Élelmezési Dolgozó, 1994 (37. évfolyam, 1-6. szám)

1994-01-01 / 1. szám

Európai Közösség A csatlakozásról szakszervezeti szemszögből Az Európai Közösséggel kötött Tár­sulási Szerződést 1991. december 16- án parafálta Magyarország, és ez év március 1-jén lesz két éve, hogy életbe lépett a kétoldalú kereskedelemről szó­ló ideiglenes megállapodás. Az év ele­jén az EK 12 országa, amelyet most már Európai Uniónak (EU) hívnak, valamint az Európai Szabad Kereskedelmi Tár­sulás 5 állama létrehozta a világ legna­gyobb szabadkereskedelmi övezetét, az Európai Gazdasági Térséget, amely 372 millió potenciális fogyasztót jelent. Ha a fejlettséget mutató 1 főre eső nemzeti össztermék (GNP) értékét dol­lárban számítva összehasonlítjuk, Ma­gyarország és az EGT-t alkotó orszá­gok között általában hét-nyolcszoros a különbség az utóbbiak javára (Magyar­­ország: 3040 dollár, 1992-es adat). Magyarországon nem tartottak nép­szavazást az Európai Közösséghez való csatlakozásról, mint ahogy azt az euró­pai országokban általában teszik - igaz, erre még sor kerülhet, mivel a teljes jogú tagság megpályázása hátra van. A magyar szakszervezetek szinte ki­vétel nélkül támogatták a társult tagság létrejöttét, mivel komoly gazdasági re­ményeket fűztek hozzá. A szakszerve­zetek tisztában voltak ugyan azzal, hogy az európai integráció továbbfejlesztését jelentő maastrichti megállapodás mun­kavállalói szempontból nem teljes: az egyezmény szociális fejezetét csak a jegyzőkönyv mellékleteként csatolva fo­gadták el (Anglia kivételével). Támogatták a szakszervezetek a csat­lakozás ügyét azért is, mert világos volt, hogy a magyar gazdaság a fejlett köve­telményrendszerhez való felzárkózás igényét, a szükséges ösztönzést, kihí­vást, csak az Európához való szorosabb kötődéssel szerezheti meg. Véleményem szerint is, a gazdaság centrum-periféria viszonyában az ország számára az egyetlen lehetőség a lesza­kadás elkerülésére a minél gyorsabb megkapaszkodás, amelynek egyik esz­köze a Társulási Szerződés. Az adott időpontban nem lehetett pontosan felmérni, de sejthető volt, hogy a csatlakozás számos hátrányt is jelenthet, figyelembe véve a fejlettség­beli különbségeket. Számítani lehetett arra, hogy az import gyors liberalizálá­sa, a versenyképesség gyengesége, il­letve hiánya veszélyeztetett helyzetbe hozhat termékeket, vállalatokat, ágaza­tokat, aminek egyenes következménye a munkanélküliség gyors növekedése. A jelzett fenntartásokkal együtt léte­zett az a hit, hogy az Európai Közös­séggel kötött megállapodás kiutat kínál az ország gazdasági problémáinak meg­oldásában. Az agrárkormányzat nagy re­ményeket fűzött a piacra jutási enged­mények bővüléséhez. Elérhető célnak tűnt­ az exportnövekedés, a FÁK orszá­gaiba irányuló, az élelmiszer-ipari se­gélyprogramba való bekapcsolódás le­hetősége, a nagyobb verseny által ki­­kényszerített minőség és hatékonyság javulása. A jelen írás keretei nem teszik lehe­tővé a Társulási Szerződés hatásának még csak vázlatos értékelését sem, de az bizonyosan elmondható az agrárszek­torról, hogy a Társulási Szerződés nyúj­totta kedvezményes kereteket Magyar­­ország nem tudta kihasználni. A nyu­gati eladások bővülése nemhogy nem tudta ellensúlyozni a keleti piacok el­vesztését, de 1993-ban az élelmiszer­­export értékének jelentős visszaesése következett be. A helyzetet rontotta a hazai kereske­delem privatizációja, amely a nyugati élelmiszerek nagymértékű beáramlását eredményezte. Ha összegezni próbál­nánk nagyon vázlatosan az eddig ismert tényeket, az exportbővülés helyett csök­kenés következett be; piaci térnyerés he­lyett a saját piacokról való kiszorulás fenyegeti a gazdálkodókat; foglalkoz­tatási stabilitás helyett a csőd, a felszá­molás, a munkanélküliség terheivel kell szembesülni. Mindezen gondokat nem lehet és nem is lenne tisztességes kizárólag a Társu­lási Szerződés rovására írni. A szakszer­vezetek sem számoltak a kárpótlás, a privatizáció, az import-liberalizálás, a piacvédelem hiányának hatásaival, ame­lyek együtt jelentkezve nem várt, nem számítható negatív folyamatokat ered­ményeztek. Úgy gondolom, hogy a szakszerve­zetek számára tanulságos lenne munka­­vállalói szemszögből is kiértékelni, hogy mit hozott a Társulási Szerződés, és reális mérleget vonni a további lépé­sek meghatározását illetően is. Magyarország, mint az agrárexport­ban különösen érdekelt térség számára érdekes lehet az a nyugat-európai part­nereink által gyakran idézett szakszer­vezeti vélemény, hogy az Európai Kö­zösségen belül az iparilag erős orszá­gok az I. osztályon utaznak, míg a me­zőgazdasági, élelmiszer-ipari jellegű or­szágok csak a II. osztályon. Kapuvári József Erdélyben jártunk a közelmúltban, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely és Csíkszereda voltak utunk főbb állo­másai. A múlt és a történelmi emlékek, a szép tájak és a települések változó arculatát kutatva, fél szemünkkel állan­dóan a kirakatokra, az élelmiszerboltok polcaira, a piacok standjaira és az asz­tali étkekre figyeltünk. Kitűnő kollé­gánk, a Csíkszeredai Jánosi Csaba, aki­vel a Székelyföldet bejártuk, segítette tájékozódásunkat. Közel sem teljes a kép, amelyet ez a rövidke tudósítás fel­vázol, némely összefüggésben azonban elgondolkodtató. A gazdasági nehézségek ellenére, Er­délyben egyre több áru sorakozik az üz­letek polcain. Útitársam szerint a kíná­lat szinte hónapról hónapra bővül. Sok­féle Magyarországról származó élelmi­szer-ipari termék is kínálja magát, bár egyre nagyobb konkurenciával kell megküzdeni. A romániai magyar fo­gyasztó persze bízik a rokoni látogatá­sok során, vagy ajándékozás útján meg­ismert áruk minőségében, a honi ter­mékekben. A megkedvelt ízek, a vi­szonylag versenyképes csomagolás és az ismerős boltos hozzáad valami pluszt a magyar termékekhez. Nem beszélve arról, hogy egyre több a vegyes válla­lat, amelyek áruikkal az erdélyi vásár­lók kedvét keresik. Az üzleteket járva - bevásárlókosárral a kézben - magunk is meggyőződhettünk arról, hogy sokféle hazai élelmiszeripari termék akad ve­vőre. Magyarországi liszt, tésztafélék, rend­szeresen kaphatók az erdélyi városok­ban. Magyar érdekeltségű pékségeket is nyitottak, a receptek, az adalékanyagok egy része itthonról származik. Tarho­nya, spagetti, levestészta, teasütemény is kínálja magát, habár nem min­denben folyamatos az ellátás. Míg a malom- és a sütőipar terméke­ivel lépten-nyomon találkozhat a vásárló, magyar hentesáru gyakor­latilag nincs, s baromfiipari ter­mék is kevés. Ennek persze oka lehet az is, hogy a húsféleségek­ből a helyiek jobban ellátják ma­gukat. Amerre jár az ember, sok az állat, a piacokon a malac ára jóval alatta van a hazainak. (Ke­reskedelmi szempontból nyilván súlyosan esik latba a nem túlsá­gosan kedvező állat-egészségügyi helyzet.) A hentesáruknál jóval könnyeb­ben lépik át a határokat az édes­ipari termékek. Sokféle hazai ere­detű csokit, cukorkát vásárolnak a háromszéki gyerekek. Ugyan­csak számottevő az üdítőitalok forgalma. Természetesen a do­hányáru is eljut az ottani fogyasz­tókhoz. Arról viszont nem sike­rült információt szereznünk, hogy az élvezeti cikkek mindenkor legálisan lépik-e át a két ország határát. A ter­melői és kereskedelmi együttműködés­re azonban számos jel utal. Az erdélyi településeken viszonylag sokféle Magyarországról származó bor, sör és szeszipari terméket fogyasztanak. Dréher sör, Kunbajai kékfrankos, kecs­keméti vermouth, vodka, cseresznyepá­linka, diók­kőr, császárkörte és meg­annyi kedvcsináló hódít a havasok vi­dékén. Csíkszeredán, Székelyudvarhe­lyen, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyör­­gyön nem kell túl soká keresgélni az üzeletekben, ha az ember magyar ital mellett akar vigasztalódni. (Vagy, ha otthon éppen kifogyott a besztercei szil­vapálinka.) Ugyancsak széles az Erdélyben kap­ható magyar konzerv- és tartósítóipari termékek skálája. Mondhatni, magyar feliratoktól hangosak a kirakatok. Hús­konzervek, pástétomok, befőttek, zöld­ségek, fűszerkeverékek, ízesítők egész sora várja az üzletekben a háziaszonyo­­kat, akik a messze földön híres erdélyi konyha főztjeit akarják elkészíteni. Ér­dekes, hogy az itteni konyha híres, az élelmiszerek iparszerű előállítása azon­ban nem nőtt fel soha a konyhaművé­szet színvonalára. Ezt az ellentmondást felismerve számos magyar vállalkozó lát fantáziát abban, hogy bekapcsolódjon a feldolgozó üzemek fejlesztésébe. Az említett pékségeken kívül - informáci­ónk szerint - a húsiparban, a még szóba nem hozott, de befektetési szempont­ból fontos tejiparban, s más területeken is folynak tárgyalások újabb közös vál­lalatok létrehozására. Az olcsó alapa­nyag, a hazainál olcsóbb munkaerő nagy csábítást jelent, a még viszonylag gyen­ge vásárlóerő ellenére. Nem beszélve arról, hogy Székelyföldön keresztül elérhetők távolabbi piacok is. (A ke­reskedelem egyszerűbb formája, a köz­vetlen árucsere igen intenzív formáival lehet találkozni Erdély, Ukrajna és az ázsiai országok között.) Ez a rövid beszámoló nyilván csak a benyomás szintjén rögzít bizonyos té­nyeket. De arról meggyőz, hogy ilyen szemüvegen keresztül is érdemes figyel­ni a határainkon túli folyamatokat. H. L. Állatvásár Csíkszentmártonban A Dréher Székelyudvarhelyen Élelmezési DOLGOZÓ Győrben jártunk vízkereszt után. Beszélgetőpartnereinket arra kér­tük, mondják el, hogy mi foglalkoztatja az embereket az új eszten­dőben, s miben vár segítséget a tagság a szakszervezettől. A kérdésre adott válaszok szerteágazóak voltak: a privatizációtól a bérekig, a megélhetési gondoktól a szakszervezeti segélyezésig. Túri József me­gyei titkár munkaasztala körül Baricsa László, a Pannon Gabona Rt., Füri Sándorné, az Italgyártó Rt. és Horváth József, az Arvit Hűtőipari Rt. szb-titkára mondta el véleményét. Morvári József, és Konegali Koreken nagy megnyugvást keltett, hogy túles­tünk a privatizáción, az Arvit Hűtőipari Rt. magyar kézbe került. Nem fenyege­ti veszély a munkahelyeket, sőt talán több munka lesz. Leépítésről eddig sem volt szó, legfeljebb fegyelmi vétség mi­att kellett elhagyni egy-egy embernek a céget. Megnyugtatóan hat, hogy az új tulajdonosok öt évig nem adhatják el a vállalatot, a kollektív szerződés érvény­ben marad. A figyelmünket egészen a közelmúl­tig a privatizáció kötötte le, még nem tárgyaltunk az idei béremelésekről. Fuli Sándorné: A győri Szeszgyár kettévált, az emberek többségét a létre­jött új cégek sorsa foglalkoztatja. Van­nak, akik aggódnak, hogy a két vállalat külön-külön mennyire lesz életképes. Hogyan lesz tovább? Hiszen a szesz­­gyártásból, mióta 1884-ben a gyárat megalapították, mindig megéltek, akik ezzel foglalkoztak. A megszigorítások ellenére érződik a feketepiac káros ha­tása. A múlt évben 350 ezer forint volt a szeszgyáriak átlagkeresete, az Ital­gyártó Rt. várhatóan ezt nem tudja biz­tosítani. Ezért is kezdeményezett bér­­fejlesztést a szakszervezet az év eleji munkásgyűlésen. Az érdekvédelemnek van álláspontja privatizáció esetére is, a követeléseket tartalmazó levelet átad­tuk a vállalat megbízott vezetőjének. Baricsa László: Hosszú vajúdás után derült ki, hogy számunkra milyen lesz a decentralizált privatizáció. Tapasztal­tuk, hogy az információ hiánya mennyi­re káros tud lenni. Az átmeneti bizony­talan helyzetben eluralkodott a pesszi­mizmus nálunk. Nagy megkönnyebülést jelentett, mikor megtudtuk, hogy a vál­lalat törzse egyben marad. Az átalaku­lást követően a korábbi vagyonjegyek alapján bizonyos beleszólásunk is lesz a dolgok további menetébe; informáci­ónk szerint MRP-nek is lehet létjogo­sultsága. Örömmel mondhatom, hogy az emberek megnyugodtak, a munkahe­lyünket biztonságban érezzük. Jól sike­rült a tavalyi év, a cég négyhavi jutal­mat fizetett, ezzel az egy dolgozóra ju­tó átlagbér elérte a 400 ezer forintot. Jelenleg az ÁVÜ részvény­ értékesítési programjára várunk. Túri József: Változik a tulajdonos, változnak a gazdálkodási körülmények és ezzel együtt a szakszervezeti szer­vezkedés feltételei is átalakulnak. Mint a példák mutatják, a Szeszgyárból két vállalat lett, a GMV-ről levált a sopro­ni és a kapuvári malom, elaprózódnak a vállalatok és a szakszervezeti egysé­gek is. Korábban hat vállalatnál dolgo­zott függetlenített szb-titkár, ma már csak a kekszgyári és a húsos kolléga végez érdekvédelmi munkát teljes idő­ben. Ugyanakkor a tulajdonosváltás után az érdekvédelem egyre nagyobb erőfe­szítéssel tud csak talpon maradni. Horváth József: Tudomásul kell ven­ni, hogy az egzisztenciáját senki sem hajlandó kockára tenni. Márpedig a va­lódi tulajdonosok megjelenésével meg­szigorodnak az érdekvédelem feltételei. A szakszervezetek megítélése azon is múlik, hogy milyen szolgáltatásokat tud nyújtani a tagjainak, s a titkár mit tud elintézni. Baricsa László: Új vonása a szak­­szervezetek tevékenységének, hogy egy­re növekszik az igény a szociális segít­ségnyújtás iránt. Horváth József: Ha nagyjából meg­felelnek a bérek, megfelelőek a munka­­körülmények, akkor elégedettek az em­berek. Fontos az is, hogy bizonyos szak­­szervezeti szolgáltatások igazságosan le­gyenek elosztva. Túri József: Ma nem könnyű meg­mondani, hogy milyen szakszervezetet akarnak a munkavállalók. Egyes szemé­lyek visszahúzódása mögött esetenként pártorientáció is meghúzódik. Az „alul­ról építkezés” hozta, hogy mindenki azt csinál, amit akar; szinte vállalatonként változik a szakszervezet arculata. Füri Sándorné: A szakszervezet ere­jét a különböző szolgáltatásokon keresz­tül jobban le tudja mérni a tagság, a szakszervezet elismertsége is nagyrészt ezen múlik. Tulajdonképpen nálunk is jelentős bérfejlesztés volt, létszámleépí­tésre nem került sor, csak a részegese­ket bocsájtották el. Túri József: Többen úgy érzik, hogy „ha felküldöm a pénzt, akkor sem jobb a helyzet.” A felső szintű érdekvéde­lem alig tud felmutatni eredményeket. A szakszervezeti központok nagy va­gyonokhoz jutottak, hasznosítsák, ha él­ni akarnak, így feleseltek egymással a tények és a vélemények Győrben, az új évben, víz­kereszt után, egy viszonylag enyhe téli délelőttön. Máshol talán másként véle­kednek, hiszen mint mondják, a „cég határozza meg a tudatot ”. Hasznos vé­leménycsere volt, köszönet az őszinte szóért. Okosabbak lettünk annyival, hogy Nyugat-­Dunántúlon a helyzet változó. (Horváth) Családostól eljöttek az autók átvéte­lére a boldog nyertesek a Queen üdítő­ital pályázatának nagy eseményére, ahol a két gyönyörű hófehér Ford autót át­vehették. A BUSZESZ Élelmiszergyár­tó Rt. az egészséges üdítőital fogyasz­tására hirdetett pályázatot és szinte pél­dátlan mennyiségben, 270 ezren küld­ték be azokat a címkéket, amelyeket a palackokról lehetett levenni. A nagy versenyen, amelyen egy Ford Mondeót a BUSZESZ ajánlott fel, míg a másik gyönyörű fehér kocsit a FORD-Budaörs adta. Nyerhettek még kerékpárokat és más értékes tárgyakat is a pályázók. Az egyik nyertes család Zalaeger­szegről, a másik Ásványráróról érkezett. A zalaegerszegiek kisfia, Horváth Krisz­tián büszkén mesélte, hogy tulajdonkép­pen ő gyűjtötte össze a címkéket és az édesanyja Horváthné Békés Mariann gondozónő írta meg a levelet és az édes­apa, az egyik zalaegerszegi őrző-védő szolgálat munkatársa adta fel a postán, így hát mindenki kivette a részét a rit­ka szerencse megalapozásában. A fiatal mama nevetve mondta: nem­csoda Krisztián kezdeményezése, hiszen igen sok Queen üdítőt iszik meg, éle­tükben először belementek ebbe a já­tékba, vagyis még soha nem pályáztak. Igaz, az már nagy gondot okozott, hogy mi lesz az illetékkel, mert keveset ke­resnek. Szerencsére a BUSZESZ ebben is segítségükre sietett. Az életüket azon­ban nem változtaja meg a kocsi, Krisz­tiánnak tanulni kell, Mariann asszony tovább látogatja a magányos öregeket, akiktől szeretetért szeretetet kap és Hor­váth papa is teljesíti szolgálatából adó­dó, nem kis felelősséggel járó feladata­it. Sok szerencsét nekik, és az ásvány­rárói Szabó Attilának és családjának is. Nem szólva a kezdeményező Que­­enről. (L.V.)

Next