Élet és Tudomány, 1972. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-05 / 18. szám
1883 telén Trefort meghallotta, hogy egy barátja kislányát — aki állítólag gyógyíthatatlan beteg volt — Vilma három hónap alatt meggyógyította. Ekkor magához kérette, és biztatta, hogy más formában kérje azt, amit már úgyis élvez: a gyógyításhoz való jogot. Meg kell kerülnie a paragrafusokat! — Nem értek a paragrafusok megkerüléséhez, és nem ismerek más formát, mint a törvényeset — válaszolta Vilma. — Ha törvényesen nem lehetek orvos, várok! Amikor ezt kimondta, nem tudta, hogy valójában milyen sokáig kell még várnia. Addig is kemény hangú cikkekben követelte a nők jogainak elismerését, követelte, hogy a férfiakéval egyenlő színvonalú iskolákat létesítsenek a nők számára. Cikkeinek élénk visszhangja támadt. Sokan ugyanúgy támadták írásai, mint orvosi munkája miatt. Nem törődött e véleményekkel. Még arra is volt bátorsága, hogy mind terhesebbé váló házasságát felbontsa. 1884-ben elvált. 1887-ben ment férjhez Wartha Vincéhez, a híres vegyészhez, az eozina feltalálójához, aki abban az időben a Műegyetem rektora volt. Hamarosan kislányuk született, és Vilma, férje kívánságára, lemondott az orvosi munkáról. Wartha szégyellte, hogy orvosnő feleségét bábaként emlegetik. 1891-ben egy boszniai kormánytanácsos kereste föl Wartháékat. Hallotta, hogy Magyarországon él egy orvosnő, akit nem engednek dolgozni. Állást ajánlott föl neki Boszniában, mert ott — úgymond — a nőknek nagy szükségük volna orvosnőre. A mohamedán vallás ugyanis tiltja, hogy a nőket férjükön kívül más férfi is lássa. Így, ha valamelyikük megbetegszik, nem hívhatnak hozzá orvost. Vilma sajnálkozva utasította vissza a felkínált állást. 1895. november 18-án Wlassics Gyula kultuszminiszter előterjesztésére a király jóváhagyta, hogy az egyetem orvosi, bölcsészeti és gyógyszerészeti karára női hallgatók is beiratkozhassanak. Wartha azt hitte: most már semmi akadálya sincs annak, hogy felesége kiszögezhesse orvosi tábláját. Nem így történt. Megkövetelték tőle valamennyi szigorlat letételét, és így csak másfél év múltán, 1897 májusában avatták doktorrá, ötvenéves korában, huszonöt évvel azután, hogy beiratkozott a zürichi egyetemre. Vilma az orvosi gyakorlat közepette cikkeket írt, felvilágosító előadásokat tartott, és az Országos Nőképző Egyesület iskolájában hat éven át díjtalanul tanította az egészségtant. 1899-ben egy országgyűlési képviselő támadta azt, hogy orvosnők működhetnek. Vilma a Pesti Naplóban válaszolt a támadásra. Egyebek között ezt írta: „A nőmozgalom mint társadalmi mozgalom jelentkezik, s mivel nem szórványosan, hanem világszerte, ezért nálunk sem lehet elnyomni.” Megírta, hogy Zürich nyitotta meg először kapuit az orvosnők előtt, 1873-ban a 120 ezer lakosú Zürichben kilenc orvosnő dolgozott. Oroszországban 1896-ban 691 orvosnő folytatott gyakorlatot. Azt is hozzáfűzte, hogy a lélekre és a testre ártalmas munkát sohasem tiltották el az asszonyoknak, csak ami intelligenciát követel, és jólétet adhat, azt tartják a férfiak a nőkre ártalmasnak. 1907- ben lefordította Fischer Dünkelmann: A nő mint háziorvos című munkáját. Amikor Kmetty Károly az országgyűlésen a feminizmus ellen foglalt állást, és „női szörnyetegekének nevezte a feministákat, Vilma megírta, hogy tíz év alatt a női hallgatók száma mindössze 2,59 százalékkal növekedett, nem kell a férfiaknak attól félniük, hogy a nők elveszik a helyüket és munkájukat. 1914-ben, a háború kitörésekor, 64 éves korában elvégezte a hadisebészeti tanfolyamot. 1915-ben orvosi munkájáért II. osztályú érdemjelet kapott. Ugyanebben az évben felhívta az orvosnőket, hogy a tizennégy vidéki városban önként jelentkezzenek „a beteg katonák megfigyelőállomásaira”. A háború után még mindig folytatott gyakorlatot. Már nem járt el a betegekhez, de sokan keresték fel a lakásán. Egy munkában eltöltött, eredményes élet után 1922 márciusában halt meg szívszélhűdésben. Kertész Erzsébet