Édes Anyanyelvünk, 1996 (18. évfolyam, 1-5. szám)

1996-02-01 / 1. szám

Szathmári István Mostanában nem szoktunk a népről beszélni. Még kevésbé a harmincas évek népi íróiról. Szépirodalmi munkáikat nem olvassák, még a magyar szakos hallgatók sem. Aztán sokan szégyellik tájnyelvi beszédüket, nemegyszer úgynevezett regionális köznyelvi formájukban is, amikor tudniillik már csak a legjellegzetesebb nyelvjárási vonások maradnak meg a beszédben, és azok is jócskán tompítva. Ismét mások már jóformán „eltemették” a nyelvjárásokat, és ami nincs, arról természetesen beszélni sem kell... Hadd hangsúlyozzam azonban mindjárt: a nyelvjárások, ha - egész életünk gyors változása következtében - mennyiségileg és minőségileg összébb is szorulnak, hála Istennek, élnek, és a nyelv természetét figyelembe véve még nagyon sokáig élni fognak. Regionális köznyelvi formájukban meg még inkább. Aztán ki tagadhatná, hogy Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István és a többiek írásainak megvolt a korabeli - elsősorban a falusi - Magyarországot híven bemutató vonása, és ugyanakkor a sajátos, csak rájuk jellemző stílusa. Magam egyáltalán nem szégyellem bevallani, hogy három évvel ezelőtt, amikor a betegség egy időre ágyhoz kötött, többek között Szabó Pál regényei nyújtottak kikapcsolódást, mondanivalójukkal, elbeszélésmódjukkal, ízes, a népi gondolkodást sugalló stílusukkal. Hasonló meggondolásból vettem elő Illyés Gyulának valószínűleg 1947 körül írt és a „Teremteni” című kötetben megjelent, mindössze ötsoros költeményét, amelynek címe: Új nép a parton. így hangzik: Fürdőruhában széplépésű nő -Jó alakja az eleganciája. Hogy ideillik! Mily „előkelő"! S mi mindent mond el, ahogy kisfiára pillantva elkiáltja: „Hun mész te, Fercsi! Vigyázz, beeső!" Tartalmilag, nyelvileg, stilisztikailag is jellegzetes vers. Valahogy sugallja a második világháború utáni új világ reményeinek, az akkori feltétlen tenni akarásnak az irdatlan veszteségek ellenére is egyre vidámabb hangulatát. A cím - kiemelten arra utal, hogy új nép jelent meg a fürdőzők között a parton, minden bizonnyal a Balaton partján. A nép abban a jelentésben, amelyet az Értelmező Szótár így ír körül: „a parasztság és az övéhez hasonló életmódú és hagyományú emberek összessége”, pontosabban itt ezen nyilván a falusi parasztság értendő. Az új jelző meg arra vonatkozhat, hogy a korábbiaktól elütő, immár magára talált, magában is bízó, öntudatosodó emberekről van szó. És ez az új nép éppen úgy odaillik, mint az előkelők. Széplépésű nő jelenik meg tehát előttünk, akinek a jó alakja az eleganciája. És a költő az „új nép” iránti szeretetét, a vele való együttérzést, együvétartozást azzal érzékelteti, hogy előkelőnek mondja. De a szó idézőjelben szerepel, jelezvén, hogy ez az előkelőség mégsem azonos a korábbi fürdőzők előkelőségével. Aztán éppen azzal jellemzi az új népet képviselő fiatalasszonyt, hogy megszólaltatja, és valójában ekkor válik igazán világossá: egyszerű, nyelvjárást beszélő falusi asszonnyal találkoztunk, aki így kiált - nagyon sokat mondóan - kisfiára: „Hun mész te, Fercsi! Vigyázz, beeső!” Ahol határozói kérdő névmás zártabb magánhangzóval és -n raggal ejtett hun alakja, a Ferenc név Fercsi formájú becézése és a beeses helyetti beeső igealak egyértelműen jelzi: nyelvjárást beszélő, közelebbről dunántúli emberekről van szó. Ezenkívül az / hangok játéka, a kijelentő, kérdő, felkiáltó és parancsoló mondatok váltakozása, az egyszerre jambikus és magyaros verselés, valamint a sok mindenről árulkodó szavak teszik hatásossá a verset. KÉT VERSELEMZÉS* Illyés Gyula: Új nép a parton Áprily Lajos: Tavasz a Ki tudja, hányszor elolvastam és még el fogom olvasni - Áprily Lajosnak „Tavasz a házsongárdi temetőben" című versét, amelyet - külön is jelezve - „Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének” szentelt. Sajátos, felvillanyozó érzést sugall mindjárt a házsongárdi temető neve. Számomra felidézi 1972 tavaszát, amikor először mehettem el Kolozsvárra, és másnap reggel Szabó T. Attilának, az Erdélyi Szótörténeti Tár megálmodójának és lényegében megalkotójának a vezetésével felkereshettem mindenekelőtt azoknak a nagyjainknak a sírját, akiknek a nyelvtanírói munkásságával, illetve a magyar irodalmi nyelv megteremtésében betöltött szerepével foglalkoztam: a Szenczi Molnár Albertét, a Tótfalusi Kis Miklósét, továbbá az Apáczai Csere Jánosét. A temető egyébként is a csend, a békesség, a megnyugvás, a megváltoztathatatlan birodalma. A Kolozsvár fölé magasodó és a XVI. század óta fennálló házsongárdi temető meg arányos útjaival, ősi fáival, mindig megújuló virágaival és elsősorban megpihent csendes lakóival egyenesen a történelem, a városnak, egész Erdélynek, az erdélyiségnek a szimbóluma. A vershez való visszatérésemet azonban nem kevésbé magyarázza a vers páratlan dallama, zeneisége - mintha nyelvünk muzsikáját a maga egészében be akarná mutatni -, továbbá a dallamos nevű holland aszszony, az igazi feleség, Aletta van der Maet emlékének a felidézése. Áprily így kezdi versét: A tavasz jött a parttalan időben s megállt a házsongárdi temetőben. Én tört kövön és porladó kereszten Aletta van der Maet nevét kerestem. Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom, s tudtam, elmúlt nevét már nem találom. házsongárdi temetőben De a vasárnap délutáni csendben nagyon dalolt a név zenéje bennem. Majd a költő a férje, Apáczaira, a professzorra emlékezik, aki 1651 szeptemberében vette feleségül a módos utrechti család leányát, és aki családjával három év múlva hazatért Gyulafehérvárra, annak ellenére, hogy Bethlen Miklós tudósítása szerint meghívták az egyik hollandiai egyetemi tanszékre. Ezután megkezdődött Apáczai diadala és egyben kálváriája, és ez utóbbi idején a hűséges feleség mindig ott állt mellette, ahogy a költő emlékezik rá. Ha jött a harcok lázadó sötétje, énnyel dalolt a név, hogy féltve védje. S a dallamot karral kísérve halkan, napsugaras nyugat dalolt a dalban, hol a sötétség tengerárja ellen ragyogó gátat épített a szellem. Apáczai az iskolák szervezetére, egyetem felállítására vonatkozó reformtervei, továbbá Magyar Encyclopaediájában, filozófiai és pedagógiai műveiben megnyilatkozó szellemi fölénye, valamint szilárd, hajthatatlan jelleme miatt éles ellentétbe került tanártársaival, feletteseivel. A küzdelem aláásta egészségét, és mindössze 34 éves korában 1659 utolsó napján meghalt. Felesége minden bizonnyal nemsokára követte férjét, hogy pontosan mikor, nem sikerült kiderítenem. De vele a hűség szimbóluma szállt sírba. Áprily dallamos hangján: Gyámoltalan nő - szól a régi fáma - urát keresve, sínre ment utána... A vers befejezése így hangzik: A fényben, fenn a házsongárdi csendben tovább dalolt a név zenéje bennem. S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem, egyetlen könny, hogy azt a dallamot Aletta van der Maet-nak megköszönjem. *Elhangzottak a Kossuth rádió Édes anyanyelvünk című műsorában, 1994-95-ben. A szerk.