Élelmezési Dolgozó, 1997 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-01 / 1. szám
2. OLDALÉLELMEZÉSI DOLGOZÓ Belépni vagy nem belépni? Ez itt a kérdés Még karácsony előtt szerettem volna afféle záróírásként közzétenni ausztriai tanulmányutam tapasztalatainak „morzsáit ,„ mert a korábbi beszámolókba valahogy nem illettek. Ám a nagy ünnepi lapzárta-rohanás miatt már nem jutott idő az emlékek rendezésére, a jegyzetfüzet végigböngészésére. Év elején, a nagy vendégségek elültével, meghallgatva néhány vezetői köszöntőt, értékelést, prognózist az ország helyzetéről, jövőjéről, áremelésekről, jegyzet nélkül is eszembe jutott néhány Bécsben hallott mondat. Talán azért is, mert itthon mintha az ellenkezőjét hallottam volna, s most töprengek, kinek higgyek. Az egyikről ezúttal szólnék. Konkrétan: Az ismert elektronikus készülékeket - video, tv, magnó stb. - gyártó cég magas beosztású vezetője mondta bécsi üzemlátogatásunk során, hogy természetesen azért hoztak annak idején tőkét Magyarországra, mert nálunk olcsó és jó munkaerőt találtak. - Oké, - nyugtáztam én - hiszen a vezető magyar gazdaságpolitikusok is azt mondták, hogy hozzánk szívesebben jön a tőke, mint környezetünkben bárhová. Csakhogy az osztrák menedzser sietve hozzátette: mostanában már a magyarországi bérek se olyan vonzóak (tizedannyik mint Ausztriában!), s ezért erősen fontolgatják egyes üzemek keletebbre (például Ukrajnába) telepítését... S ennél a pontnál lecövekeltek gondolataim. „Hogy is van ez?" - kérdezném a tévé vetélkedő műsorával. Ausztriában (most már nemcsak a közvetlen szomszéd Burgenlandban) sokan tiltakoznak Magyarország EU-felvétele ellen, mert itt alacsonyak a bérek, s ha az uniós tagsággal szabad lenne a munkavállalás, elárasztaná az olcsó magyar munkaerő az osztrák piacot. Tehát előbb fel kell emelni kishazánkban a béreket, megközelítően az EU-átlaghoz, s akkor majd kopogtassunk a kapun. Igen ám, mondom én, az átlag-állampolgári közgazdasági gondolkodásommal, mi volna akkor, ha netán, valami csoda folytán a magyar munkaerő ára magasba szökne, akkor a külföldi tőke gyárastul, mindenestül kivonulna (keletebbre költözne) mi meg maradhatnánk itt a nagy munkabérünkkel? Vagy netán amiatt izgulnánk, hogy más országokból jönnének hozzánk az olcsó munkások? (Hát erre már most is van példa, csak az „fekete" dolog.) Szóval, ha szegények vagyunk bejön a tőke, de mi nem megyünk be az EU-ba. Ha gazdagok leszünk bemehetünk az EU-ba, de kimegy a tőke szegényebb országba. Napok óta töröm a fejem, belépni, nem belépni? Egyáltalán, beengednek vagy nem engednek? A dolog azonban megoldódni látszik. Az első kérdésre ugyanis nem mi hétköznapi állampolgárok - mondjuk ki a választ. Megtették már helyettünk vezető politikusaink. A másodikra az Európa Parlament mondhat majd igent vagy nemet. Mi látszik mégis megoldódni? Hát talán az, hogy tapasztalva az év elején bejelentett nagyarányú áremeléseket, béreink értéknövekedésétől továbbra sem kell tartani. Amiatt a külföldi tőke sem fúj kivonulási riadókürtöt. Amíg jó ez a tét, addig itt kaszál. Olcsó napszámosokkal... B.L. EGYSÉGBEN - EGYMÁSÉRT! (Folytatás az 1. oldalról) kavállalók jogos érdekeinek érvényesítéséért. Az elmúlt időszakban szakszervezetünk erejéből az egyre rosszabbodó helyzet mérséklésére futotta csupán, így a munkavállalók többsége csak kevésbé érzékelhette azokat az eredményeket, amit szakszervezetünk elért. Érdemi és érzékelhető eredményeket 1997-ben is csak akkor érhetünk el, ha előrelépünk a szakszervezeti egység megteremtésében, együtt lépünk fel jogos követeléseinkért. Akkor, ha a szakszervezet maga mögött tudja tagságának támogatását, érvényesül a szolidaritás, az egymásért és közös ügyünkért történő kiállás. Az 1997-es esztendő az optimista nyilatkozatok ellenére sem lesz könnyű év. Nem várható látványos javulás a megélhetés terén. Ezt már a legtöbb helyen folyó bértárgyalások nehézsége, az árak év elejei gyors növekedése is bizonyítja. Ennek ellenére megvan a reális esélye annak, hogy szakszervezetünk határozott és egységes fellépésével, a tagság támogatásával a negatív folyamatok megállíthatók. Csökkenthetők a napi megélhetési gondok és elkezdődhet az életszínvonal javulása. Ehhez kíván az ÉDOSZ Szövetség Tanácsa és a Szövetséget alkotó szakszervezetek valamennyi tisztségviselőjének, tagjának erőt, egészséget Sóki Gyula elnök . Keserű csokoládé Ne csodálkozzanak azon, tisztelt polgártársak, hogy én most szégyenkezem. Mindjárt az év elején. Nem öröm ez nekem, higgyék el. Nem öröm az egy magyar honfinak, ha ismét kiderül rólunk valami. Mert eddig már kiderült rólunk, hogy pesszimista népség vagyunk, hogy túlnyomó többségünk a rendszerváltás vesztesei közé sorolja magát, hogy Európában elsők vagyunk az öngyilkosság, a szívinfarktus, a pálinkafogyasztás tekintetében, miközben várható élettartamunk egyre rövidül, a férfiak például már utolérték fekete-Afrikát, idehaza pedig a húszas éveket. Nem elég ez nekünk? Úgy látszik, nem. Nemrégiben kiderült rólunk, hogy kevés csokoládét eszünk. Sőt, mint a legkedveltebb napilap cikkének címe mondja: „Kevés csokoládét eszik a magyar." A magyar. Nem a szegény magyar eszik kevés csokoládét, míg egy bankelnök esetleg sokat, hanem a magyar. Egy kalap alatt valamennyi. S ráadásul még olyanok is vannak a magyarok között, például csekélységem, akik egyáltalán nem esznek csokoládét. Szégyen, nem? S mennyi a kevés? A kevés, az kérem, két kiló. Ennyit eszik a magyar évente. S honnan tudjuk, hogy ez kevés? Onnan, hogy régebben többet ettünk. Miért? Ki tudja? Talán megváltozott az ízlésünk, és a rendszerváltás óta jobban szeretjük a sajátkezűig szedett mezei sóskát, gyilkos galócát, susulykát, mint a csokoládét. Amiből a magyar keveset eszik. Holott lehet többet is enni belőle. Amerikában például a nyolcszorosát eszik évente, mint a magyar, egész pontosan 16 kilót. Már, amiről tudnak. Mert azt például senki sem tartja számon, hogy egy világjáró amerikai, a maga otthon fogyasztott tizenhat kilója mellett hány kiló csokoládét eszik meg külföldön? Például az is lehet, hogy a hazánkban egy főre eső két kiló csokoládéból fél kilót a hozzánk látogató turisták fogyasztanak el. Váljék egészségükre. Persze, disznóság, hogy a magyar egyszerűen nincs tekintettel arra, hogy a magyar édesipar már évek óta nem magyar, (tavaly például tőkéjének 96 százaléka külföldi kézben volt) s azzal, hogy nem eszi a csokoládét, milliárdos károkat okoz a szerencsétlen, jóhiszemű befektetőknek. Szerencsére, csődbe azért nem mennek, mert a magyar csokoládéfölösleget exportáljuk például Amerikába is, úgyhogy hízzanak a jenkik, híznak, és aztán rohanhatnak orvoshoz, fogyókúrázni, vehetik a drága kondicionáló gépeket, ne is csodálkozzanak, ha egy szép napon tönkremennek. Van baj elég. Még több is. A magyar például kevés húst eszik. Régebben többet evett, mert azt hitte, hogy rántotthús a jólét fele, de most már rájött, hogy nem az. Kevés tejet, sajtot eszik. Régebben többet evett, de aztán rájött, stb. Kevés gyümölcsöt, zöldséget eszik. Azelőtt többet, aztán rájött, hogy nincs rá pénze. Mit lehet kezdeni ebben az ellentmondásos, bonyolult helyzetben? Bízni. Remélni. Hinni. Erősen, hogy elérkezik egy nap, amelyiken a nyugdíjasok, munkanélküliek milliói elhatározzák, hogy nem lesznek a világ szégyene többé, s legalább a csokoládéevésben legyőzik Amerikát, a bőséges reggelijük, ebédjük, vacsorájuk után megesznek egy-egy tábla csokoládét. Reggel fehéret, délben mogyorósat, este meg csak amolyan keserűt. Hogy el ne felejtsék, milyen keserű is tud lenni némelykor az a keserű csokoládé. ________ (györk) 1997. JANUÁR