Egyetemes Filológiai Közlöny – LXII. évfolyam – 1938.
Kisebb közlemények - Lelkes István: François-Etienne Adam. Petőfi ismeretlen francia utánzója
François-Etienne Adam. Petőfi ismeretlen francia utánzója. Qui je suis? ici-bas je ne suis rien qu'un homme; Mon nom? je ne suis pas parmi ceux que l'on nomme; Savant ou philosophe, apôtre ou conquérant. Kevés költő látta ilyen tisztán és vallotta be ennyi szerénységgel, hogy a feledésre kárhoztatott verselők légiójának névtelen katonája, akinek emléke csak a jóbarátok szívében él és azokkal együtt el is enyészik. François-Etienne Adam nevét egyetlen francia irodalomtörténet sem jegyezte föl, mert súlytalan költészete érthetetlen anakronizmus volt már a saját korában is. Az akkor divatos irodalmi irányok egyikéhez sem lehet kapcsolni. A parnasszisták és a szimbolisták költői elveit egyformán tagadja, de annyira erőtlenül, hogy nem kelthetett figyelmet. Barátai és hozzá hasonló tehetségű költőtársai hiába igyekeztek még életében népszerűvé tenni, kísérletük eredménytelen maradt és halála után kénytelenek voltak megállapítani, hogy a finomlelkű, halkszavú, elvonultan élő költőt a század nem értette meg. Most, amikor emlékét itt felidézem, nem az a szándék vezet, hogy igazságot szolgáltassak egy nem méltányolt francia költőnek. Verseit olvasgatva nem találtam bennük semmit, ami a perfelvételt szükségessé tenné. Költői pályájának egyetlen mozzanata hívta fel rá figyelmemet. Alig volt még írói múltja, amikor már nem egészen fiatalon, 30 éves korában, kezébe került néhány Petőfiről szóló francia tanulmány és a magyar költő több versének színtelen fordítása. A lelkesült hangú ismertetésekből és a prózába züllesztett költeményekből rendkívüli költői egyéniséget ismert meg. Példaképül választotta és éveken át hatása alatt állott. Mint Thalès Bernard, Jacques Richard és később François Coppée, ő is ihletet merített a magyar költő verseiből, azokat nem fordította, hanem merészen átdolgozta. A szilaj magyar lángelme fénysugarait a maga szelíd költői lelkével felfogta, de szétszórva, perzselő tüzüktől megfosztvaidta őket tovább. Mégis, vele éppúgy megtörtént a csoda, mint Petőfi többi francia rajongójával: lelkendező „Lássátok a napot!" kiáltására sokan felfigyeltek és a megszűrt, bágyadt sugarakban megsejtették egy idegen, távoli égitest erejét és szépségeit. F.-E. Adam egyéniségének, Petőfihez való viszonyának vizsgálatát ezért tekintem irodalomtörténeti problémának. Arról győzött meg, hogy költőnk tagadhatatlan franciaországi népszerűségét nem a művészietlen fordításoknak, vagy az eredetihez nem ragaszkodó átdolgozásoknak, hanem ismertetői apostoli hevének köszönhette, ezért váltotta fel a népszerűséget megdöbbentő közöny, amikor elhallgattak a napot jelentő hírnökök. A néhány buzgó Petőfirajongó lelkesedését pedig egyéniségük, koruk politikai és irodalmi áramlatai magyarázzák, ahogy a megváltozott körülményeknek tudható be az is, hogy a magyar költőnek most már alig akad híve Franciaországban, hiszen ami művében halhatatlan és egyetemes lehetne, művészete, mind a mai napig hozzáférhetetlen maradt. F.-E. Adam 1833-ban a régi Anjou ismeretlen kisvárosában, Combrée-ban született. Szülővárosának kollégiumában kezdte tanulmányait, érettségi után a tanári pályára lépett, licence-ot szerzett és a Roche-sur-Yon-i gimnáziumban segédtanári és internátusi felügyelői állást kapott. Châtellerault és Pontivy gimnáziumaiban, később a Brest-i tengerészeti iskolában tanított egészen 1855-ig, amikor sikerült áthelyeztetnie magát Párizsba. 1867-ig működött a nagyhírű Charlemagne-gimnáziumban, ahonnan a párizsi városházára, a történelmi kutatások osztás