Eger, 1878 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1878-01-01 / 1. szám
XVII. év fz>vam. Előfizetési dij: Egész évre. . 5 írt — kr. Félévre . . . 2 „ 50 „ Negyed évre . I Egy hónapra . — .. 30 „ 45 „ Egyes szám . — 12 „ 1. szám EGER. Politikai s vegyes tartalmi hetilap, megjelenik minden csütörtökön. Kiadóhivatal: a lyceumi nyomda. Előfizetéseket elfogad: a szerkesztőség (Széchenyi-utca zsebközben 24. sz.) és Szoksdvyi Gy. könyvkereskedése Alapítványi uj ház a lyceum átellenében) s minden kir. postahivatal. Hivatalos hirdetésekért előre fizetendő , egyszeri közzétételért 1 frt 30 kr. 1878. január 1-én. Hirdetésekért minden 3 halálozott petit sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy petit sorhelyért 15 kr fizettetik. Előfizetésre való felhívás. Az újév közeledtével tisztelettel kérjük t. olvasóinkat előfizetéseik idejekorán való megújítására, nehogy a lap szétküldésében fenakadás történjék. Az előfizetési pénzek — legalkalmasabban posta-utalvány utján — kiadó hivatalunkba küldendők. Előfizetési föltételek: Az „Eger“ kiadó hivatala (évs. lyc. nyomda.) vétlenség volt észlelhető, s ezen látvány nemzeti keservünket csak fokozta, csak fájdalmassabbá tette ! És itt állunk most csüggedten, reménytelenül ez uj év küszöbén. Nem várjuk reménynyel a kikelet kinyiltát, mert a tavasz virága, mely most még a növényzet dermedt rügyeiben szunnyadt, csak uj aggodalmakat, uj borzalmakat hozhat számunkra. Nem várjuk örömmel a nap visszatérő melegét, mert sugarai csak pusztító dögvészt növelhetnek közelünkben, melynek öldöklése fölülmúlja tízszeresen egy háború iszonyait. Nem várunk semmi jót. De várjuk azt a nemzet minden jóravaló gyermekétől, hogy a próbáltatás, csüggedés, és reményvesztett napokon az összetartás, testvéri szeretetet és hazafiság erényeit öltve magára, egygyé olvad tetteiben és gondolkodásában, melyeknek egyedüli kitűzött iránya „a haza jobb léte legyen.“ Boldog ijévet az olvasónak! T. Egész évre. ... 5 frt — kr. Félévre . . . . 2 frt 50 kr. Évnegyedre . . . 1 „ 30 . Eger, jan. 3. 1878. Hó lepi el a rónákat. Vastag zúz ül a bérceken, és jégkéreg borítja a folyamok csendes tükrét. Mindenütt kihal az élet; mindenfelé a halál fehér leple és hidegsége. Az élet megfagyott, megdermedett. Eddig a biztató remény táplált napról napra bennünket. Hitünk tartott fenn, de az ősz lehulló leveleivel ködbe enyészett el reményünk, s hitünk hanyatlásával a kétség dermesztő hidege állott elő, s a hit és remény jéggé készül fagyni az emberi szivekben is. Az alig múlt év borongó napjait kétség és reménytelenség közepette kezdtük meg. Sűrű köd ült környös körül a láthatáron, és a messze keleti távolban sötét fellegek emelkedtek, s ezt látva, a töprengés szorongó aggodalmával telt meg a hazafi szív, esett kétségbe az érett tapasztalás, mert nemzeti fenmaradásunk, s ezredéves politikai életünk közvetett fenyegetését láttuk benne. És a nyomasztó télre következett zordon kikelet csak növelte tűnődésünket; s midőn kitörtek a vész, vihar elemei ; — mi „ . •• dön a végeken, közvetlen hazánk határain a szabad népek ’esküdt > ellensége, az északi hatalom bérenc zsoldosai, mint nyiltai#, bevallott szövetségeseink, a szabad testvérnemzet kiirtásával kezdték ásni annak örök temetkezési helyét: azt a sötét mély sírt, melyben egy nemzet enyészendik el, — csakis a tehetetlenség dühkiáltásával tiltakozhatunk a nép és nemzetközi jogok eltiprása ellen, s csakis az undor kifejezésével cáfolhatók meg e szövetség solidaritását. De részvétünk s kiáltó szavunk nyomtalanul enyészett el az űrben; s a gyáva népek millióinak szeméből nem a részvét könnye hullott azon sírra, mely elnyelendő egy nemzetet, a nép nagy családjának egy tagját, hanem mély és örök gyalázat XIX. század civilizatiójának, csak hideg önzés, és nyomorult Szeretet és menházak. Maholnap félszázada lesz már, mióta nemzetünk ősi, megizmosult aristocratikus viszonyaiba a demokratikus eszmék utat törtek maguknak,, s a 48/49-iki szabadságharcban diadalukat ünnepelték Magyarországon. Azóta törvények és állami intézmények által fejlesztve, uj, szabados, és veszélyes eszmék által fensőségre, uralomra erőszakolva, demagógok üzelmei által ,,népfönséggé“ magasztositva, erősödik, terjed és hódit; — de a nemzet szivében nem tud, nem képes valódi, életerős gyökeret verni, mert tenyésztalajából hiányzik annak legfőbb éltető eleme: a humanismus. Sok viz foly még addig el a Duna-Tiszán, mig Magyarországon a születés, vagyon, pénz, és értelmiség virágzó aristocratiája megfér, megbarátkozik, s amalgamizálódik az igazi democratiát képező elemmel: a néppel. Miért? Mert annak niveaujára sülyednie, a nemzet vesztére, nem szabad; azt pedig magához emelni vagy nem tudja, vagy nem akarja. De erre nincs is szükség. A democratiának a szó igazi jelentőségében semmi nemzetnél, állott légyen az a műveltség bármily magas fokán, soha sem volt és soha sem is lesz értelme. Az aristocratiával szemben, a democratia soha meg nem szüntethető eleme örökké az marad, ami volt: misera plebs. De a democratikus elveknek nem is az a valódi céljuk, hogy az úgynevezett „nép“ uralmát szentesítsék, mi csak a zavarosban halászni szerető, s önérdekeiket és céljaikat a népámításra alapító demagógok törekvése, hanem az, hogy a nemzettest az autocratiát, az önuralmat maga gyakorolja maga fölött, s annak intézésében a nemzettest minden tagjának, minden rétegének, tehát az úgymondott „népnek“ is megadja az őt jogosan megillető szerepet, befolyást, és jogot. Ez pedig józanul, s a nemzet javára csak úgy eszközölhető, ha a népet e szép és humánus jogainak, hatáskörének kellő és méltó gyakorlatára képessé, fogékonnyá sérelmessé tesszük, s oda fejlesztjük, hogy az a nemzetest organismusának tökéletesebb, mabb részeibe összhangzatosan beleilleszkedhessék. Mert olyan democratia, minővel az úgynevezett „népboldogía népet ámítják, az ő értelmükben vett „népfönség“ nemcsak n, de egyszersmind veszélyes agyrém, mely a social-democ-