Együtt, 1991 (1. évfolyam, 1-2. szám)

1991-11-01 / 1. szám

1991 I. évfolyam, 1. szám„ MOHY SÁNDOR EMBEREK-SZÍNEK HARMÓNIÁJA” Pár héttel ezelőtt, egy verőfényes szeptemberi nap délutánján ,váratlanul kopogtattam kolozsvári műtermének ajtaján. Előzetes bejelentés nélkül, ráadásul vasárnap, közvetlen ebéd után nem illik senkinek a nyugalmát felvenni. A szükség azonban ezúttal is törvényt bontott: a városban átutazóban lévén nem válogathattam a lá­togatáshoz illő időpontok között. Balszerencsémre Mohy Sándor telefonja sem működött, hiába gyötörtem félórán át a telefonkészüléket. Nem tehettem mást, vállalnom kel­lett a lehetetlen időpontban betoppanó vendég udvariat­lanságát, hiszen Kolozsvárra elsősorban azért utaztam, hogy vele, oly sok év után, ismét találkozhassam és új festményeiben gyönyörködhessem. Hat év zúgott el azóta, hogy utoljára, ugyancsak egy szép őszi délutánon, műtermének kincseit meghitt baráti hangulatban együtt végignéz­tük. A ma is bennem munkáló beszélgeté­sünkről annak idején az irodalmi sajtóban be­számoltam. „A házigazda - írtam évekkel ezelőtt - frissen, vidáman, zártkarú öleléssel fogadott“.Akárcsak most, váratlan megjelené­semkor. Annyi minden, társadalmi földrengés, rendszerváltás után is Mohy Sándor az maradt, aki volt: teljes értékű művész, de teljes mértékű ember is. „Ugyanaz a rugal­masság, mozgékonyság, ugyanaz a szellemi készenlét, sziporkázás, ugyanaz a derű, öni­rónia és eláradó, egész lényét betöltő jóság, gyöngédség és szeretet, mint hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. És változatlanul ugyanaz a tűz, ugyanaz a láz, ugyanaz a lobogás.“ És u­­gyanaz a megtisztelő, kedves baráti ölelés. Mintha csak a tegnap váltunk volna el egymástól, mintha csak az imént szakítottuk volna félbe eszmecserénket. És mint annyiszor találkozásaink során, most sem kellett Mohy Sándort előre elkészített interjú-kérdésekkel „mozgásba“ hoznom: a színek megbabonázott szerelmese magával ragadó egyszerűséggel és őszin­teséggel beszélni, mesélni kezdett. Olyan pontosan, szépen és tömören, amiként festményeit komponálja. Én pedig csak hallgattam és csodáltam a pár hónap múlva 90. életévéhez érkező Mestert, aki hiába mondta és írta le annyiszor, hogy a festészet az öregkor művészete, mert ő maga mint vérbeli kolorista a teremtő munkában nem is­mer sem megállást, sem pihenést, sem szellemi széthullást. A sors azzal áldotta meg, amivel csak a legnagyobbakat szokta kitüntetni: művészetében nincs nyoma az öregségnek és elfáradásnak. Lám, mindezt ra­gyogóan példázza rögtönzött műhely-vallomása is:­­ „Színekben élek, igaz szerelmem: a színek skálája. A színek harmóniáját kutatom, ezt keresem mindenben és mindenütt, hogy valamiként eljuthassak a lelkek, az em­berek harmóniájáig, amelyet úgy szeretnék felmutatni képeimen, hogy a jóra, szépre, kölcsönös megértésre és tiszteletre vágyakozók szívébe befogadást, örök otthont nyerjen. Nézd, ezt a kis cikket - a sajtóban meg is jelent - az iraki háború előestéjén írtam. Néhány sort felolva­sok belőle: A háború a legnagyobb baj: életek, értékek, emberség pusztulása. A bomba, a rakéta nem ismer kü­lönbséget, nemzetiséget, vallást, éppen mint a kolera, rák, vagy tűz-víz veszedelem. Ilyenkor megszűnik a ci­­vakodás, a hencegés, a nemzetiszínű mellények vere­­getése. A közös veszély eltűnteti az ellentéteket, ba­nálissá teszi a fogak vicsorgatását ... Két világháborút vészeltem át. A második durvább, kegyetlenebb volt, és az utána következő nincstelenség primitív falkává vál­toztatta a közösséget. Majd megindult az ösztönzött gyűlölet, a dühöngő nacionalizmus. Egyeseknek, akiknek fájt a munka, jól jött, szították a gyűlöletet, tudták, hogy meg lehet élni belőle urasan...“ Világ­életemben gyűlöltem mindenfajta szélsőségességet, mindenfajta­ kizárólagosságot, vandalizmust. A fajit, a nemzetit különösképpen. Ezért is festettem már fiatal koromban is több háborúellenes képet. De nézd csak ezt az új munkámat, a festék még alig száradt meg rajta. Talán ez lehetne a címe: Ősasszony, vagy usanya, borzonporz­osasszonyom, amim laioo, nem va­dult el a vad természet körülményei közepette. Én úgy gondolom, minden, ami emberi, ebből az ősasszonyból ered. Nézd csak, milyen anyai melegséggel, milyen féltő, gyöngéd szeretettel öleli mellére csecsemőjét. HAJDÚ GYŐZŐ (Folytatása a 12. oldalon) Önarckép MOHY SÁNDOR: Ősanya ADRIAN PAUNESCU GYŐZTESEK NÉLKÜLI FRONT Az az óriási publicisztikai ötlet, hogy éppen most, a nagy összeakaszkodások óráiban megjelenjen egy magyar lap EGYÜTT címmel - elengedhetetlen szükségesség. Egyesek nyilván magát a gondolatot is megkérdőjelezik. De a történelemben az egyik legmerészebb vállalkozásként marad majd fenn. Más most a divat. Más irányban vonz a kísértés. Vannak, akik a szeparatizmus lapjára tesznek, a népek naivitására számítanak. De mi igyekszünk a szeparatizmus rémálmaitól megszaba­dulni, s együtt Hajdú Győzővel, a romániai magyarság jeles harcosával s az új lapnál dolgozó munkatársaival hiszünk abban a közösségben, amely számunkra: Románia. Értesültem arról, hogy egyes külföldi s hazai lapok gyakran fasisztának, légionáriusnak és a magyarok ellenségének minősítettek. Az EGYÜTT szerkesztősége a lap első számában lehetőséget biztosít számomra arra, hogy hitet tegyek a testvériség, az összes román állampolgárok egysége mellett. Drága magyar honfitársak, kérem, fogadják szavaimat őszinte tiszteletem és szeretetem jeléül, ugyanúgy amiként azok szívemben megfogantak. Mert e sorok papírra vetésekor engem nem személyi érdek, hanem az az óhaj vezérelt, hogy igazi énemet megismerjék. Tisztelem az önök szokásait, önökkel együtt énekeltem, hogy „Madár, madár, kicsi madár ...“ a Flacăra évekkel ezelőtti rendezvényein, s azokon a televíziós műsorokon, amelyeket annak idején vezettem. Számos magyar tehetséget fedeztem fel s minden fenntartás nélkül ugyanúgy bátorítottam, támogattam őket, mint a románokat. Ha majd az EGYÜTT- ben az elkövetkezőkben is jelentkezhe­tek, részletesebben szólok a témáról. Én soha nem törődtem azzal, hogy például Kozák Pál székely volt, s az őt mellőző egészségügyi miniszter oltván. Azt védtem, akinek igaza volt. S ez Kozák Pál volt. Az egyik legjobb barátom, egy ragyogó ember, nagyváradi magyar orvos, Érthes László. Nemzetközi jelentőségű gyógyszerfelfedezőnek tartom, mint ahogy valóban az is! De amikor egységünk a tét, én nem tehetek mást, teljes erőmből védelmezem azt. Ilyenkor nem csupán az én román érdekeimet védem, hanem magyar honfitársaimét is. Világosan kell látnunk, hogy a szeparatizmusnak, amelyet akár belföldi, akár külföldi erők szítanak, nincsenek győztesei. Ezen a „fronton“ valamennyien csak vesztesek lehetünk. Ezért hát magyar testvéreim, a szeretetre esküszöm, a kölcsönös tiszteletre és szeretetre, hogy együtt határozhassunk a jövőben is afelől: soha ne kerüljünk szembe egymással a „győztesek nélküli fronton“. 1991. október 30 DUMITRU RADU POPESCU ÁLOM ÁLOM MELLETT Együtt­­ ezt a fogalmat még ismerem vala­mennyire, de nem tudom, mit jelent az egyedül­lét! A közösségi eszmékből megjegyeztem egyet­­mást, ami a mindennapi életben nagyon sokszor hamisnak, pusztán utópiának bizonyult, de vajon az individualizmus dicsőítéseitől nem körülbelül ugyanazokat a fehér és fekete pontokat tanultuk el? Rendben, az egyén még feltalálja magát, boldogul, ám a közösségek, a népek nem kerülnek maguk is ugyanazon ábrándok és idioszinkrázia bűvkörébe? Egy ember ön­magában, szerencsétlenség - ha nem szent! De mit kezdjünk egy magányos szenttel, kinek van szüksége az ő irgalmára? Álmodozhat-e boldogan egy magányos nép a saját egyedüllétéről? Meglehet. De míg a nagy közösségekhez jutnánk, térjünk vissza az egyénhez,Ádámhoz. Égi atyja neki is megtörte a magányát, bordájából megteremtvén paradicsombeli társnőjét, kolléganőjét, aki később végzetesnek bizonyult, szentesívén az égi hatalom tettén keresztül a kígyó által elcsábított kígyófajzat­ kettejük kiűzetését a paradicsomból, szentesítvén tehát ezáltal a mindenható eredendő hibáját, éspedig azt, hogy Ádám mellkasából kivéve egy bordát, az Isten, addig általa se látott szörnyeteget teremtett: egy asszonyt! Mégpedig az az Isten, aki az első embert a saját férfiképére teremtette! Akárhogy is, kettes számon keresztül, a férfi és a nő, Ádám és Éva, az Isten megtanult számolni, s megtanulva a számokat - egy, kettő - felfedezte a matematikát, a számtan két vezéralakjának a paradicsomból való kiűzetése után, felfedezte a történelmet, amely - a kettejüké s a világé - a tiltott gyümölcs elfogyasztásával kezdődik! De hol vannak ma holmi tiltott almák? S hová lettek az egykori tiltott almák?! Léteznek lépten-nyomon. Ott, ahol nem akarunk együtt hibázni, felfedve önmagunkat és másokat, ott, ahol magányosak akarunk maradni, még ha egymás mellett állunk is!... És elképzelve, hogy a magunk nemében páratlanok vagyunk! A szolipszizmus az az idealista filozófiai elmélet, mely szerint az egyéni gondolkodáson kívül semmi se létezik, és mindaz, amit felfogunk csupán egyfajta álma a magányos egyénnek! Tehát az összes többi egyedek, az ég, a csillagok, a szamarak, a tökök, a matematika, s még maga az Isten is - annak a magányos és a maga nemében páratlan egyénnek a megálmodott álma! Ennélfogva a történelem veled kezdődik és veled végződik, hiszen nem létezik történelem, mihelyt nincs se múlt, se jövő. Ilyenformán arra a meggyőződésre jutok, hogy a szolipszizmusnak nevezett idealista filozófiai elméletet az Isten találta fel, arra az időszakra, amikor Ádám még nem haragot bele az álmába. Lehet, hogy mindaddig Éva is csak Ádám egyik álma volt, mint ahogy az Isten is csupán Ádám egyik álma lehetett! De most, 1991-ben, vajon a paradicsomban élünk-e, hogy ábrándozzunk: magányosan is élhetünk? Vajon Fodor Sándor barátom csupán az én álmaim egyike, vagy én vagyok Fodor Sándor egyik álma? Kötve hiszem. Szerintem csak egyidejűleg élhetünk, toll toll mellett, eke eke mellett, álom álom mellett! Együtt. Ki dobja be a kesztyűt, s mondja, hogy nem? Ádám?

Next