Irodalmi Ujság, 1950. november-december (1. évfolyam, 1-5. szám)
1950-11-02 / 1. szám - Benjamin László: A Tanácsban (2. oldal) - Wolfgang Cordan: Egy görög író gyötrelmes útja • Hitler Gestapójától Truman Makronizoszáig (2. oldal) - Nikola Jankov Vapcárov: Dal • Bolgárból fordította: Kardos László • Vers (2. oldal)
2 tan, később már óvatosabban, de egyre fokozódó gyűlöletté agitáltak a szovjet irodalom befolyása ellen és egyidejűleg az új munkásírók ellen is. Kritikánk egyik gyöngesége az volt, hogy ezt a propagandát nem tudta és kellő eréllyel leleplezni elég gyorsan és visszaverni. Csak Rákosi Mátyás fent idézett állásfoglalása után kezdődött meg teljes erővel a harc az ellenséges irodalmi irányzatok és azok képviselői ellen. Az a vita, amely Lukács György irodalmi tevékenysége körül folyt le, sok olyan hibára vetett világosságot, amely a helyes népfront-irodalompolitika árnyékában, annak nevével és célkitűzéseivel visszaélve (vagy azt legalábbis alaposan félreértve) még a fordulat éve után is mérgezően hatott irodalmi életünkre. Ez a vita nagy iskola volt az új magyar irodalom számára. Sokat tanultunk belőle. Révai József és Horváth Márton tanulmányai és Lukács György két önkritikai cikke teljességükben feltárta a hibákat és megmutatta e hibák következményei felszámolásának útját. Ezzel a vita lezárult, még ugyan a vitában Itt-ott kérődzünk már elintézett kérdéseken (ami semmiképpen sem nevezhető hasznos tevékenységnek), de ugyanakkor már láthatjuk a vita megtermékenyítő hatását is. Lukács György nemcsak önbírálatot mondott, de máris komoly kísérleteket tett arra, hogy kifejtse a szovjet irodalomról való helyes álláspontot. A Lukács-vitának ezek már pozitív eredményei. És pozitív eredmény az is, hogy ma már aligha akad olyan kritikus, aki fiatal munkásíróinktól azt követeli, hogy már első írásaikban emelkedjenek föl Balzac és Goethe irodalmi színvonalára. Ennek az úgynevezett kritikának kora lejárt. A munkásírók értékelésében mindinkább alkalmazkodunk Sztálin tanításához. Sztálin ezt tanítja: „ . . . Ne mondják a munkások azt, hogy az írás nekik „szokatlan” munka: a munkásírók nem készen hullanak az égből, csak lassanként, az irodalmi munka folyamán nevelődnek ki. Csak bátrabban kell munkához látni: egyszer-kétszer megbotlik az ember, aztán mégis megtanul írni . . . így hát serényebben a munkára fel!” Ez a felhívás a munkásíróknak szól. De értenie kell belőle a kritikának és az irodalompolitikának is. A felszabadulás utáni nagyszerű, új magyar élet, a romok gyors eltakarítását követő tüneményes gyorsaságú építés, a hároméves terv eredményei, a sikeresen induló ötéves terv, néphadseregünk megalakítása és megizmosodása, a mezőgazdasági termelőszövetkezeti munka első nyert csatái, a békeharc, az árulók leleplezése, a felszabadult dolgozó, a szabadság — ezek az élményei a új magyar írónak. A kritika joggal, indokoltan követeli, hogy a szocialista építés, a békeharc és e harc új, pozitív hőse, e hősnek fejlődése, küzdelme, győzelme legyen irodalmunk főtémája. Az új író, a magyar népi demokrácia írója, ha akarna, akkor sem tudna saját tapasztalatai alapján, az élet tanulmányozása nyomán más kérdésekről írni. Az irodalom ennek ellenére bizonyos fokig elmarad az élet mögött. íróink tolla alatt az élet még gyakran nagyon egysíkú, riportszerű, sematikus. De ez az elmaradás egyre kisebb. Már nincs messze az idő, amikor az irodalom — legalább témában — utoléri az életet. De nemcsak az irodalom marad el az élettől. Bizonyos fokig a kritika is elmarad — az irodalomtól. A kritika helyesen, energikusan (sőt sokszor túl energikusan) követelte íróinktól, hogy érjék utól a rohanó életet és fel dúljanak végre új, szabad életünk új problémái felé. Helyesen és jogosan követelte Íróinktól az élet új hőseinek ábrázolását. De még ma is ezeket a követeléseket ismétli — és ez hiba. Mert e követeléseket bizonyos és nem is olyan kis mértékig Íróink már teljesítették. Költőink már a fordulat esztendeje óta lépést tartanak az eseményekkel, drámaíróink és prózaíróink pedig mindjobban közelednek e cél felé A kritika ezt csak megkésve, vagy egyáltalán nem veszi észre és nem méltányolja kellőképpen. Ezért kevesebb a kritikánk nevelő hatása ott is, ahol igaza van, ahol valóban a lényeget tárja fel, ahol a sematizmust ostorozza, ahol azt hiányolja, hogy a nagy harcok és nagy győzelmek proletárhőse, az új élet új hőse még mindig nem központi figurája Irodalmunknak. Természetesen az a körülmény hogy olvasóközönségünk még nem vette észre az irodalomban beállott (vagy legalábbis vajúdó) fordulatot, az nemcsak a kritikusok mulasztásána következménye Elsősorban az írók hibáinak tudható be. Úgy írunk az élet jelenségeiről, olyan sematikusan és felszínesen, olyan pontatlant , itt-ott olyan hamisan, hogy az új élet hősei írásainkat olvasva, nem ismernek magukra, problémáikra, harcaikra győzelmeikre. De az a tejesen elutasító közfelfogás, amely nem bo’va ritkán egész irodalmunkat a legcurrosabb bűnökben marasztalja el mi jelentős részben a hivatásos kritik munkájának eredménye. A kritika irodalmunknak majdnem kizárólag csak hiányosságait látja, arra mutat rá legenergikusabban és ezzel elősegíti az olvasóknak azt a igazságtalanul szigorú állásfoglalását, amely már nem serkentője a fejlődésnek, hanem kerékkötője. A Szovjetunióban is fölmerült volt és ott is heves vitákra adott alkalmat a irodalom témaválasztásának kérdése. A szovjet írók is bizonyos késéssel nyultak a szocialista építés kérdéseihez és csak megkésve választották hősül az új, a szocializmust építő szovjet embert. De ott a kritika idején és túlzások és egyoldalúságok nélkül állapította meg a témaválasztás jelentőségét. Ilyenformán: „A téma fontos, de döntő jelenőségűvé csak a téma és a világszemlélet együttesen válik. szocialista építésről úgy is lehet írni,hogy azzal az ellenséget segítjük. És lehet (például) a marokkói háborúról is úgy írni, hogy azzal ötéves tervünk sikerét segítjük elő... De természetesen, fölmerül a kérdés, hogy egy szovjet író miért a marokkói háborúról írjon és miért nem a szocialista építés hőseiről — mikor ezt a kérdést ismernie kell, azt pedig nem ismerheti kellőképpen ... De a témaválasztás bármily fontos, egymagában nem döntő jelentőségű. A Szovjetunióban az irodalom kérdései nemcsak az írók számára fontosak, sőt izgalmasak. Az irodalom problémái körüli vitákban ott százezrek, néha milliók vettek részt és ha szükséges, vesznek részt ma is — szeretettel, pártosan, szenvedélyesen. Természetesen a Szovjetunióban is csak azóta szívügye a dolgozók legszélesebb rétegeinek az irodalom, amióta az írók valóban az ország és a nép életének legfontosabb kérdéseihez nyúlnak hozzá és olyan módon tárgyalják, hogy azokat könyveikkel, színdarabjaikkal emberhez szólnak. Ha mi kétszázmillió úgy írunk majd a magyar nép harcáról, a szocializmus építéséről, a békeharcról, hogy könyveink kilencmillió ember számára lesznek érdekesek, izgalmasak, tanulságosak, harcra lelkesítők, ha oly módon vetjük föl a békéért folyó harc problémáit, hogy könyveink hatása alatt kilencmillióan állanak keményebben, bátrabban, elszántabban a béke őrhelyén, akkor a mi irodalmunk problémáit is kilencmillió ember fogja megvitatni — szeretettel, szenvedélyesen. Csak tőlünk függ, mikor válnak a magyar irodalom kérdései az egész magyar dolgozó nép szívügyévé. A Szovjetunióban egyik-másik könyv, például Solohov ,,Új barázdát szánt az eke" című regénye, egy megnyert ütközettel ért föl. Lemérhetően és igen nagy mértékben gyorsította a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, kolhozok kialakulását és megerősödését. Nem csoda, hogy kolhozparasztok milliói szóltak hozzá az irodalom kérdéseihez olymódon, hogy Solohov regényéhez hasonló műveket kértek sőt követeltek. Mi még nem hivatkozhatunk ilyen magyar példára, holott Magyarország politikai és gazdasági helyzete már indokolttá és lehetségessé teszi hasonló művek megszületését. A Szovjetunióban a szocialista építés első esztendeiben, nem egyszer figyelmeztette a kritika az írókat arra, hogy a nép számára csak úgy tudnak írni, ha közelebb kerülnek a nép életéhez, ha a nép életét élik. Szovjet írók száai ebből a figyelmeztetésből azt a helyes tanulságot vonták le, hogy részt kell venniök a nép munkájában, a gyáakban, a bányákban, kollektív gazdaságokban és a hadseregben. A gyárakban, kollektív gazdaságokban és a bányákban eltöltött évek aztán olyan művek megszületését tették lehetővé amelyek egy egész nagy néphez szólnak és szólnak a világ összes dolgozóihoz ... Maxim Gorkij, Szovjetunió első írókongresszusainak napjaiban (1934 augusztusában) többben fogadta lakásán a kongresszusra gyűlt írók egy-egy csoportját. Meghallgatta problémáikat és igyekezett választ adni kérdéseikre. E megbeszéléések közben, többek között ezt fejtette ki: ,,Az egyik író tanulmányozza nép életét, elmélyül a nép életének a problémáiban, ha közben nem fejleszti a saját írói eszközeit, nyersen szólva, nem tanul meg jól írni. Ismeri a kolhózéie'et, de nem ismeri Puskin és Tolsztoj nyelvét. A másik író egész könyvtárakat o vas össze, de kizárólag olvasásból ismeri a kolházt, az új gyárat, az új bányát, az új, szabad embert. Aki az életet ismeri, de nem fejleszti a saját művészetét, az talán el tudja mondani az igazat, de úgy mondja el, hogy nem sokat tanulunk belőle. Legfeljebb riportot ír. Aki pedig csak könyveken át akarja megismerni az életet — nos, arra az úgynevezett íróra nem érdemes a szót vesztegetni. A nép írójának meg kell ismernie a nép életének minden, legkisebb részecskéjét is, de ugyanakkor (ahogy Lenin tanította), magáévá kell tennie az emberiség sok évezredes kultúrájának minden igaz értékét." Ezekért a célokért indul harcba az Irodalmi Újság, irodalmi életünk nagy eseményének eredményének, a magyar írók kongresszusának előestéjén. éy első Irodalmi Újság 1950 november 2. Benjámin László: A TANÁCSBAN Október 22-én az ország dolgozó népe megválasztotta az államhatalom új szerveit, a helyi tanácsokat. Megválasztotta tanácsát Budapest népe is. A Városháza padjaiba, ahol nem is olyan régen korrupt ügyvédek, tolvajok és orgazdák szavaztak nép ellen, a termekben , ahol Horthy ,vasaltnadrágos a betyárai panamáztak, ahol a szocdem munkásarisztokraták kongatták népámító frázisaikat a gyűléstermekben, hogy utána suttogva és olcsón kiárusítsák népüket a folyosókon — a múltnak e bagolyvárába beköltözött maga a dolgozó nép. A város sorsának intézése a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezete, a Budapesti Városi Tanács kezébe került. Kétszázötven tanácstagot választott a város dolgozó népe. Férfiakat és nőket, fiatalokat és öregeket, munkásokat és értelmiségieket, kommunistákat és pártonkívülieket. A legnagyobb megtiszteltetés érte őket és a legnagyobb felelősség hárul rájuk: a nép megbízásából, a nép érdekében ők igazgatják ezentúl a Magyar Népköztársaság fővárosát. A kétszázötven tanácstag között helyet kaptam én is, aki a dolgozó nép költőjének hiszem és vallom magam. Ebben a városban születtem. Itt nőttem fel, itt értem emberré. Itt születtek gyermekeim, itt születtek verseim is. Lőrinc, Kispest, Terézváros, Kelenföld, Angyalföld — egész életem, gyermekkorom, ifjúságom és férfikorom ebben a néhány kerületben zsúfolódik. Gyermekkorom és ifjúságom idején a Városházán és a városban Wolff Károly uralkodott, Horthy budapesti helytartója. Jól emlékszem ezekre az időkre. 1930-ban törvényhatóságot választott Budapest. Tizenöt éves voltam akkor, a választásokat érdeklődve figyeltem. Az Oktogonon a villanyújság jelszavakat hirdetett: „A munka szabadságáért harcol a Keresztény Községi Párt!” „Használjon belül homályosított Osram-ízzót!” mot. Reklámozta a vilanyújság Wolffot és az Osrade így reklámozott minden újság mindenkit, aki fizetett érte. A munka szabadsága! Tömegével, végnélküli sorokban ácsorogtak a munkanélküliek a gyárak zárt kapui előtt. Egy Vilmos császár úti kereskedő kifutót keresett. Le kellett húznia a redőnyöket, olyan tömeg ostromolta a munkahelyért. Az Almássy-téren egy „demokrata” városatya, aki vagyonát részben egy belvárosi elegáns bordély tulajdonosnőjével kötött házasságából, részben városházi kijárásaiból szerezte, rántott levest osztott az ínségeseknek. A szociáldemokraták választói gyűlésein Peyer Károly arról beszélt, hogyha a kazánt túlfűtik, az szétrobban. A robbanást a szociáldemokrata pártnak kellett megakadályozni, de erről Peyer hallgatott. A közbeszólókat bőrsapkás rendezők dobták a csókos rendőrök közé. 25 évig ültek a Városházán és a város nyakán a Horthy-fasizmus nyílt és leplezett lakájai. Sokan lapultak itt közülük a felszabadulás után is, amíg ki nem söpörte őket a kommunisták ébersége, a dolgozó nép ereje, Budapest megnőtt, megszépült. A város azoké lett, akik építették, akiknek élete egybeforrt a város köveivel. Azoké, akik romjaiból kiemelték, új házakkal, iskolákkal, terekkel, virágokkal ékesítették. Akik szeretik, építik, csinosítják városukat, a dolgozók fővárosát. Akik tanácsukba kétszázötven dolgozó társammal együtt beküldtek engem is. Költő vagyok, de nem érzem azt, hogy ebből eredően a tanácsban különleges feladataim volnának. Feladataim azonosak tanácstagtársaiméval. Költő vagyok, szeretek nagy távlatokat festeni, látom fejlődésünk hatalmas arányait, sohasem feledkezem meg arról, hogy olyan művet alkotunk, amilyet előttünk eddig csak a szovjet emberek. A szükségszerűség birodalmát alakítjuk át tudatosan, tervszerűen a szabadság birodalmává. Halhatatlan méretű forradalom ez, egyetlen az emberiség történetében. Ez a hatalmas forradalom lángol mindenütt, ahol a mi népünk tervez, dolgozik, alkot újat naprólnapra. Ennek a hatalmas forradalomnak az arányaiban kell látni, gondolkozni annak is, aki a legkisebb részletmunkát végzi.Így akarok dolgozni a tanácsban, úgy akarom a hozzám forduló dolgozók apró ügyeit és az egész várost érintő feladatokat elvégezni, hogy azzal az egész országot, az egész népet, épülő szocializmusunkat erősítsem. és EGY GÖRÖG ÍRÓ GYÖTRELMED ÚTJA Hitler Gestapójától Truman Makronizoszáig Az alábbi cikk a Die Tat című reakciós svájci lapban jelent meg. Kornaros 1906-ban született egy délkrétai faluban. Szülei a legszűkösebb viszonyok között éltek. Mit csinálhat egy görög parasztgyerek, aki a szellem után vágyódik? Nagy városba, Athénba megy, hogyha csak elektrotechnikusként, vagy fűtőként is, Perikies városának színházában, az alkotás közelében egy lelehessen. Itt alkalma van a folyóiratok olvasására, habzsolhatja a nagy lapok tárcáit; a díszletek festett vászna mögül Aischylos, Sophokles szavait hallhatja. És a nagy művekkel való találkozás felébreszti benne a minden nagy alkotóban ott szunnyadó vágyat, hogy maga is írjon. Már készen is van terve: kertésznek szegődik el az Athos a hegy szerzeteseihez. Itt több mint egy évig dolgozik, lár, és hall. Azután visszatér Athénba és kiadja regényét az orthodox egyház züllöttségéről: „A szent hegy, vagy szerzetesek álarc nélkül”. Könyvével egycsapásra híressé lesz. Stílusa világos, egyszerű és tiszta. Úgy ír, mint akinek a szó új drága aki érzi az írói felelősséget, így még senki sem írt Görögországban, senkinek sem volt még bátorsága kimondani azt, amit mindenki tudott. Megvesztegethetetlen jellem. Egy tanulmányútról visszatérve újabb, még veszélyesebb kalandra készül. KréU északnyugati partjai mellett fekszik Spina-Songa-sziget. Úgy suttogják, Hehlas leprabetegei embertelen körülmények között pusztulnak itt el. írónak lenni nem azt jelenti-e, mint a humanitást, az emberi becsületet szolgálni? Koraros fortélyos módon csempészi be magát erre a szigetre. Lát és Nyilvánosságra hozza második szenvedő nagy könyvét, a „Spina Longa”-t. Művével botrányt idéz elő, néhány hivatalnokot leváltanak. Kornarost most már a nagy írók közé sorozzák. De a fasizmus már kinyújtja fejéje karmait. A Metaxas-diktatúra kezdetén letartóztatják, könyveit és brosúráit elrettentő példaként nyilvánosan elégetik. 1938-ban^külföldi tiltakozások következtében szabadon bocsátják." Még két év viszonylagos szabadságot kap a sorstól. 1943-ban egy írása jelenik meg: „Nem fogunk meghalni” hirdeti. A füzet titokban jár kézről kézre, hatása óriási. A Gestapo vadászni kezd rá és el is fogja. Minden kínzást elszenved és túlél. Félholtan mondja tollba a görög szabadságharc eposzát. Címe „Chaidari” (Táborok). 1944 decemberében kitör a kommunisták vezette felkelés. A reakció segítségére siető angolok a harcos költőt — azt gondolva, hogy kommunista — bebörtönözték. Később kiszabadul és egyik írásában világgá kiáltja, hogy míg az antifasisztákat börtönbe zárták , egyetlen együttműködőt sem büntettek meg, s a nácik lakáljai mind a mai napig bejáratosak a minisztériumokba, megbízásokat, üzleteket ma is ők kapnják, mintha mi sem történt volna. Ketten a néven nevezettek közül pert indítanak ellene. Kornarost verve hurcolják Patrasba. • Itt bilincsbe sikerül feleségének egy megrázó felvételt készíteni róla, amint a csendőrök közt a bíróság elé tántorog. Két és fél évre ítélték ... Kornaros ezt a büntetését is kitölti. Mikor visszatér Athénba, az angolokat már amerikaiak váltották fel, most azok „demokratizálnak”. Mi szél fűi a megtiport országon keresztül? Költőnk mindenesetre azt hiszi, hogy fellélegezhet és mivel ennyi szenvedés után nagy művekhez ereje nincs, nyílt levelet ír egy tekintélyes folyóiratban egy fiatal költőhöz. Levelében elmondja, hogy ma az író elsőrendű feladata az embertelenség és a bűn ellen küzdeni. Levelét a szép görög formulával zárja: „szeress engem". Azonnal letartóztatják. 1949 november óta Makrómzosz napja süt védtelen fejére. A turisták, kik fehér hajókon Delos, Naxos, Paros felé haladva Kap Sunion mellett elsuhannak és a haláperemhoz tolonganak, hogy a híres Poseidontemplom maradványait megcsodálják, egy pillantást sem vetnek arra a fátlan, kiégett és nyilvánvalóan lakatlan szigetre, mely a földfok előtt fekszik a kék tengerben. Ez a sziget Makronizosz. Nem tartozik ebbe az elbeszélésbe, hogyan sikerült nekem egy külföldi diplomata segítségével és kíséretében erre a szigetre jutnom. A fertőző betegek részére egy drótsövénnyel körülvett sátor volt ott. A drótsövényt nem léphettük át. De láttam egy fiatalembert, aki kitört mögüle. Félrelökte az őrséget és csoportunkra vetette magát. Ezt kiabálta: „Engem meg fognak ölni, de nektek meg kell néznetek a Charadra-t, a Charadra-t, melyet még senki sem látott! . ..” És a sátorból visszhangzott: „Charadra. Charadra . . .” Charadra szakadékot jelent. Erélyes közbelépésünkre megmutatták. A Charadra inkább valami vázát egy kopár, egyetlen fa és egyetlen fűszál nélkül meredő hegy oldalában. Szemernyi víz sehol. A nap kegyetlenül tűz a görgeteges hegyoldalra, a vörös agyagföld a megrepedezett a hőségtől Mint legelőn nyájat, drótkerítés vesz körül ott háromszáz szerencsétlent. Többségük kommunista és forradalmi értelmiségi. Láttuk az izzó vas okozta friss égési sebeket, az eltört kezeket és térdcsuklókat és a legborzalmasabbat: némákat, kiknek a gégefőjét törték össze. Itt beszéltem Komarossal. Arca repedéses volt, mint az izzó föld, amelyen állt, arcát és állát kusza sok fehér szállal tarkított fekete szakáll fedte. Hatvanévesnek látszott. Magáról nem akart beszélni, „önök az elsők, akik bennünket meglátogattak”. — mondta — „ezért kötelességük, hogy a látottakról majd beszéljenek.” Karjának egy mozdulatával átfogta szenvedő társait. Mindenről pontosan informáct, neveket, dátumokat mondott. Ezt egy athéni történésszel, az akadémia tagjával kellett közölnünk. Aztán üdvözleteket küldött felesége és néhány francia költő számára. „Ha az én sorsomról beszélnek majd” — mondta végül — „úgy beszéljenek, mint mindnyájunk jelképéről.” Bizonyítékul autogrammot kértem tőle. Elkérte a blokkomat és erélyesen nekikezdett De mikor odaért, hogy „a görög írók szövetségének tagja”, a keze nem engedelmeskedett többé. Hazaérve teljesítettem a tanúzás kötelességét Ahhoz, hogy azt a szíveltépő látványt, amiben részem, volt leírhassam, ercsiőre volt szükségem Koraros száraz ajkához még egy pohár vízet sem tudtam nyújtani Wolfgang Cordan Nikola Jankov Vapcárov: DAL Ellenség bújja fenn az erdőt, A fák sötétje feldörög. Valaki véres sebbel eldőlt S tűnődik kínjai között: . Jól célzott. — meghalok. Golyó-tendlen talált, a szív alatt. Iőtt s visszalógott a bozótba. Akár a kutya, úgy szaladt. Anyácskám belepusztul ebbe, Lassankint majd a kedvesem Elfelejt, — ez a dolgok rendje — De az elvtársak sohasem! így van jól, így esik halálom Hogy ifjan hullok, az se bán* Hiszen a zúgó barikádon képzeltem mindig a halált. Úgy képzeltem, egy tiszta dallal . Mindegy! A puska jól beszélt — Víz kéne, víz ... Csak egy itallal — Aszálytól porlik itt a rét. S most mintha minden könnyű volna Megúszom mégis? Valahol Patakok habja száll zuhogva, A hűson omló víz dalol. Valahol géppuskák ugatnak — — Dal, dal... Valami szíven üt. Vizet, vizet . .. Elvtársaim, csak Ti tartsatok ki mindenütt!... ...Ellenség bújja fenn az erdőt, A fák sötétje feldörög. De új nap űzi már a felhőt S dalt zeng a halott hős fölött. 1941 Bolgárból fordította: Kardos László I