Egyetértés, 1876. május (10. évfolyam, 101-125. szám)
1876-05-02 / 101. szám
A budapesti közért illet. Budapest egy kiaszott aggleány benyomását tette éveken át politikailag. Semmi nemesért, semmi nagyért nem birt fölkevülni, hagyta az idők kerekét philegmával nyikorogni abban a kihalt társadalmi életben, melyet a nemzet szivének kereszteltek. Soha kihültebb szivet ennél! Mintha egyátalán minden jóravaló érzék kiveszett volna polgáraiból a közügyek iránt, még csak jelét sem akarta adni, hogy a kezdeményezésre, az irányadásra épen ő van hivatva. Halotti nyugalom fogta el a fővárost, és a közöny, az alkotmányos élet e lassan ölő mérge, Budapestet egészen hatalmába kerítette. Annyit azonban okvetlenül fel kell említeni Budapest polgárságának mentségére, hogy nem a közkatonákból veszett ki az érzék, hanem a megbüzdödt fej terjesztette a bomlást tovább. A közpolgárság szeretett, akart volna is eleinte nyilatkozni, de a magasban sütkérező szolgalelkűség, mely vezetőjévé tolta fel magát és a vezérletet az önérzetesség elfojtására zsákmányolta ki, gondoskodott arról, hogy a váltakozó kormányoknak ugyanazon bókokkal szórt szűkkörű bizalmi szavazatokon túl, a főváros igazi érzelmeinek nyilatkozására ne jusson se tér, se idő. Módot kellett hát nyújtani, hogy e polgárság is kifejezhesse saját akaratát és nézeteit ajlenforgó ügyekben. Péntek este megkapta az alkalmat. És a polgárság osztatlan érdeme, hogy meg is ragadta azt. Nem túlozzuk, sőt nagyon is szigorú mérték alá vesszük a pénteki tüntetést. De tessék csak megkérdezni négyszemközt, bármely képviselőt, ki a sötét ablaktábla mögött bujkált lelkiismeretének furdalásai között. Tessék megkérdezni bármely résztvevőt, kinek nincs érdekében meghamisítani és tagadni az eredményt, s meglesz rá a válasz, hogy a fővárosi polgárság impozánsul tüntetett a két nemzeti eszme mellett. Demonstratiója oly egyenes, oly határozott volt, hogy semmiféle kicsinyeskedés, semmiféle mellékczélzat nem zavarta meg erejét. Aki Budapesten a fáklyászenéknek ez utóbbi időkből tanúja volt, észre kellett vennie, a lapok tudósításai hozták is rendesen, mint utczai juxor tüneteit, vagy mint meghiúsító tényeket, hogy bárki számára bármily czélból volt rendezve, soha el nem maradtak a mellékes és ép a megtisztelt egyéniségének vagy a czélnak kigúnyolására szánt felkiáltások. Midőn egy évvel ezelőtt Tisza Kálmán rendeztette magának a tüntetést, közönként folyvást hallható volt számosak által visszhangozva: „éljen a baloldal“, „éljen Kossuth !“ A mostani fáklyásmenet tüntetéseit egyetlen hang sem zavarta meg. Egyetlen egy hang nem akadt, mely csak csintalankodásból is fölvette volna Tisza ur nevét. A nép ösztönszerüleg és nyiltan fejezte ki megvetését a Bécsben tárczájára oly szégyenletesen alkudozó udvaroncz törpe felett, kit elég vakul néhanapján államférfi gyanánt is képesek voltunk portálni, holott a történelem legnyomorúságosabb alakjai mellett is elhalványodik utóbbi magaviseletével, mely ezudar játéknak kezd bizonyulni. Nem is ringathatják magukat többé a „szabadelvű“ párt urai illuziókban a pénteki tüntetés óta a közvélemény iránt. Megfigyelhették annak jelenségeit, megtudhatták mennyire alászállottak a nép hitelében. Pedig ez csak az első ébredés jele volt, a többi fog jönni magától, mihelyest fénykép áll az ország előtt, mily iszonyú komédiát az érdekei rovására az a Tisza, ki, mint az utolsó hírekből láthatják olvasóink, belement a közös bank, közös igazgatótanács és a fogyasztási adók elhalasztásának alkujába, s most már csak a kommák felett egyezkedik, hogy aztán hazajőve hirdesse a világnak, mekkora nehézségekkel küzdötte ki a semminél roszabbult helyzetet. S hogy e valutáshoz ne hiányozzék a legkisebb sem, még a Bittó-Sennyey kormány megalakulásának hírét is világgá bocsátották a félkegyelműek megrettentésére, a mandátumaikat hazájuknál jobban féltő önzőknek megnyerésére. Mintha bizony az a Bittó-Sennyey vagy bármi más szinü kabinet roszabb lehetne a mostaninál, mintha az a kis Bittó, ki leczkét adott az értekezleten a taktikából a nagy taktikusul felfújt hólyagnak, a semminél roszabb helyzetet kivívni képtelen volna. Szerencsétlensége, s úgy látszik hazánk elvesztése fordul meg az éretlenségen, melyet az ország tanúsított, midőn a fusiót hünelebalázs módjára elfogadta. Az a szemfényvesztés, melyet a nemzet élén álló romlottnál romlottabb elemek véghez vittek a választó nép elbolondítására, érzékenyen boszulja meg magát az egyezkedés huzavonájában. Bebizonyult, hogy hazugsággal és hazugsággal egészséges politikát teremteni nem lehet, mert a bűn új bűnt szül, és egy bűn sem maradhat büntetlen. Egy külföldi lap még annak idejében hozta a hírt, hogy Tisza lemondása nem komoly volt. Mi meg az értekezlet után, hol a király takarója alá bújt és törvényszegőleg gyakorolta a presszót, mondtuk ki, hogy gyalázatos rászedést űznek a nemzettel. Minderre azóta újabb és újabb bizonyítékok halmozódtak fel. S ezek között elsősorban az, hogy a tüntetést a legalávalóbb módon igyekeztek megfosztani jelentőségétől. Na jó, lesz még újabb és újabb is, csak aztán majd az utolsót meg ne keserüljék. Azt hitték, hogy a „szélsőbal“ jellege és szege alatt hiúsíthatják meg, és hazugsággal forgathatják ki erejéből. Hát ugyan kié ez eszme, az önálló vámterület eszméje ? Ki ápolta ki védte, évek során át támadások, gyalázások, hazafiatlanság és gazság ellen ? Azok-e, akik sérthetlennek hirdették az egész kiegyezést az első betűtől az utolsóig, amíg kormányon voltak ? Azok-e, akik megtagadták multjukat, feladták elveiket, hogy a fusio istenesítésére dacára most a „Pester Lloyd“-tól kaphassák meg a figyelmeztetést, miszerint „egy deákpárti kormány nem lett volna képes még csak megközelítőleg hasonló egyezkedéssel sem a parlament elé lépni, mint amilyet a Tisza-kormány keresztülvinni képes“ Azon párt tartotta-e fen a nemzet önállóságának kérdéseit egy hatalmasabb tisztességesebb politika számára, mely beolvadt személyes érdekekből egy romlást okozó felbomlott pártba, hogy most az osztrák kormányzat, sőt az osztrák sajtó egyébnek se tekintse, mint a bécsi érdekek végrehajtójának? Nem gyalázat-e, hogy a „N. fr. Presse“ mint szolgájával rendelkezik, s nem képes felfogni, miért nem tiltotta be a tüntetést a kormány, midőn egy utólagos interpellatiónál, a többség úgyis megadta volna a felmentést. íme urak, hova vezetett politikátok és fussótok! Még az alkotmányos és polgári jogok megnyirbálására az erőszakoskodásra, a közvélemény elfojtására is parancsoló positúrával hívnak fel. Mert hát ez a többség csak osztrák érdekek kedvéért létezik, s e végből neki nemcsak minden szabad, de sőt nem értik, miért nem teszi. A bécsi tárgyalások még mindig nincsenek befejezve, bár a Bécsből hazatért miniszterek szerint az egyezség megkötöttnek tekinthető. A ma érkezett táviratok is azt engedik sejtetni, hogy a magyar miniszterek végre beadták a derekukat! Tudja az olvasó, hogy midőn a magyar miniszterek másodszor Bécsbe mentek, különösen két kérdés eldöntésétől tették függővé a kiegyezés létrejövetelét. A fogyasztási adók és az önálló magyar bank kérdésétől. A fogyasztási adók ügyét — mint a tudósítások összevágó jelentéséből kiderül — szépen elejtették, megelégedvén a magyar miniszterek azzal, hogy követelésünk jogosultsága elvben elismertessék. A bankügyben a magyar miniszterek az „önálló független bank“ eszméjét szintén elejtették, megelégedvén azzal, hogy egységes legyen a bankjegy s közös a felügyelő tanács. Ez értelemben a magyar miniszterek szombaton egy ultimátumot tettek le a király kezeibe, ki az osztrák miniszterekkel közölni ígérte ez ultimátumot, de egyszersmind hazajött minisztereink azon kilátással és biztatással bocsáttattak el, hogy nagy nehézség az egyezség létrejöttében nincs. Ami nagyon természetes, miután minisztereink mindenről lemondtak. A királyi elhatározás az osztrák miniszterekkel való érintkezéstől tétetvén függővé s az csak tegnap történhetvén meg, így természetes, hogy ez csak a mai nap következtetik be. Minisztereinket holnap haza várják. * A fölebbieknek megfelelőleg a mai esti lapok a következő táviratokat hozták : A miniszterek még folyton a király elhatározását várják a legközelebbi teljes minisztertanácsban hozott ultimátumra. Báró Wenckheim és Szende miniszterek ma magánkihallgatáson fogadtattak. Széll és Szende miniszterek tegnap hosszabb ideig tanácskoztak Andrássyval. Ma 10 órakor Tisza Andrássyt látogatta meg. Azon hír, hogy ma közös minisztertanács tartozik, alaptalan. Ő felsége ma ismételve fogadta az osztrák minisztereket, s csak az ezekkel folytatott tanácskozások után mondatik ki a legfelsőbb elhatározás. * Az „Ellenőr“ értesülése szerint alaptalan azon hir, hogy ő felsége Berlinbe utazik. Oda csak a külügyér, gr. Andrássy, megy, és pedig az orosz császár részéről kifejezett óhajtás következtében. Ezen út miatt a delegatiók néhány nappal későbbre lesznek összehiva.* A „P. Lloydsnak távirják Bécsből. Az osztrák minisztérium tegnap külön tanácskozmányt tartott, melynek befejezte után Auersperg herczeg Andrássyhoz ment, ki ugyanakkor ő felségéhez volt hivatalos Mig a legutóbbi mindkét részről tartott miniszteri tanácskozmányban, a magyar kormánynak azon követelése, hogy a bank érczalapjának egy része Budapestre helyeztessék, az osztrák miniszterek részéről a legnagyobb ellentállásra talált, a bank igazgatóságának tagjai azon helyzetbe jöttek, miszerint nem hivatalos úton kijelentették, hogy ezen intézkedést megtétele ellen nincs semmi aggodalmuk, és azt kivihetőnek tartják. * A „W. Tgl.“ írja : A magyar kormány elfogadta az osztrák minisztérium azon indítványát, hogy a fogyasztási adók kérdése a quotakérdéssel egyidejűleg döntessék el, de azért elvi megállapodást kíván a fogyasztási adókra nézve. A „W. Tagblatt,, azon nézetben van, hogy a két kormány az eddig elért eredmények alapján kijelenti, hogy az elvi kiegyezés megtörtént, s a többi eltérések kiegyenlítését a további részletes tárgyalásokra halasztja. Ezen czim alatt az alkudozások néhány hónapig függőben maradnának. S így a két minisztérium élete meg van mentve.“ Szeged és Budapest megtették a magukét a nemzeti kérdések mellett. Most jönni kell a többi nagy városoknak is. Kassa, Debreczen és Nagyvárad nem maradhatnak el a közérzület ébredésének és nyilvánulásának terén. Ennek szükségérzete képezi tárgyát alább olvasható czikkünknek is. Meg vagyunk győződve, hogy legközelebb már tények fognak állani e tekintetben rendelkezésünkre. A tüntetés nagyszerűsége képezi még egyre beszédtárgyát a fővárosi köröknek. Ez azonban nem akadályozza kormánypárti lapjaink krónikaírói hűségét, hogy utólagosan apró csípésekkel kiforgatni igyekezzenek azt jelentőségéből. Most már ugyan némi óvatossággal terjesztik a valótlanságot, de terjesztik mégis, látszik, hogy ez az ő elemük. Az egyetemi ifjúság köréből hoztak vasárnapra egy tiltakozás félét. De miután belátták maguk is, hogy 64 aláírás törpe kisebbség, számbavehetetlen minoritás háromezer hallgató között, s miután belátták azt is, hogy mégis csak becsülésre méltó ez a fiatalság, mely jelét adta, a hazájára való féltékenységnek és szavát hallatta az ország jövője érdekében, mely utoljára is az övé; miután mindezt belátták a tiltakozóknak nevét sem tették közzé, szégyellik maguk is, hogy akadt salak, mely azt hiszi megbecsülik tettéért, holott ép ama szerkesztőségek tagjai ismerik, érzik legjobban, mennyire nyomorultak, midőn a nemzet életbevágó érdekeivel elentétben nem szégyellenék nyilatkozni. Zavarban is voltak a lapok, hogyan közöljék e tiltakozást, 64 aláírással, melyet ők is restélnek. Fogták magukat, s az egyik (a „Pester Lloyd“) oda tette háromnak a nevét, s hozzá hazudta, hogy azt követi 600 aláírás; az „Ellenőr“ már nem mert ily számszerűleg fillenteni, félt, hogy rajtakapják újra, odabigyesztő tehát, hogy ezt követi egy „hosszú névsor“, a „Pesti Napló“ azonban nem tudván semmit a collegák mily sebnitzert csinálnak, kapta magát és kitette az igazsághoz képest, hogy ezt követi 64, mond hatvannégy aláírás. íme a történet, hogyan lett a bolhából a hazugság nagyító üvegén — elefánt. Az aláírók között van egy-két szegény fiú, kit pressioval vettek rá felülről, s ép azért nem is rovjuk, és nem is nevezzük meg őket. Van azonban néhány legény többnyire magasabb állású hivatalnokok fiai, kiket szivök romlottsága és jellemök szolgalelküsége vitt e lépésre. „Már oly ifjú, s oly pecsovics,“ illik rájuk is. Dicsőség, becsület érte az egyetemi ifjúságnak, hogy ezek csak figyelemre sem méltó kivételek, és nem a magyar ifjú nevét, hanem osztrák pelengért érdemelnek. Hatvannégynek nem kell magyar önálló haza. Na persze, azt gondolják, jut nekik hivatal osztrákmuszka kormánytól is, van hozzá eléggé meggörbedt hátuk és szolgakész jellemök. De hátha elnyeli e hazát mindenestől a deficit, és se osztrák se muszka kenyér ki nem jut nekik. Tovább foglalkoztunk e szerencsétlenekkel, hogy sem megérdemlik. Voltak a hazának ily ifjú fekélyei 1848-ban is. Meg kell vetni az ilyeket. Ez legyen jutalmuk. A „N. Fr. Pr.“ nem éri be azon táviratokkal, melyeket a fáklyás menetről hozott, hanem ma jó kedvében annyira megdühösödött, hogy az „Ellenőr“ és „Hon“ tudósításaiból merítve anyagot vezérczikket ir. Hogy milyen lehet e vezérczikk, azt mindenki gyaníthatja, ki a felnevezett két lapnak a fáklyásmenetelli tüntetésről szóló híreit olvasta. Az igaz, hatalmas anyagot szolgáltattak a „N. fr. Pr.“-nek. És ő hálás volt érte, mert ugyancsak dühöngött, nem csak a tüntetők, hanem Tisza ellen is. Hanem mind emellett beismeri, hogy olynemű tüntetés volt ez, mint egykor a szabad sajtó és az alkotmányos jogok kivívhatása érdekében. Hanem a czikket mégis úgy végzi, hogy Budapest polgárait a párisi gammokkal hasonlítja össze és mindazokat, kik a fáklyásmeneten részt vettek, utczagyerekeknek nevezi. Mindezekből csak az látszik, hogy a tüntetés vérig sértette a bécsieket és vele egyetemben a „N. Fr. Pr.“-et. Tehát volt hatása nem csak Budapesten , hanem Bécsben is. A megtörtént tüntetés impozáns volt és bármennyire dühöngnek is a bécsiek, azt nem fogják tagadhatni, hogy annak sokkal nagyobb hatása és eredménye volt, mintsem ők gondolták. _________ Budapest, május 1. Lehetlen csodálkozással el nem telnünk azon felfogáson, mellyel némely lap az április 23-iki tüntetést illette. Ha keressük belső indokait e hangnak, mellyel a közvéleményt tévútra akarják vezetni, kétségtelenül azon két gondolatra kell jutnunk, vagy azt veszik zokon, hogy a lelkesedés, amelyet a főváros e napon tanúsított, nem az ő kezdeményezésükre történt, vagy félnek, miszerint ébredni kezd a közvélemény s az ingoványba, melyre alapiták, sülyeszti uralmukat. De már most kérdjük, a haza érdekében van-e az, ha el akarjuk fojtani a nemzeti lelkesedést, az elvérzi buzgalmat, ha rész néven vesszük azt az ifjúságnak, hogy végre széttörte buzgó kedélye azon tespedés bilincseit, — melynek békájába vető fokrólfokra őt a közösügyes tanok félénk szelleme. Nem kell-e örvendenünk, hogy az ifjúság újra lelkesedni kész, küzdeni mer a haza szabadságáért, a nemzet függetlenségéért ? Avagy azt akarjuk-e, hogy az ifjúság fejbólintó chinai báb maradjon, mely gondolkozás érzés nélkül hajtogassa magát a mandarinok tespesztő, erkölcsileg sülyesztő rendszere előtt, lesse azok kegymosolygásait? Ha csak az által lehet egy rendszer boldogító voltát bebizonyítani, hogy akarattal sötétségben tartjuk a honpolgárokat, elnyomva bennök az érzést, lelkesedést az önállóságot, a gondolkozást s megijedünk attól, hogy fellélegzenek immár, akkor önmagunk vagyunk, kik álomban tartjuk, hogy így elvesszük a nemzetet. Örvendjünk rajta, s dicsérjük az ifjúságot, hogy végre valahára nem tűrhette többé a sötétségben a veszély örvénye tudatát, melyben hazáját érezni kezdé. Hogy meggyujtá lelkesedése fáklyáit, s a haza közgazdászati függetlensége elvének szövétnekét fennen lobogtatva, példát mutatott, mint 48 és 59-ben a honpolgároknak, hogy eljött az idő a tettre, hogy itt az idő, melyben a közvélemény, népfenségi akarat, visszakövetelje a jogokat, melyeket tőle elragadtak. Nem szégyen ez, de erény, ha tesz az ifjúság, bár túlzónak tartják is e tettét, de sőt szégyen, ha alszik, ha ez alvást bár magasabb józan bölcseségnek keresztelik is az álbölcsek. Ilyen ébredésnek, ily önzetlen hazafias lelkesedésnek jeléül kell, hogy vegye minden honfikebel az ápr. 28-ki tüntetést. Nem csodálkozunk mi azon, ha a bécsi lapok mérgelődnek e tényen, mert ők azt hiszik, hogy Ausztria a magyar nemzet mámoros alvása folytán élősködhetik csak a Magyarországból közgazdászatilag húzott haszonból, de hogy nálunk is legyenek olyanok, kik ne örülnének, hogy ébredünk, azt csakis a mai rothadt korszellemnek lehet tulajdonítani, melynek egészségtelen mocsárjából kell, hogy kibontakozzunk valahára. Azért ne ferdítsük a tényeket, mert akár mit fogunk a lámpafény mellett a türelmes papírra felírni, azt többé tagadni nem lehet hogy a 800 fáklya világánál vagy 60,000 ember lelkesedett a fővárosban Magyarország közgazdászati függetlenségéért, s ez a mai romlott korban az ébredés, az eszmélet kezdetéül nagy tekintélyű szám. Tényeket bizonyítani nem kell, azokról hallgatni, azokat elferdíteni lehet, de azért mégis tények maradnak azok. Ezen így mint az április 28-ki lelkesedés, tény az is, hogy Magyarország közvéleménye az önálló vámterületet a független bankot kívánja. Tény az, melyet bizonyít sokasága azon kérvényeknek, melyek az országgyűlés elébe érkeztek, megyei s városi tvhatóságok s választókerületek részéről tekintet nélkül arra, váljon kormánypárti többség honol-e bennök, váljon kormánypárti képviselőt küldtek-e? Tény az is, hogy szerte a hazában mozgalom van e nemzeti jogos követelményeknek érvényre hozatala végett. Bizonyítják ezt Baja és Szeged hazafias példái, amaz képviselőjének erkölcsi utasításul adva, hogy a külön vámterület, az önálló bank keresztül vitele mellett működjék, emez hatalmas népgyűlést tartva, melyben ily irányban adott kifejezést meggyőződésének. Kövessék az első példát a választókerületek országszerte, — megkönnyebbült igy is szerepük, azon szinte tagadhatatlan tény által, hogy a jelen országgyűlési többség kebelében mintegy 100 képv. tetileg aláírta, hogy a Magyarországot közgazdászatilag Ausztriának alávető egyezséget nem szavazza meg. Kövessék Szeged lelkesítő példáját Kassa, Miskolcz, melyeknek vidékén virágzó ipar honol; Debreczen, Pécs lelkes polgárai, sőt Pozsony. Tartsanak népgyüléseket. Mert ne hívhatnának egybe a főváros polgárai egy országos népgyülést, melynek határozata majd a nemzet akaratának visszatükröződése leendene. Ne féljenek attól, hogy ez nem alkotmányos tett, hisz Angliában, melyre annyit szeretünk hivatkozni, így adnak kifejezést a nemzeti akaratnak; csakhogy persze ott nem szoktak szemet hunyni az akarat előtt. Az egységes Olaszországot s nagy Németországot ily mozgalom járta át és utóbb ténnyé vált az, csakhogy annak Cavourja volt, ennek egy Bismarkja, ki tudta s akarta is, ezt létesíteni. A budapesti ifjúság megkezdi a fővárosban a mozgalmat, midőn ápril 28-án a nemzeti akarat fáklya szövetnekét meggyújtá Magyarország közgazdászati függetlensége érdekében. És jól tévé. Az ifjúság kötelessége a lelkesítő szózat megtétele. Megtevé. Megtevé ezt, mint a fáklyásmenet szónokai, jelesen elmondák 48-ban is. Akkor a nemzetben viszhangra talált, mert az elvérti lelkesedés példája mindig viszhangra talál. Győzött akkor is, és békés után a lelkesedés. Hogy később vész borult a haza egére, annak oka nem e lelkesedés, de a reactió vala s egy békepárt, mely beledről szította a visszavonás tüzét. Kitűzte a lelkesedés zászlóját az ifjúság 59-ben is. Viszhangra talált ekkor is, és győzelemre vitt, bár másodperczre csak, de mért? Mert közbe jött a határozati párt capitulatiója, melynek utóbb a megadás lett közvetett eredménye. Kitűzte most is az ifjúság a zászlót. Sorakozzék a nemzet, adjon jelt magáról, szerezzen érvényt akaratának, s a győzelem biztos és megmarad, csak szilárdság s egyetértés legyen. Nem pártkérdés ez, de a haza életkérdése, nem kell azt tekinteni, — hogy mely párthoz tartozik a honpolgár. Van közös jelszó, közös zászló ; Magyarország közgazdászati függetlenségének zászlaja; a külön vámterület s független bank jelszava. Sembery István: Dr. Held Adolf, a bonni egyetem tanára, kinek a kisbirtoki hitelügyről s különösen a Raiffeisen-féle kölcsönpénztár-egyletekről irt művei úgy a sajtóban, mint a kisbirtokosok hitelügyeinek rendezése tárgyában egybehívott enquete bizottság ülésein többször felemlittettek, röviddel ezelőtt levelet intézett a magyar kisbirtokosok országos földhitel egyesületét létesítő bizottsághoz, amelyben igen kedvezően megbírálta a kisbirtoki hitel szervezet tervét. E levélből, mely újabb tanújele annak, hogy az ép említett terv csakugyan helyes alapokon nyugszik, és életrevaló, közöljük a következő részeket: „Tervük iránt nagy érdeklődéssel viseltetem, miután a mezőgazdasági, illetőleg kisbirtoki hitel szervezetével főleg ennek előtte behatóan foglalkoztam. És most vétettek újból vizsgálat alá az önök által is ismert Raiffeisen-féle egyletek és e vizsgálat az én felügyeletem alatt tartatik meg. Engedjék meg, hogy mellékletben megküldhessem önöknek múlt évben irt értekezésem külön lenyomatát, melyben más egyebeken kívül a mezőgazdasági hitel szervezéséről táplált nézeteimet röviden kifejtettem. Jóllehet ez értekezésemben főleg a németországi viszonyokat és az úgynevezett földmivelő osztályt tartottam szem előtt, mégis meg fogják önök láthatni abból, hogy teljesen egyetértek önökkel, miután a részvénytársasági formát én is, úgy mint önök teljesen mellőzendőnek tartom. Igen leleményes abbeli tervük, hogy a személyes és reálhitelt egy s ugyanazon körvonalazott szervezet (scharfgegliederte Organisation) által, de mindkettőt más más uton akarják kielégíteni. Különösen örülök azon, hogy önök már kezdettől fogva gondoskodni szándékoznak a kis helyi (mezőgazdasági előleg) egyletek felügyeletéről, mert mostanig mindig azt kellett tapasztalnom, hogy ily intézetekre nézve a falusi községekben nem annyira a jóakarat a lelkesedés és becsületesség, mint inkább a helyes kereskedői számvitel ismerete hiányzik, melyet csak felügyelőszervek (központi intézet és ennek vidéki felügyelői által lehet pótolni. — Azt hiszem, hogy ép az önöknél uralkodó viszonyok között legkevésbé sem túlságos a kért állami segély mérve. Nézetem szerint elsősorban arra kell vigyázniok, hogy minden állásra arra alkalmas egyéneket találjanak. — A siker a legtöbb esetben inkább a személyektől, mintsem magától a szervezettől függ.Különösen czélszerűnek tartanám, hogy ne igyekezzenek az egyes vidéki egyleteket gyorsan és rohamosan alapítani, hanem azokat inkább az oly szép sikerrel működő angol segélypénztárak módjára lassan szaporítani, hogy így annál óvatosabban történhessék a vezető személyek kiszemelése. Törekvéseiknek a legjobb sikert kívánva maradok s. a. S. Hr. Held Adolf.“ Egy kis visszapillantás. A f. évi április 28-án rendezett fáklyásmenetre a napilapok által tett ferde — különösen a valóságtól eltérő megjegyzésekre óhajtok jelen soraimmal válaszolni. F. évi április 26-án a reggeli órákban felhívási ívek keringtek az egyetemi ifjúság és a fővárosi polgárok között, melyekben felszólíthattak az önálló vámterület és magyar nemzeti bank ügyében rendezendő fáklyásmenetbeni részvételre — s egyszersmind az erre nézve tartandó értekezletre a komló vendéglő helyiségébe meghivattunk s mégis jelentünk mintegy 300-an egyetemi hallgatók s fővárosi polgárok. Itt Verhovay Gyula ur által felhivattunk, hogy egy fáklyásmenet által, mintegy kifejezését adjuk a fővárosi polgárokkal karöltve — azon meggyőződésünknek, hogy a már 105 törvényhatóság által oly mélyen hangsúlyozott önálló vámterület és magyar nemzeti bank egyedül azon eszköz, mely a kereskedelmet, ipart hazánkban felvirágoztatja, s egyszersmind a rendezendő fáklyásmenettel a képviselő körök elé vonulva felhívjuk őket szónokaink által, hogy hozzák tudomására Bécsben levő kormányférfiainknak, hogy az egész nemzet , így Budapest polgárai sem óhajtanak az önálló vámterület és magyar nemzeti bank alapjáról lelépni s egyszersmind kérjék fel őket, hogy a nemzet ezen jogos követelését semmi más érdekeknek fel ne áldozzák. Egy bővebb beszédben Mezey Ernő ur által az eszme pártolására ujlag felhivattunk, melyek után egy hang ellenében az eszme éljenzések közt elfogadtatott s a kivitel végrehajtására Verhovay Gyula ur elnökül, — s mellé 80 bizottsági tag megválasztatott. Másnap a bizottság összeült. Verhovay ur megköszönve a benne helyezett bizalmat —■ az elnökségről — nehogy ez egyesek szemében pártszinezetet mutasson — leköszönt, s az elnöki teendőket egy 24-es bizottságra kívánta átruháztatni. A leköszönött, több tag , de különösen Weinberger Soma joghallgató által tartott egyes írókból kiszedett untató frázisokkal teljes s főleg Verhovay ur elnöki székben maradását czélzó, beszéd után nagy nehezen, elfogadtuk. A teendők végrehajtására a bizottság kebeléből megválasztott, 24 egyetemi hallgatót és 6 polgárt. A szűkebb körű bizottság megalakulása után Madarász Soma és Lekli Gyula urakat a kapitánysághoz a bejelentés eszközlése végett s Futó Mihály, Szarka Tivadar, Szabó Ferencz és Lekli Gyula urakat pedig az egyetemi ifjúsághoz a meleg részvét iránti felhívás elkészítésére kiküldte s egyúttal a bizottság által utasitottak, hogy az egyetemi polgárokat nem testületileg, mivel azt az idő rövidsége s a velejáró sok ceremónia miatt eszközölni nem lehet — mint egyeseket s az ügy pártolóit hívják fel a kiküldöttek, kik mint az egyetem falán kiragasztott s a „Pesti Napló“-ban mult hó 28-án megjelent felhívás tanúsította — utasításuknak eleget tettek. A bizottság még Futó Mihály, Verhovay Gyula, Weinberger Soma, Lukács Gyula és Madarász Soma urakat szónokokul megválasztotta.