Elektromos Híradó, 1993 (48. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7-8. szám
ELEKTROMOS HÍRADÓ Az ELMŰ történetéből VII. Úgy gondolom, nincs társaságunknak olyan munkavállalója, akiben még nem tudatosult az ez évi centenáriumunk felemelt ténye. Az ezzel kapcsolatos eseménysorozat egyik tartós értékű elemének ígérkezik az ELMŰ 100 éves történetét feldolgozó, általános szemléletű Emlékalbum, valamint az egyes szakterületek sajátosságairól külön-külön megemlékező Technikatörténeti Füzetek kiadása. Nehezen eldönthető, hogy a történelem túl gazdag, vagy a nyomdai kapacitás korlátozott, de tény, hogy az összegyűjtött bő forrásanyag csak megrövidítve kerülhet be a végleges kiadványba, így van ez a köz- és díszvilágítás eseményeivel foglalkozó 3. számú füzet esetében is, s ez adta a gondolatot, hogy az érdekesnek mutatkozó kimaradt részeket legalább az Elektromos Híradó olvasói megismerhessék, és a sajátos emlékeknek írásos nyoma maradjon. Elsőként talán a villamos világítást megelőző időkre visszatekintve érdemes a következőt megemlíteni. Mátyás király udvari történetírójától, Bonfinitől tudjuk, hogy a királyi palota feljáróján embermagasságot meghaladó bronzkandeláberek biztosították az esti órákban a "reneszánsz eszmei fényéhez" méltó földi világítást. E kandeláberek egyike még napjainkban is látható a törökországi Isztambulban (vajon, hogyan került oda?) lévő Aya Sofia mecset közelében. A közvilágítás kezdetének tekinthető első, rendszeres utcai világítást 1558-ban Párizsban létesítették, az igen szerény fényt szurkos serpenyők lángjai adták. Nálunk ez a közszolgáltatás jóval később valósult meg. Pest város magisztrátusa 1715-ben például az éjszakai közbiztonság javítása érdekében olyan rendeletet hozott, amely szerint napnyugta után tilos volt gyertya vagy lámpás nélkül az utcán tartózkodni. Ekkor és ezért vette kezdetét idehaza a lámpahordozás, mint foglalkozás. Fővárosunk területén a rendszeres közvilágítást 1777 novemberétől számíthatjuk. Ekkor gyulladtak ki Budán először a bádogos céh által készített olajlámpák, s ettől kezdve vált megszokott és jellegzetes utcai jelenséggé a létráját vállán cipelő lámpagyújtogató ember. (1. ábra) Az olajlámpákat váltja fel a 18. században a világítástechnika új fényforrása, a világítógáz. A kezdeti kísérletek és bemutatók után az európai nagyvárosokban egyremásra létesülnek gázlámpás ("légszesz") közvilágítások. Az első hazai próbálkozás 1816-ban Tehel Lajos gázlámpája a Nemzeti Múzeum falán. 1844-ben francia ajánlatra gázlámpás utcai próbavilágítást mutattak be Pesten. Bár ennek eredménye kedvező volt, megvalósítását akkor még elvetették, mert a nagyobb fényű új lámpák alkalmazása mintegy háromszorosára növelte volna az üzemeltetés költségeit. Ismert tény, hogy a villamos közvilágítást a fővárosban viszonylag későn, 1909-ben vezették be, holott hazánkban ezt jóval megelőzően bizonyította Temesvár (1884), majd Mátészalka példája az elektromosság jó hasznosíthatóságát a közvilágításban. A pesti gázszolgáltató társaság részéről fennálló jogi akadályokon túl e kérdésben az is nagy szerepet játszott, hogy - mint korabeli városházi jegyzőkönyvekből kitűnik - az illetékesek az új megoldás magasabb üzemeltetési költségei miatt nem éltek a technikai haladás adta korszerűbb lehetőséggel. Ez a jelenség a hazai közvilágítás fejlődése során azóta is kísértetiesen vissza-visszatér. A hatvanas évek elején a néhány forintos izzólámpáról a jóval drágább -és sok komplikált segédszerelvényt igénylő - fénycsőre való átállás ugyanilyen gondokat vetett fel. Hasonló a helyzet húsz évvel később is, amikor a százforintos higanylámpákat az ezerforintos nátriumlámpák váltják fel, de jelenleg is ilyen gondjaink vannak. Az újdonságokra mindig érzékeny magyar irodalom és a fejlődőalakuló közvilágítás kapcsolatáról egy érdekes adalék: Krúdy Gyulának Deutsch Lajos akkori vezérigazgatónkról szóló megemlékezése 1932-ből, amikor róla mint "az elszegényedett Budapestet esténként ragyogó tündérvárrá varázsoló legfőbb világosítóról" ír. S vajon, hogyan tudnának Krúdy költői jelzői lépést tartani az akkori 23 lux erősségű közvilágítás napjainkban végbement sokszoros növekedésével? Talán érdemes röviden megemlékezni a budapesti hidak világításáról is. Ez eleinte nem a főváros, hanem az Állami Hidak Igazgatóságának hatáskörébe tartozott, csak 1926-tól került át a főváros, s így társaságunk kezelésébe. E szervezet gondoskodott elsőként az Erzsébet-hídon 10 db V12 típusú Ganz-ívlámpa alkalmazásával villamos világítás létesítéséről. Később, 1916-ban a Margit-híd és a Ferencz József (Szabadság)-híd gázvilágítását építették át izzólámpásra. Érdekes megoldást alkalmaztak a Lánchíd 1913-15. évi felújításakor, amikor a korábbi egyágú gázkandeláberekre díszes kereszttartó karokon 2-2 villamos lámpát szerelve növelték meg a világítást. Kora jelentős techikai előrelépéséhez vezetett az ELMŰ által 1925-26-ban kifejlesztett útközepes lámparendszer (2. ábra). E berendezések már meghatározott világítástechnikai paraméterek megtartására is tekintettel voltak - mint azt a technikatörténeti füzet is 1. számú ábra. 7