parafrazálva: „Vannak schillingek, pfennigek, őrök, a tankönyvkészítők oh be dőrék.” Hol volt... Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ábécéskönyv, és volt egyszer egy szorzótábla, de ezek olyan primitív dolgok voltak, hogy csak einsteinok és telierek, neumannok és vörössándorocskák, józsefattilácskák és illyésgyulácskák nőhettek ki belőle. " Mi olyan modernek, sőt modernek vagyunk, hogy már nem illik tudni az egyszeregyet, nem illik nagynevű színészeknek tudni, hogy az utálat rövid u-val ejtendő. Nem illik illemről beszélni, s úgy egyáltalán beszélni sem illik. Pedig, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy bűvöletesen szép anyanyelvünk, de aztán jöttek a dizájnerek a prodzsektjeikkel és lízingeltettek velünk egy kis nyelvi linkséget, mert ugye már nem illik a szocializmus után tervről beszélni, oh istenem, Petőfi Alexander, alig várom, így Balassi Valentin napja után, hogy az éter hullámain hallgathassam Füstbe ment prodzsekt című versedet. Ha lapunk megnyerte tetszését, kérjük, hívja fel rá mások figyelmét is!