Élet, 1921. október-december (12. évfolyam, 1-6. szám)
1921-12-04 / 5. szám
FIFT MAGYAR Advent Mikor Advent első vasárnapjának aranyos illata rászáll az őszi reggelekre, az ezüst ködök profétikus négyezer évéből felsóhajt a magyar föld őskatholikus lelke és elindul a hajnallal hófehér miséket látni, karácsonyi Krisztust várni. A falvak evangéliumi tájakká szelídülnek, az ég alázatos közelségbe hajlik a házak fölé s az utak hócsipkés csendjét ádventi harangszavakkal átlehelten állja tele a szent idő. A kapuk csendes, friss embereket bocsátanak ki magukból. Járásuk zajából csak az erő áhitata hallik, amint a lépéseket halkan rároppantja a hó omlós, fehér hidegére. Egyébként mindegyik úgy megy, mintha a szívverése játszana a lépései alá, önmagát hallja, hallgatja s ajkaira hangtalanul kezdi ráénekelni az ádventi melódiákat, amelyek tavalyi emlékezetéből szállnak vissza hozzá. Azután dúdolgatva szavakat keres és próbál alájuk, öreg, ősöktől itthagyott magyar szavakat, amelyeken színtiszta magyar világosság és szűzi hangsúly fénylik, amelyek sohasem kerültek ki a falu határából a hétköznapokra, csak a templom falai hallották őket, akkor is virágzó négy hétig, amint orgonabúgás remegett végig rajtuk s a szívek hitmelege epedéssel simult rájuk. Szinte mindegyikük érzi, hogy jólesik ajkuknak a szavak adventreggeli íze, valahogyan letisztítja róluk a vaskos rozsdát, amelyet a kifáradt és elhasznált mindennapi gond- és kenyérbeszéd koptat le rájuk magából. És az emberek kezében bágyadt kis lámpák ringanak. Lágy, jókedvű fénybokrok lobbannak ki belőlük s táncolják szét a reggelre sápadt, komor és arcon az ádventi ragyogást, amelyet egy jámbor két otthon gyújtott meg a szent könyvnél, a próféták igéinek tüzéről. Az utakon mintha egy darab ószövetség haladna, egy biblikus Magyarország, hitének, misztériumának drágaköveiből összecsillogott jeleivel elborítva. Talán innen van, hogy mikor a templomba lép ez a menet, úgy hat, mintha odaért volna vele az egész ország, amint az ádvent itt találta : a hónapjait lassan elhullató év, az erőit kitermelt, elpihent barázdák, a kaszák elhalkult pengése, az elégikus furulyaszó, a nyárfák és jegenyék gazdátlan esti reszketése, ... a magyar erők, melyeket kiszántottak az ekék, a magyar gondolat, melyet kétségbeesésre rongyolt szét a valóság, a vágyak, melyeken csak a csalódás érett ki és a képzelet, mely mint a bánat virágos fája, csak hulló szirmokkal borított be mindent. Eljöttek mind ádventet, Krisztust várni. Így volt a régi magyar ádvent ! S azóta !... A magyar ádvent megjön hűségesen, de reggeleit kemény, lázadó lépések tiporják fel s hajnalainak ködselymét téli szavak jeges élével hasogatják. Az ádvent itt van, de nem megy el érte, hozzá senki. Metaforát hamisítottak belőle s nem hitték el négyezeréves igazságát. S azóta lettünk olyan ország és nép, amelyhez hasonló még kevés akadt; nincsenek többé prófétáink, nem látjuk ádventjeink útját és kialudtak hajnali lámpásaink. Pedig még sohasem kívántuk úgy, mint ma, hogy a próféták szavával teljék meg az ajkunk s a próféták akarata termékenyítse meg karjainkat. Mert a mi utunk, ádventi várásunk még soká tart. Addig, amíg ajkainkon ismét összetalálkozik s a régi, keményen megtelt ércpengésében csendül fel újra a szétesett magyar hangsúly, amelynek darabjai, mint bujdosó kuruc felhő úsznak a kassai ég gótikus árnyéka fölött, mint dúlt, megvert novemberi sirámok mossák a szégyent Mátyás világhíres homlokáról a kolozsvári piacon; mint hazahivogató magyar eső áztatják a bánáti humust, hogy a búzák gyökeréből ki ne fonynyadjon a magyar kenyéríz s mint keserű, pogány harag villámlanak össze a nyugati magyar ég megcsonkított peremén ! Mikor jön vissza mindez az indulattá fergetegesedett magyar háborgás s mikor lesz belőle ádventek reggeli imádságára csendes mélységgel rázokogó galambfényű hajnali ének? Nehéz, ködübte ádventbe lépünk ! Várjon kinek a szavával kezdjük? Jeremiással: Incipit lamentatio ? ... Dantéval: Incipit nuova vita ? ... Nietzschével: Incipit tragoedia ? ... Talán egyikkel sem ! Talán csak azzal, amellyel régen, abban a szép időben, amikor még boldog Magyarország volt, ráringattuk epedésünket a zsoltárra : Rorate coeli de super !... Brisits Frigyes XII. évf. 5. sz. 1921 december 4 - 97