Irodalmi Ujság, 1950. november-december (1. évfolyam, 1-5. szám)

1950-11-02 / 1. szám - Benjamin László: A Tanácsban (2. oldal) - Wolfgang Cordan: Egy görög író gyötrelmes útja • Hitler Gestapójától Truman Makronizoszáig (2. oldal) - Nikola Jankov Vapcárov: Dal • Bolgárból fordította: Kardos László • Vers (2. oldal)

2­ tan, később már óvatosabban, de egyre fokozódó gyűlöletté­ agitáltak a szovjet irodalom befolyása ellen és egyidejűleg az új munkásírók ellen is. Kritikánk egyik gyöngesége az volt, hogy ezt a propagandát nem tudta és kellő eréllyel leleplezni elég gyorsan és vissza­verni. Csak Rákosi Mátyás fent idézett állásfoglalása után kezdődött meg tel­jes erővel a harc az ellenséges iro­dalmi irányzatok és azok képviselői ellen. Az a vita, amely Lukács György irodalmi tevé­kenysége körül folyt le, sok olyan hi­bára vetett világosságot, amely a helyes népfront-irodalompolitika árnyékában, annak nevével és célkitűzéseivel vissza­élve (vagy azt legalább­is alaposan félreértve) még a fordulat éve után is mérgezően hatott irodalmi életünkre. Ez a vita nagy iskola volt az új magyar irodalom számára. Sokat tanultunk be­lőle. Révai József és Horváth Márton tanulmányai és Lukács György két ön­kritikai cikke teljességükben feltárta a hibákat és megmutatta e hibák követ­kezményei felszámolásának útját. Ez­zel a vita lezárult, még ugyan a vitában Itt-ott kérődzünk már elintézett kérdéseken (ami semmiképpen sem ne­vezhető hasznos tevékenységnek), de ugyanakkor már láthatjuk a vita meg­termékenyítő hatását is. Lukács György nemcsak önbírálatot mondott, de máris komoly kísérleteket tett arra, hogy ki­fejtse a szovjet irodalomról való helyes álláspontot. A Lukács-vitának ezek már pozitív eredményei. És pozitív eredmény az is, hogy ma már aligha akad olyan kritikus, aki fiatal munkás­­íróinktól azt követeli, hogy már első írásaikban emelkedjenek föl Balzac és Goethe irodalmi színvonalára. Ennek az úgynevezett kritikának kora lejárt. A munkásírók értékelésében mindinkább alkalmazkodunk Sztálin tanításához. Sztálin ezt tanítja: „ . . . Ne mondják a munkások azt, hogy az írás nekik „szokatlan” munka: a munkásírók nem készen hullanak az égből, csak lassanként, az irodalmi munka folyamán neve­lődnek ki. Csak bátrabban kell munkához látni: egyszer-kétszer megbotlik az ember, aztán mégis megtanul írni . . . így hát serényebben a munkára fel!” Ez a felhívás a munkásíróknak szól. De értenie kell belőle a kritikának és az irodalompolitikának is. A felszabadulás utáni nagyszerű, új magyar élet, a romok gyors eltakarítását követő tüneményes gyorsaságú építés, a hároméves terv eredményei, a sikeresen induló ötéves terv, néphadseregünk megalakítása és megizmosodása, a mezőgazdasági ter­melőszövetkezeti munka első nyert csa­tái, a békeharc, az árulók leleplezése, a felszabadult dolgozó, a szabadság — ezek az élményei a új magyar írónak. A kritika joggal, indokoltan követeli, hogy a szocialista építés, a békeharc és e harc új, pozitív hőse, e hősnek fejlő­dése, küzdelme, győzelme legyen iro­dalmunk főtémája. Az új író, a ma­gyar népi demokrácia írója, ha akarna, akkor sem tudna saját tapasztalatai alapján, az élet tanulmányozása nyo­mán más kérdésekről írni. Az irodalom ennek ellenére bizonyos fokig elmarad az élet mögött. íróink tolla alatt az élet még gyakran nagyon egysíkú, riportszerű, sematikus. De ez az elmaradás egyre kisebb. Már nincs messze az idő,­ amikor az irodalom — legalább témában — utoléri az éle­tet. De nemcsak az irodalom marad el az élettől. Bizonyos fokig a kritika is elmarad — az irodalomtól. A kritika helyesen, energikusan (sőt sokszor túl energikusan) követelte íróinktól, hogy érjék utól a rohanó éle­tet és fel dúljanak végre új, szabad éle­tünk új problémái felé. Helyesen és jo­gosan követelte Íróinktól az élet új hő­seinek ábrázolását. De még ma is eze­ket a követeléseket ismétli — és ez hiba. Mert e követeléseket bizonyos és nem is olyan kis mértékig Íróink már teljesítették. Költőink már a fordulat esztendeje óta lépést tartanak az ese­ményekkel, drámaíróink és prózaíróink pedig mindjobban közelednek e cél felé A kritika ezt csak megkésve, vagy egyáltalán nem veszi észre és nem mél­tányolja kellőképpen. Ezért kevesebb a kritikánk nevelő hatása ott is, ahol igaza van, ahol valóban a lényeget tárja fel, ahol a sematizmust ostorozza, ahol azt hiányolja, hogy a nagy h­arcok és nagy győzelmek proletárhőse, az új élet új hőse még mindig nem központi figurája Irodalmunknak. Természetesen az a körülmény hogy olvasóközönségünk még nem vette észre az irodalomban beállott (vagy legalább­is vajúdó) fordulatot, az nemcsak a kritikusok mulasztásána következménye Elsősorban az írók hi­báinak tudható be. Úgy írunk az élet­­ jelenségeiről, olyan sematikusan és felszínesen, olyan pontatlant­ , itt-ott olyan hamisan, hogy az új élet hősei írásainkat olvasva, nem ismernek ma­gukra, problémáikra, harcaikra győzelmeikre. De az a te­jesen eluta­­­sító közfelfogás, amely nem b­o’­va ritkán egész irodalmunkat a legcu­rrosabb bűnökben marasztalja el m­i jelentős részben a hivatásos kritik munkájának eredménye. A kritika iro­dalmunknak majdnem kizárólag csak hiányosságait látja, arra mutat rá leg­­energikusabban és ezzel elősegíti az ol­vasóknak azt a igazságtalanul szigorú állásfoglalását, amely már nem serken­tője a fejlődésnek, hanem kerékkötője. A Szovjetunióban is fölmerült volt és ott is heves vitákra adott alkal­mat a irodalom témaválasztásának kér­dése. A szovjet írók is bizonyos késés­sel nyultak a szocialista építés kérdései­hez és csak megkésve választották hő­sül az új, a szocializmust építő szovjet embert. De ott a kritika idején és túl­zások és egyoldalúságok nélkül állapí­totta meg a témaválasztás jelentőségét. Ilyenformán: „A téma fontos, de döntő jelenőségűvé csak a téma és a világszemlélet együttesen válik. szocialista építésről úgy is lehet írni,­­­hogy azzal az ellenséget segítjük. És lehet (például) a marokkói háborúról is úgy írni, hogy azzal ötéves tervünk sikerét segítjük elő... De természete­sen, fölmerül a kérdés, hogy egy szov­jet író miért a marokkói háborúról ír­jon és miért nem a szocialista építés hőseiről — mikor ezt a kérdést ismer­nie kell, azt pedig nem ismerheti kellő­képpen ... De a témaválasztás bármily fontos, egymagában nem döntő jelen­tőségű.­ A Szovjetunióban az irodalom kérdé­sei nemcsak az írók számára fontosak, sőt izgalmasak. Az irodalom problémái körüli vitákban ott százezrek, néha milliók vettek részt és ha szükséges, vesznek részt ma is — szeretettel, pár­tosan, szenvedélyesen. Természetesen a Szovjetunióban is csak azóta szívügye a dolgozók legszélesebb rétegeinek az irodalom, amióta az írók valóban az or­szág és a nép életének legfontosabb kérdéseihez nyúlnak hozzá és olyan módon tárgyalják, hogy azokat köny­veikkel, színdarabjaikkal emberhez szólnak. Ha mi kétszázmillió úgy írunk majd a magyar nép harcáról, a szocializ­mus építéséről, a békeharcról, hogy könyveink kilencmillió ember számára lesznek érdekesek, izgalmasak, tanulsá­gosak, harcra lelkesítők, ha oly módon vetjük föl a békéért folyó harc problé­máit, hogy könyveink hatása alatt kilencmillióan állanak keményebben, bátrabban, elszántabban a béke őrhe­lyén, akkor a mi irodalmunk problémáit is kilencmillió ember fogja megvitatni — szeretettel, szenvedélyesen. Csak tő­lünk függ, mikor válnak a magyar iro­dalom kérdései az egész magyar dol­gozó nép szívügyévé. A Szovjetunió­ban egyik-másik könyv, például Solohov ,,Új barázdát szánt az eke" című regé­nye, egy megnyert ütközettel ért föl. Lemérhetően és igen nagy mértékben gyorsította a mezőgazdasági termelő­szövetkezetek, kolhozok kialakulását és megerősödését. Nem csoda, hogy kol­­hozparasztok milliói szóltak hozzá az irodalom kérdéseihez olymódon, hogy Solohov regényéhez hasonló műveket kértek sőt követeltek. Mi még nem hi­vatkozhatunk ilyen magyar példára, holott Magyarország politikai és gazda­sági helyzete már indokolttá és lehetsé­gessé teszi hasonló művek megszüle­tését. A Szovjetunióban a szocialista építés első esztendeiben, nem egyszer figyel­meztette a kritika az írókat arra, hogy a nép számára csak úgy tudnak írni, ha közelebb kerülnek a nép életéhez, ha a nép életét élik. Szovjet írók szá­­ai ebből a figyelmeztetésből azt a he­lyes tanulságot vonták le, hogy részt kell venniök a nép munkájában, a gyá­­akban, a bányákban, kollektív gazda­ságokban és a hadseregben. A gyárak­ban, kollektív gazdaságokban és a bá­nyákban eltöltött évek aztán olyan művek megszületését tették lehetővé amelyek egy egész nagy néphez szól­nak és szólnak a világ összes dolgo­zóihoz ... Maxim Gorkij, Szovjetunió első írókongresszusainak­ napjaiban (1934 augusztusában) több­­­ben fogadta lakásán a kongresszusra­ gyűlt írók egy-egy csoportját. Meg­hallgatta problémáikat és igyekezett választ adni kérdéseikre. E megbeszélé­é­sek közben, többek között ezt fej­tette ki: ,,Az egyik író tanulmányozza nép életét, elmélyül a nép életének a problémáiban, ha közben nem fej­leszti a saját írói eszközeit, nyer­sen szólva, nem tanul meg jól írni. Ismeri a kolhózéie'et, de nem is­meri Puskin és Tolsztoj nyelvét. A másik író egész könyvtárakat o vas össze, de kizárólag olvasásból ismeri a kolházt, az új gyárat, az új bányát, az új, szabad embert. Aki az életet ismeri, de nem fej­leszti a saját művészetét, az talán el tudja mondani az igazat, de úgy mondja el, hogy nem sokat tanu­­lunk belőle. Legfeljebb riportot ír. Aki pedig csak könyveken át akarja megismerni az életet — nos, arra az úgynevezett íróra nem ér­demes a szót vesztegetni. A nép írójának meg kell ismernie a nép életének minden, legkisebb részecs­kéjét is, de ugyanakkor (ahogy Lenin tanította), magáévá kell tennie az emberiség sok évezredes kul­túrájának minden igaz értékét." Ezekért a célokért indul harcba az Irodalmi Újság, iro­dalmi életünk nagy eseményének eredményének, a magyar írók kongresszusának előestéjén. éy első Irodalmi Újság 1950 november 2. Benjámin László: A TANÁCSBAN Október 22-én az ország dolgozó népe megvá­lasztotta az államhatalom új szerveit, a helyi taná­csokat. Megválasztotta tanácsát Budapest népe is. A Városháza padjaiba, ahol nem is olyan régen kor­rupt ügyvédek, tolvajok és orgazdák szavaztak nép ellen, a termekben , ahol Horthy ,vasaltnadrágos a betyárai panamáztak, ahol a szocdem munkásarisz­tokraták kongatták népámító frázisaikat a gyűléster­mekben, hogy utána suttogva és olcsón kiárusítsák népüket a folyosókon — a múltnak e bagolyvárába be­költözött maga a dolgozó nép. A város sorsának intézése a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezete, a Budapesti Városi Tanács kezébe került. Kétszázötven tanácstagot választott a város dolgozó népe. Férfiakat és nőket, fiatalokat és öre­geket, munkásokat és értelmiségieket, kommunistákat és pártonkívülieket. A legnagyobb megtiszteltetés érte őket és a legnagyobb felelősség hárul rájuk: a nép megbízásából, a nép érdekében ők igazgatják ezentúl a Magyar Népköztársaság fővárosát. A kétszázötven tanácstag között helyet kaptam én is, aki a dolgozó nép költőjének hiszem és vallom magam. Ebben a városban születtem. Itt nőttem fel, itt értem emberré. Itt születtek gyermekeim, itt születtek verseim is. Lőrinc, Kispest, Terézváros, Kelenföld, Angyalföld — egész életem, gyermekkorom, ifjúsá­gom és férfikorom ebben a néhány kerületben­ zsú­folódik. Gyermekkorom és ifjúságom idején a Városhá­zán és a városban Wolff Károly uralkodott, Horthy budapesti helytartója. Jól emlékszem ezekre az időkre. 1930-ban törvényhatóságot választott Bu­dapest. Tizenöt éves voltam akkor, a választásokat érdeklődve figyeltem. Az Oktogonon a villanyújság jelszavakat hirdetett: „A munka szabadságáért harcol a Keresztény Községi Párt!” „Használjon belül homályosított Osram-ízzót!” mot. Reklámozta a vilanyújság Wolffot és az Osra­­de így reklámozott minden újság mindenkit, aki fizetett érte. A munka szabadsága! Tömegével, végnélküli sorokban ácsorogtak a munkanélküliek a gyárak zárt kapui előtt. Egy Vilmos császár­ úti kereskedő kifutót kere­sett.­­ Le kellett húznia a redőnyöket, olyan tömeg ostromolta a munkahelyért. Az Almássy-téren egy „demokrata” városatya, aki vagyonát részben egy belvárosi elegáns bordély tulajdonosnőjével kötött házasságából, részben városházi kijárásaiból sze­rezte, rántott levest osztott az ínségeseknek. A szociáldemokraták választói gyűlésein Peyer Károly arról beszélt, hogyha a kazánt túlfűtik, az szétrobban. A robbanást a szociáldemokrata pártnak kellett megakadályozni, de erről Peyer hallgatott. A közbeszólókat bőrsapkás rendezők dobták a csókos rendőrök közé. 25 évig ültek a Városházán és a város nyakán a Horthy-fasizmus nyílt és leplezett lakájai. Sokan lapultak itt közülük a felszabadulás után is, amíg ki nem söpörte őket a kommunisták ébersége, a dolgozó nép ereje, Budapest megnőtt, megszépült. A város azoké lett, akik építették, akiknek élete egybeforrt a város köveivel. Azoké, akik romjaiból kiemelték, új házak­kal, iskolákkal, terekkel, virágokkal ékesítették. Akik szeretik, építik, csinosítják városukat, a dolgozók fővárosát. Akik tanácsukba kétszázötven dolgozó tár­sammal együtt beküldtek engem is. Költő vagyok, de nem érzem azt, hogy ebből eredően a tanácsban különleges feladataim volná­nak. Feladataim azonosak tanácstagtársaiméval. Költő vagyok, szeretek nagy távlatokat festeni, lá­tom fejlődésünk hatalmas arányait, sohasem feled­kezem meg arról, hogy olyan művet alkotunk, ami­lyet előttünk eddig csak a szovjet emberek. A szük­ségszerűség birodalmát alakítjuk át tudatosan, terv­szerűen a szabadság birodalmává. Halhatatlan mé­retű forradalom ez, egyetlen az emberiség történe­tében. Ez a hatalmas forradalom lángol mindenütt, ahol a mi népünk tervez, dolgozik, alkot újat napról­­napra. Ennek a hatalmas forradalomnak az arányai­ban kell látni, gondolkozni annak is, aki a legkisebb részletmunkát végzi.­­­Így akarok dolgozni a tanács­ban, úgy akarom a hozzám forduló dolgozók apró ügyeit és az egész várost érintő feladatokat elvé­gezni, hogy azzal az egész országot, az egész népet, épülő szocializmusunkat erősítsem. és EGY GÖRÖG ÍRÓ GYÖTRELMED ÚTJA Hitler Gestapójától Truman Makro­nizoszáig Az alábbi cikk a Die Tat című reakciós svájci lapban jelent meg. Kornaros 1906-ban született egy délkrétai faluban. Szülei a legszűkösebb viszonyok között éltek. Mit csinálhat egy görög paraszt­gyerek, aki a­­ szellem után vá­gyódik? Nagy városba, Athénba megy,­­ hogyha csak elektrotechnikusként, vagy fűtőként is, Perikies városának színházában, az alkotás közelében egy le­lehessen. Itt alkalma van a folyóiratok olvasására, habzsolhatja a nagy lapok tárcáit; a díszletek festett vászna mö­gül Aischylos, Sophokles szavait hall­hatja. És a nagy művekkel való találko­zás felébreszti benne a minden nagy alkotóban ott szunnyadó vágyat, hogy maga is írjon. Már készen is van terve: kertésznek szegődik el az Athos­ a hegy szerzeteseihez. Itt több mint egy évig dolgozik, lár, és hall. Azután vi­s­­­szatér Athénba és kiadja regényét az ort­hodox­ egyház züllöttségéről: „A szent hegy, vagy szerzetesek álarc nél­kül”. Könyvével egycsapásra híressé lesz. Stílusa világos, egyszerű és tiszta. Úgy ír, mint akinek a szó új drága aki érzi az írói felelősséget, így még senki sem írt Görögország­ban, senkinek sem volt még bátorsága kimondani azt, amit mindenki tudott. Megvesztegethetetlen jellem. Egy ta­nulmányútról visszatérve újabb, még veszélyesebb kalandra készül. KréU északnyugati partjai mellett fekszik Spina-S­onga-sziget. Úgy suttogják, Heh­las leprabetegei embertelen körülmények között pusztulnak itt el. írónak lenni nem azt jelenti-e, mint a humanitást, az emberi becsületet szolgálni? Kor­a­ros fortélyos módon csempészi be ma­gát erre a szigetre. Lát és Nyilvánosságra hozza második szenvedő nagy könyvét, a „Spina Longa”-t. Művével botrányt idéz elő, néhány hivatalnokot leváltanak. Kornarost most már a nagy írók közé sorozzák. De a fasizmus már kinyújtja fejéje karmait. A Metaxas-diktatúra kezdetén letar­tóztatják, könyveit és brosúráit elret­tentő példaként nyilvánosan elégetik. 1938-ban^külföldi tiltakozások következ­tében szab­adon bocsát­ják." Még két év viszonylagos szabadságot kap a sorstól. 1943-ban egy írása jelenik meg: „Nem fogunk meghalni” hirdeti. A füzet titok­ban jár kézről kézre, hatása óriási. A Gestapo vadászni kezd rá és el is fogja. Minden kínzást elszenved és túlél. Félholtan mondja tollba a görög sza­badságharc eposzát. Címe „Chaidari” (Táborok). 1944 decemberében kitör a kommunisták vezette felkelés. A reakció segítségére siető angolok a harcos költőt — azt gondolva, hogy kommunista — bebörtönözték. Ké­sőbb kiszabadul és egyik írásában világgá kiáltja, hogy míg az anti­fasisztákat börtönbe zárták , egyetlen együttműködőt sem büntettek meg, s a nácik lakáljai mind a mai napig bejáratosak a minisztériumokba, megbízásokat, üzleteket ma is ők kap­n­ják, mintha mi sem történt volna. Ket­ten a néven nevezettek közül pert in­dítanak ellene. Kornarost verve hurcolják Patrasba. • Itt bilincsbe sikerül feleségének egy megrázó felvételt ké­szíteni róla, amint a csendőrök közt a bíróság elé tántorog. Két és fél évre ítélték ... Kornaros ezt a büntetését is kitölti. Mikor visszatér Athénba, az angolokat már amerikaiak váltották fel, most azok „demokratizálnak”. Mi szél fűi a megtiport országon keresztül? Költőnk mindenesetre azt hiszi, hogy fellélegez­het és mivel ennyi szenvedés utá­n nagy művekhez ereje nincs, nyílt levelet ír egy tekintélyes folyóiratban egy fiatal költőhöz. Levelében elmondja, hogy ma az író elsőrendű feladata az emberte­lenség és a bűn ellen küzdeni. Levelét a szép görög formulával zárja: „sze­ress engem". Azonnal letartóztatják. 1949 november óta Makrómzosz napja süt védtelen fejére. A turisták, kik fehér­ hajókon Delos, Naxos, Paros felé haladva Kap Sunion mellett elsuhannak és a ha­láperemhoz tolonganak, hogy a híres Poseidon­­templom maradványait megcsodálják, egy pillantást sem vetnek arra a fátlan, kiégett és nyilvánvalóan lakatlan szi­getre, mely a földfok előtt fekszik a kék tengerben. Ez a sziget Makronizosz. Nem tartozik ebbe az elbeszélésbe, hogyan sikerült nekem egy külföldi dip­lomata segítségével és kíséretében erre a szigetre jutnom. A fertőző betegek részére egy drót­­­sövénnyel körülvett sátor volt ott. A drótsövényt nem léphettük át. De lát­tam egy fiatalembert, aki kitört mögü­le. Félrelökte az őrséget és csoportunkra vetette magát. Ezt kiabálta: „Engem meg fognak ölni, de nektek meg kell néznetek a Charadra-t, a Charadra-t, melyet még senki sem látott! . ..” És a sátorból visszhangzott: „Charadra. Charadra . . .” Charadra szakadékot jelent. Eré­lyes közbelépésünkre megmutatták. A Charadra inkább valami vá­zát egy kopár, egyetlen fa és egyetlen fűszál nélkül meredő hegy oldalában. Szemernyi víz sehol. A nap kegyetlenül tűz a gör­­geteges hegyoldalra, a vörös agyagföld a megrepedezett a hőségtől Mint legelőn nyájat, drótkerítés vesz körül ott háromszáz szerencsétlent. Többségük kommunista és forradalmi értelmiségi. Láttuk az izzó vas okozta friss égési sebeket, az eltört kezeket és térdcsuk­­lókat és a legborzalmasabbat: némákat, kiknek a gégefőjét törték össze. Itt beszéltem Kom­arossal. Arca repe­­déses volt, mint az izzó föld, amelyen állt, arcát és állát kusza sok fehér szállal tarkított fekete szakáll fedte. Hatvanévesnek látszott. Magáról nem akart beszélni, „önök az elsők, akik bennünket meglátogattak”. — mondta — „ezért kötelességük, hogy a látot­takról majd beszéljenek.” Karjának egy mozdulatával átfogta szenvedő társait. Mindenről pontosan informáct, neveket, dátumokat mondott. Ezt egy athéni tör­ténésszel, az akadémia tagjával kellett közölnünk. Aztán üdvözleteket küldött felesége és néhány francia költő szá­mára. „Ha az én sorsomról beszélnek majd” — mondta végül — „úgy beszél­jenek, mint mindnyájunk jelképéről.” Bizonyítékul autogram­mot kértem tőle. Elkérte a blokkomat és erélyesen neki­kezdett De mikor odaért, hogy „a görög írók szövetségének tagja”, a keze nem engedelmeskedett többé. Hazaérve teljesítettem a tanúzás kö­telességét Ahhoz, hogy azt a szíveltépő látványt, amiben részem, volt leírhas­sam, ercsi­őre volt szükségem Kor­a­ros száraz a­jkához még egy pohár ví­­­­zet sem tudtam nyújtani Wolfgang Cor­dan Nikola Jankov Vapcárov: DAL Ellenség bújja fenn az erdőt, A fák sötét­je feldörög. Valaki véres sebbel eldőlt S tűnődik kínjai között: . Jól célzott. — meghalok. Golyó-te­ndlen talált, a szív alatt. I­őtt s visszalógott a bozótba. Akár a kutya, úgy szaladt. Anyácskám belepusztul ebbe, Lassankint majd a kedvesem Elfelejt, — ez a dolgok rendje — De az elvtársak sohasem! így van jól, így esik halálom Hogy ifjan hullok, az se bán* Hiszen a zúgó barikádon képzeltem mindig a halált. Úgy képzeltem, egy tiszta dallal . Mindegy! A puska jól beszélt — Víz kéne, víz ... Csak egy itallal — Aszálytól porlik itt a rét. S most mintha minden könnyű volna Megúszom mégis? Valahol Patakok habja száll zuhogva, A hűson omló víz dalol. Valahol géppuskák ugatnak — — Dal, dal... Valami szíven üt. Vizet, vizet . .. Elvtársaim, csak Ti tartsatok ki mindenütt!... ...Ellenség bújja fenn az erdőt, A fák sötét­je feldörög. De új nap űzi már a felhőt S dalt zeng a halott hős fölött. 1941 Bolgárból fordította: Kardos László I

Next