Egyetértés, 1876. május (10. évfolyam, 101-125. szám)

1876-05-02 / 101. szám

A budapesti közért illet. Budapest egy kiaszott agg­leány benyo­mását tette éveken át politikailag. Semmi ne­mesért, semmi nagyért nem birt fölk­evülni, hagyta az idők kerekét philegmával nyikorogni abban a kihalt társadalmi életben, melyet a nemzet szivének kereszteltek. Soha kih­ültebb szivet ennél! Mintha egyátalán minden jóra­­való érzék kiveszett volna polgáraiból a köz­ügyek iránt, még csak jelét sem akarta adni, hogy a kezdeményezésre, az irányadásra épen ő van hivatva. Halotti nyugalom fogta el a fő­várost, és a közöny, az alkotmányos élet e lassan ölő mérge, Budapestet egészen hatal­mába kerítette. Annyit azonban okvetlenül fel kell emlí­teni Budapest polgárságának mentségére, hogy nem a közkatonákból veszett ki az érzék, ha­nem a megbüzdödt fej terjesztette a bomlást tovább. A közpolgárság szeretett, akart volna is eleinte nyilatkozni, de a magasban sütkérező szolgalelkűség, mely vezetőjévé tolta fel magát és a vezérletet az önérzetesség elfojtására zsákmányolta ki, gondoskodott arról, hogy a váltakozó kormányoknak ugyanazon bókokkal szórt szűkkörű bizalmi szavazatokon túl, a fő­város igazi érzelmeinek nyilatkozására ne jus­son se tér, se idő. Módot kellett hát nyújtani, hogy e pol­gárság is kifejezhesse saját akaratát és nézeteit ajlenforgó ügyekben. Péntek este megkapta az alkalmat. És a polgárság osztatlan érdeme, hogy meg is ragadta azt. Nem túlozzuk, sőt nagyon is szigorú mérték alá ves­szük a pén­teki tüntetést. De tessék csak megkérdezni négy­szem­közt, bármely képviselőt, ki a sötét ablaktábla mögött bujkált lelkiismeretének fur­­dalásai között. Tessék megkérdezni bármely résztvevőt, kinek nincs érdekében meghamisí­tani és tagadni az eredményt, s meglesz rá a válasz, hogy a fővárosi polgárság impozánsul tüntetett a két nemzeti eszme mellett. Demon­­stratiója oly egyenes, oly határozott volt, hogy semmiféle kicsinyeskedés, semmiféle mellék­­czélzat nem zavarta meg erejét. A­ki Budapesten a fáklyászenéknek ez utóbbi időkből tanúja volt, észre kellett ven­nie, a lapok tudósításai hozták is rendesen, mint utczai juxor tüneteit, vagy mint meghiúsító té­nyeket, hogy bárki számára bármily czélból volt rendezve, soha el nem maradtak a mellé­kes és ép a megtisztelt egyéniségének vagy a czélnak kigúnyolására szánt felkiáltások. Mi­dőn egy évvel ezelőtt Tisza Kálmán rendez­­tette magának a tüntetést, közönként folyvást hallható volt számosak által visszhangozva: „éljen a baloldal“, „éljen Kossuth !“ A mostani fáklyásmenet tüntetéseit egyetlen hang sem za­varta meg. Egyetlen egy hang nem akadt, mely csak csintalankodásból is fölvette volna Ti­sza ur nevét. A nép ösztönszerüleg és nyiltan fejezte ki megvetését a Bécsben tárczájára oly szégyenletesen alkudozó udvaroncz törpe fe­lett, kit elég vakul néhanapján államférfi gya­nánt is képesek voltunk portálni, holott a tör­­ténelem legnyomorúságosabb alakjai mellett is elhalványodik utóbbi magaviseletével, mely ezudar játéknak kezd bizonyulni. Nem is ringathatják magukat többé a „szabadelvű“ párt urai illuziókban a pénteki tüntetés óta a közvélemény iránt. Megfigyel­hették annak jelenségeit, megtudhatták men­­nyire alászállottak a nép hitelében. Pedig ez csak az első ébredés jele volt, a többi fog jönni magától, mihelyest fénykép áll az ország előtt, mily iszonyú komédiát az érdekei rovására az a Tisza, ki, mint az utolsó hírekből láthatják olvasóink, belement a közös bank, közös igaz­gatótanács és a fogyasztási adók elhalasztásá­nak alkujába, s most már csak a kommák felett egyezkedik, hogy aztán hazajőve hirdesse a világnak, mekkora nehézségekkel küzdötte ki a semminél roszabbult helyzetet. S hogy e va­lutáshoz ne hiányozzék a legkisebb sem, még a Bittó-Sennyey kormány megalakulásának hí­rét is világgá bocsátották a félkegyelműek megrettentésére, a mandátumaikat hazájuknál jobban féltő önzőknek megnyerésére. Mintha bizony az a Bittó-Sennyey vagy bármi más szinü kabinet roszabb lehetne a mostaninál, mintha az a kis Bittó, ki leczkét adott az érte­kezleten a taktikából a nagy taktikusul felfújt hólyagnak, a semminél roszabb helyzetet ki­vívni képtelen volna. Szerencsétlensége, s úgy látszik hazánk elvesztése fordul meg az éretlenségen, melyet az ország tanúsított, midőn a fusiót hünele­­balázs módjára elfogadta. Az a szemfényvesz­tés, melyet a nemzet élén álló romlottnál rom­­lottabb elemek véghez vittek a választó nép elbolondítására, érzékenyen boszulja meg ma­gát az egyezkedés huzavonájában. Bebizonyult, hogy hazugsággal és hazugsággal egészséges politikát teremteni nem lehet, mert a bűn új bűnt szül, és egy bűn sem maradhat büntetlen. Egy külföldi lap még annak idejében hozta a hírt, hogy Tisza lemondása nem komoly volt. Mi meg az értekezlet után, hol a király taka­rója alá bújt és törvényszegőleg gyakorolta a presszót, mondtuk ki, hogy gyalázatos rásze­­dést űznek a nemzettel. Minderre azóta újabb és újabb bizonyítékok halmozódtak fel. S ezek között első­sorban az, hogy a tüntetést a leg­alávalóbb módon igyekeztek megfosztani jelen­tőségétől. Na jó, lesz még újabb és újabb is, csak aztán majd az utolsót meg ne keserüljék. Azt hitték, hogy a „szélsőbal“ jellege és szege alatt hiúsíthatják meg, és hazugsággal for­gathatják ki erejéből. Hát ugyan kié ez eszme, az önálló vámterület eszméje ? Ki ápolta ki védte, évek során át támadások, gyalázások, hazafiatlanság és gazság ellen ? Azok-e, a­kik sérthetlennek hirdették az egész kiegyezést az első betűtől az utolsóig, a­míg kormányon vol­tak ? Azok-e, a­kik megtagadták multjukat, fel­adták elveiket, hogy a fusio istenesítésére da­c­ára most a „Pester Lloyd“-tól kaphassák meg a figyelmeztetést, miszerint „egy deákpárti kormány nem lett volna képes még csak meg­közelítőleg hasonló egyezkedéssel sem a par­­­lament elé lépni, mint a­milyet a Tisza-kormány keresztülvinni képes“ Azon párt tartotta-e fen a nemzet önállóságának kérdéseit egy hatalma­sabb tisztességesebb politika számára, mely be­olvadt személyes érdekekből egy romlást okozó felbomlott pártba, hogy most az osztrák kor­mányzat, sőt az osztrák sajtó egyébnek se te­kintse, mint a bécsi érdekek végrehajtójának? Nem gyalázat-e, hogy a „N. fr. Presse“ mint szolgájával rendelkezik, s nem képes felfogni, miért nem tiltotta be a tüntetést a kormány, midőn egy utólagos interpellatiónál, a többség úgyis megadta volna a felmentést. íme urak, hova vezetett politikátok és fussótok! Még az alkotmányos és polgári jogok megnyirbálására az erőszakoskodásra, a közvélemény elfojtá­sára is parancsoló positúrával hívnak fel. Mert hát ez a többség csak osztrák érdekek kedvé­ért létezik, s e végből neki nemcsak min­den szabad, de sőt nem értik, miért nem teszi. A bécsi tárgyalások még mindig nincsenek befejezve, bár a Bécsből hazatért miniszterek sze­rint az egyezség megkötöttnek tekinthető. A ma ér­kezett táviratok is azt engedik sejtetni, hogy a magyar miniszterek végre beadták a derekukat! Tudja az olvasó, hogy midőn a magyar miniszterek másodszor Bécsbe mentek, különösen két kérdés el­döntésétől tették függővé a kiegyezés létrejövete­­lét. A fogyasztási adók és az önálló magyar bank kérdésétől. A fogyasztási adók ügyét — mint a tu­dósítások összevágó jelentéséből kiderül — szépen elejtették, megelégedvén a magyar miniszterek az­zal, hogy követelésünk jogosultsága elvben elis­mertessék. A bankügyben a magyar miniszterek az „önálló független bank“ eszméjét szintén elejtették, megelégedvén azzal, hogy egységes legyen a bank­jegy s közös a felügyelő tanács. Ez értelemben a magyar miniszterek szombaton egy ultimátumot tettek le a király kezeibe, ki az osztrák miniszte­rekkel közölni ígérte ez ultimátumot, de egyszer­smind hazajött minisztereink azon kilátással és biz­tatással bocsáttattak el, hogy nagy nehézség az egyezség létrejöttében nincs. Ami nagyon természe­tes, miután minisztereink mindenről lemondtak. A királyi elhatározás az osztrák miniszterekkel való érintkezéstől tétetvén függővé s az csak tegnap tör­ténhetvén meg, így természetes, hogy ez csak a mai nap következtetik be. Minisztereinket holnap haza várják. * A fölebbieknek megfelelőleg a mai esti la­pok a következő táviratokat hozták : A miniszterek még folyton a király elhatáro­­zását várják a legközelebbi teljes minisztertanács­ban hozott ultimátumra. Báró Wenckheim és Szende miniszterek ma magánkihallgatáson fogadtattak. Széll és Szende miniszterek tegnap hosszabb ideig tanácskoztak Andrássyval. Ma 10 órakor Tisza Andrássyt látogatta meg. Azon hír, hogy ma közös minisztertanács tartozik, alaptalan. Ő felsége ma ismételve fogadta az osztrák minisztereket, s csak az ezekkel folytatott tanácskozások után mondatik ki a legfelsőbb elhatározás. * Az „Ellenőr“ értesülése szerint alaptalan azon hir, hogy ő felsége Berlinbe utazik. Oda csak a külügyér, gr. Andrássy, megy, és pedig az orosz császár részéről kifejezett óhajtás következtében. Ezen út miatt a delegatiók néhány nappal későbbre lesznek összehiva.* A „P. Lloydsnak távirják Bécsből. Az osztrák minisztérium tegnap külön tanács­­kozmányt tartott, melynek befejezte után Auersperg herczeg Andrássyhoz ment, ki ugyanakkor ő felsé­géhez volt hivatalos Mig a legutóbbi mindkét rész­ről tartott miniszteri tanácskozmányban, a magyar kormánynak azon követelése, hogy a bank érczalap­­jának egy része Budapestre helyeztessék, az osztrák miniszterek részéről a legnagyobb ellentállásra ta­lált, a bank igazgatóságának tagjai azon helyzetbe jöttek, miszerint nem hivatalos úton kijelentették, hogy ezen intézkedést megtétele ellen nincs semmi aggodalmuk, és azt kivihetőnek tartják. * A „W. Tgl.“ írja : A magyar kormány elfogadta az osztrák mi­nisztérium azon indítványát, hogy a fogyasztási adók kérdése a quotakérdéssel egyidejűleg döntes­sék el, de azért elvi megállapodást kíván a fogyasz­tási adókra nézve. A „W. Tagblatt,, azon nézetben van, hogy a két kormány az eddig elért eredmények alapján kijelenti, hogy az elvi kiegyezés megtörtént, s a többi eltérések kiegyenlítését a további részletes tárgyalásokra halasztja. Ezen czim alatt az alku­dozások néhány hónapig függőben maradnának. S így a két minisztérium élete meg van mentve.“ Szeged és Budapest megtették a magukét a nemzeti kérdések mellett. Most jönni kell a többi nagy városoknak is. Kassa, Debreczen és Nagyvárad nem maradhatnak el a közérzület ébredésének és nyilvánulásának terén. Ennek szükségérzete képezi tárgyát alább olvasható czikkünknek is. Meg va­gyunk győződve, hogy legközelebb már tények fog­nak állani e tekintetben rendelkezésünkre. A tüntetés nagyszerűsége képezi még egyre beszédtárgyát a fővárosi köröknek. Ez azonban nem akadályozza kormánypárti lapjaink krónikaírói hű­ségét, hogy utólagosan apró csípésekkel kiforgatni igyekezzenek azt jelentőségéből. Most már ugyan némi óvatossággal terjesztik a valótlanságot, de ter­jesztik mégis, látszik, hogy ez az ő elemük. Az egyetemi ifjúság köréből hoztak vasár­napra egy tiltakozás félét. De miután belátták ma­guk is, hogy 64 aláírás törpe kisebbség, számbave­­h­etetlen minoritás háromezer hallgató között, s miután belátták azt is, hogy mégis csak becsülésre méltó ez a fiatalság, mely jelét adta, a hazájára való féltékenységnek és szavát hallatta az ország jövője érdekében, mely utoljára is az övé; miután mindezt belátták a tiltakozóknak nevét sem tették közzé, szégyellik maguk is, hogy akadt salak, mely azt hiszi megbecsülik tettéért, holott ép ama szerkesz­tőségek tagjai ismerik, érzik legjobban, mennyire nyomorultak, midőn a nemzet életbevágó érdekeivel elentétben nem szégyellenék nyilatkozni. Zavarban is voltak a lapok, hogyan közöljék e tiltakozást, 64 aláírással, melyet ők is restélnek. Fogták magukat, s az egyik (a „Pester Lloyd“) oda tette háromnak a nevét, s hozzá hazudta, hogy azt követi 600 aláírás; az „Ellenőr“ már nem mert ily számszerűleg­ fillenteni, félt, hogy rajtakapják újra, oda­bigyesztő tehát, hogy ezt követi egy „hosszú névsor“, a „Pesti Napló“ azonban nem tudván semmit a collegák mily sebnitzert csinálnak, kapta magát és kitette az igazsághoz képest, hogy ezt kö­veti 64, mond hatvannégy aláírás. íme a történet, hogyan lett a bolhából a ha­zugság nagyító üvegén — elefánt. Az aláírók között van egy-két szegény fiú, kit pressioval vettek rá felülről, s ép azért nem is rov­­juk, és nem is nevezzük meg őket. Van azonban né­hány legény többnyire magasabb állású hivatalno­kok fiai, kiket szivök romlottsága és jellemök szol­­galelküsége vitt e lépésre. „Már oly ifjú, s oly pe­­csovics,“ illik rájuk is. Dicsőség, becsület érte az egyetemi ifjúságnak, hogy ezek csak figyelemre sem méltó kivételek, és nem a magyar ifjú nevét, hanem osztrák pelengért érdemelnek. Hatvannégynek nem kell magyar önálló haza. Na persze, azt gondolják, jut nekik hivatal osztrák­muszka kormánytól is, van hozzá eléggé meggör­­bedt hátuk és szolgakész jellemök. De hátha el­nyeli e hazát mindenestől a deficit, és se osztrák­ se muszka kenyér ki nem jut nekik. Tovább foglalkoztunk e szerencsétlenekkel, hogy sem megérdemlik. Voltak a hazának ily ifjú fekélyei 1848-ban is. Meg kell vetni az ilyeket. Ez legyen jutalmuk. A „N. Fr. Pr.“ nem éri be azon táviratokkal, melyeket a fáklyás menetről hozott, hanem ma jó kedvében annyira megdühösödött, hogy az „Ellenőr“ és „Hon“ tudósításaiból merítve anya­got vezérczikket ir. Hogy milyen lehet e vezérczikk, azt mindenki gyaníthatja, ki a felnevezett két lap­nak a fáklyásmenetelli tüntetésről szóló híreit ol­vasta. Az igaz, hatalmas anyagot szolgáltattak a „N. fr. Pr.“-nek. És ő hálás volt érte, mert ugyan­csak dühöngött, nem csak a tüntetők, hanem Tisza ellen is. Hanem mind e­mellett beismeri, hogy oly­­nemű tüntetés volt ez, mint egykor a szabad sajtó és az alkotmányos jogok kivívhatása érdekében. Hanem a czikket mégis úgy végzi, hogy Bu­dapest polgárait a párisi gamm­okkal hasonlítja össze és mindazokat, kik a fáklyásmeneten részt vet­­tek, ut­czagyerekeknek nevezi. Mindezekből csak az látszik, hogy a tüntetés vérig sértette a bécsieket és vele egyetemben a „N. Fr. Pr.“-et. Tehát volt hatása nem csak Budapes­ten , hanem Bécsben is. A megtörtént tüntetés im­­pozáns volt és bármennyire dühöngnek is a bécsiek, azt nem fogják tagadhatni, hogy annak sokkal na­gyobb hatása és eredménye volt, mintsem ők gon­dolták. _________ Budapest, május 1. Lehetlen csodálkozással el nem telnünk azon felfogáson, mel­lyel némely lap az április 23-iki tüntetést illette. Ha keressük belső in­dokait e hangnak, mel­lyel a közvéleményt tév­útra akarják vezetni, kétségtelenül azon két gondolatra kell jutnunk, vagy azt veszik zokon, hogy a lelkesedés, a­melyet a főváros e napon tanúsított, nem az ő kezdeményezésükre tör­tént, vagy félnek, miszerint ébredni kezd a közvélemény s az ingoványba, melyre alapiták, sülyeszti uralmukat. De már most kérdjük, a haza érdekében van-e az, ha el akarjuk fojtani a nemzeti lelkesedést, az elvérzi buzgalmat, ha rész néven ves­szük azt az ifjúságnak, hogy végre széttörte buzgó kedélye azon tespedés bilincseit, — melynek békájába vető fokról­­fokra őt a közösügyes tanok félénk szelleme. Nem kell-e örvendenünk, hogy az ifjúság újra lelkesedni kész, küzdeni mer a haza szabadsá­gáért, a nemzet függetlenségéért ? Avagy azt akarjuk-e, hogy az ifjúság fej­­bólintó chinai báb maradjon, mely gondolko­zás érzés nélkül hajtogassa magát a mandari­nok tespesztő, erkölcsileg sülyesztő rendszere előtt, lesse azok kegymosolygásait? Ha csak az által lehet egy rendszer bol­dogító voltát bebizonyítani, hogy akarattal sö­­tétségben tartjuk a honpolgárokat, elnyomva bennök az érzést, lelkesedést az önállóságot, a gondolkozást s megijedünk attól, hogy felléleg­­zenek immár, akkor önmagunk vagyunk, kik álomban tartjuk, hogy így elves­szük a nemze­tet. Örvendjünk rajta, s dicsérjük az ifjúságot, hogy végre valahára nem tűrhette többé a sö­­tétségben a veszély örvénye tudatát, melyben hazáját érezni kezdé. Hogy meggyujtá lelke­sedése fáklyáit, s a haza közgazdászati függet­lensége elvének szövétnekét fennen lobogtatva, példát mutatott, mint 48 és 59-ben a honpol­gároknak, hogy eljött az idő a tettre, hogy itt az idő, melyben a közvélemény, népfenségi akarat, visszakövetelje a jogokat, melyeket tőle elragadtak. Nem szégyen ez, de erény, h­a tesz az ifjúság, bár túlzónak tartják is e tettét, de sőt szégyen, ha alszik, ha ez alvást bár ma­gasabb józan bölcseségnek keresztelik is az ál­bölcsek. Ilyen ébredésnek, ily önzetlen hazafias lelkesedésnek jeléül kell, hogy vegye minden honfikebel az ápr. 28-ki tüntetést. Nem csodál­kozunk mi azon, ha a bécsi lapok mérgelődnek e tényen, mert ők azt hiszik, hogy Ausztria a magyar nemzet mámoros alvása folytán élősköd­­h­etik csak a Magyarországból közgazdászati­­lag húzott haszonból, de hogy nálunk is legye­nek olyanok, kik ne örülnének, hogy ébredünk, azt csak­is a mai rothadt korszellemnek lehet tulajdonítani, melynek egészségtelen mocsárjá­ból kell, hogy kibontakozzunk valahára. Azért ne ferdítsük a tényeket, mert akár mit fogunk a lámpafény mellett a türelmes papírra felírni, azt többé tagadni nem lehet hogy a 800 fáklya világánál vagy 60,000 ember lelkesedett a fővá­rosban Magyarország közgazdászati független­ségéért, s ez a mai romlott korban az ébredés, az eszmélet kezdetéül nagy tekintélyű szám. Tényeket bizonyítani nem kell, azokról hall­gatni, azokat elferdíteni lehet, de azért még­is tények maradnak azok. Ezen így mint az ápri­lis 28-ki lelkesedés, tény az is, hogy Magyar­­ország közvéleménye az önálló vámterületet a független bankot kívánja. Tény az, melyet bi­zonyít sokasága azon kérvényeknek, melyek az országgyűlés elébe érkeztek, megyei s városi tvh­atóságok s választó­kerületek részéről tekintet nélkül arra, váljon kormánypárti többség honol-e bennök, váljon kormánypárti képviselőt küldtek-e? Tény az is, hogy szerte a hazában mozgalom van e nemzeti jogos kö­vetelményeknek érvényre hozatala végett. Bi­zonyítják ezt Baja és Szeged hazafias példái, amaz képviselőjének erkölcsi utasításul adva, hogy a külön vámterület, az önálló bank ke­resztül vitele mellett működjék, emez hatalmas népgyűlést tartva, melyben ily irányban adott kifejezést meggyőződésének. Kövessék az első példát a választó­kerü­letek országszerte, — megkönnyebbült igy is szerepük, azon szinte tagadhatatlan tény által, hogy a jelen országgyűlési többség kebelében mintegy 100 képv. tetileg aláírta, hogy a Ma­gyarországot közgazdászatilag Ausztriának alá­vető egyezséget nem szavazza meg. Kövessék Szeged lelkesítő példáját Kassa, Miskolcz, me­lyeknek vidékén virágzó ipar honol; Debreczen, Pécs lelkes polgárai, sőt Pozsony. Tartsanak népgyüléseket. Mert ne hívhatnának egybe a főváros polgárai egy országos népgyülést, melynek határozata majd a nemzet akaratának vissza­tükröződése leendene. Ne féljenek attól, hogy ez nem alkotmányos tett, hisz Angliában, melyre annyit szeretünk hivatkozni, így adnak kifejezést a nemzeti akaratnak; csakhogy per­sze ott nem szoktak szemet hunyni az akarat előtt. Az egységes Olaszországot s nagy Né­metországot ily mozgalom járta át és utóbb tén­nyé vált az, csakhogy annak Cavourj­a volt, ennek egy Bismarkja, ki tudta s akarta is, ezt létesíteni. A budapesti ifjúság megkezdi a főváros­ban a mozgalmat, midőn ápril 28-án a nemzeti akarat fáklya­ szövetnekét meggyújtá Magyar­­ország közgazdászati függetlensége érdekében. És jól tévé. Az ifjúság kötelessége a lelkesítő szózat megtétele. Megtevé. Megtevé ezt, mint a fáklyásmenet szónokai, jelesen elmondák 48-ban is. Akkor a nemzetben viszhangra ta­lált, mert az elvérti lelkesedés példája mindig viszhangra talál. Győzött akkor is, és békés után a lelkesedés. Hogy később vész borult a haza egére, annak oka nem e lelkesedés, de a reac­­tió vala s egy békepárt, mely beledről szította a visszavonás tüzét. Kitűzte a lelkesedés zász­lóját az ifjúság 59-ben is. Viszhangra talált ek­kor is, és győzelemre vitt, bár másod­perczre csak, de mért? Mert közbe jött a határozati párt capitulatiója, melynek utóbb a megadás lett közvetett eredménye. Kitűzte most is az ifjúság a zászlót. Sorakozzék a nemzet, adjon jelt magáról, szerezzen érvényt akaratának, s a győzelem biztos és megmarad, csak szilárd­ság s egyetértés legyen. Nem pártkérdés ez, de a haza életkérdése, nem kell azt tekinteni, —­­ hogy mely párthoz tartozik a honpolgár. Van közös jelszó, közös zászló ; Magyarország köz­gazdászati függetlenségének zászlaja; a külön vámterület s független bank jelszava. Sembery István: D­r. H­e­l­d A­d­o­l­f, a bonni egyetem tanára, kinek a kisbirtoki h­itelügyről s különösen a Raiffei­­sen-féle kölcsönpénztár-egyletekről irt művei úgy a sajtóban, mint a kisbirtokosok hitelügyeinek ren­dezése tárgyában egybehívott enquete bizottság ülé­sein többször felemlittettek, röviddel ezelőtt levelet intézett a magyar kisbirtokosok orszá­gos föld­hit­el egyesületét létesítő bi­zottsághoz, a­melyben igen kedvezően megbí­rálta a kisbirtoki hitel szervezet tervét. E levélből, mely újabb tanújele annak, hogy az ép említett terv csakugyan helyes alapokon­ nyug­szik, és életrevaló, közöljük a következő részeket: „Tervük iránt nagy érdeklődéssel viseltetem, miután a mezőgazdasági, illetőleg kisbirtoki hitel szervezetével főleg ennek előtte behatóan foglalkoz­tam. És most vétettek újból vizsgálat alá az önök által is ismert Raiffeisen-féle egyletek és e vizsgá­lat az én felügyeletem alatt tartatik meg. Engedjék meg, hogy mellékletben megküldh­essem önöknek múlt évben irt értekezésem külön lenyomatát, mely­ben más egyebeken kívül a mezőgazdasági hitel szervezéséről táplált nézeteimet röviden kifejtettem. Jóllehet ez értekezésemben főleg a németországi vi­szonyokat és az úgynevezett földmivelő osztályt tar­tottam szem előtt, mégis meg fogják önök láthatni abból, hogy teljesen egyetér­tek önökkel, miután a részvénytársa­sági formát én is, úgy mint önök telje­sen mellőzendőnek tartom. Igen lele­ményes abbeli tervük, hogy a sze­mélyes és reál­hitelt egy s ugyan­azon körvonalazott szervezet (scharf­gegliederte Organisation) által, de mind­kettőt más más uton akarják kielégíteni. Különösen örülök azon, hogy önök már kezdettől fogva gondoskodni szándékoznak a kis helyi (mezőgazdasági előleg) egyletek felügyele­téről, mert mostanig mindig azt kellett tapasz­talnom, hogy ily intézetekre nézve a falusi közsé­gekben nem annyira a jóakarat a lelkesedés és be­csületesség, mint inkább a helyes kereskedői szám­vitel ismerete hiányzik, melyet csak felügyelő­szervek (központi intézet és ennek vi­déki felügyelői­ által lehet pótolni. — Azt hiszem, hogy ép az önöknél uralkodó viszonyok között legkevésbé sem túlságos a kért állami segély mérve. Nézetem szerint első­sorban arra kell vigyázniok, hogy minden állásra arra alkalmas egyéneket találjanak. — A siker a legtöbb esetben inkább a személyektől, mintsem ma­gától a szer­vezettől függ.Különösen czélszerűnek tar­tanám, hogy ne igyekezzenek az egyes vidéki egyle­teket gyorsan és rohamosan alapítani, hanem azo­kat inkább az oly szép sikerrel működő angol se­gélypénztárak módjára lassan szaporítani, hogy így annál óvatosabban történhessék a vezető személyek kiszemelése. Törekvéseiknek a legjobb sikert kí­vánva maradok s. a. S. Hr. Held Adolf.“ Egy kis visszapillantás. A f. évi ápril­is 28-án rendezett fáklyásme­netre a napilapok által tett ferde — különösen a valóságtól eltérő megjegyzésekre óhajtok jelen so­raimmal válaszolni. F. évi ápril­is 26-án a reggeli órákban felhí­vási ívek kering­tek az egyetemi ifjúság és a fővárosi polgárok között, melyekben felszólíthattak az ön­álló vámterület és magyar nemzeti bank ügyében rendezendő fáklyásmenetbeni részvételre — s egy­szersmind az erre nézve tartandó értekezletre a komló vendéglő helyiségébe meghivattunk s mégis jelentünk mintegy 300-an egyetemi hallgatók s fő­városi polgárok. Itt Verhovay Gyula­ ur által felhi­vattunk, hogy egy fáklyásmenet által, mintegy kife­jezését adjuk a fővárosi polgárokkal karöltve — azon meggyőződésünknek, hogy a már 105 törvény­­hatóság által oly mélyen hangsúlyozott önálló vám­terület és magyar nemzeti bank egyedül azon esz­köz, mely a kereskedelmet, ipart hazánkban felvirá­goztatja, s egyszersmind a rendezendő fáklyásme­nettel a képviselő körök elé vonulva felhívjuk őket szónokaink által, hogy hozzák tudomására Bécsben levő kormányférfiainknak, hogy az egész nemzet , így Budapest polgárai sem óh­ajtanak az önálló vámterület és magyar nemzeti bank alapjáról lelépni s egyszersmind kérjék fel őket, hogy a nemzet ezen jogos követelését semmi más érdekeknek fel ne áldozzák. Egy bővebb beszédben Mezey Ernő ur által az eszme pártolására ujlag felhivattunk, melyek után egy hang ellenében az eszme éljenzések közt elfogadtatott s a kivitel végrehajtására Verhovay Gyula ur elnökül, — s mellé 80 bizottsági tag meg­választatott. Másnap a bizottság össze­ült. Verhovay ur megköszönve a benne helyezett bizalmat —■ az elnök­ségről — nehogy ez egyesek szemében pártszinezetet mutasson — leköszönt, s az elnöki teendőket egy 24-es bizottságra kívánta átruháztatni. A leköszö­­nött,­­ több tag , de különösen Weinberger Soma joghallgató által tartott egyes írókból kiszedett untató frázisokkal teljes s főleg Verhovay ur elnöki székben maradását czélzó, beszéd után nagy nehezen, elfogadtuk. A teendők végrehajtására a bizottság kebeléből megválasztott, 24 egyetemi hallgatót és 6 polgárt. A szűkebb körű bizottság megalakulása után Madarász Soma és Lekli Gyula urakat a kapitány­sághoz a bejelentés eszközlése végett s Futó Mihály, Szarka Tivadar, Szabó Ferencz és Lekli Gyula urakat pedig az egyetemi ifjúsághoz a meleg részvét iránti felhívás elkészítésére kiküldte s egyúttal a bi­zottság ált­al utasitottak, hogy az egyetemi polgáro­kat nem testületileg, mivel azt az idő rövidsége s a velejáró sok ceremónia miatt eszközölni nem lehet — mint egyeseket s az ügy pártolóit hívják fel a kiküldöttek, kik mint az egyetem falán kiragasztott s a „Pesti Napló“-ban mult hó 28-án megjelent felhí­vás tanúsította — utasításuknak eleget tettek. A bizottság még Futó Mihály, Verhovay Gyula, Weinberger Soma, Lukács Gyula és Mada­rász Soma urakat szónokokul megválasztotta.

Next