Élelmezési Dolgozó, 1996 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-01 / 1. szám
2. OLDAL ÉLELMEZÉSI DOLGOZÓ Újévi számvetések Boldog Újévet! - mondtuk egymásnak Szilveszterkor, reménykedéssel és titkolt szorongással. Volt okunk mindkettőre, hiszen a reménység utolsó morzsáját nem veheti el tőlünk senki és semmi reményünket abban, hogy ha már a múlt évet túléltük, mely inflációjával, 12 százalékos reálbércsökkenésével több volt egyszerű és könnyen feledhető megpróbáltatásnál, s bízhatunk abban, hogy az idei év alig valamivel lesz nehezebb a tavalyinál. Bár persze nehezebb lesz a társadalom túlnyomó többségének, bérből-fizetésből élőknek, nyugdíjasoknak és munkanélkülieknek egyaránt. A szorongás pedig az esetleges nem várt meglepetéseknek szól: a kapitalizmusba vezető úton bármikor bokáját rándíthatja az ember. Piacgazdaság, átmeneti tulajdonságokkal, melyben a résztvevők magatartása alig kiszámítható, annyi bizonyos csak, hogy a munkaadók eben az évben sem jótékonykodni, hanem gazdagodni akarnak, s ezt a szándékukat legfeljebb korlátozni lehet. Ebben a magyar piacgazdaságban a vállalkozók még százhúszezer forintot sem keresnek évente, autóikat és villáikat általában a Mikulás bácsitól kapják s könyöradományokból tengetik életüket. Eközben a lakosság egyharmada szegény vagy még szegényebb, s a munkanélkülieknek, kivált a pályakezdőknek alig van esélyük munkára, munkahelyre. S kapják a jótanácsot, aki gondjai megoldására az államtól vagy a szociális ellátórendszerektől várja a segítséget, rosszabbul jár, mit aki maga igyekszik segíteni önmagán. Az efféle jótanácsok osztogatói azt várják az egymillió munkanélkülitől, hogy találja fel magát, vállalkozzon,a többszázezer kényszervállalkozó mellett) teremtsen magának munkahelyet, életlehetőséget. Európára kell figyelnünk természetesen, különösen így év elején, ahol alig több, mint harmincmillió munkanélküli ügyeskedik, s valóban, a tartósan munkanélküliek száma ott alacsonyabb, mint nálunk. De a helyzet is különböző: ott legfeljebb lassú a növekedés, nálunk ezzel szemben az egész gazdaság épphogy elkerülte az összeomlást, bíztató jelek csak az utóbbi hónapokban mutatkoznak, de a lakosság ebből leghamarabb egy év múlva érez meg valamit. A vágyott Európa saját gondjain alig tud úrrá lenni, mindenütt szakadozik a szociális háló, s a múlt évvégi francia, belga sztrájkok mutatják: a tőkés rendszerek mindenütt a dolgozók rovására igyekeznek javítani a gazdaság helyzetén. Így aztán nem meglepő, hogy a Világbank szerint mi ötven év alatt érjük utól Európát, s nem meglepő, hogy a csatlakozási tárgyalások is legkorábban 1998-ban kezdődnek. S ki tudja, mityen lesz Európa tíz vagy húsz esztendő múlva? Az bizonyos, hogy most a barátságos ígérgetéseket tettek nem követik. Nehéz lesz növelni oda az exportot, kivált, ha mint az idén történik, a mezőgazdasági export-támogatás reálértéke harminc százalékkal csökken. Nyilván legalább ennyivel csökken versenyképességünk is Európa egyébként is igényes, sőt elkényeztetett piacain. S mit látunk itt, magunk körül? Sikeres privatizációkról hallottunk az év végén, hosszadalmas és kínos vitákat a költségvetésről, s ha valaki korábban nem tudta volna, hogy valójában kiket képvisel a kisebbik koalíciós partner, az ezévi adóvitákban kiderült. Kiderült érdekazonossága a tehetősekkel. S a szakszervezetek? Mintha az év második felében magukhoz tértek volna fél béna állapotukból, azt tették, amit tenniük kell: érdekeket képviseltek. Bár némelykor mintha megfeledkeztek volna arról, hogy a sztrájk a dolgozók-szakszervezetek végső fegyvere, s komolyságát teszi kockára aki folyvást e fegyver után kapkod. S nem vidám dolog, de tudomásul kell venni azt is, hogy az ország még mindig ingatag gazdasági helyzetében előnyöket kicsikarni gyakran csak egy másik dolgozói réteg rovására lehet. S az is látszik, hogy a határozott, de rugalmas tárgyalások több eredménynyel kecsegtetnek. Ilyen tárgyalásokkal érte el az MSZOSZ, hogy a reálbérek az idén ne négy, hanem csak két százalékkal csökkenjenek, hogy a minimálbér 14 400 forintra emelkedjék, s elutasítva a nyugdíjkorhatár emelését, egyszerre javított a dolgozók és a pályakezdők helyzetén. S míg az MSZOSZ és a SZEF hosszútávú együttműködése a hatékonyabb érdekképviseletet segíti, a Munkástanácsok és a keresztény szakszervezetek parolája a kereszténydemokraták védőszárnyai alatt, nemcsak azt mutatja, hogy a szakszervezetek politikamentessége illúzió, hanem sokat mond a résztvevők szakszervezeti egységgyöngítő szándékáról is. Tételyek és remények tX1 közepette kezdődött hát az új év. De, ha majd nehezen, és ha napi gondokkal küszködve is, túl leszünk rajta, a mostaninál több okkal és jobb jövőkilátásokkal kívánhatunk egymásnak jövőre az utóbbi években megszokottnál boldogabb új esztendőt. Györk András 1996. JANUÁR NEM IZGATOM MAGAM Nem tudom, hogy a kedves olvasó hogyan van vele, de én mostanában már kezdek immúnissá válni az áremelési hírekkel szemben. Néhány éve még fölháborodtam a bejelentések hallatán. Sőt! Szidtam a rendszert, a kormányt, a jóistent, az önkormányzatot, még a kutyámat is, mert imádja a csirkenyakat meg a farhátat és az is drágább lett. Most nem szidtam. Csak ültem a tévé előtt, hallgattam a felsorolást, azután az újságban is elolvastam, mi hány százalékkal drágul. Mindent persze az újságok se tudtak egyszerre felsorolni, a rengeteg reklám elfoglalja a helyet. Ráadásul azt sem tudják, melyik áremelkedés hová fog „begyűrűzni", például azt sem, hogy a vízdíjak növekedése hogyan hat ki a tejtermékek árára... No, de nem erről akartam szólni, hanem arról, hogy elhatároztam: nem izgatom fel magam. Ha így tennék fölmenne a vérnyomásom, jöhet az orvos, a gyógyszer, a betegállomány - kész anyagi csőd. Nem izgat, hogy minden drágább. Mert még mindig minden olcsóbb mint jövőre lesz! így is lehet látni a dolgokat - mondogattam a minap is magamnak, amikor teljesen váratlanul le kellett mennem az ABC-be. Több hónap után először. Közönséges hétköznapi bevásárlás okán. Közömbösen rámolgattam a kosárba a vennivalókat, tej, tejföl, parizer, kenyér, egy sör, egy doboz cigaretta, negyven deka darálthús, krumpli, tojás, őröltbors, kész. A pénztárosnő sebesen üti a billentyűket. Mondja a végösszeget. Hirtelen szorítást érzek a szívtájékon, azt hiszem verejtékezem is. Kapkodva lefogyasztom a családi pénztárcát. Idegesen rámolok a szatyrokba. - Hát ez nem igaz. Ez tiszta rablás - motyogom magamban. Otthon csak fokozódik a mérgem, amikor kiderül, hogy a borsot a kosárban felejtettem. - Mert szórakozott vagy. Nem tudom, hol járnak a gondolataid - mondja a ház asszonya. - Azt hiszed szórhatjuk a pénzt?! Félrevonulok, beletemetkezem az újságba - csak nézem, nem olvasom az újabb áremelésekről szóló írásokat - mert én nem akarom idegesíteni magamat... (-mn) Csapatmunka a javából! (Folytatás az 1. oldalról) Másfelől reményeinket fogalmazzuk meg. Reméljük, hogy a „külső" környezet nem gördít ebben az évben újabb akadályokat a szakszervezetek elé. Sőt, most már szeretnénk remélni, hogy kialakulhat az érdekegyeztetés korszerű, működő rendszere, amely egy Európába igyekvő társadalomnak ugyanúgy szerves része, mint a többpártrendszer. Reméljük, hogy a szakszervezetek a társadalomban elfoglalt helyüknek megfelelően zavartalanul elláthatják „klasszikus " feladataikat, törvényben biztosított jogaikat tiszteletben tartják mindenütt ebben az országban. Terveink valóra váltásához továbbra is összefogás szükséges, mert ezáltal nőnek egyenkénti és együttes esélyeink eredmények elérésére. A tisztségviselők teljesítményét, tekintélyét növelő sikerek, ezek széles körben elterjedő híre a legjobb módszer arra, hogy taglétszámunk új belépő kollégákkal növekedjen. A szakszervezetek ereje elsősorban a tagságában van, ezért fontos és folyamatos feladat munkánk nyilvánosságának biztosítása. Eredményes, sikerekben gazdag új esztendőt kívánok a tagságnak, valamennyi olvasónak. Kívánom hogy jó egészségben végezhessék munkájukat, csak így válhatnak valósággá terveik, reményeik, vágyaik életünk valamennyi területén.