Egyenlőség, 1910. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1910-07-03 / 27. szám

1910. Július 3. EGYENLŐSÉG vette tőle. Az iskola, az fölösleges luxus, fődolog a klastrom, a kongregáció. Ezek virágoztak és minden spanyol iparkodott a nagy spanyol sivatagban, a jólétnek ezekbe a szigetébe, hacsak mint kolduló barát is. Lassan kint kiűztek az országból mindent, ami annak életét egy kissé előbbre vihette volna és megmaradt egy nép, mint indigesta moles, egy gőgös olygarchia és egy vég nélkül felszaporodott szerzetes és apácasereg. És Spanyolország sülyedett, virágzó államból egy elszegényedett, erőtlen, tespedő ország lett, melyre — amint látjuk — nagy sikerrel vigyázott a dogmák ura. Még zsidójuk sem volt, akit okozhattak volna az ország romlásáért, azt elűzték, amikor még virágzott az ország, mert az örökké éber ecclesia a zsidók vagyona után áhítozott. Mintha csak a világtörténelem példákkal akarta volna bizonyítani, hogy mennyire távol esik a klerikálizmus, a dogmatikus katholicizmus a kereszténységtől. De ime, eppur si muove. Megtörtént a lehetetlen, a lehetetlen. Spanyolország le akarja rázni a klerikális igát. Spanyolország sokalja a kongregációkat, Spanyolország harcba keveredik a Szentatyával. Levegő után kapkod a hivő spanyol nép és azt találja, hogy a kongregációk veszik el előle a levegőt és eszik el előle a falatot. És az ecclesia militans? Forradalommal fenyegetődzik. Századokon át szótalanul, jámbor lélekkel tűrte a spanyol nép a klerikalizmus zsarnokságát. Századokon át nyögött a kenetteljes zsarnokság alatt és ennek a népnek az első mozdulata, melylyel életet kér, emberséges életet, az első jel, hogy megégette, kik az ő lelkének, vagyonának az uzsorásai, fosztogatói, elégséges arra, hogy Róma a dogmák nevében forradalmat szítson. Pedig miről van szó. Egy pár kongregáció megszüntetéséről és a nem katholikusok vallásának külsőleg is szabad gyakorlatáról. És ime ugyanaz az egyház, mely embertelen kegyetlenséggel letiport mindent, ami útjában állott, most a ״ legkeresztényebb“ nép országát, melynek pedig olyan nagyon szüksége van a békére, inkább kiteszi beláthatlan zavaroknak, inkább felidézi az ő saját külön keresztényei között a polgárháborút, mintsem megengedje, hogy a spanyolok ne éhezzenek a sok ezerre felszaporodott mindenfajta barát javára , hogysem megengedné, ami ma már magától értetődő, hogy a más vallása is szabad, teljes jogú polgár legyen. Kellett egy gyönge pápa és egy vakbuzgó államtitkár, hogy a világ bepillantást nyerjen a dogmák műhelyébe. Ha a profán ember merészkedett, a jelenségekből következtetve, bírálni ezt a műhelyt és az abból kikerült csalhatlanságokat, a halál volt a legcsekélyebb büntetése, amit a dogmák igazságszolgáltatása szerint rámértek volna. De ime ott a tiszta katholikus Spanyolország sorsa és maga Róma világosítja fel a kereszténységet arról, hogy milyen parva sapientia, milyen elvakultan nagy önzés vezeti azt a kereszténységet, amely tulajdonképen nem más, mint klerikalizmus. Nem lehet tudni, hova fejlődnek a dolgok Spanyolországban. A spanyol nép kultúrája gyenge ahhoz, hogy szembeszálljon Róma átkaival. De a lomha test megindult, beléje költözött az élet ösztöne és ez hatalmasabb az átokkal való félelemnél. A felülről inscenált forradalmak későbbi fejlődésükben rendesen a felsőbbek ellen szoktak irányulni. A pápa a többi latin népek sorsával ijesztegette a spanyolokat. Alighanem ezután a sors után vágynak a spanyolok is. Az az ördög, melyet a pápa itt idézett, egyáltalán nem ijesztő. A többi latin népeknek a pápa átok valóban egészségére vált. Ettől az átoktól még a spanyolok is megerősödhetnek. Fleischmann Sándor dr. Glosszák a hétről. □ Új koalícióról rebesgetnek. Kossuthéknak, Justhéknak és a néppártnak kellene egyesülniük a szent frigyben. Igaz, hogy egyelőre nem lett belőle semmi, mert a pártok a választás ideje alatt sokka több borsót törtek egymás orra alatt, semhogy most ezeket az orrokat barátságosan összedörzsölhetnék. A legnagyobb baj azonban az, hogy az új koalíciónak alig van elvi akadálya s addig fog kísérteni, alig csakugyan létre nem jön. Nem gondolunk a hatvanhét és negyvennyolc közötti különbségre Ebből már kiöregednnk és attól tartunk, hogy az ország is ugyanígy járt vele. Negyvennyolc és hatvanhét dolgában tehát nem is kell különbségnek lenni a fölemlített három csoport közt. Mert a Kossuth-párt csak annyira negyvennyolcas, amennyire a néppárt hatvanhetes és a Jóth-párt olyan ultra negyvennyolcas poliikát akart csinálni, hogy az már a lehetetlenségénél fogva fölér a hatvanheteséggel. Liberalizmus és radikalizmus dolgában azonban nagyon el kellene ütnie egymástól ennek a három ellenzéki töredéknek. És sajnos, ezen a ponton, egyikről sem mondhatunk semmi különös jót. A néppártnak a hivatása a reakció, ez rendben van; de hogy a Kossuthpárt, amelyben néhány jófejű ember van, miért áll a vezére egészen ódonizsi politikája mellé, azt nem lehet tudni. S a Justh-párton is csak Justh személye a radikalizmus. Ellenben ott van ellensúlyul a Holló-csoport, amelyre a legjobb akarattal sem lehetett soha ráfogni, hogy liberális s amely ismét kibontotta csendesen a fekete lobogót. Halkan vízbe dobta az általános választójog programmpontját. Nem nyíltan, nem őszintén, hanem bizonytalanul és révetegen, de azért, úgy látszik, visszavonhatatlanul. Úgyhogy a három párt egy ponton veszedelmesen hasonlít egymáshoz: egyik sem akarja az általános választójogot. Miután pedig ez a jog mind a háromnak a programmjában bent van, szemmel látható, hogy találkozniuk kell. Ott, ahol Heine is találkozott és megérttette magát ellenfeleivel.