Egészségügyi Dolgozó, 1982 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1982-01-01 / 1. szám

Kedves Olvasóink! Örömmel közöljük, hogy szerkesztő bizottságunk javaslatára szakszervezetünk elnöksége lehetővé tette, hogy az Egészségügyi Dolgozó 1982 januártól — a már megszokott, tetszetős nyomdatechnikai eljárással — változatlanul havi 2,50 forintért, de újra 12 oldalon jelenhessen meg. Boldog új esztendőt kíván a szerkesztő bizottság A gyógyszerellátás helyzete és problémái Múlt év november végén az országgyűlés ipari, szociális és egészségügyi bizottsága megtárgyalta az Egészségügyi és az Ipari Minisztérium együttes jelentését a gyógyszerellátás és -gyártás helyzetéről és problémáiról. A 7/1970. (VII. 23.) EüM. számú rendelet alapján, amely a gyógyszerkészítmények törzskönyvezését és belföldön történő forgalomba hozatalát szabályozza, Magyarországon gyógyszereket csak olyan állami vállalatok állíthatnak elő, amelyeket erre alapítólevelük feljogosít. E tekintetben az 1976. évi gyógyszer-felügyeleti egyezményhez való csatlakozást még további jogi szabályozás követte. Az Ipari Minisztérium felügyelete alatt jelenleg hat, az Egészségügyi Minisztérium felügyelete alatt egy — döntően szerobakteriológiai készítményeket előállító — gyógyszergyár jogosult gyártásra. Az általános szükségletet alapvetően öt gyógyszergyár elégíti ki. A termékválaszték nemzetköziösszehasonlításban is széles, az öt gyár azonban nem tudja teljesen kielégíteni az egészségügy igényeit. A hazai gyógyszerfogyasztás mennyiségben eléri a kisebb fejlett tőkés országok színvonalát, a választék azonban messze elmarad azokétól. Az Ipari Minisztérium felmérése szerint a gyógyszer-világfogyasztás átlaga — a fejlődő országok nagy részaránya miatt — mindössze 15 dollár évente, míg nálunk az egy főre eső gyógyszerfogyasztásban a negyedik helyen állunk. Az V. ötéves tervidőszakban belföldi gyógyszerfogyasztásunk értéke közel 70 százalékkal emelkedett. Az időnkénti gyógyszerhiány ellenére az elmúlt évek és a jelen gyógyszerellátása öszszességében megfelelőnek minősíthető. Az igények kielégítésében a belföldi gyógyszergyárak teljesítménye mellett szerepet játszott a behozatal bővülése. A hazai készítmények felhasználásának aránya 1976—1980 között 8 százalékkal csökkent. Ez részben elavultnak minősített, 1930—1950 között törzskönyvezett gyógyszerek gyártásának megszüntetésére vezethető vissza. A korszerűtlen szerek nemcsak az ellátás hatékonyságát csökkentik, hanem a gyógyszeripar gazdaságos működését is gátolják. A hazai gyógyszerválaszték távlatilag a kutatás és a gyógyszeripar fejlesztésével, rövid távon pedig a szabadalmak vásárlásának fokozásával, a reprodukciós kutatások szinten tartásával korszerűsíthető. Az eddigi gyógyszeripari gyártmányfejlesztés alapján azonban elvárható a hazai gyógyszergyáraktól, hogy megfelelően bővítsék a választékot, a szabadalmi világhelyzet sem teszi lehetővé minden jelentős új szer hazai gyártását. Kizárólag hazai gyártásból teljes választékot általában még a fejlett ipari országok sem tudnak biztosítani. A népbetegségnek tekinthető kórképek gyógyszereinek biztosítása viszont kizárólag a hazai gyógyszeripar feladata. A hazai gyógyszerszükségletnek közel ,35 százalékát jelenleg behozatalból biztosítjuk. Ez az ellátásban gyakran zavarokat idéz elő. Az országos gyógyszerellátó szervezet feladata annak biztosítása, hogy a szükséges gyógyszerválaszték az igények jelentkezésének helyén mindig rendelkezésre álljon. A gyógyszer útja hazánkban: — gyógyszergyárak, illetve Medimpex; — Gyógyáruértékesítő Vállalat; a megyei (fővárosi) gyógyszertári központok és hálózatok. Az ellátási láncban egyedül a Gyógyáruértékesítő Vállalat tartozik az Egészségügyi Minisztérium felügyelete alá. E vállalat a hazai ellátás összehangolója, 1950 óta működik, és a gyógyszerválasztéknak mintegy 65 százalékát kitevő hazai gyógyszerekből elvileg zavartalan ellátást biztosít. A Gyógyáruértékesítő Vállalat minden tárgyévet megelőzően hat hónappal külön-külön valamennyi gyógyszerből közli várható igényét. Ez a közlés tájékoztató jellegű, a konkrét megrendelések negyedéves szállítási szerződések formájában jönnek létre. Az éves igénybejelentés negyedévenkénti megrendelése olykor jelentősen különbözik. Ez szükségszerű: az igénybejelentés viszonylag hosszú távú prognózis, a megrendelés viszont a tényleges felhasználáson alapuló szükséglet megállapítása. A gyárak tehát negyedévenként szállítanak, a gyógyszertári központok rendeléseit viszont havonként teljesítik; ez csak megfelelő készletek alapján történhet. A Gyógyáruértékesítő Vállalat gyógyszerenként 70 napos forgalomnak megfelelő készletet tárol, a gyógyszertári központokés gyógyszertárak együtt további 140 napit. Ezt a készletet kisebb lemaradással hazai gyógyszerekből általában sikerül kialakítani. Hiányok akkor keletkeznek, ha a gyári szállítás üteme eltolódik, és a két szállítás közötti időszak erősen megnyúlik. A szocialista országokból behozott gyógyszerek a teljes választékban 13 százalékot képviselnek. Ezeket részben éves külkereskedelmi szerződések, másrészt ötéves szakosodási szerződések alapján szerzik be. Mindkét esetben probléma, hogy külkereskedelmi partnerünk vállalja-e az igényelt mennyiség szállítását. További nehézség, hogy a hazai gyógyszergyárak negyedév után szállítanak, a szocialista országok azonban általában csak éves visszaigazolásokat eszközölnek, szállításaik pedig ütemtelenek. Ennek következményeként a szocialista importgyógyszerek többségéből az átlagosnál magasabb készletet kell alakítani, ez pedig többletköltséget okoz. A gyakori hiányoknak alapvetően ezek az okai. Újabb keletű igen súlyos probléma, hogy a külkereskedelmi szervek által meghatározott pénzügyi kontingens nem nyújt fedezetet az igények kielégítésére, s így olyan esetben is meghiúsul a behozatal, ha a külföldi előállító szállítóképes lenne. Többek között az előbbiek is indokolják, hogy továbbra is ragaszkodjunk számos helyettesítő készítmény forgalmazásához. A teljes választék mintegy 22 százalékát kitevő törzskönyvezett tőkés importgyógyszerekből — a kötött devizakeret miatt — alig van lehetőség a folyamatos és zökkenőmentes ellátást biztosító készletek képzésére. Csak az életfontosságú szerekből vannak említésre méltó készleteink, pl. inzulinokból 90 napos, röntgenkontraszt-anyagokból 30 napos. A tőkés importgyógyszerekből nem az igények, hanem az orvosi szakmák által igazolt tényleges szükséglet kielégítésére törekszünk. Ennek biztosítására a korábbiakban többször, legutóbb 1981. január 1-i hatállyal szabályozta a minisztérium az importgyógyszerek rendelését és forgalmazását. A tőkés importkészítményeknél a világpiaci árak emelkedése külön probléma. Jóllehet, gyógyszerbeszerzési devizakeretünk évről évre növekszik, sőt 1981-ben rendkívüli többlet-gyógyszerbeszerzési lehetőséghez jutottunk, a szakmailag indokolt szükségletek maradéktalan kielégítésére változatlanul nincs mód. Főleg a kórházi igények kielégítésében jelentősek a feszültségek. Növeli a nehézségeket, hogy egyes, korábban KGST-országokból származó gyógyszereket különböző okokból kénytelenek vagyunk részben tőkésimportból pótolni. Törekvésünk elsősorban az, hogy a meglévő választékból biztosítsunk elfogadható ellátást, ennek viszont az a következménye, hogy a választék megmerevedett, több éve nem bővült, így a gyógyszeres terápiás lehetőségeink elmaradnak a kor tudományos-technikai színvonalától. Nagy részben erre vezethető vissza, hogy Magyarországon nem regisztrált mintegy 800 külföldi készítmény iránt jelentkezik viszszatérő igény. A gyógyszertári központok és a hálózataik tevékenységét az Egészségügyi Minisztérium irányítja. A gyógyszertárak száma a fővárosban 1975-ben 1402, 1980 végén 1444 volt; egy gyógyszertárra a fővárosban 10 068, másutt 6981 lakos jutott. Ez az arány nemzetközi viszonylatban kedvező, így nem tervezzük a gyógyszertárak számának további bővítését. A gyógyszertári szakmunkaerő alakulása különösen a fővárosban nem kedvező. Az egységekben 1976-ban 3237 gyógyszerészt (ebből Budapesten 752-t) és 4708 okleveles asszisztenst (ebből Budapesten 741-et). 1980-ban 3362 gyógyszerészt (ebből Budapesten 734-et) és 5846 okleveles asszisztenst (ebből Budapesten 764-et) foglalkoztattak, öt év alatt a gyógyszerészlétszám vidéken 5,7 százalékkal növekedett, a fővárosban viszont 2,4 százalékkal csökkent. A budapesti asszisztenslétszám 3,1 százalékos növekedése is csekély. A létszám kedvezőtlen alakulása veszélyezteti a gyógyszerkészítés és -kiadó munka biztonságát. A gyógyszertári központok készletezési, nyilvántartási rendszere a GyógyáruértékesítőVállalatéhoz hasonló irányelveik szerint alakult ki. A korlátozottan rendelkezésre álló gyógyszereket arányosan osztják el, egyenletes ellátásra törekedve. A gyógyszertárakat rendszeresen értesítik a hiánygyógyszerek beszerezhetőségéről, és feladatukká teszik, hogy ők is folyamatosan tájékoztassák körzetük orvosait. A készletek tárolása, elosztása megfelelő raktárakat igényel. A raktározási helyzet nehéz. Elsősorban a Gyógyáruértékesítő Vállalatnál, valamint a fővárosban nyomasztók a gondok, de számos megyében is. Egyes gyógyszertári központok tanácsi és egészségügyi minisztériumi támogatással vagy saját erejükből az elmúlt években intenzíven fejlesztették raktáraikat, országos viszonylatban azonban még nem kielégítő a helyzet. A VI. ötéves tervidőszak kiemelt beruházási feladata a Gyógyáruértékesítő Vállalat és a főváros raktárépítésének elősegítése. Gyógyszerellátásunknak az elmúlt években egyre élesedő problémája a fogyasztói árrendszer kötöttsége. 1977. január 1-től a gyógyszerek legcsekélyebb térítési díja 2 Ft, a többi gyógyszer esetében — beleértve az újakat is — a fogyasztói ár 15 százaléka. Ez a rendszer kettős ellentmondáshoz vezetett. Egyrészt a 2 Ft-os térítés a gyógyszerek e kategóriájának többségénél irreálisan csekély, így pl. bármely altatószer havi mennyiségének térítési díja naponkénti alkalmazást feltételezve nem éri el a 10 forintot sem, ugyanakkor különösen az utóbbi években forgalomba került szerek a havi adagokat számítva a 100 forintot is megközelítheti, sok esetben meghaladja. E szerek jelentős részét hosszan tartóan kell alkalmazni, számos esetben az idős embereknél. Figyelembe kell azt is venni, hogy egyegy beteg általában többféle gyógyszert is szed, így a gyógyszerkiadások az alacsony jövedelmű rétegeknél meghaladják a megengedhető mértéket. E társadalmi jellegűvé váló probléma megoldása egyre sürgetőbb, központi döntést igényel. , Az egészségügy a KNEB-vizsgálatok tükrében, a Központi Népi Ellenigőrzési Bizottság vizsgálataival sok segítséget ad az egészségpolitikai célok eredményes megvalósításához. A fővárosi és a megyei bizottságok több részterületet megvizsgáltak, foglalkoztak a közérdekű bejelentésekkel. A gyakrabban előforduló hiányosságok legtöbbször olyan fogyatékosságokat jeleztek, amelyek olykor központi intézkedést igényeltek. A lakossági bejelentések elemzése az egészségügyi ellátásban ma is nélkülözhetetlen. A KNEB által az elmúlt évtizedben végzett vizsgálatok témáival kapcsolatban megállapítható, hogy ezek az egészségügy fontos kérdései voltak. A vizsgálatok olyan összefüggéseket tártak fel, amelyeket akkor hivatali vonalon talán még meg sem fogalmaztak, de a vizsgálatok révén előtérbe kerültek, és azóta e kérdésekben számos intézkedés született. 1969-ben jelentés készült az ipari üzemek egészségügyéről. Azt kellett megállapítani, hogy „nem alakult még ki megfelelően a korszerű üzemegészségügyi tevékenység szervezeti és szakmai irányítása ... az ipar és a munkásság egyre növekvő súlyának megfelelően nagyobb szerepet kell biztosítani az üzemen belüli ártalmak elhárításának. A szakmai irányítást az ágazati specialitásoknak is megfelelően tovább kell fejleszteni.” Azóta az Országos Munkaegészségügyi Intézet, Munka- és Üzemegészségügyi Intézetté alakult át, az üzemegészségügyi szolgálat belekerült a gyógyítás-megelőzés egységébe, és a megyékben főigazgató-helyettes irányítja ezt a területet. Az 1951- ben kiadott és azóta sok alkalommal módosított üzemegészségügyi szabályozást korszerűsítve újból kiadták. Szorosabb az együttműködés az üzemegészségügy és a közegészségügyi-járványügyi szolgálat között. Javultak az üzemegészségügyi dolgozók életviszonyai, az üzemegészségügy és az ott dolgozók társadalmi és szakmai rangja megnőtt. A vállalatok sokat tesznek az üzemegészségügyi dolgozók életkörülményeinek javításáért, a rendelők felszerelésének bővítéséért, segítik a területileg illetékes kórház-rendelőintézet fejlesztését, mert felismerték: a munkások ellátása nemcsak attól függ, hogy a munkahelyeken van-e orvos és rendelő, hanem attól is, hogy az üzemorvos mögött álló szakrendelő és fekvőbeteg-gyógyintézet milyen. Ugyancsak jelentős volt 1970-ben az egészségügyi intézmények orvosiműszer- és berendezésellátásának vizsgálata. A megjelölt feladatok csak részben valósultak meg, és érdemes őket újból elővenni. Vonatkozik ez a műszaki fejlesztési koncepciókra, az eszközellátottsági normára, a körzeti orvosok műszerellátására. Lényegesen javult az intézmények eszközgazdálkodása, de kevés a szakember a műszerállomány üzemeltetéséhez, s megoldhatatlan továbbképzésük is. E kérdés jelentősége nagy, hiszen az egészségügy műszerállománya több mint 7 milliárd forint értékű. A KNEB 1972-ben vizsgálta az egészségügyi beruházások megvalósítását. A hiányosságok feltárása a tervezés, kivitelezés javítására vonatkozó javaslatok jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az V. ötéves tervben 11 ezer új kórházi ágy létesülhetett. Az akkori javaslatoknak megfelelően is előtérbe került a rekonstrukció, javult a tervezés, bár a beruházások elhúzódása miatt ma is sokszor korszerűtlenné válnak az eredeti elképzelések. Meggyorsult a műszerpark korszerűsítése, csökkentek a területi ellátásban a vizsgálatkor igen számottevő különbségek, az agystruktúra is kedvezően változott. (Pl. az elmeprogramban elért előrehaladás.) A Központi Népi Ellenőrzési Bizottság fontos kérdéseket vizsgált szervezési és kádervonatkozásban is, így pl. az iskola-egészségügyről tett jelentés alapján korszerűsítettük az iskola-egészségügyi ellátásról szóló miniszteri utasítást. E területen azonban korántsem megfelelő az előrehaladás. Ennek akadálya ma már nem a jogi szabályozás vagy a munkaerő hiánya, hanem helyenként az orvosok érdektelensége, továbbá az ellenőrzés hiánya. Megfelelően gyarapodott a főfoglalkozású iskolaorvosok száma, bár egyes helyeken nehezítő körülmény az iskolák munkarendje. Fokozott figyelmet kell fordítani erre a területre, ugyanis nemcsak az iskolás korúak szűrővizsgálatával, a kiszűrtek gondozásával van baj, hanem sok helyen az iskolák közegészségügyi viszonyaival is. Ezért a VI. ötéves terv kiemelt szakmai célprogramjában szerepel az iskola-egészségügy korszerűsítése. A vidék orvosellátottságának vizsgálatáról szóló KNEB-jelentés 1975-ben nemcsak egészségpolitikai, hanem társadalompolitikai szempontból is fontos volt. Az 1970-es évek elején annyi üres orvosi munkahely volt, hogy ez veszélyeztette az állampolgároknak az egészségügyi ellátáshoz való jogát. Az üres és nem főfoglalkozásban betöltött állások aránya 19-20 százalék volt. Sok volt a betöltetlen falusi orvosi állás, ugyanakkor más helyeken nagymértékű volt a fluktuáció. Mindez akkor következett be, amikor Magyarországon intenzíven fejlődött az orvosképzés, s ebben nemzetközileg is előkelő helyen álltunk. A javaslatok alapján tett intézkedések nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy 1980- ban az üres orvosi állások aránya már csak 4 százalék volt, és a hiányszakmák is feltöltődőben vannak. A következő években a mennyiségi fejlesztés mellett minőségi fejlesztésre is mód nyílik. A vizsgálat javaslatai között szerepelt az is, hogy a SZOT és az EüM dolgozza ki a gyógyszerrendelés olyan gyakorlatát, amely a fölösleges adminisztrációtól tehermentesíti az orvosokat és a lakosokat. Ez már egy évtizede napirenden volt, s a KNEB javaslata hathatós érveket adott a kezünkbe. A bevezetett változtatás nyomán a körzeti orvosok forgalma évi 10 millió pácienssel csökkent (50 millióról 40 millióra). A fogászati ellátás KNEB- vizsgálata igen időszerűnek bizonyult, mert a fogászati ellátáson nem látszott, hogy másfél évtized alatt a fogorvosok száma megkétszereződött, a munkahelyek száma háromszorosára növekedett, s az egy munkahelyre jutó napi átlagos működési idő 7,6 óráról 7,2 órára csökkent. Állandóvá vált a túlzsúfoltság és a kielégítetlen jogos igény, nem javult megfelelően a fogtechnikai munka, az iskolafogászati ellátás. A KNEB jelentése — amikor miniszteri értekezleten megtárgyaltuk — valamenynyi javaslatával együtt bekerült intézkedési tervünkbe, s a vizsgálat megállapításait az országgyűlés szociális és egészségügyi bizottsága is megtárgyalta 1978-ban, támogatva a szükséges intézkedések végrehajtását. Nem ilyen egyértelmű az előrehaladás a fogászati ellátás háttérterületén. A fogtechnika, az anyagellátás még ma is sok hiányosságot mutat. A fogművek elkészítési ideje lényegében nem változott: nyáron 2—3 hét, máskor 4—8 hét. Ebben nemcsak a laboratóriumok hibásak, hanem a szervezés, valamint az orvosok, fogtechnikusok kedvezőtlen aránya is. Kedvező viszont, hogy a fogművek minősége megfelelő, a reklamációk száma elenyésző, s korszerűbb a pótlások anyaga. A vizsgálat kitért a magánfogorvosi tevékenységre. Egyes területeken a magánfogorvosi gyakorlat hiányt pótol napjainkban is. A megtett intézkedések lendületet adtak a fogászati ellátás javításának, de az utóbbi időben ebben megtorpanás tapasztalható. Ezért is üdvözlendő, hogy a KNEB nem elégszik meg egy-egy vizsgálattal, hanem visszatérően tájékozódik. A KNEB vizsgálati jelentéseinek utólagos cslvasása közben arra a következtetésre jutottunk, hogy az egészségügyi ellátás csak akkor haladhat megfelelően, ha erősítjük az egészségügy kapcsolatát a társadalommal és a tudománnyal. Leszűrhető az a tapasztalat is, hogy az egészségügy irányítása minden szinten korszerűsítésre szorul, és nagyobb teret kell, hogy kapjon benne az ellenőrzés. A KNEB-vizsgálatoknak az egészségügyben értékük, rangjuk van. Ebben az évben szeretnénk napirendre tűzni az egészségügyi fejlesztések vizsgálatát. Az anyagi eszközöket, a szellemi erőt a társadalmi igényeknek megfelelően tartozunk hatékonyan felhasználni, a lakosság javára hasznosítani. Dr. Medve László Hajdinyák Gyula fotója •A Népi Ellenőrzés 1981. októberi számában megjelent cikk alapján.