Élet, 1943. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)

1943-07-04 / 27. szám

Itt M­ár a Pápa imádkozik. A Szent Péter-templom pápasírjai egy egész világ kőbevésett történelmének emlékei. A zarándok megállva egy Nagy Szent Leo, egy XIII. Gergely, vagy egy X. Pius sírja előtt nemcsak a különböző stílusok művészi alkotásait csodálhatja meg, de érzi azt is, hogy ezek a pápák még síremlékükkel is azt a szellemet és világot idézik meg, melyben ők éltek és Krisztusért dolgoztak. S körútja végén mindenki megilletődött lélekkel áll meg a keresztelő-kápolna közelében az egyik legújabb emlék­nél, XV. Benedek pápa sírjánál. Az Egyház hajóját oly rendkívül nehéz időkben kormányzó pápa nagyságát nem a barokk stílus gazdag és érzelmeket fakasztó pompájával, sem pedig az újklasszicizmus hideg, de mégis magas gondolatainak az emberi észhez szóló formáival fejezte ki a művész. Nem a világot kormányzó főpapság fennkölt hatalmát, hanem a térdrehulló és kezét imára kulcsoló pápa arcvonásain az egész világ terhét magán viselő gondot akarta megjeleníteni. Nincs még egy ilyen mélyen emberi és hozzánk oly beszédes nyelven szóló síremlék az egész Szent Péter-templomban, mint a térdrehulló, imádkozó XV. Benedek szobra. A pápa imádkozik . . . Nemcsak XV. Benedeknek, de valamennyi elődjének ez volt a legfőbb programmja, hiszen alig volt közöttük olyan, aki ne érte volna meg az egész keresztény világot megrázkódtató háborúk válságát. Most is ezt teszi a pápa és erre hívja fel leg­többször hívei figyelmét. A pápa imádkozik, mert tudja, hogy világok omlásában az imádság a lélek fenntartó ereje. XV. Benedeknek imára kulcsolt keze gondoktól szántott arcvonásai ellenére is hitvallás a szellem maga­­sabbrendűségéről és mintha elődjének, III. Jánosnak a Szent Apostolok templomára írt feliratát ismételné, hogy hitvány korban is fennkölten a pápa nem hagyja el­­temettetni magát az összeomló világ romjai alá. S az imádkozó főpap örök szimbóluma a pápaságnak. Mintha élne a szobor, mert Krisztus földi helytartója most is imádkozik. Nemcsak a világrengés áldozataiért, hanem XII. Piusnak gondterhelt arcáról és imádkozó alakjáról is leolvashatjuk az Egyház jövendő nagy gondját és hatalmas feladatát. Mert az Egyház nemcsak a mára gondol, mint a megriadt ember, hanem elsősor­ban a jövőre és a békét akarja megnyerni. Egyszer vége lesz a háborúnak, elcsendesülnek a harcmezők és ki­tisztul az ég. Újra tavasz lesz és ott, ahol a halál aratott, ismét frissen fog hajtani az élet. A természet ősi erői újra életre kelnek, a föld felett azonban örök változat­lanul maradt az ég és a megújult földet ismét a Léleknek kell átjárnia. Az ember azonban más lesz, hiszen mennyi csalódáson ment már eddig is keresztül, hányszor bizo­nyultak hamisnak eszményei és lett hiú ábránd a világ megtisztulása. Mindenki legyőzötten, kifosztva és még súlyosabb kételyekkel terhelten jött vissza a háborúból. S itt nyílik meg az a hatalmas építő és nevelő feladat az Egyház számára, ami örökre időszerűvé és szükségessé teszi szerepét. Szükségünk Van az imádkozó pápára a harcok fergetegében, hogy kibékítsen minket Istennel, de még nagyobb szükségünk van az imádkozó főpapra, aki újra megtanítja a népek családját közösen imádkozni. S erre van a legnagyobb szükség. Ha egyszer már meg­történt a háború Véres operációja, lesz-e valakinek az a kétségbeejtő bátorsága, hogy összevarrja újra a friss sebet anélkül, hogy eltávolítaná előbb a feltárt romlás anyagát? A háborút lezáró nemzetközi jogi rendezéstől aligha lehet várni, hogy eltüntesse a lelkekből a bajok csíráját és gyógyítsa a háború okozta telki sebeket. Szeltem és létek kell ahhoz, hogy a népek közelebb kerül­jenek egymáshoz. Amióta az emberek elfelejtették a közös imádság anyanyelvét, azóta­ akármennyire szom­szédokká is tette a technika és kereskedelem a leg­távolabbi népeket, létekben mégis annál nagyobb a szakadék közöttük. Mindig sokan várták a szenvedéstől és a kiontott vér áldozatától a népek megbékélését. Valóban alig van Istennek jobb kötőanyaga, hogy az embereket közelebb hozza egymáshoz, mint a közös megpróbáltatások elviselése. De az is igaz, hogy ez csak a lélekkel viselt, imádságos lelkülettel az örök értékek felé tájékozódást kereső szenvedés gyümölcse lehet. Mindenki érzi, hogy a mai idők járásában van valami több mint emberi és ezért az emberek hajlanak a miszti­kára, keresik az utat fölfelé, de az igazi imádsághoz csak kevesen jutnak el. Hamis irányban keresnek tájékozó­dást, pedig mindig a hamis tanok, téves mítoszok okoz­ták a létek vesztét és az ember bukását. Az európai emberben is összeomlott az a benső tartalom, amit most újra meg kell találni és felépíteni. Ezért imádkozik a pápa. Háborús idők és megpróbáltatások nagy tanulságá­ban kitűnik, hogy az Egyház őrzi minden értékünket. Rajta kívül mindaz, amit az ember kincsnek tartott, összeomlik és veszendőbe megy. Mi sohasem mondtuk, hogy a kereszténység paradicsommá tette a világot, mert mindig láttuk, hogy megmaradt siralomvölgyének. Azonban a keresztény nevelés nagy érdeme, hogy lakhatóvá tette az ember számára a földet. Ma a gonosz­ság hatalmának napjaiban a keresztény heroizmus marad az egyedüli megoldás az élet valamennyi problé­májára. Ha úgy látszik, hogy szentek hősiessége kell ahhoz, hogy elviselhető lakóhellyé váljék a föld, akkor mindenkinek imádkoznia kell. Sokat kell imádkoznunk s így a bűn hatalmának órájában Isten kegyelme is túláradóbb tesz. Az emberiség legszomorúbb korszaka az Egyház számára a szentség diadala tesz, mert Isten nem tagadja meg kegyelmét azoktól, akik ezért imádkoz­nak és küzdenek. A mi feladatunk nem az, hogy egyszer s mindenkorra bebiztosítsuk az Egyház igazságának győzelmét, hanem hogy állandóan imádkozzunk, helyt­­álljunk és küzdjünk érte. Így állunk meg XV. Benedek sírjánál és úgy érezzük magunkat, mint az a viharűzött hajós, aki nem lát mást, mint a sötét felhőket fenn és a vészesen tornyosuló hullámokat lenn és mégis hinnie kell térképében és iránytűjében, mert a viharból csak ez vezetheti ki. Mi rajtunk is átvetődik az élet egy-egy keserű hulláma, m­egtántorodunk bele, de látjuk, hogy jön a hullám- és tovavonul. Imádságra kulcsoljuk kezünket, így érezzük, hogy sziklaparton állunk és felettünk a mennyország, ahová erről a földről az ima vezet. Péterffy Gedeon 521 XXXIV ÉVF. 27. SZÁM, 1943 JÚL 4

Next