Irodalmi Ujság, 1951. július-december (2. évfolyam, 14-26. szám)

1951-07-05 / 14. szám - Csohány Gabriella: Felfelé • vers (1. oldal) - Veres Péter: Az aratás költészetéről (1. oldal) - Háy Gyula: Júdás papjai. Gondolatok a Grősz-tárgyaláson (1. oldal)

* 2 Irodalmi Újság (Folytatás az 1. oldalról) Testünket alig bírhatjuk. Lélekszakadva aratjuk. Ami kis termésünk jött: Vetegettük hideg szélbe, Most takarjuk forró délbe Dudva és bogács között: Amit e még meg nem fojtott Sipoly és sáskaraj fojt ott, S amit ez is meghagya. Elsütötte a ragya. A hosszú napnak terhétől A munka keménységétől Csigázódik életünk. Mégis mindezért végtére Mi a szegény ember bére? Aggunk s alig ehetünk. „ ..... ., is fiók szép­­ kép van a Petőfi verseiben népéletről, de az ara­tásról keveset ír. A legszebb strófa, amely erről szól, nem­i az aratásról, hanem csak a búzáról mondja: A tanyáknál szellők lágy ölében Ringatódzik a kalászos búza S a smaragdnak eleven színével A környékét vígan koszorúlta .... is sokat ír a parasztság­ AŰy t­fk­á­ról, a harcról és a szabad­ságról, de a népéletről és a munkáról keveset. S azok a versei is, amelyek ilyen tárgyúak, inkább jelképesek. A grófi széri­n, című versében így idézi a paraszti sorsot-Nyár éjszakán a grófi szérűn Reccsen a deszkapalánk S asztag-városban pirosan fordul az égre a láng.­­ Koldus, rossz­ álmú, zsellér ébred Lompos, bús kutya csahol. Az egész táj vad fájdalom , a gróf mulat valahol. Szenes kalászok énekelnek Gonosz, csúfos éneket: „Korgó gyomrú magyar paraszti. Hát mi vagyok én neked?" De az egész verset idézni kellene, mert itt már a természet csak háttér s a vers az emberért, a parasztért, a népért és az országért szól. Sok más versében is szól íov Ady­a az aratásról, a nyárról, a parasztról és munkájáról, annyira, hogy még amelyikben természeti képpel kezdi, mint az Arat a magyar címűben, ab­ban is lázadással végzi. Árkokban s délben kuruttyot a béka S csüggedt arató, Prométheusznak paraszt ivadéka, Meg-meglopja rohanva a napot Be­ló békának s de rossz az embernek S szép mégis a nap S learatjuk rothadtan is mi termett. S tán jön Jövő, mely válogatni fog, már közelebb jutott a JÓZSef Attila munkához, az aratás ér­zékeltetéséhez. Emlék című versében úgy ír: Apró keménykontyú ángyom Réz­ hom­­oka fénybe cikkan, Rézhajlással földet érint, Búzát kötöz csörögve a nyomainkban. Szinte látjuk a vers nyomán bronzzá égett menyecskét a tűző nap­­ alatt, amint hajladozik és köti a kévé­ket. Megint egy másikban: Zúdul a szél a rétekre Sóhajunkkal keveredve. Verejtékünk egy-egy cseppje Száraz földdel gyúrva egybe Búzaszem a búzaszáron. Egy másik versében még közelebb visz a cséplőmunkásokhoz: A gép megállt. Elfáradt por kering fölötte, mint az őszi köd, meg a pára s rászáll az emberek hajlott nyakára, kik esznek most. Az izzadt, szennyes ing hűl a vállukra. Fal, fal egyre mind. Kenyér és uborka az ebédjük mára, s mind úgy eszik, ne vesszen csöpp se kárba, s hogy jót harap s hozzáharap megint. Ez nem idillikus lel­kendezés: ez a legtisztább valóság, amely költészetté vált a költő lelkében. Mert az igazi költő előtt nincs „szürke próza“: sze­mein keresztül lelkéből adja a tárgyak­nak a fényt. S aki együtt érez a dol­gozó néppel, a szennyes munkát is köl­tőien érzékelteti. • *' i -ií' , azonban sokkal AZ 31313S KÖltŐSZBtO inkább a népda­lokban van, mint az irodalomban. Mert a népdal igazi, realista művészet. Ben­ne van minden: szerelem, halál, há­zasság, mulatság, hűség, hűtlenség, házsártos asszony és latorkodó férfi, barna kislány és büszke legény; az erdő, a mező, a falu, az utca, az ab­lak, a kisajtó, a templom és a falu­háza, a betyár és a pandúr: minden minden. De benne van minden emberi munka is: szántás, vetés gyűjtés, ara­tás, szüret, gyümölcsszedés, az egész dolgos emberi élet. S még a dallamvilága is olyan sokféle és olyan változatos, hogy egy egy nép zenei nyelvében benne van az egész élet és az egész természet összezengő hangja. Persze a dallamok művészi, mondhatni szublimált magas­ságban csiszolódtak ki, a szövegekben pedig a mindig változó valóság van. Minden jó népdal dialektikus egység, a valóság és a költészet remeke. Egy nép­i n­épdalkincse — mint már írtam egyszer — a nemzet ősi lírája, epikája és muzsikája egyben. Nincs itt helyem rá s így csak né­hány példában mutatom meg, hogy miképpen vált az aratás, a nehéz ke­serves valóság a népdalban igaz költé­szetté. Igaz, hogy ezek a dalok jórészt csak közvetve szólnak az aratásról, mert magának a munkának a meg­­éneklése még a népdalban sem gazdag. Ennek egyik oka lehet, hogy az ara­tás olyan nehéz munka, hogy kaszá­lás közben liheg a tüdő, nem lehet da­lolni , még a marékszedők is csak dúdolni szoktak, mert egymástól távo­labb vannak, hogysem összeigazíthat­nák a nótát, mint némely mezei mun­kában, például a szénagyüjtésben is. Ezért aratáskor csak munka után szoktak igazán dalolni. •­­ • .­j , még édesebb, A régi népdalokban idillikusabb aratás; szerelemmel és pajzánsággal az vegyül. íme: Virágos rét, füves halom. Ott kaszál az én galambom Arany dészü a derekán Nem hajlik a kasza után, (Mert bírja: nem erőlködik.) ő kaszálja s én takarom. Ott is javadat akarom. Akármennyit ő kaszáljon Én utána feltakarom. (Leánybüszkeség: bírja a versenyt a legénnyel.) De a másikban már ott bujkál a falós keserűség: Én vet­tem a tiszta búziát, Más eszi meg a pogácsát. Ha kimegyek a mezőre, Más fekszik a lepedőre. Meg kell a búzának érni Mert a nap erősen éri. Meg kell fejemnek őszülni. Mert szüntelen a bú­zli Ez pedig még keservesebb: Szerelmes édes Istenünk! Ugyan bizon mi lesz velünk? Mind csak szántunk, mind csak velünk, még sincs megevő kenyerünk. A sok adó, a sok fizess Miatt szuszék, járom üres. Pedig úgy terem Itt a rozs mint törvénybe paragrafus Földünk tiszta búza helyett Az idén is konkolyt termett S ha vaj’ egy szál búza sarja Megmaradt, a bogár mar­a Tavaszt is hiába várunk. A tavaszba sincs áldásunk; Nyugati meg északi szél l­eforrázza, ami kikéi Mintha Csokonai írná! Ami régen ritkábban volt Szénánk mind elviszi az Olt Nincs víg arató, takaró, Nem fényes a kasza, sarló. (Ezt valami tehetséges népköltő ír­hatta: oly tiszta a kifejezése.) De akkor, azért, még szava volt vidámságnak és tréfának s mé­g az a cisgúnynak is. Mikor én kisleány voltam Zab­aratni járogattam. Markot nem tudtam hajtani. Szeretőt tudtam tartani úgy ég a tűz, ha tessz reá. Szól a világ, ne hajts reá. Egész világ engem beszél, De azt mind elfújja a szél Vagy a másik: Erzsi hozzám kenyes vagy. Hogy a zekém avatag, A csizmám nem kordován Tatái nem peng a sarkán Más búzáiét csépelem. Más szőlőjét mívelem; Szép ökreim sincsenek, Mint a szomszéd legénynek. E régi és valósan vidám vagy keserű«» dalok azonban csak a szabad székelyek közt éltek, akik mégis inkább maguk­nak arattak. Az alföldi mezei bérmun­kásság aratási nótái már más jelle­gűek, hiszen tizennégy hold búzát le­aratni egy holdnak a terméséért nem vidám mulatság napi 16—18 órán át, de ugyanúgy kifejezik a dolgozó pa­rasztoknak az aratásról való élményeit és érzéseit, mint ezek. Búza, búza, búza, de nagy tábla búza Annak közepébe kinyílott a rózsa (Bogáncsrózsa vagy aszal) Tüskés annak minden ága Nem állja a madár lába. (De az aratónak markolnia kell!) Másik: Jaj, de sokat arattam a nyáron. De keveset aludtam az ágyon, Vesd meg rózsám, vesd meg a tiszta (vagy csipkés) ágyadat. Hadd pihenjem ki magam azalatt A messze földre vándorló szegények érzését fejezi ki a következő: Búza, búza, búza, de nagy tábla búza. Aratásra készül annak a gazdája. Ki fogja azt learatni. Ha már nékem el kell menni Magam falujából Idegen országba. De ahol nem a panasz és a szenve­dés szól a nótában, vagy ha az is ott van, de megszólal a szerelem is, az is oly igaz és nemes költészet, hogy a legnagyobb költőké sem szebb. Le van a búza aratva. Keresztbe is van már rakva, Ahány szem van egy keresztbe Annyiszor jussak eszedbe énekli a párjához a fiatal arató az aratás végén. Az agrárszocialista mozgalmak ko­rában aztán az osztályharc, a lázadás dalai is fel-fel csattantak néhol és néha, de az azért inkább a harc köl­tészete volt, mint a munkáé. Ez benne az urak felé való gúny is: Tárcsa pusztán megy az aratás. A számtartó az első kaszás, A nagysága a marokszedő, Az ispány úr a kévekötő. ^ j ..i, már, mint a közis­ Olyan dalok mert „Ne menj kis­lány­t a tarlóra, gyenge vagy még sarlóra. Ha megvágod kis kezedet, ki a süt nékem lágy kenyered­, bár kedves és szép dal ez is, nem az igazi aratók érzéseit fejezi ki, hanem valami isko­lázott nótaszerző írhatta. Ugyancsak népies műdal­a szintén közismert: „Erik­a, hajlik a búzakalász, nálam­­nál szebb szeretőt nem találsz." Az agrárkapitalizmus későbbi korában, a százas aratócsapatok ajkán már kevés új dal születik az aratásról s ha igen, azok is olyanok, mint a saját falum­ban keletkezett egri legény nótája, amelyik sok-sok strófában azt énekli meg, hogy a fiatal egri legény, aki először szerződött el egészrészes ara­tónak, „nem tudott a dűlt búzában ha­ladni, azért kellett egy legénynek meg­halni". Úgy is kezdődött a nóta, hogy: A Nagytanya köröskörül koszorú. Benne egy szép egeri kislány szomorú. Nem tudott a dűlt búzában haladni. Azért kellett a párjának meghalni. Tudniillik tényleg megtörtént a falunk határában, hogy a messze Egerből ho­zott aratók egyike, egy gyenge, de azért büszke legényke, annyira szé­gyene a lányok előtt és a többi ara­tók előtt, amiért nem bírta a kaszálást a volt gulyatelek kövér földjén a le­dőlt búzában, hogy valóban beleug­­rott a gulyakútba. Még ma is ..egri legény kútjá“-nak hívják azt a ku­tat. Még azon a nyáron nótába tették és már nemsokára mi falusiak is megtanultuk, de a fél ország munká­sai is énekelték. Egy másik Gummásballada Farkas Julcsáról szól, aki beleesett a cséplő­gép dobjába és a munkáscimborái egy megindítóan szép dallamú nótában búcsúztatják el, amelyben egyebek közt így tudatják a messze távolban lévő édesanyjával a lánykája halálát: Szerdahelyi árpatarló, de széles. Odaszállt egy kispacsirta, beszédes. Azt beszéli Farkas Julcsa anyjának. Szerencsétlen halála lett lányának. Egy másik strófában az orvoshoz vitelét beszélik el igyen. Farkas Julcsát kivették a nagy dobból. Elvitték az öreg orvos házábóz, öreg orvos rátekint és azt mondja: Julcsának a jó Isten az orvosa. Folytathatnám még, mert n­agyon sok a példa, de ahhoz, hogy érzékel­tessem a régi aratások költészetét, ez is elég. És ahhoz is, hogy a más iro­dalom, költészet és zeneművészet előtt itt vannak a példák, hogyan lehet és hogyan kell megszólaltatni a dolgozó ember mindennapját, hogyan válik művészi élménnyé szenvedéseivel és örömeivel minden emberi munka. Mert nemcsak az aratást lehet és kell meg­­énekelni, hanem minden munkát, az ipari munkát is. A dolgozó nép nem kívánhat szebbet és nagyobbat íróitól, költőitől, mint amit József Attila tett verseiben láttunk 6 azt, hogy idé­mai költők oly érzékletesen ábrázolják a egy-egy textilgyár vagy traktorgyár vagy bármely üzem életét, mint Petőfi például a tanyai béresek téli életét amikor azt írta: „Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi. Megvágja nagyjából s a csizmaszárából Pipát húz ki, rátölt és lomhán szipákol. S oda,oda néz: nem üres-e a jászol? Fordítsuk meg Petőfi híres tételét, amelyben azt írta Aranynak: „Ha nép uralkodni fog a költészetben, közel a áll ahhoz, hogy a politikában is ural­kodjék", úgy, hogy „ha a nép uralko­dik a politikában, uralkodnia kell költészetben is.“ Az aratás, amely a a múltban a kenyérért való hajszás iz­galom és szorongás, a gyötrő szen­vedés és a kevés öröm munkája volt, a jövőben nemcsak az egész nemzet közügye, hanem a dolgozó nép vidá­mabb és könnyebb munkája lesz. És erről kell szólnia a munka új költé­szetének. Néhány szovjet aratódalt és néhány régi magyar dallamra írt új munka­dalt már ismerünk ebből az új költé­szetből, de mindez csak a kezdete egy új kultúrának, amelynek a munka a tartalma és a dolgozó ember a hőse. Gorkij-ünnepségek Gorkij halálának 15. évfordulóján a Magyar-Szovjet Társaság, a Magyar írók Szövetsége és a Magyar Iro­dalomtörténeti Társaság emlékestet rendezett a Zeneakadémián. Az ünnepi beszédet Illés Béla Kossuth-díjas író mondotta. A Magyar Írók Szövetsége június 26-án rendezett Gorkij-ünne­­pélyt a Szövetség helyiségeiben. Veres Péter Kossuth-díjas író ünnepi beszé­de után Lányi Sarolta és Szalai János szólalt fel. 1951 JÚLIUS ». Az Irodalmi Újság május 24-i számában elolvastam többek között Gal­­góczy Erzsébet „Keleti szél“ c. elbeszélését.. Ezzel kapcsolatban szeretnék néhány dolgot megjegyezni. Galgóczy témaválasztása jó volt, célkitűzésében túllépett a fiataloknál még elég gyakori sablonos kereteken. De feladatát hanyagul, kellő elmélyü­lés és művészi gond nélkül végezte el s ezért elbeszélése mégis csak sema­tikus lett. Egy szerelmi történet formájában két osztály és ugyanakkor két nemzedék képviselőit állítja szembe. Az egyik — Józsa János harminchárom éves főmérnök — becsületes, haladó gondolkozású ember, munkáját jól végzi, szereti a Pártot, de ugyanakkor erkölcsében, szokásaiban, magánéleté­ben még a kapitalista rendszer maradványai jelentkeznek. Katalin, az elbe­szélés másik alakja „ízig-vérig mai fiatal", akinek minden lépése, minden gondolata és érzése elválaszthatatlanul összeforrott a szocializmus építésé­­nek nagyszerű feladatával. Mit fej­ez ki maga a novella? Hogy lépnek elénk az ábrázolt alakok? Józsa János korábbi életéről ezeket mondja az író: „Keresgélések. Különböző politikai áramlatok. Kenyérgondok. Munkanélküliség. Külföld. Sok-sok asszony múló szerelme zavaros élet volt. Egy kicsit elf­áradt bele. Igaz, már fáradtan is kezdte, ősei valamennyien polgárok voltak s fáradtságuk, undoruk, erőtlensé­gük akaratlanul, már születése előtt az ő lelkére is rárakódott." — Ilyen álta­lánosságok csak semmitmondó képet adhatnak. Ha egy kicsit utána gondolunk, egy sor tisztázatlan kérdés merül föl. Például: az elbeszélés­­ napjainkban ját­szódik le, tehát a harminchárom éves mérnök 41—42-ben végezhette az egye­temet, de legföljebb 40-ben. Sok ideje nem lehetett a munkanélküliségre, mert vagy a haditermelésben dolgozott, vagy fülöncsípték és kivitték katonának. A „fáradtság, undor, erőtlenség" senkinek sem születése előtt rakódik a lelkére. A „különböző politikai áramlatokat” sokkal konkrétabb formában lehetett­­ volna közölni — persze a többit is. Ehhez azonban az írónak ismernie kellett volna tulajdon hősét. Hogyan érthet meg az olvasó olyan alakot, akit maga az írója sem ismer? Némileg ebből fakad az, hogy Józsa viselkedése, váratlan „tisztes­ségtelen“ ajánlata, egész magatartása nem túl meggyőzően van ábrázolva. Semmivel sem sikerültebb Katalin alakja. A döntő pillanatban, mikor kiábrándul abból a férfiből, akit két éve szeret, ilyen szónoklatot tart: „.. . Az igazi író az örökkévalóság igényével ír. Az ember a legnemesebb eszményt akarja kialakítani magának s haláláig ezért (?) törekszik..." „.. .Aki igazán szeret, az — mint Petőfi — akkor is, ott is, örökre­ szeret. Én szeressek három hónapig, percember módjára, dekadens polgárok módjára?" Ha az előbb (Józsá­­nál) a szűkszavúság volt a baj, úgy itt inkább a bőbeszédűséget lehetne meg­­jegyezni, mint ami árt a novellának. De ha föltesszük,­­ hogy Katalinból a csalódás szavak formájában tört fel, akkor sem elhihető ez az „irodalmiság“. A valóságban Katalin sokkal egyszerűbb, természetesebb kifejezésekkel közölte volna felháborodását. Azt sem tartom helyesnek, az írói hitelesség szempont­jából, hogy Katalin az említett fordulópont előtt sem érez semmiféle szomorú­ságot a vőlegényétől való elszakadás miatt. Sokkal e­hihetőbb lett volna, ha felbukkan benne az az érzés, hogy aztán felülkerekedjék hivatástudata,­­ az egész nép iránti szeretete. Az író nem az új népi értelmiség, az új szocialista fiatalság megszemélyesítőjét állítja elénk. Hadd tegyem hozzá: nemcsak maguknak a fiatal íróknak a kötelezettsé­geiről van szó. Nem kisebb felelősség terheli azokat, akik ezeknek a fiatalok­nak fejlődését irányítják — illetve kellene, hogy irányítsák. Jelen esetben pél­dául csak fele bűn terheli Galgóczyt, aki rossz művet írt, a másik fele a szer­kesztőt illeti, aki javítás nélkül nyomdába engedte. Ártott ezzel elsősorban Gal­góczy fejlődésének. Tehetséges fiatalokat segítség nélkül hagyni, tologatni mint az aktákat, elzárni a nyilvánosságtól — vagy pedig gyenge munkáikat elfogadni, javítás nélkül közölni, — ez ugyanannak a hibának (méghozzá súlyos hibának) két megjelenési formája. GACS ANDORNÉ az Egyetemi Orosz Intézet hallgatója TALÁLKOZÁS AZ OL­VASÓVAL Kilenc óra felé járt az idő. Már többnyire vacsora után sétálók, vagy munkából hazasietők jártak az ár­nyas Gorkij-fasorban. A Lövölde-té­ren, a sarkon izgatottan vitatkozó csoport vonta magára a figyelmet. Heves közbeszólások sortüze alatt magyarázgatott egyikük. Azután más­valaki tette le a garast és akkor azt igyekeztek a többiek támogatni, vagy­­ lehurrogni. Ugyan miről folyhatott itt ezen a csendes estén, csendes ut­cán ez a harcias szóváltás? Az Irodalmi Újság imént lezajlott olvasóértekezletének néhány rész­vevője volt ott, akik hazatérőben foly­tatták a vitát a felmerült kér­désekről, a sematizmusról, a tájnyelv használatáról a szépirodalomban stb. Talán régi ismerősök, egy helyen dol­gozók voltak? Szó sincs róla. Ki­derült, hogy akkor este látták egymást először. Egyikük honvéd-alhadnagy, a másik gyári munkás, a harmadik diák — az irodalom szeretete teremtette meg hirtelen barátságukat. A három­órás értekezlet után sem tudták abba­hagyni a megkezdett eszmecserét és — mivel az utcán mégsem álldogál­hattak a végtelenségig, egyikük meg­hívta a többieket egy „szimplára”. Ilyen eleven érdeklődés, ily lanka­datlan figyelem kísérte az egész ér­tekezletet, az Irodalmi Újság első kísérletét az olvasókkal való szemé­lyes kapcsolat megteremtésére. Sokan jöttek el erre az első meg­beszélésre. Egyesek munkahelyük dol­gozóinak, kollégáiknak véleményét is tolmácsolták, mások egyszerűen sa­ját, egyéni nézetüknek akartak han­got adni a lapról, vagy hallgatni a vitát, mert komolyan érdekli őket az irodalom. Boros Imre vegyipari mun­kás és Dubócki István kereskedő segéd­levélben írták meg, amit — el­foglaltságuk miatt — személyesen nem mondhattak el. A legkülönbözőbb foglalkozású férfiak és nők találkoz­tak megbeszélésünkön: gyári munkás — gépészmérnökkel, tisztviselő — texti­ltechnikussal (aki üzemének könyvtárosa is), általános iskolai ta­nár — háziasszonnyal, (ki amellett aktív társadalmi munkás is). A hon­védség köréből is eljött néhány iro­dalombarát, sőt vidéki látogatónk is akadt. Glausius Gábor, Kovács Gá­bor s még egynéhányan az iskola­padból figyelik lapunkat s­­ tettek rá igen helyes és megszívlelendő észre­vételeket. Az egész vita magas elvi színvona­lon mozgott és a részvevők bírálata komoly tanulságot szolgál további munkánkhoz. Dióhéjban megmutatta, mennyire fejlődött a magyar olvasók politikai öntudata, esztétikai­­ érzéke, irodalmi igényessége az utóbbi egy-két eszten­dőben. Ez az igényesség lapunk elé is magasrendű feladatot állít: na­gyon széles olvasótömegek szerte­ágazó, de mindig tiszteletet érdemlő érdeklődését kell kielégítenie. Igazat kell adnunk az üzemi könyvtárosnak, aki kollégáival együtt kedveli ugyan lapunkat, de még több tájékoztatást vár tőle. És jó tanács az írók felé is: forduljanak a könyvtárosokhoz — ők tudják, milyen könyvek érdeklik a dolgozókat. A fiatal írók foglalkoz­tatását — az értekezleten — nem csupán a fiatalok kívánták. Előadásra is al­kalmas szép versek közlését — nem­csak előadóművészek kérték. Főváros­ban dolgozók is élénken érdeklőd­nek a vidéki írók munkái iránt. Sőt töb­ben a romániai magyar nyelvű iro­dalmi folyóirat („Utunk“) ismerte­tését is szorgalmazzák. Igen fontos­nak tartják lapunk terjesztését — az üzemekben és kapcsolatát az üzemek irodalmi köreivel. Olvasmányos novellákat keresnek lapunkban, többet, mint amennyit eddig közöltünk, kritikákat és könyv­ismertetéseket, az agitációban is jól felhasználható szépirodalmi példákat a Szovjetunióról, a nemzetközi hely­zetről, a békeharcról. Vitacikkeket, bőséges híranyagot is az irodalmi életből. De a legfőbb — amit joggal hiá­nyolhatnak lapunkban és, mondhatni, általában is: ez az irodalom szoro­sabb kapcsolata a dolgozók tömegei­vel. Köszönettel tartozunk a megjelen­teknek az elhangzott dicséretekért, de még inkább a jóindulatú bírálatért és értékes javaslatokért.

Next