Irodalmi Ujság, 1953. július-december (4. évfolyam, 14-26. szám)

1953-07-04 / 14. szám - V. Kocsetov: A jellem problémája • Pravda, június 19. (3. oldal) - Pablo Neruda: Magyarország méze • vers • Részlet az „Európa szöllei és Ázsia szele” című nagy költeményből. • Fordította: Somlyó György (3. oldal)

1953 július 4. Irod­almi Ujság 3 A kortárs ábrázolása min­dig nehéz feladat volt és nyil­ván mindig az is marad műré­­szek számára, legyenek bár a toll vagy ecset mesterei. De mind e mellett nincs annál na­gyobb öröm, mint hogy megraj­zoljuk honfitársunk, az egyszerű s a munkálkodásban nagy em­ber, a lankadatlan alkotó, az életet forrón szerető, lángoló ha­zafi képét. Azt hisszük, hogy a szovjet­­ember ábrázolásának igazi ne­hézségei között olyanok is akad­nak, amelyeket könnyű szerrel legyőzünk. Teljesen erejét felül­múló terhet vállal az író, ami­kor nem „az emberi lélek mér­nökeként” alkotja az arcképet, hanem illusztráló módjára oldja meg a feladatot, a mikor nem az eleven életből kiindulva jut önálló következtetésekhez, ál­talánosításokhoz, hanem ellen­kezőleg, egyetlen általános esz­mébe igyekszik belegyömöszölni az élet jelenségeit. Utóbbi években olyan regé­nyek és elbeszélések bukkan­nak fel nálunk, melyeknek szer­zői, erőnek erejével tisztán mű­szaki kérdések megoldására tö­rekedtek: hogyan a fémsablonokat helyettesítsék műanyagból valókkal, mi lesz az acélgyár­tás Besszemer-fél­e folyamatá­val, amely a Martin-féle eljá­rásnak adja át a helyét, hogyan emeljék a fémmegmunkáló gépek termelékenységét, stb. stb. Természetesen, ily szerzői el­gondol­ások az ember szerepét a Végletekig összezsugorítják, el­szegényítik, konkrét műszaki problémák „megoldójának” funkcióira szorítják. Az emberi élet ezekben a művekben rém bővizű, széles folyamként höm­pölyög síkokon, hegyszorosokon, zátonyokon át, nincs benne ár s apály, — hanem hasonló a csa­tornához, amelyet a szerző gon­dosan betonozott meredek falak közé zárt és folyását szivattyútelepek, szerzői szerzői víztá­rolók­­ segítségével szigorúan sza­bályozzák. Hogy azután ne legyen egé­szen unalmas és sivár az ilyen­­a tele könyv, szerzőik igyekeznek cselekménybe életet vinni, „szerelmi” szálakat szőnek be: a hősök akkor előbb megcsókol­ják a szerelmesük nyakán gön­dörödő szőke pihéket és utána fejtik ki termelésről szóló elgon­dolásaikat. Mikor olvasóink a köny­vet — akár regény, akár elbe­szélés az — fellapozzák, azt várják, hogy hőseivel együtt éreznek majd át szerelmet, gyű­löletet, örömet-bánatot, meg­valósult reményeiket és átélt csalódásaikat, vagy hogy beha­tolnak az elbeszélés szereplői­­k­el lelkivilágába, gondolataik­­bal, életük mélyébe. De egyetlen egy olvasó sem kívánja a szép­irodalmi műtől azt, amit mű­szaki tankönyv vagy népszerű tudományos munka megadhat. Közben, bármily furcsa is, némelyik kritikus gyakran ab­ban látja a szépirodal­­mi mű ér­tékét, hogy az író „alaposan ta­nulmányozta az acélolvasztás folyamatát, vagy a vasszerkezet építését”, — h­ogy „kitűnően is­meri az üzemanyagot”. Nyilván elfelejtik, hogy egy író könyvét az olvasó az ember megismerése céljából nyitja ki. £ s vajjon nem abban áll-e a szovjet ember ábrázolásának ma­gu­nk teremtette nehézsége, — hogy emberi életproblémák, ös­­­szeütközések helyébe gyakorta csempésznek műszaki kérdéseket és konfliktusokat? IIv­csere ese­tében az író alakjai egyolda­­lúakká, lelkileg elszegényedet­tekké válnak. Vajjon mind e meggondolások azt jelentik-e, hogy e sorok írója ellenzi a szovjet ember tudomá­nyos, technikai, műszaki fejlő­dést alkotó mivoltának ábrázo­lását? Semmiképpen sem. Sőt! Inkább helyesli. De napjainkban a szovjetemben egyéni, társadal­mi, ma­gán- és munkásélete köl­csönös függésben úgy összefo­nódik, hogy egyiket a másiktól elválasztani annyit tenne, mint­ha az embert kettéhasítanák. Hogy a szocialista realizmus módszereit kövessük, hogy meg­oldjuk ama feladatokat, ame­lyeket a párt művészetünk és irodalmunk elé állított, hogy utánzásra méltó, példamutató szovjet emberek képét «e kössük, az embert egész valójában kell megfognunk, az egyes, egyéni megnyilvánulásokból kiindulva fel kell tárnunk egész jellemét. A jellem elsősorban s mindig a 'ellem álljon előtérben. Az emberi jellemek teljes nagy­ságának és lendületének telivér ábrázolásához vivő utat meg kell tisztítani a kritikában, kiadóvállalatoknál és a szer­­­kesztőségekben terjengő némi homálytól, zavarosságtól. Úgy vélem, meg kell monda­nom, hogy a könyv pártossága hőseinek pártossága és szerző­jének álláspontja a mű bölcsel­­mi, filozófiai felfogásában, irá­nyában, céltudatosságában tük­röződik. kifejezésre jut a szerző érzéseiben hősei iránt, a társa­dalmi erők elosztásának pon­tosságában, abban, hogy mi­lyen mélyen vág a valóság ré­tegeibe, s mennyire mutatja a kommunisták, — párttagok és pártonkívüliek — szerepét éle­tünk minden vonalán. Megtisz­telő kötelességünk, nagy, öröm­teljes feladatunk az, hogy a kommunista pártnak a nép éle­tében betöltött szerepét, a kom­munistákat, a szovjet társada­lom élenjáró embereit teljes mi­voltukban ábrázoljuk. Csakhogy nem egy jelenko­runkról szóló könyv a legkisebb ellenállás útján, hogy úgy mond­jam, hivatalos jelzéssel oldja meg a kérdést: mikor a párt szerepét akarjuk megmutatni, művünkbe bevisszük egy párt­­csoport-szervező vagy a párttit­kár alakját. Kérdezzük: váljon kommunista pártunk szervező, vezető és ne­velő szerepét ábrázolhatjuk-e csupán szervezeti rendszabá­lyok, gyűlések, ülések, megvita­tott párttitkári előadások és uta­sítások leírásával? Váljon tö­mérdek szovjetember, a szó szo­ros értelmében — tízezrek lel­kében, szívében, tudatában nincs-e meg ma a magasrendű elvhűség? Valjon ez az elvhű­­sége és pártossága a szovjet polgárnak nem nyilvánul­t meg mindennapi tevékenységükben, ügyeikben, érzéseikben és tet­teikben? Az a hiedelem, hogy a pártosság csakis a párttitkár be­vitelével kerül a könyvbe — azt jelenti, hogy elsekélyesítjük a nagy feladatot: a jellegzetes vonásoknak, a dicsőséges kom­munista párt félévszázados mű­ködése nagyszerű gyümölcseinek megmutatását. Pártmunkásaink megérdemlik, hogy kitűnő könyveket írjanak róluk. Ha egyesek közülünk azért, mert képtelenek a pártos­ság kérdéseit művészi formában, azok mély értelmében megol­dani, minden reménységüket a párttitkár alakjához fűzik — ez a pártmunkás alakját csak ki­csinyíti, lealacsonyítja, elveszi színét, erejét. Ak­kor az író mű­vészi látomásának reflektorát éppen arra a jelenségre vetíti, amelyet erőteljesen óhajt ábrá­zolni, — az alkotás, a művészi munka törvényei nem tűrnek határozottan, széteső megoldást, nem tűrik a szabványost, a cse­lekmény lanyha, sablonos szem­­­léltetését. Tegyük fel, a szerző családról készül könyet írni — feltétlenül bele kell-e kevernie az elbeszélésbe a párt­­ti­kárt? Mindenféle mes­ered­és kezdődik, melyek megbontják a mű egységét, akadályozzák az elbeszélés kifejlődését, elhúz­zák, eltérítik tárgyától, attól, ami benne lényeges. Azt hiszem hasonló esetben a mű teljessé­gének érdekében feltétlenül meg kell mutatni, hogyan jelentke­zik a magasrendű kommunista morál az ábrázolt család életé­ben. A könyvben szereplő sze­­ mélyek körét a könyv alap­eszméjének szigorúan meg kell határoznia. De ehhez szüksé­ges, hogy az alapeszme szaba­tos, világos legyen. Máskülön­ben egyáltalában nem lehet szerkezetről szó. Egyébként utóbbi időben megjelennek ná­­lunk hatalmas terjedelmű köny­vek, amelyeknek nincs semmi­féle szerkezetük — csak óriási oldalsz­ámuk. Emellett e köny­vek szerzői az elbeszélés fel­­duzzasztott méreteit szinte al­kotásuk alapeszméjévé avat­ják, kijelentvén, hogy egy nagy­méretű mű­­ eposz. Két esztendővel ezelőtt Le­­ningrádban megjelent P. Dalec­­kijnek „Mandzsúria bércein” című regénye­ Ezt az irdatlan nagy művet, terjedelme alapján — csaknem annyi mint a „Há­ború és béke” — a kritika jóin­dulattal fogadta. De hiányossá­gokat is talált benne: a szerző a szamurájok szokásait helyezi előtérbe, a pétervári forradalmi eseményeket viszont halványan és vázlatosan írja le. Ezenkívül pedig a kompozíció széthulló, elnyújtott, túl sok a szereplő személy, a fölösleges részlet. Mit válaszolt a szerző erre az igazságos bírálatra? Regé­nyébe írt, még vagy harminc ívet, most sem törődve a mű szerkezetével és egységével. Ez a harminc ív úgy könyvbe, mint gátját rontott­a a széttörő víz és végleg elmosta a regény határsorompóit Tavaly Leningrádban megje­lent Alekszandr Barten „Alko­tás” című regénye. Mi e re­gény értelme? Vegyenyin festő­művész lelkesen fogadván az Októberi Forradalmat, abban az időben festett egy ragyogó képet: „Az élet küszöbén" cím­mel. Csakhogy lám a békés épí­tés éveiben Vegyenyinból il­lusztrátor lett, események és je­lenségek hideg krónikása. A munkás szovjet valóság nem lelkesítette igazi alkotásra Vegyen­y­ n egy leningrádi gyár képviselőivel akad össze és ráeszmél, hogy a­z igazi alkotók. Ekkor dolgozók kezd kinyilni a szeme. Végül fest egy képet, amely Barten elgon­dolása szerint azt fejezi ki, ho­gyan jut el a művész a szocia­lista realizmus módszeréhez, s hogyan tud ezzel a módszerre­" 1* hatol­ni a szovjet ember tel­kébe. De a regény többszáz olda­lán Vegyenyin festészete a szimbolizmus kiáltó jegyeit vi­sel: magán. Festménye a „tün­döklő" sztahanovista leány alakjában Jóság harca megszemélyesített a hosszúsággal, «»melyet egy elmosódó „fekete­­ruhás alak” jelképez, — tehát a kép elvont ábrázolásai az osz­tályharcnak. És ez természetes, hiszen a regényben magát Vegyenyint is elejétől végig hol fekete, hol szürke, hol általában feszínű­ alakok veszik körül. Közvetle­nül­­ körülötte — áporodott, fojtó, álértelmiségi, üres világ. Am­i munkások, akikkel az író hősét összehozta, — a munkások se bizonyulnak szellemi fejlettsé­gükben magasabb fokon állók­nak, mint a­ Vegyenyin körüli hitvány alakok. A vaskos regény szerzője nem talált, nem látott, nem alkotott egyetlen egy erős, ragyogó jel­lemet sem: a regényben élő em­­berek helyett különböző gondo­latok, ötletecskék, elmefuttatá­sok találkoznak, vagy ütköznek össze. De eleven ember nélkül lehet-e élő a művészi alkotás? Valóban nagy festményt élesen megvilágított jellemek ábrázo­lása nélkül nem lehet alkotni. Az „Alkotás” című regényben arról szerettünk volna olvasni, milyen ragyogó, mily szép és életteljes a művészi alkotás vi­lága. Ám az olvasó csak jelen­téktelen, talmi jellemeket talál ,s e látszatbonyodalmaknak csak a szerző túlzott részletezése tulaj­donít jelentőséget. Például sok évig dolgozik Ve­gyenyin mellett Nyikodim Nyi­­kolajevics, a tehetségtelen má­soló. Ez az alak, aki a cselek­mény kibontakozására semmi befolyást sem gyakorol, arány­talanul nagy helyet foglal el a regényben. Ugyanez mondható Nyikodim testvérére, a tanító­nőre, aki Szibériából érkezik Leningrádba tanítványaival ta­nulmányi kirándulásra ... A regény terjengőssége még érezhetőbbé teszi az „Alkotás” című regény hőseinek jelenték*­telenségét. A mű mértéktelen felduzzadá*­sához vivő nagyzási hóbort » jellemek alapos kidolgozása he­lyett a véletlenek és üres szófe­­csérlés halmozása sohasem volt sem hazai klasszikusaink, sem szovjet irodalmunk sajátossága. A múlt és jelen legjobb alkotá­sait mélységük, szabatosságuk, világos jellemábrázolásuk, a fö­lösleges elkerülése, a cselekmény szilárd szerkezeti felépítése jel­lemzi. És ha látjuk, ho­gya­n­ duzzadnak, puffadnak szemünk előtt könyvek, melyek ily tulaj­donságokkal egyáltalában nem dicsekedhetnek, meg kell mon­danunk: ez a mesterségbeli tu­dás, a „helyes arány” művészi érzékének hiányából ered. A párt állandóan ezt mondja nekünk: igazat írjatok, írjatok a szocialista realizmus módsze­rének ismeretében. A párt azt kívánja tőlünk: legyetek hiva­tástok mesterei, alkossatok olyan képeket, amelyek méltók arra­, hogy például szolgáljanak, írjatok úgy, hogy ifjúságunkat, népünket magasrendű eszmei­ség, hazafiság, derűs tevékeny­ség szellemében neveljétek. írói kötelességünk , hogy felvértezzük magunkat e marx­ista-leninista elmélet fegyver­zetével: ne könyvmolyként és ne iskolásan, ne szobatudásként, hanem teremten­i állandóan fegyverkezzünk. Azt jelenti ez, hogy dolgozzunk könyvvel is, de az élettel is. Van köztünk, aki rengeteg okos és hasznos köny­vet összeolvas — de a való éle­tet nem ismeri, vagy rosszul is­meri. Bizony akkor az elolva­sott, haszon nélkül elsajátított olvasmány, az levegőben lóg: az író tollából ványadt, kiagyalt csinálmány csöppen ki, gyenge, élettelen alakokkal. Lelkesítik-e könyveink a szov­jet olvasót munkasikerekre, te­remtő gondolatok szárnyalására, nevelik-e merész benne az új kommunista erkölcsi vo­násokat, lelki frissességet, haza­fias lángolást és törekvést? — íme ezek azok a jelek, melyek­ből elsősorban kell megítélnünk műveink eszmei-művészi minő­ségét. Egy percig sem feledhet­jük első és szent kötelességün­ket , hogy pártunkat segítsük az új emberért vívott küzdel­mében. Ebben a küzdelemben mi legyünk a leghevesebb, legre­­­­telhetetlenebb propagandista nagy kommunista pártunk hű és szenvedélyes segítői. őszinte örömmel kell eljutnunk szovjet­­irodalmunk legnemesebb felada­tának megoldásához — ahhoz, hogy megteremtsük a szovjet­emberek világos, éles típusait. (Pravda, június 19.) . Kocsetov:­­* _ A JELLEM PROBLEM Messziről jöttem Fekete szenvedések zsákját hordozom én a vállamon, hazám földjén a tárnák vak éjszakáját, mikor a szén, a jó Lota-i szén a mozdonyokban vörösen izzik és lángra gyűl, nem mint a tűz, de mint a vér, mint vére a mi hős bányászainknak, ez égrekiáltó sötét vér. És így: a szén s a vér nehéz, fekete zsákja alatt görnyedezve jártam be Európát, az emberi szemektől elkopott élű holdat, a háború­ szaggatta vén hidak ívét, a néptelen városokat, kivájt ablakszemekkel és romjaikkal, melyek közt a dudva, csalán s a borzadó, gyökértelen, szomorú kutyatej nő, így menteni bombavert utcák során át, a zöldelő reményt keresve, amíg rá nem találtam egy szép napon, aranyba és vízbe öltözötten, két partján Budapestnek. Nőnek az évek Magyarország, kettős az arcod, mint egy fényes érem. Nyár volt, hogy rád találtam s az arcod búza és sűrű lomb volt: a hirtelen, a gyors nyár arany köpenyt borított édes zöld alakodra. PABLO NERUDA: Magyarország Méze — Részlet az „Európa szőttéi és Ázsia szele” címü nagy költeményből — De később hófödve láttalak meg, szemérmes ifjú szépség, villogó foggal, fehér koszorúval, ó csillaga a télnek, te fehérség hazája! S így szerettem meg kettős érem-arcod, szívből jövő csókjaimmal borítva zárt szemeid a kéklő hajnalokban. Mert te teremted a napot, ami most kél, új lobogódat és néped lépteit a pusztán, a felszabadulásnak fényes szerszámait s a kék acélt is, melyből a csillagok vezetnek. Szemem láttára nő itt korom, e század, akár egy hirtelen nőtt erdő, mint vulkáni növényzet, csupa lomb, csupa ember, az én korom, e véres és fényes, e fagyos élű s hajnali ragyogású, új városok születnek, zászlók hajnala virrad, s bátran előre lépnek a szocialista köztársaságok. Viet­nam megremeg, mert vérben és kínok közt új életet vajúdik. Ó én korom, babér és telihold te, szeretet s puskapor! Láttam, ahogy születnek és nőnek az évek, s a föld, a vénséges vén, roppant új dolgokat szül — s a régidők elveszett emberére gondolok én, ki nem látott születni semmit, ki zsákutcából zsákutcába botlott, egyik éjből a másik éjbe, grádicsokon fel­­nyelve a füstöt, és sosem látta meg, hol van a vége a lépcsőnek s a füstnek Olyan volt ő, mint az erdei gomba, úgy vesztegette éltét a nyirkos sűrűségben, az erdők fölött sose látott a csillagokkal tetovált maga s nem látta, hogy a lába alatt összefonódik az erdő minden ága. Én érzem, látom és tapintom növekedését a születő jövőnek, egyik földről a másik földre éne, megértve a csodákat, lépteim összegyűjtve, s szótagait szemelve a szelek énekének itt a földön. Előre! Szovjetunió, Kína és Magyarország, ai népi demokráciák, szocialista világ, te én világom, alkoss! Teremts fákat, csatornát, rizst és acélt, gyárakat, gabonát, mozdonyt és könyveket, traktort és mindenféle barmot. Fogd ki a tengerek halát s a gazdag földből csald ki a világ legaranyosabb aratását, hogy még a csillagokból is jól lehessen látni újonnan feltárt tárnaként világló csűrjeidet, hogy fúrókalapácsok robbanó ütemével dobogtassák a lábak e planétát, hogy a szén bölcsejéből vad vörös kacajával törjön az óriás kohókba, jusson bőségesen a mindennapi kenyérből, legyen tengernyi a méz és a hús, a gépek olajzöld kerekei simuljanak az óceáni tengelyekhez, és lent a hó alatt s fönt a magasban káprá­zó fehér békeszárnyaid töltsék be a motorok morajával az égi szférák utolsó kis zugát is. Az én hazám a gyűlölet világa. A gyűlölet sajtóját olvasom. Ők azt akarnák, hogy vad orkán tarolja le a termést, hogy városod ne épülhessen újjá. Ők azt akarnák, hogy gépeid robbanjanak fel, hogy se kenyér, se bor ne jusson néped rengeteg alakénak, el akarnák tagadni tőled a vizet, éltet, levegőt is. Ezért hát, szocialista világ fia, kelj fel, kelj fel hát mosolyogva, virággal s gyárakkal koszorúzottan, két kezedben mutatva a nagyvilág minden gyümölcsét. Somlyó György fordítása

Next