Egyetértés, 1879. augusztus (13. évfolyam, 210-240. szám)

1879-08-01 / 210. szám

XIII. évfolyam Budapest Hirdetések és nyilt terek felvétetnek árezabály szériát a kiadó hivatalban: Budapest IV. himző-utcza és kalap-utcza sarkán 1. sz. Hirdetések felvétetnek a külföldön: Bécsben: Oppelile A.-nál, Brubenbaster Nr. 2 Mosse Rudolfnál, Seilerstätte Nr. 2. Hausenstein és Voglernél, Wallfischgasse 10. Daube G . és társánál, Wollzeile Nr. 12. Párisban: Havas, Lafitte ,Sb Comp.-nál, Place de la Bourse. 210 szám. Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és társánál.EGYETÉRTÉS POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A sajtószabadság megrendszabályozása. Ha egy kormánylap napirenden kívül nagy elvi kérdéseket vet a szőnyegre, nagyon közel áll a föltevés, hogy azt nem egyedül a maga jó szántából teszi, hanem „magasabb inspiratio“ folytán, mely az által minden előkészület nélkül meg nem valósítható szándékok, tervek útját kívánja egyengetni s egyelőre tájékoztatni szeretné magát, mikép fogadná azokat a közhangulat ? Egy ily „ballon d‘essay“-t bocsát föl a „Hon“ tegnapi esti lapja, melynek megelőző két száma is tele volt már salamoni bölcseségű fejtegetésekkel ama théma fölött, hogy mi a hivatását jól fölfogó sajtó tulajdonképi föladata? Ki is lyukadt a salamoni ítélet abban, hogy e föladat nem más, mint szépen, kényelmesen követni a „laisser fair, laisser passer“ elvét, lajstromba szedni, de azt is csak jól megválogatva, a mi történik s egyátalában nem törődni vele, hogy helyes-e, ami történik. Hát a közvélelem ebben másként itél, mint bölcs Salamon. Másként Angliában, másként Francziaországban és mindenütt, ahol a nyomdafestéket másként ismerik s úgy ismerik, hogy az mégis több valami, mint csupán a hatalmasok szekerének tengelyeire alkalmazandó kenőcs. Ha botrányos dolgoknak, inconveniens üzelmeknek jut tudomására a közönség, de ha csak egy feltűnőbb visszaélés is nyilvánosságra kerül, az az olvasó közönség azonnal hírlapjaihoz folyamodik, ha talán azokból bővebb informácziót szerezhetne magának a dolog felől; s ha nem találja benne, — kedvetlenül teszi le a hírlapot kezéből s elégületlenül mondja: „a sajtó nem teljesíti föladatát.“ A közönség, e nagyszerű esküdtszék, mely csak lelkiismeretével, de azzal igazán számol, megvárja a nyilvánosság leghatalmasabb közegétől, hogy ha már érdekes, figyelemre méltó, buzdító példaként szolgáló dolgokat fölemlít, ne mellőzze hallgatással, ami kifogásolandó, ami megrovandó, ami elítélendő. S valóban a sajtóra nem lehetne kellemesebb föladat, mint mindig csak oly közleményeket hozni, melyek mindenkire kellemesek. Bizonyára ő szeretné legjobban ezt az állapotot, kedveskedéseiért viszont kedveskedésekre számíthatni, mindenütt mosolygó arczczal jelenni meg, tapasztalhatni, mennyire kedvelik, szeretik itt, ott és mindenütt, s mily kellemesnek találják társaságát. De hát a sajtó, ha még oly független is, nem maga ura, hogy elszánhassa magát a kellemes mulattató, a hízelgő, az udvaroncz szerepére. Vannak a sajtónak orgánumai, a melyekben elég lelki erő van erre is elszánni magukat s viselni e szerepet, a meddig kedvölt vagy érdekek úgy hozza magával; de a sajtó, qua ilyen, soha nem aljasul ennyire. Részben követi, részben vezeti a hangulatot, bírál és előkészít eseményeket, hírnöke vagy krónikása annak, ami naponkint történik, s ha ítéletet mond, kimondja azt absolut érvényűeknek elismert törvények szerint, aminők az igazság és morál évezredek által szentesített törvényei. Mit tehet a sajtó arról, hogy nem mindenki él e törvények szerint, aki a nyilvánosság terén forog? Mit tehet a sajtó arról, hogy bűnök, vétkek, hibák, mulasztások történnek a világon ? Azoknak fölsorolása bizonyára nem fog jól esni a bűnösöknek, vétkeseknek, hibásoknak és mulasztóknak. De ez nem lehet rá irányadó. A sajtó a szemünk előtt folyó élet óramutatója, nem irányozza, nem vezeti, nem sietteti, nem késleltetheti az időt, megtette föladatát, ha híven jelzi. Az, hogy a számlapon oly órára is rá kell mutatnia, mely egyiknek-másiknak halálos órája van, nem lehet rá ok, hogy azt átugorja. Végig kell mutatnia egymás után mind a tizenkettőt. S ha roszul jelez a mutató, még annak sem ő az oka, hanem az, hogy az óra bomlott. Hát hiszen a magyar sajtó legjobban örült volna annak, ha világgá kürtölheti, hogy Magyarország nagy, lelkes, magasztos eszmék korát éli, tetterőben túláradó, erkölcsben aranytiszta, tudományban magasan ragyogó idő derült reánk. Örömmel hirdettük volna: ide tekints külföld egy nagy jövőnek indult nemzet kezd itt élni, szent akarattal s oly forró hazaszeretettel, mely mindent felolvaszt, a mi önérdek. Egy nemzet, az „ötmillió lovag“ nemzete, melynek minden fia nagy és nemes. Törvényhozásának alelnöke mellett az önzetlen Fabricius svindler, államtitkárja mellett rongyszedő kufár az a Camillus, aki felrúgta az aranyat s vashoz nyult“. A sajtó nem tehet arról, hogy nemzetünk gyalázatát kelle hirdetnie. Elment volna annak híre akkor is világgá, ha a hazai sajtó néma marad. De akkor bűntárssá szegődik, — míg most, a bűnt magát, elkövetőit és azok rejtőzőit maga állítván pellengére, elutasított magától minden szolidaritást a bűnnel s megmutatta a külföldnek, hogy nem az egész nemzet van megromolva, sőt hogy az undorral fordul el attól s kész kivetni magától a rothadt anyagot. Ha a bécsi botránypör után, mely egy a magyar előkelőséget súlyosan kompromittált, a magyar sajtó néma marad: most nem Várady és Zichy et consortes állanának Európa előtt a vádpadon, hanem a magyar nemzet. S hogy nemzetünk e gyalázattól megmenekült, annak a sajtónak köszönhetitek, (hogy már mi is „per-tu“ beszéljünk) mely a közmegbotránykozásnak hangot adott, s mely bátran s az indignaczió hevével követelte az egészségesek elválasztását a bélpoklosoktól. A világ szemében most ti is bélpoklosak lennétek, mi is azok lennénk, az lenne az egész ország, mely tűrte, természetesnek találta s elnézte azt a mi a §-ok szerint talán nem bűn, de a tisztesség szerint rosszabb annál, mert — komiszság. A nemzeti becsületnek tett szolgálatot a magyar sajtó e napokban. Ha soha elismerést nem érdemelt, megérdemelte most. S a „Hon“ túlliczitálva különben is ismert tapintatát, épen ezt az időt látja alkalmasnak fölhányni a sajtószabadságot, beszélni annak rakonczátlanságáról, „melynek orvoslásáról, megtorlásáról mielőbb gondoskodni elkerülhetetlen szükség és kötelesség, mert a mostani állapot teljesentürhetetlen, s oly rákfene, melyet kérlelhetlenül ki kell pusztítani. * t Tehát igy vagyunk? Egy lap beszél igy, melynek a sajtószabadság szintén drága? Egy lap, melynek szerkesztője, mikor még nem beszélt a hatalom nyelvén, szintén szenvedett a szabad szó bátor kimondásáért. S önszántából, meggyőződésből mondja, a mit mond ? S meggondolta, a mit mond? ellen Még soha nem léptek föl a szabadság másként, mint a rend nevében s mindig a szabadsággal való visszaélés ürügye alatt. A legmeztelenebb zsarnokság, a legridegebb reactió is szükségesnek látta a rend palástját és a szabadsággal való visszaélés megtorlásának látszatát, mikor kész fent a szabadság ellen. S az ürügyet megtalálták mindig, mert még nem volt oly szabadság, melylyel visszaélés el nem követtetett volna. De a józan ész ezt soha se fogadta el elegendő oknak a szabadság megsemmisítésére. Lehet, hogy egyik másik alap keményebb kifejezésekben fejezte ki indignatioját a corruptió fölött, mely nemzetünk testén az egyedül igazi „rákfene.“ Hát ez Tisza Kálmánnak elég, hogy fegyvert kovácsoljon belőle a sajtó ellen.“ Lehet, hogy elég. Tisza eléggé zsarnok hozzá s a mióta hatalma van, nem szűnt meg tudva és tudatlanul a reakczió malmára hajtani a vizet. Hanem azt tudja meg, hogy azt a szabadságot, mely egy angol államférfi szerint, egymaga elég minden egyéb szabadságot visszaszerezni, oly könnyen nem adjuk ám oda. Nagy küzdelembe fog annak megkötözése kerülni. S tudja meg azt is, hogy a sajtó még azzal a megkötözött kézzel is hatalom, melyet a mai czivilizált korban - bármint kisértsék meg- tehetetlenné tenni nem lehet. Azért hat csak elő azokkal a rendszabályokkal. Addig azonban fogadjanak el tőlünk egy fölvilágosítást a hatalmas urak. Megtanulhatják belőle azt az egyetlen módot, mellyel az alkalmatlankodó sajtót megbéníthatni. E mód : úgy élni, hogy ami rossz, ami megbélyegző, ami tisztestességellenes felölök a sajtóban megjelen, ne legyen igaz. Budapest, julius 31. Amint újabban is értesülni alkalmunk volt, a kormánykörök annyira fel vannak háborodva a vereség miatt, amely őket Zichy-Ferraris Viktor gr. kényszerű elejtése miatt érte, hogy haragjuk folyvást a sajtó, mint általuk kiszemelt bűnbak körül forog, s nem a korrupcziót illeti. E felháborodás bizonyos rendszerességet öltött magára és czélja máris igen világosan észre Péntek, 1870 augusztus 1. Szerkesztő-, s kiadó-hivatal: (Budapest IV. himző-utcza és kalap-utcza sarkán 1. szám. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem küldetnek. Előfizetési díj: 1 Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: %0rí..................... 20.Félévre.....................................................10.— Negyedévre.........................................5.— Egy óra......................................1.80 Egy szám 6 krajczára vehető. Nem akarnak egyebet elérni, mint a sajtó elleni hangulat felkeltése által, amely oly könnyen elérhető a sajtó által zaklatott mamelukéria előtt, oda puhítani a kedélyeket, hogy a sajtótörvény revíziójához beleegyezések megnyeressék. A kormánykörök ugyanis igen nemes boszut vélnek állani az erkölcsiség védelmében elkövetett harczon, ha a revisio örve alatt sikerülne a megrendszabályozást keresztül vinniük az országgyűlésen. Ez idő szerint a Zichytől való megválás hatása alatt, oly komoly e tekintetben az elhatározás, hogy ha ma tőlük függne s az országgyűlés ügy ütt ülne, egy pillanatig sem haboznának benyújtani ily tárgyú javaslatot. Egyelőre azonban mást nem tehetnek, mint hintik politikai köreikben és előkészítik félhivatalos sajtójukban az akcióra a saját fajtájú Várady-Zichy moralitású közönséget. Ily erős ellenszenv és elhatározás mellett bízvást el lehetnénk készülve a merényletre, ha az országgyűlés összejöveteléig még két teljes hónap lemorzsolására nem volna szükség. Addig azonban még sok víznek kell lefolyni a Dunán és sok csatornavizet kell levezetni a Tiszának. Az egyes minisztériumok költségvetési előirányzatai már ki vannak dolgozva s az 1880-dik évi általános költségvetés összeállítása czéljából benyujtattak a pénzügyminisztériumnak. A bukaresti „Telegraphul“ jul. 29-iki számában vezérczikkezik Salisburynak a londoni zsidó küldöttségnek adott válaszáról. A többi közt így ír: „Mi a berlini szerződés feltételének eleget fogunk tenni és a vallásból eredő különbségeket alkotmányunkból ki fogjuk törülni. Megelégszik evvel Salisbury ? Akkor szükségtelenek fenyegetései. Kivánja-e azt amit az „Alianse Soha sem fogjuk megadni, Israelit“ akar ? történjék bármi is. Követelhetik-e a nagyhatalmak,hogy öngyilkosok legyünk? Képesek-e erőszakkal oly megoldást reánk parancsolni, amely érdekeinknek meg nem felel ? hát tegyék meg, de biztosítjuk őket, hogy a mint az idegen seregek átlépik határunkat, a román nép maga fog minden zsidót honfiusitani, (ennek a román szónak impamentani-honfiusitani az az értelme is van, hogy a földbe eltemetni, agyonverni. Szerk.) és nem fog hagyni senkit, a kit a betörők serege honfiusíthat többé. Egy cseh lap az „Epoche“ heves dást intéz Ólam Martinitz gróf ellen, támadit, azzal vádol, hogy még mindig a passivitási politika szószólója s a reichsrathba lépés esetére „garancziákat“ követelő politikája nem egyéb, mint ürügy. Ismerteti Cram grófnak 18 évi politikai működését s azt mondja erről, hogy valahányszor a gróf befolyással volt a cseh ügyek mindig szerencsétlenség következett be s intézésére, mintha ő lenne rész „daemonja“ a cseh politikának, mindig olyasmit tanácsolt a cseh népnek, mi annak csak ártalmára volt. AZ „EGYETÉRTÉS“ TÁRCZÁJA. HERVADT LEVELEK. WILKIE COLLING REGÉNYE. NEGYEDIK FEJEZET. (Folytatás.) — Egyedül volt? kérdó Herbcote ur. Rufus szokott nyilt beszédmódjával kimondá véleményét ezen kérdésről, mely sikamlósnak látszott neki. — Ha férfi és nő valami őrültségbe sodródnak, úgy uram, szólt, a bölcsek úgy találták, hogy mindig a nő jelöli ki az utat. Kétségkívül egyedül volt. — Születésem napjára egy kis ajándékkal akart meglepni, folytatá Amélius egy erszénynyel, melyet ő maga készített, és attól félt, hogy nevetségessé válik, ha azt a fiatal leányok jelenlétében adja át. — Fogadja szivem legőszintébb szerencsekivánatait jólétéért; gondoljon néha reám Amélius, ha felnyitja erszényét, hogy jótékonyságot gyakoroljon. — Az én helyemben mondhatták volna-e önök, hogy távozzék, ha önöknek nyújtotta volna ily módon ajándékát ? Nem! Különösen ha e pillanatban úgy tekintett volna önökre, esküszöm, hogy nem tették volna! Dingwell Rufus sárga, hosszú, sovány arczán először vonult át jóizü mosoly. — Még más részletek is vannak uram, melyeiről a hirlap szól, mondá ravaszul. — Áthozott hirlap ! viszonzá Amélius. Rufus minden előzékenységgel, a mire képes volt, meghajta magát és oly arczot öltött, mint a ki önkénytelen bóknak vesz egy-egy brit szitkot, mellyel az anyaoszág az amerikai sajtónak adózik. — A hirlap azt mondja, uram, hogy Millicent megölelte önt. — Ez hazugság! kiáltá Amélius. — Meglehet, hogy tévedés, felese Rufus. De az is lehetséges, hogy ön ölelte meg? — Az mindegy, hogy én mit tettem, szólt Amélius majdnem dühvel.__________________ Hethcote úr belátta, hogy ideje közbelépni. Lehetőleg büszke arczczal fordult Rufushoz. — Angliában Dingwell úr, a világfiak nem szokták leleplezni ezen.. . ezen. . . — Ölelkeződést akár az erdőben, akár azon kívül ; szakitá félbe Rufus, honunkban uram, nem tekintik szégyenitő tettnek, melyet titkolni kellene ; sőt biztosíthatom önt, hogy éppen az ellenkezőnek veszik. Amélius haragja már lecsillapult. A vitatkozás sokkal nevetségesebb volt, mintsemhogy az illető, ki azt előidézte, folytatni engedte volna. — Ne csináljunk hegyet, egy szólt. Igen én megöleltem! Ha egy nő kavicsból, önnek a legcsinosabb erszényt nyújtja a világon, megszorítja kezét és kényes szemekkel minden elgondolható jót kíván, mit tehetne egyebet, mint hogy megöleli? Oh igen, bontsa szét hírlapját és olvassa el még egyszer! Igen, a szegény lélek fejét vállamra hajtá és így szólt hozzám: „Oh ! Amélius, azt hittem, hogy szivem kővé vált, érzi-e mennyire megdobogtatta?“ Ha minderre vissza gondolok és eszembe jut, hogy mit beszólt a csolnakon, hajlandó volnék szinte sírva fakadni; oly ártatlan, oly szomorú volt! Rufus valódi amerikai szívélyességgel kezet nyujtá Ameliusnak. — Biztosítom uram, hogy nem volt szándékom önt elkedvetleníteni, szólt. Kétségtelen, hogy ön a tiszta igazságot mondja, és ime nézzen ide, mit teszek e hírlappal. Összegyűrte a lapot és a tengerbe dobta. Hethcote úr bólintásával bizonyító, hogy ezen eljárás teljes elismerését vívta ki. Amélius folytatta elbeszélését: — Most közel állok a befejezéshez . . . hosszú időre igénybe vettem önöket... de mindegy ! Kijöttünk az erdőből, Rufus úr, és elváltunk anélkül, hogy sejtettük volna, mikop meglestek. Én elég óvatos voltam — már késő volt, fogja ön mondani — ismételni neki, hogy igen helyes lesz, ha a jövőben tartózkodóbbak leszünk. Ahelyett, hogy tanácsomat komolyan venné, nevetni kezdett. — Megváltoztatta itt nekem ? kérdem tőle ön nézeteit azóta, hogy ______— Kétségkívül megváltoztattam, felesé. Mindőn önnek írtam, megfeledkeztem a korkülönbségről, mely köztünk van. Bármit teszünk is, nem vehetik komolyan. Én félek, hogy kinevetnek, Amélius, de mástól nem tartok, ri mindent elkövettem, hogy megdöntsem véleményét. Nyiltan felemlítem neki, hogy nálunk gyakran fordul elő az az eset, hogy egyenetlen korú emberek kelnek össze ; vagy a nő idősebb mint a férfi, vagy a férfi idősebb mint a nő. tanácsnak egyetlen haszna volt, hogy minden tekintetben jól megfontolt mindent; eddig sohasem foglalkozott még a korkülönbség kérdésével. Nem hiszem, hogy tanácsaimmal valami nagy hatást tettem volna reá: nekem úgy tetszett, hogy a szegény lány életében először volt oly boldog, hogy nem gondolt a jövőre, és nem jobb a jelen pillanatnál. Az ünnepély, nézett táv amelyet a nap folytán az én tiszteletemre ültünk, elűzött minden kételyt és félelmet elméjéből; másnap meg egy újabb eset jött közbe, mely más felé irányozta figyelmünket: levél jött londoni jegyzőmtől, mely tudatta velem, hogy miután elértem nagykorúságomat, örökségem birtokába léphetek. Emlékezni fognak, hogy már meg volt határozva, miszerint utaznom kell, mielőtt döntő elhatározáshoz jutnék, de utazásom napja még nem volt megállapítva. Két nappal később a fergeteg, mely hetek óta függött fejünk felett, végre kitört. Millicentet s engem a tanács elé idéztek, hogy védjük magunkat, mert az alapszabályok ellen vétettünk. Mind amit önöknek elbeszéltem, s még néhány részlet, melyet hallgatással mellőzök, fel volt jegyezve egy papirra, melyhez gombostűvel hozzá fűzetett Millicent levele, melyet szobámban találtak, ott feküdt a tanács asztalán. Én magamra Mindez vállaltam a felelősséget a történtek miatt, sem, hogy szembesítsenek azzal, aki és követ elbennünket feljelentett. Feleletül kívánságomra, a tanács csupán egyetlen kérdést intézett hozzám: „Hamis-e a vád bármily tekintetben ?“ Lehetetlenség volt állítani, hogy minden tekintetben nem lett volna hü. A tanács tehát kijelenti, hogy a jelen esetben a feljelentővel szembesítés tökéletesen szükségtelen. Én sohasem tudtam meg az illető egyén nevét, ki utánunk kémkedett. Sem nekem, sem Millicentnek nem voltak ellenségei a községben. Lapunk mai gaftm&box fél ív melleit van csatolva. A fiatal leányok, kikkel a tó partján találkoztunk, s még néhány más személy, eljöttek tanúskodni, de ezt nem örömest, csak kényszerítve tették, sőt ez alkalommal különböző mentő körülményeket és kibúvókat hoztak fel, mert szerettek minket és sajnálkoztak, hogy oly baj ért. Másnap a tanács ítéletet hozott. Az alapszabályok előírták teendőit. Kimondták ránk az Ítéletet, hogy hat hónapot a községtől távol kell töltenünk és ezen idő lefolyása után megengedtetik, hogy ismét visszatérjünk Tadmorba. Nagyon kegyetlen volt ez Ítélet. Biztosítom önöket uraim, hogy különösen kegyetlen oly emberekre nézve, kik család és barátok nélkül állanak a világban, és a „hervadt levelekre“ nézve, kiket a szél Tadmorig sodort. Nekem különben is el kellett volna hagynom a községet. A történtek után kényszerítve voltam huszonnégy óra alatt elutazni és szigorúan megtiltották, hogy büntetésem lefolyása előtt visszatérjek. Millicent iránt még szigorúbbak voltak. Nem akarták hagyni, hogy egyedül utazzék. Egy nő, ki a községnek szintén tagja volt, bízatott meg, hogy kisérje el őt férjnél levő testvéréhez New Yorkba, felszólították, hogy másnap reggel napkeltekor legyen készen az útra. Magától értetődik, hogy mi ketten felfogtuk az indokokat, miért jártak el így: megakarták akadályozni, hogy együtt utazzunk. De nem volt szükséges annyi akadályt gördíteni közénk. — Ami önt illeti, azt elhiszem, szakítá félbe Hethcote. — Ami őt illeti, szintén, viszonzá Amélius. — Hogy fogadta ő ez Ítéletet, uram ? kérdé Rufus. — Oly nyugalommal, mely mindnyájunkat meglepett. Mi kényekre, könyörgésekre voltunk elkészülve. Midőn az Ítélet kimondatott, tökéletesen nyugodtan állt, sokkal nyugodtabban mint én, fejét félém forditá és szemeit szemeimre szegte. Azt lehetett volna hinni, hogy e nő a jövőbe lát és ott egy reménysugárt fedez fel, melyet környezetéből egyetlen emberi lény sem láthatott. A község tagjai, kik már megszokták a válást egyegy testvérektől, vigasztaló szavakkal halmozták el őt és az elválás perczében nagyon meg voltak indulva. A nők többnyire zokogtak, midőn megölelték ; mindnyájan úgyszólván ugyanazon szava ismét vasutügy. A vasúti botrányperek csak nem szünnek meg Magyarországon. A keleti vasút ügye még folyvást bolygó lidérczként fekszik azok mellén, akik bele vannak bonyolódva. Egy csomó embert tart ez a kormány iránt lekötve, miután nem tudhatják mikor merül fel ez ügy, mint oly veszedelem, amely ellen a kormány hathatós védelmére múlhatatlanul szükség van. A kassa-oderbergi vasút is függő ügy maradt az áldozat daczára, a melyet a kormány az országgyűlés által legközelebb megszavaztatott. Ott lebeg az, mint modern Damocles kard, mely váratlanul csaphat le, s minden esetre újabb áldozatok meghozatalát fogja maga után vonni, hogy elsimítsák az elsimítandókat, és elburkulják az elburkolandókat. A vágvölgyi vasút ügye sincs megoldva egészen a megvétel által. Gyűlöletes perben került ez felszínre nyomban a megvétel után, jeléül, hogy itt sem állunk különben a lebonyolítással, mint álltunk a többi vasutak „rendezésénél.“ Mint a többi vasutak botrány-krónikájánál, úgy ennél is a hitelezők, a szegény vasúti részvényesek játszák a megcsalatott szerepet. Mindenki kigázol a hínárból, s csak ők maradnak ben, s aztán kapkodnak fűhöz-fához, panaszkodnak, zajongnak, perlekednek rendkívül nagy kárára Magyarország állami hitelének. A perlekedés stádiumába jutott a vágvölgyi vasút ügye is. Az országgyűlés igen helyesen okosan, azon feltételt tette a vételi szerződés megés kötéséhez, hogy a kormány gondoskodjék az államnak e megvételből eredő további megrövidítése ellen. Gondoskodott-e vagy nem a kormány e föltétel biztosításáról, azt nem tudjuk,de azt ama perből, amely most nyert semmisítőszéki elhatározással eldöntést, látjuk, hogy a megvétel azoknak szolgálhatott előnyéül, akik efféle csalás vállalatokból nyereséggel szoktak kiszabadulni. Ez pedig rájuk nézve kellemes lehet, de annál érzékenyebb a részvényesekre, akik pénzük elvesztését siratják. A dologban az a legnagyobb baj, hogy a vasúti botrányügyek által hitelünk egymás után szenvedi a külföldön a csorbát. A főcsahosok áldják a földet, ahol oly könnyen vergődnek zöld ágra, de azok, akik pénzt adnak a vállalathoz, a semmi eredményt nem nyújtó perre vannak szorítva és átkozzák a pillanatot, midőn magyar vasúti vállalatba fektették keresetük megtakarított összegeit. Szomorú helyzetet tár föl e per. A társulat 1000 frtos részkötelezvényeket adott ki, s ezek fejében a 6.480,000 frtnyi építési tőke, s a banknál leteendő biztosítéki összeg szolgált esetleges fedezetül. A vasutat azonban az állam mindenestől megvette, a részkötvény birtokosok mit tudtak egyebet tenni, mint lefoglalták a vasút összes fölszerelését és talált pénzeit, s jövedelmeit. Az ügy a semmitőszék elé került eldöntés végett, s ez teljes tanácsülésben kimondta, hogy a biztosítási eljárásnak csak annyiban ad helyet, mennyiben a foglalás a vasúti üzlet mérlegileg kia mutatható tiszta jövedelmére terjed. Ez pedig annyi, mint őket oly jövedelmekre utalni, a melyekből soha semmi sem lesz, vagyis annyi mint pénzök elveszítése. A semmisitőszék következőleg indokolta határozatát : „Tekiintve, hogy az 1868: I. t.-czikk a vasutat s tartozékait jogi tekintetben egy egésznek nyilvánítja s a vasúti földterület telekk. bevezetésének hatályát a tartozékokra is kiterjeszti: ez utóbbiak — melyek alatt, úgy a vaspálya rendeltetéséből következtethetőleg, mint az engedélyokmányokban foglalt értelmezés szerint, az összes üzleti eszközök, valamint egyéb felszerelési tárgyak és állandó használatra szánt, a vaspálya területén létező minden anyagok értendők, a vaspálya és föld területétől elkülönített foglalás tárgyai nem lehetnek, hanem egyedül a fő dologgal együtt vonhatók végrehajtás alá.“ — „A vasutak jövedelmeiből szerzendő biztosítás vagy kielégítés végett, a perrend 416. §-ban meghatározott végrehajtási eljárásnak nem lehet ugyan feltétlen helye, a mennyiben akár, ugyanazon hangon ismételték : „Mi őszintén osztozunk fájdalmában, kedves barátnőm és nagyon boldogak leszünk, ha ismét körünkben áthatjuk önt.“ Ezen szomorú jelenet folyamában még ő vigasztalta a többieket. Sajátságos nyugalma és villogó, rejtélyes tekintete egy pillanatra sem hagyták el. Én voltam az utolsó, ki istenbozzádat mondottam neki és megvallom, nem tudtam szólani. Kezemet megszorítva az övében tartá. Egy pillanatra arczán boldog mosoly vonult át, ezután hirtelen szomorú kifejezés sötté el. Szemei, melyek még mindig az én szemeimen függtek, messzebb látszottak tekinteni. Fülembe súgta : „Vigasztalódjék Amélius, még nincs vége mindennek“; ezután kezét fejemre tette és magához vont: „Jöjjön vissza minden bizonnyal“ szólt halkan és mindnyájok előtt megcsókolta homlokomat. Midőn felemeltem fejemet, már elment volt. Azóta nem láttam többé és nem hallottam róla beszélni. Ez az egész történet uraim. Oly dolgokat beszélek el önöknek melyek szomorú emlékeket költöttem bennem. Kérem, hagyjanak egy pillanatra magamra. A karfára támaszkodott, és a tengert kezdó szemlélni. ÖTÖDIK FEJEZET: Goldenheart Amélius, Dingwell Rufushoz. uh! Dingwell Rufus, mily szomorú nap ez! Esik és London sáros, elhagyott utczai, melyeket szállóm ablakaiból szemlélek, nem nyújtanak kellemes látványt! úgy érzem, hogy már nem vagyok ugyanaz, nem vagyok többé azon Amélius, ki megígérte, hogy írni fog önnek, midőn ön Yucenstoron-ben elhagyta a hajót. Elmém kifáradt, öregnek kezdem magamat érezni. Képes leszek-e leírni, mik voltak első benyomásaim Londonba érve ? Talán még megváltoztatom nézeteimet, de e pillanatban, — köztünk legyen mondva, — nem szeretem se Londont, se lakóit, két hölgy kivételével, kiknek modora, mely egészen eltér a többiekétől, egészen elbájolt. Kik ezen hölgyek ? Mielőtt bemutatnám önnek, ismételnem kell, hogy mit mondott nekem Hethcote úr.