Élet, 1922 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1922-05-14 / 10. szám
ÉLET FEHÉR ORGONÁK Ki tudja, honnan jönnek, miből lesznek? Egyszercsak behajolnak hozzánk, meglengetik körülöttünk gazdag illatruhájukat, sok-sok szirom szemük hallgatag szépségét mosolygósan csokrozzák össze és szétvirítják szobánkban a májust. S mintha minden új, tavaszi életet lélekzene be róluk. Elfonnyadt képeken, melyeken nagyatyánk fáradt mozdulatai öregesznek, egy pillanatra visszaragyog a fiatalság s nagyanyánk elfakult merengésén lányos boldogsággal suhannak végig ismét az eltűnt szép idők és édesen csillogtatják meg emlékeiket. Mindig csendes és tudós könyveink, amelyek magános életüket az idő sárga avarján hullatják lassan szét, mintha visszaélnék első napjaikat, amikor a gondolatok komor barázdáit a szív lángos napja világította és színezte bennük. Zongoráink alvó homályából pedig Schubert lelke illatozik elő s a húrok megpendült ajkain tavaszian enyhe, lágy ritmusok csacsognak egy talán régen abbamaradt melódiát, amelyet kacagva lopott tova szélköpenyében egy novemberi estén az ősz. S most a visszatért kis dalok, mint a szavakba ébredt vágyak és álmok, dúsan, bőséges ízzel áramlanak szét, körülringják pajkos frisseséggel az egykedvű falióra nehézkes, elhasznált ütemét, a színtelen, merev szobai levegőn szelíd mámorok és örömök szívhullámait izgatják és gördítik végig, és bájosan bókolnak a mindig finom és elegáns porcellánpárok előtt, amelyek mosolygósan hajolnak egymás felé és egy lépéssel tovább folytatják valamikor elkezdett táncukat... És a fehér orgonák elérnek a homlokunkig és megérintik a lelkünket. S bennünk is egyszerre tele lesz minden májussal. Emlékezésünk aszott fája újra levelezni kezd és szétporladt éveink tája felől újra fehérlenek és ismét mesélnek az orgonák. S a miénk lesz újra a májusi napok reggele, amelyet jóságának csipkemosolyaival és frissen szakított orgonáival ajándékozott ébredésünknek anyánk; miénk lesz újra a derűs mező pillangó-álmaival, haragos egét engesztelően átölelő szivárvány-meséivel, akácosaink fehér fürt-felhőivel, melyek között a méhek mint apró drágakövek villognak s a rétek felébredt gondtalanságai között újra tapsolja életét gyermekségünk; miénk lesz újra az az első ismeret, amellyel töretlenül néztünk rá éveink kezdetén a világra; a messzeségek titkosan fájó bánata, amellyel annyiszor kiültünk vágyaink útjai mellé és vártuk a jövőt; az első sejtelem szívünkről és emberségünk mélységeiről, s beláthatatlan szomorúságairól, amely először sóhajtott végig rajtunk, mikor egyedül talált ránk a májusi alkony és virágok forró magánya alatt, melegen harmatozott rögökre hajolva pici tücsök-énekek cirpelték a borongó esti múlandóságot. És miénk lesznek újra a májusi templomok, a harangok kongásának esti zsolozsmái, a virágfényben átillatozodó orgonabúgások, az idős magyar Mária-énekek, melyek úgy szállnak fel, mint ezer év magyar áhitatának ódonan imádkozó tömjénleheletei, az antik oltárok, amelyek esténként feláldoznák a májust a minden asszonyok között egyedül Áldottnak s a boldog és szép szavak, amelyekkel aranyos ruhákba alázkodó magyar papok köszöntik és szeretik a szegény magyarok Asszonyát. Fehér orgonák, érzitek-e, hogy mit hoztatok nékem s mit üzent tőletek hozzám a május ? Sejtitek-e, hogy immár ti is csak történelmek, emlékek virágos fejfái vagytok ? Talán innen van, hogy míg sokat nézzük egymást, lelkemben messziről fájó viharok torlódnak felém. A szó még nincsen számukra készen, de a nyugtalan sötétjük már csapkodja ajkaimat. S mialatt haloványabb lesz a fehérségetek, eltűnnek rólatok, körülöttetek, amiket hoztatok: a reggelek,a pillangók,a messzeségek, a fényes, égő délutánok, a boldog, magyar Mária-esték s mindinkább zordonan komorlanak fölétek az árva, megvigasztalhatatlan árnyékok, melyekben szavaink mint fekete zsoltárok gyötrik és lobogják veszteségeink eltiprott faját. De azért mégis jó volt, hogy nálam voltatok. Megpihentem, boldog voltam alattatok. S ha most lelkemet meg is vérzik egy rólatok szomorkodó japán virágvers szavai: Múlandó vagy, miként az orgonák, akkor is szeretlek benneteket, mert tudom, hogy ha el is tűntök, ti mindig emlékezni fogtok rólam, édes, fehér orgonák. Ervin xii..évf. 10 sz. 1922 május 14 225