Egyetértés, 1876. május (10. évfolyam, 101-125. szám)

1876-05-04 / 103. szám

X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postáta vagy helyben házhoz hordva . Egy évre...........................................20.— Félévre...............................................10.— Negyedévre......................................... 5.— Egy hóra...............................................1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér : Ötf hasábos sor 30 krajczár. A képviselőház május hó 5-én pénteken d. e. 1­ órakor ülést tart. — Ghyczy Kálmán a képvi­selőház elnöke.. A delegátiók még e hó első felében kezdik meg működésüket. A főrendiház szombaton tart ülést. A képviselőházi bizottságok megválasztása valószinűűleg hétfőn fog megtörténni. T­a­g­y-V­a­g­y: A tőzsde hazafiatlan speculansait kivéve, meg­döbbenéssel fogadta az egész főváros minden becsü­letesen gondolkozó köre a bécsi egyezmény hírét. Senki, a legloyálisabb és legkönnyelműbb elemek sem tették volna föl, hogy a 67-iki societas leonina újabb kiadásával merjen az ország előlépni, ki meg­mentésére kapott megbízást. S hogy az ember rá­adásul még a 80 milliónyi bankadósságból is elvál­laljon 24 milliót az eladó és adópréssel az elkoldo­­sításig zaklatott nép terhére; hogy a nyílt foszto­gatás ellenében legalább néhány milliónyi kártérí­tést ne szerezzen a fogyasztási adók révén, ez már hihetetlennek látszott mindenikünk előtt. Megtörtént. A feltételekben Bécs nyerte meg a játékot és vele a biztos számításon alapuló jövőt, hogy Magyarországot az anyagi romlás a közelgő tíz év alatt el fogja törölni az élő nemzetek sorából. Veszteségünk nagyságát a káröröm és gúny mér­ges nyilai, melyeket az osztrák sajtó röpít felénk, pokolivá teszik. Nem csinálnak úgy szólván titkot sem, hogy czéljukat elérték és a szörnyű mű hom­lokán ott feketéllik a nemzetünkre kiirt hagyomá­nyos szó: „Ves­szen !“ 103. szám. Csütörtök, 1876. május 4. Szerkesztői iroda: Budapest IV. megyeháztér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek Kiadó-hivatal:­­Budapest IV. megyeháttér 9. sz. Wodianer F. nyomdájában. Budapest, május 3. Igyekezzünk higgadtan és tárgyilagosan tekinteni a helyzetet. A bécsi alkudozásoknak eredménye alatta maradt minden várakozásnak. Pártkülönbség nélkül várta, az ország közönsége, hogy a tíz év lejártával javulás fog eszközöltetni az or­szág állapotában. Óhajtotta mindenki, követelte százöt törvényhatóság az önálló bankot és a külön vámterületet, a kormány megígérte az önálló bankot, ezt a trónbeszédben kilátásba helyezte a fejedelem is; a kormány nem akart külön vámterületet, de határozottan ígérte, hogy a vámtarifát ránk nézve kedvezőleg fogja átalakítani. Ígérte, hogy a fogyasztási adók és a vámvisszatérítéseknél megszünteti az ország­nak világos és nagy megkárosítását. Nem lett belőle semmi. A tíz év lejárta alkalmával nem orvosoltalak Magyarországnak sérelmet. Nem mi nyertünk valamit, hanem Ausztria nyert sokat; azon Ausztria, melynek kárpótlást kel­lett volna adni nekünk, új és tetemes előnyö­ket vívott ki a mi rovásunkra, a mi megkáro­sításunkkal. Ezen előnyök kétfélék: vívmányok a birodalmi egység részére és vívmányok anyagi haszon tekintetében. A birodalmi egységre nézve nevezetes vívmány a bankügynek, azaz pénzügynek közösügyi tétele. Nem ismerjük még e szövegezést, de tény, hogy Magyaror­szág 10 évre vagy mint szinte halljuk „a va­luta rendezéséig“ lemond önálló bank felállítá­sáról ; ez utóbbi esetben körülbelül örök időkre. Anyagi haszon tekintetében nagy vív­mány Ausztriára nézve, hogy ipara főczikkei­­nek a szöveteknek vámja felemeltetett, tetemes nyereség az is, hogy a 80 millió bankadósság­nak quota-szerű részét hir szerint Magyaror­szág elvállalja. Ezek Magyarországra nézve új terhe­ket képviselnek.­­ Az utolsó kartonkendőn kezdve drágább lesz minden ruhanemű, újra igénybe vétetik minden adózó zsebe, a 80 mil­lióból pedig 25 millióval szaporodik Magyar­­országnak adóssága. Ez utóbbiról mindeddig nem volt szó, erről hallgatott itt léte alkalmá­val Tisza miniszterelnök, hallgatott minden hírlap.­ Ezen adósság Magyarországot nem kötelezi, mert midőn az államadóssági évjára­dék megállapíttatott, a 80 millió bankadósság ép úgy be volt számolva a birodalom adósságai közé, mint a többi; ezt ajándékul adjuk. Új dolog az is, hogy a vám és kereskedelmi szer­ződés tíz évre köttetik az 5 év után való fel­mondás mellőzésével. Mondogatják, hogy anyagi helyzetünk mégis javul, mert a bank részéről több pénz fog állani Magyarország rendelkezésére mint eddig. Azt hisszük, hogy az teljesen illusio. Nem ismerjük az uj bankad­ó szövegét, de bár­milyen legyen az és bármiképen legyen alkotva a két igazgatóság és a felügyelő tanács, ez a bank által követendő eljáráson és politikán nem fog változtatni legkisebbet sem. Az érez­nek egy része Pesten lehet letéve, nevezhet ki a magyar kormány bankigazgatónak és fel­ügyelő tanácsosnak bárkit: a váltócensurát, a hitelezés megadását vagy megtagadását azt, hogy X és Y-nak mennyi pénz adassák kölcsön, nem a magyar kormány emberei, hanem azok fogják meghatározni, kiket a bankrészvénytár­sulat mint igazgatóságot, mint hivatalnokokat, mint bizalmi férfiakat odaállít; a kormány em­berei felügyelhetnek a törvény és a statútumok megtartására, de az egyes kezelési concrét ese­tekben, és pedig ezeken fordul meg a dolog, nekik még szavuk sem lesz vagy ha lenne is, nem határoz. A kezelés tehát teljesen, közvet­lenül és közvetve azoknak kezében marad, kiknek kezében volt eddig, s azt várni, hogy a bank más eljárást s más politikát kövessen Magyarország irányában, mint a­melyet eddig követni saját érdekében levőnek látott, minket semmi fel nem jogosít. Az adórostitutióknál emlegetik, hogy 1— 1­2 milliót nyerünk jövőre. Elvárjuk erre nézve a szövegezést és kimutatásokat. Kétel­kedünk, hogy annyit is kapjunk, de ez esetben is, ezen nyereményről a többi dolgok mellett beszélni sem érdemes. Ez azon egyezség, melyet a magyar tör­vényhozás elfogadni vagy elvetni lesz hivatva. A dolog még nem fait accomplé ; azzal, hogy fait accomplénak hirdettetik, nem lehet senki­nek elhárítani magáról a felelősséget. Az or­szággyűlés, illetőleg a képviselőház minden egyes tagjának magaviseletén fordul meg, tén­­­nyé váljék-e az, mit a kormány Bécsben ké­szített. Elfogadja-e vagy elveti a képviselőház ? A legelső és legfőbb ok az elvetésre az, hogy ezen alku a nemzetnek gyalázatát foglalja magában. Nekünk teljes jogunk van az önálló bankhoz és vámterülethez, szükségünk is van rá, mert anyagi helyzetünk olyan, hogy se az ipart, se a nagyobb állami jövedelmet nem nélkülözhetjük; s hogy ennek daczára nemcsak ne nyerjünk semmit, de még új és te­temes terheket vállaljunk: ez már csak a raj­tunk való paczkázásnak eltűrése — gyávaság volna. A meggyaláztatás tekintetében nemzet és egyes ember közt nincs különbség. Nemzet csak úgy, mint egyes ember a meggyaláztatás által elveszti az önbecsülést és fi mások általi becsültetést. Az egyiknek követelése az, hogy erkölcsi tekintetben elsülyed, a másiknak az, hogy sem­mibe sem vétetik s további paczkázásnak van kitéve. A meggyaláztatást nem tűrni ennek folytán mulaszthatlan kötelesség; itt nincs he­lye semmi okoskodásnak, mert a ki szemben a meggyaláztatással okoskodni és számitgatni kezd, vajjon nem volna-e tanácsos eltűrni — az már meg van gyalázva; itt a természetes erkölcsi impulánsnak van egyedüli jogosult­sága, mely visszautasítja a gyalázatot, követ­kezzék bármi! Midőn igy áll a kérdés és pedig igy áll tagadhatlanul, akkor az ország előtt közönyös lehet az, hogy miért állottak rá gr. Andrássy Gyula és Tisza Kálmán az alkura. Andrássy hátat fordított Magyarországnak s azóta ő tes­testől lelkestől osztrák birodalmi kanczellár. Neki soha sem volt mestersége az, hogy az or­szág dolgának részleteivel bíbelődjék, ő min­dég lángész-modorban „nagyban és egészben“ tekintette a dolgokat (Kerkápolyi tőle, patro­njától tanulta e kínos szavakat.) Neki mint a közös monarchia főtisztviselőjének az kell, hogy a birodalom mint compact hatalom sze­repelhessen fejedelmi és miniszteri összejövete­lek alkalmával, neki tehát alkalmatlan genant egy krízis a birodalom kebelében; ezt mel­lőzni kellett tehát minden áron, és miután az osztrákok nem engedtek, engedniök kellett a magyaroknak. Odáig ismét nem ereszkedett gr. Andrássy a részletekbe, hogy meggondolta volna, miszerint így maradhat ugyan egységes sőt még inkább azzá válhatik, de erősödni semmi esetre sem fog a monarchia, nem fog pedig azért, mert egyik fele anyagilag bénult marad, érzelmi dispositióvá pedig olyanokká válnak, mint voltak Solferino és Szadova előtt. Sőt lehetnek roszabbak, mert az 1867-ki rend­szernek most mutatkozó következései mellett azon nézet fog támadni s mindinkább tért nyerni Magyarországon, hogy a magyar nemzetnek nincs érdekében az osztrák szövetség, mert hi­szen ennél roszabb sors nem várhatna rá sem­miféle más politikai combinatiók létesülése esetében. A­mi pedig Tisza Kálmánt illeti, neki csak egy rögeszméje volt kezdettől lógva s ez az, hogy Magyarországon neki kell játszani az első hegedűt. Ennek kivitelére ő sohasem hát­rált meg a legszívósabb munka előtt s teljesen túltette magát minden tekinteten. Az utolsó pillanatig is hinni erőlködtünk, hogy fel fog benne ébredni egy jobb sugallat, de hát ez előzmények fótuma elsodorta s azok szerint ő máshová mint az előttünk álló alkuhoz nem juthatott. Ő teremtette meg azt a helyzetet, melyben esélyek vannak, sőt majdnem biztos­ság van arra, hogy egy az országra nézve rom­lásteljes és gyalázatos alku a nemzet képvise­lőinek szabad hozzájárulása által tén­nyé vál­jék az ő műve, hogy ez indokok, melyek az arra hivatott tényezőket az elfogadásra indít­ják, ilyformán szóljanak; ha el nem fogadjuk az egyezséget, elveszthetjük a képviselői napi­díjakat és szálláspénzt, nem leszünk se mi­niszter, se államtitkár, se bankigazgató vagy felügyelő ; nem leszünk se főispán, se adófel­ügyelő, se miniszteri fogalmazó, sem befolyásos személy, se semmi, sem magunk sem fiunk, unokánk, sógorunk és kománk, hogy m­i lesz, az nem oly nagy dolog, mundus se expediet, hanem, hogy k­i lesz utánunk ? Mo­csáry Laj­os: Nincs h­át itt a kiszabadulásra ? Hol a sajtó, hol a törvényhozás ? A sajtó, ez a meghamisított hangja az erköl­cseiben megfertőzöttt külvilágnak, az aggodalom és bosszankodás jeleiben árulja ugyan el, hogy az egyezség vesztünkre tör , de mit ér, ha ez a sajtó, melynek egyes tagjai hazafiságukat és roszalásukat nem titkolják a társalgás „négyszemközt“ folyó vi­tái közt, a hatalmasak nyűgét érzi lelkiismeretén és nem szólhat szíve szerint, bár­mennyire akarná tagjainak többsége. Mindazáltal ezzel az egyezség­gel szemközt még a kormány gallérjához varrt fél­­hivatalosság sem tud kivetkőzni a komor megfon­tolás és keserű fájdalom érzetei alól. A feladott ér­dekek fontossága szívük felé vitte a vért, s a meg­döbbenés benyomása alól nem szabadulhat egyi­kük sem. Az „Ellenőr“ lármás kereplője, melyből a száraz malom nyikorgásaival és egy gőzzel tajté­­kozó gép robajával tört Bécs felé a szitok, s véd­egyleti bumbugirozásban hagyott nyomokat a kö­zönséget bolonditani kész részlelküsége: most meg­áll, mint a ki lélekzetet vesz a fojtó füst és iszonyú hangzavar között. Szeme-szája állott el a tettetésre oly fogékony, a fordulatokban oly hirtelen, erkölcs­rontó és nemzetbolondító lapnak. Lelkiismeretlen eszközökkel mesterkélte ki a fusiót, szívtelenül bu­­titá olvasó közönségét; hazafiatlanul pulittá a nem­zeti jellemet : most is előtte hevernek a gyümöl­csök. Ez már aztán az igazi „lyukas mogyoró“, melynek egészséges belét a sajtó pondrói férgesszék el, s most nemzetünkön a sor, hogy közgazdasági és pénzügyi ökoma jóllakásig lakmározzák halálos kóranyagoktól viselős természetén. A világ erkölcsi rendjét az elesett angyalok eszközeivel ostromolták meg azok, kik a legmagasz­­tosabb elvek alatt ásták alá a talajt, hogy az er­kölcstelenség és elvtagadás szemétdombja felett emeljenek oltárt saját egyéni hiúságuknak. De az erkölcs rendje örök és változhatatlan, és meg szokta boszélni felforgatóit. Tisza Kálmán képe ott fittyeg még sárból idomítva az összehordott korszakos pi­szok legeslegtetején. De az emberi érzelmek legszen­tebbjén alapuló önérzet és morál már elküldte fe­léje a boszúállás nemzőjét, hogy lerántsa törpének a kicsinyek közé. Kellett-e neki és embereinek a sértő leczke, melyet a „Pesti Napló“-tól kapnak, attól a laptól, mely első volt a korszakos piszok összeh­almozásában, s most szembe fordul velők, mint a görény, hogy a tíz éven át felszedett bűzt rá­­juk lövelje ? „Mily nagyoknak tűnnek fel — írja e lap — a 67-iki mű alkotói a mai kiegyezés törpe emberei­vel szemben. Ellenséges volt az udvar, hatalmas a katonai párt s nekünk nem volt alkotmányunk ; — csak írott jogunk volt, s a 67-diki államférfiak ki­vívták az alkotmányt és a jövő sikeres rendezése számára, az anyagi kérdésekben sértetlenül tartot­ták fen a nemzet jogát. Ha itt-ott tévedtek, nem tudva követték el a botlásokat; nem volt előttük nyolcz év tapasztalata, tanulsága. De kivívták az alkotmányt s kiegyezésük nem ál­lott ellentétben azzal, amit önmaguk éveken át hirdette­k.“ Halljátok-e a hangot tacticának ökörszemei ? Hallanotok kell és a rezotokba szökni a vérnek, mert saját magatokat vertétek meg mind a két kezetek­kel. Előttetek áll a bűnös múlt, hogy összehason­lítsa magát mivetekkel, hirdesse a világnak: „Lám az én fogyatkozásaim és bűneim erények e fertelmes áruláshoz képest.“ Iszonyú satyrája a sorsnak! Büntetésnek egyelőre magában is elég, pedig a nemzet boszuló ostora még hátra van. Legiszonyúbb, mert a jog és látszat ide került a gúny, nevetség, szidás és okos­kodás egész fegyvertárával azok ellenében, kik a „Hon“ után mellüket verdesve kénytelenek beval­lani, hogy ez egyezség „általában nem elégíti ki sem azon igényeket, melyeket a nagy­közönség, sem azokat, melyeket mi, sem azokat, melyeket kormá­nyunk formált, sőt szükségeseknek, hasznosaknak tartott ez ügyekben.“ E vallomás fölmenti a tollat az érvelés szük­ségétől , untig elég a félhivatalosság fanyar meg­jegyzéseire utalni. Csak egy pont van, hol nem tudja az ember eszével írja-e sorait, vagy a kaczatba mártva, midőn a „Hon“ különben neki savanyodott kedélyhangulata biztatja magát is, meg az országot is, akár csak a kárvallott czigány : Ejl­aj! kutya­baj, legalább „biztosítva vagyunk, hogy nem emelik fel a quotánkat.“ Örvendj hát hazám, „te kigyók és rókák hazája“, mert hogyha már lábadat és kezedet zúzták is össze az uj egyezkedés vasfogai és kere­kei közt, meg van a szerencséd, hogy nyaktörés nélkül fektetnek a szegénység és pusztulás beteg­ágyába: „nem lesz emelve a quota.“ Mennyi előrelátás és kímélet! Isten csodája, te vagy-e, vagy igazabban államférfiul bölcsesség egetverdeső hatalma, te magad játszod velünk gyer­­mekjátékodat ? No mert hogy tréfának isteni, ko­molynak gonosz e szenteskedő biztatás, az már oly igaz, minthogy Tisza Kálmán —* áruló. Oh! ha csak elégtétel kellene nekünk, s nem hazánkért sajogna szivünk minden lüktetése, most volna ideje rámutatni, hogy ez az úri­ember, a bi­hari administratori vérnek e sárkánycsemetéje, az államférfiúság kisszerű vonásainak e parodikus visz­­fénye, akkor árulta már el az országot, midőn tár­­czát vállalt. Emlékezzenek vissza olvasóink hányszor és mily egyenesen mondtuk ki, hogy tárczavállaláskor mire kötötte le szavát. Nyílt dologként hirdettük folyton-folyvást, hogy Tisza Kálmán az első sorban, ki hazájáért nem tehet semmit, mert ha akarna is fölfelé, szószegővé válnék egyszer s mindenkorra. És Tisza Kálmán szavát tartotta fölfelé, de nem feszé­lyezte lelkiismeretét, hogy megszegje esküjét lefelé. Volt egy pont az alkudozások között, midőn más valódi jellem, helyében: oda mondta volna az igaz szót, bárkit sújt erejük, csak a szavát adó Tisza Kálmánnak nem volt egyéb feladata, mint az ud­­varonczi parókával megjelenni a nemzet képviselői között, korteskedni a király tekintélyével és ijeszt­getni saját meghiúsult agyának rémszülötteivel. Nem isten ő, s nem ördög, nem az égbetörő szellem­ s nem a sátán lelke jár bele hálni: ő csak egy meg­­görbedt h­átu poltron, kit a gyöngeség szült, a félke­­gyelmüség ápolt, a részlelküség nevelt, a ravaszság futta fel államférfivá ! Nyomorék, kire a legnagyobb szerencsétlenség országok sorsát bízni. Inkább jár­janak körül és ragadják meg vezetőül a boldog em­berek között feltalált azon józan eszű embert, ki­nek az arab rege szerint mindene van, csak inge nincs. Hazáját romlásba taszítani, minden föltételre ráállani, ahoz Fajankó ő excellentiája is ért, csak vágjátok ki tuskóját az őserdő sűrűjéből. De hazá­ját megmenteni, nemzetét boldogítani, ahoz nagy jellem és államférfim­ész kell, két tulajdon, mit kereshettek mindenfelé, de az utóbbi tények bizony­sága szerint még baráti nagyító üveggel sem talál­hattok fel Tisza Kálmánban. Az országgyűléstől függ most már egyedül: mi lesz sorsunk a jövő évtizeden. A választók és nemzet ügye sarkalni és követelni érdekeinek meg­bízottjaitól, hogy elvessék a kárh­ozatos szövetség e gonosz megújítását. Annyi bizonyos, hogy ha van még jóravaló érzék és hazafias önérzet Magyaror­szág polgáraiban, megüzenik ez uraknak, hogy csak kettő várhatja őket otthon a szavazás után: ko­szorú, ha elvetik; dorong, ha megszavazzák ez egyes­­séget. Vagy—vagy. Verhovay Gyu­l­a. A bécsi uj „Presse“ a kiegyezkedésről írja : A kiegyezés megtörtént. Az Ausztria és Ma­gyarország közötti államjogi s gazdászati viszony lényegileg változatlan marad. Általában ez az ered­ménye a hosszú s változó szerencsével folyt alkudo­zásoknak. Ha most az általánosról a részletesre térünk át, kérdeznünk kell: Hogyan képviselték az osztrák miniszterek a spec­iális osztrák álláspontot, miféle kötelességeket ró a kiegyezés a birodalmi gyűlésen képviselt országokra, miféle jogokat nyernek azok ? Mindenek előtt úgy látszik, hogy a qvótaviszony változatlan marad. E pontra nézve mi itt sem tűnik fel s az Ausztria és Magyarország közti jogok és terhek aránytalanságát illető panaszok üres hangok voltak. Ugyanígy lesz a vám és kereskedelmi szö­vetség megújítva s a monarchiának összes gazdá­szati területe egységkép­pentartva. A fogyasztási adókérdésben a magyarok mit sem értek el. S valóban ez volt ama pont, mely a lajtháninneni közvéleményt legkínosabban érinté, s melyben ennélfogva az osztrák minisztereknek min­den engedékenység tilos volt. S e pontban kellett a minisztériumnak a sarat megállni, és meg is állta. Ha a magyarok még csak „morális eredményt“ értek volna is el — és pedig erre zsugor­odott össze végre kívánságul:, — a kiegyezés nem lett volna a Reichsrath­ által elfogadható. Mert eme „morális eredmény“ immoralitásnak és minden jogczim látszatát nélkülöző igény eredménye lett volna. Az osztrák főerősség tehát meghódítlan ma­radt. Az utolsó kérdéses pontot — írja lejebb a „Presse“ — melyet a mai conferencián végleg rendbe hoztak, a bankkérdés képezte. Ez tehát el­vileg oly módon oldatott meg, hogy az „össz-mo­­narchia“ valódi érdekeinek megfelelve a pénz és bankügy egységét megőrizte.­­ A magyar követe­léseknek annyiban elég jön téve, a­mennyiben Pesten egy tágas hatáskörű igazgatóság lesz felállítva, a banknak főügyeiben való intézkedés azonban a Bécs­ben székelő központi főfelügyelőségre lesz bízva. Ennélfogva az érczalap is megosztatlanul birtoká­ban marad a banknak, mely tetszése és belátása szerint azonban egyezségre léphet a magyar kor­mán­nyal az iránt, vajjon az érczalap egy része esetleg Pesten helyeztessék-e el ? A jegynek egysége a valutának egysége, az érczalapnak egysége e sze­rint fen­tön tartva. A kisbirtokosok h­itelügye. 11. „Midőn a hazánkban létező tőkék, talán az árvatömegek egy részét és azon tőkéket ki­véve, melyek a szegény nép véres verejtékéből sokszorozzák magukat, csaknem ugyan­annyi csatornán vonatnak el az ipar és kereskedés, s a nagyobb földbirtok gyámolitá­­sára, a­hány már fen­álló pénz- és hi­telintézet van ez országban; midőn e részben a hazai takarékpénztárak is alig képeznek kivételt; s midőn az ek­­kép gyűjtött tőkék sem elegendők távolról is a nagyobb birtok, ipar és kereskedés hitelszük­sége fedezésére: ily körülmények közt más gyökeres gyógyszer nem képzelhető a kisbirto­kos és munkás osztály hitelviszonyai orvoslá­sára, mondja a fenemlített tanácskozmány fel­irata, mint új tőkék képezése, apró megtakarítások utján, épen azon ré­tegekben, melyek a segélyt igénylik.“ „Segíts magadon, isten is megsegít, — mondja továbbá a felirat kiemelve, hogy:“ „Német-, Franczia- és Angolországban nagy mozgásban látjuk a társadalom alsóbb rétegeit minden irányban törekedni az önse­gély elvének valósítására. A szövetkezés (associatio) erőt kölcsönöz a gyöngék­­nek ; a kis tőkéket képesekké teszi versenyre szállani a nagy tőkékkel, melyeknek egyed­uralma eddig oly rettegett volt; s mig az egye­sült takarékosság fillérekből milliókat hord egybe, a kölcsönös jótállás kölcsön­zés alapjává emeli a munkát, hitelt szerez a szorgalomnak és képességnek. “ „Íme az ut, melyen a nép alsóbb rétegei sorsának javításában a polgári sagt államok ha­ladnak. “ Mind­hiába — hangzatok el a szép buz­dító szavak ! Miért — miért nem azt itt nem tárgyalhatjuk: lehetetlen volt uj tőkéket képezni még a népbankokban is, melyek­től legtöbbet várt a tanácskozmány. Uj viszonyok, uj eszmék, uj szenvedélyek keletkeztek, uj idők jöttek, minőket még nem látott történelmünk, s keletkeztek ugyan óriási vállalatok, tőkék; — de nem arra, hogy a földhitel igényeit elégítsék ki; nem a kisbirtok­nak megfelelő olcsó kamattal és mara­dandó természe­ttel, hanem magas ka­matláb mellett hirtelen elröppenve, elenyészve, — a mint jöttek. Vannak ugyanis időpontok, melyekben az emberek legnagyobb része azt, a­mit azelőtt lehetetlennek tartott, mindinkább hihetőnek, a reményt valónak, az ábrándot valósíth­atónak, a jövő évtizedek hasznát azonnal ki­aknáz­hatónak tartja. Vannak időpontok, melyekben az emberek legnagyobb részét bizo­nyos Optimismus lepi meg. Mindenki hisz és bízik egymásban, mindenki könnyebben ad és vesz, kölcsönöz és vállalkozik, remél s bízik a közeljövőben. Ekkor aztán könnyen és gyorsan forog a pénz, úgy, hogy min­denütt v­a­n1 pénz, mintha tömege megtíz­szereződött volna.­­ Vannak időpontok, me­lyekben az emberek legnagyobb része hajlandó hinni még az asztaltánczban, az állati magne­­tizmus, vagy a villany­ delejesség csodás hatá­saiban, az álomkórosok jóslataiban, a kopogó és beszélő szellemekben s végetlen üdvös h­orderőt tulajdonít egy-egy politikai fordulat­nak, vagy szökkenésnek. Azt hiszi, hogy egy varázs­szó képes átalakítani Európát, képes jókká s okosokká tenni a neveletlen tö­megeket, azt hiszi, hogy immár valóban eljött a b­ol­d­o­g­s­á­g ama k­o­r­s­z­a­k­a, m­i­n­ő­r­ő­l eddig hiában álmodoztak a böl­csek. Ilyen időpont volt a közelebb lefolyt 10 év első fele, majd nálunk, majd Nyugat- Európa egyes államaiban. Ilyen volt a világ­tárlat létesítésének eszméjétől a tárlat be­­zártáig a közhangulat, kivált Bécsben s Ausz­tria főbb városaiban. Ezen időszakban keletkeztek az óriási eszményi tőkék, vállalatok, vállalkozások, kö­telezettségek stb., melyek némelyike ugyancsak fájdalmas nyomást okozva, később a népek vállára súlyosult. Összezavarodtak a fogalmak a tőkepénzek természete iránt. Ama tőkék, melyek különben teljes biztosítékot igénylettek aziránt, hogy csupán földbirtokba lettek volna elhelyezen­­dők, állampapírokba, vasúti válla­latokba lettek helyezve, mert hiszen az állam is mint „kölcsönvevő“ lépett fel és teljes biztositéka mellett még nagyobb kama­tot is adott, mint adhat a munka és ter­melés alapján a földbirtok. Államilag bizto­sítva lettek a vasutak jövedelmei, kamatai s illetőleg tőkéi is, mi ismét uj neme volt a teljes biztosítéknak, új gyüjtőmedenczéje azon tőkéknek, melyek eddig, vagyis a dolgok eddigi természete szerint csak a földbir­tokban találhattak teljes biztosítékot. Maga a dolgok természete is megválto­zott. Az 1868 — 69-iki jó termés mellett a leg­jobb árak kínálkoztak. Az új 600—700 mért­­földnyi vasutak megnyitásával eladhatóvá váltak azon csekély értékű termények, állatok, takarmány és zöldségfélék, fák, erdők stb. is, melyek elárusitására eddigelé gondolni sem lehetett s ez után uj jövedelmi források nyíltak meg a földbirtok számára, miszerint, a birtok­részek ára csakhamar igen sok helyen meg­kétszereződött. A birtokosok s bérlők meg­kétszerezték a napi­díjakat a mezei munka körül, melytől különben is elvonták a még többet (egy napszámért 4—5 forintot) igérő vasúti építkezések. Az értékviszonyok meg­zavarodtak. Úrrá akart lenni, vagy legalább uriasan akart élni sok oly egyén, ki azelőtt cse­kély biztos jövedelmi forrással sem bírt s a nő­nem számára több száz mil­­frtnyi luxus-gyárt­mányok hozattak Bécsből és a külföldről, oly árakon minőket ez ideig alantasoknak mondhattunk, mert hisz a gyári termelés meg­kétszereződött, s az üzletbe fektetett tőke, mely máskor hónapokig váratott magára, pár hét, pár nap visszafordult stb. stb. így tehát a fogyasztás is megkétszereződött, kivált az eddigelé alig élvezett luxus-czikkekben. .. Ezeknél fogva a forgalommal ará­nyosan emelkedett a kamatláb, mert a

Next