Irodalmi Ujság, 1953. július-december (4. évfolyam, 14-26. szám)
1953-07-04 / 14. szám - V. Kocsetov: A jellem problémája • Pravda, június 19. (3. oldal) - Pablo Neruda: Magyarország méze • vers • Részlet az „Európa szöllei és Ázsia szele” című nagy költeményből. • Fordította: Somlyó György (3. oldal)
1953 július 4. Irodalmi Ujság 3 A kortárs ábrázolása mindig nehéz feladat volt és nyilván mindig az is marad műrészek számára, legyenek bár a toll vagy ecset mesterei. De mind e mellett nincs annál nagyobb öröm, mint hogy megrajzoljuk honfitársunk, az egyszerű s a munkálkodásban nagy ember, a lankadatlan alkotó, az életet forrón szerető, lángoló hazafi képét. Azt hisszük, hogy a szovjetember ábrázolásának igazi nehézségei között olyanok is akadnak, amelyeket könnyű szerrel legyőzünk. Teljesen erejét felülmúló terhet vállal az író, amikor nem „az emberi lélek mérnökeként” alkotja az arcképet, hanem illusztráló módjára oldja meg a feladatot, a mikor nem az eleven életből kiindulva jut önálló következtetésekhez, általánosításokhoz, hanem ellenkezőleg, egyetlen általános eszmébe igyekszik belegyömöszölni az élet jelenségeit. Utóbbi években olyan regények és elbeszélések bukkannak fel nálunk, melyeknek szerzői, erőnek erejével tisztán műszaki kérdések megoldására törekedtek: hogyan a fémsablonokat helyettesítsék műanyagból valókkal, mi lesz az acélgyártás Besszemer-féle folyamatával, amely a Martin-féle eljárásnak adja át a helyét, hogyan emeljék a fémmegmunkáló gépek termelékenységét, stb. stb. Természetesen, ily szerzői elgondolások az ember szerepét a Végletekig összezsugorítják, elszegényítik, konkrét műszaki problémák „megoldójának” funkcióira szorítják. Az emberi élet ezekben a művekben rém bővizű, széles folyamként hömpölyög síkokon, hegyszorosokon, zátonyokon át, nincs benne ár s apály, — hanem hasonló a csatornához, amelyet a szerző gondosan betonozott meredek falak közé zárt és folyását szivattyútelepek, szerzői szerzői víztárolók segítségével szigorúan szabályozzák. Hogy azután ne legyen egészen unalmas és sivár az ilyena tele könyv, szerzőik igyekeznek cselekménybe életet vinni, „szerelmi” szálakat szőnek be: a hősök akkor előbb megcsókolják a szerelmesük nyakán göndörödő szőke pihéket és utána fejtik ki termelésről szóló elgondolásaikat. Mikor olvasóink a könyvet — akár regény, akár elbeszélés az — fellapozzák, azt várják, hogy hőseivel együtt éreznek majd át szerelmet, gyűlöletet, örömet-bánatot, megvalósult reményeiket és átélt csalódásaikat, vagy hogy behatolnak az elbeszélés szereplőikel lelkivilágába, gondolataikbal, életük mélyébe. De egyetlen egy olvasó sem kívánja a szépirodalmi műtől azt, amit műszaki tankönyv vagy népszerű tudományos munka megadhat. Közben, bármily furcsa is, némelyik kritikus gyakran abban látja a szépirodalmi mű értékét, hogy az író „alaposan tanulmányozta az acélolvasztás folyamatát, vagy a vasszerkezet építését”, — hogy „kitűnően ismeri az üzemanyagot”. Nyilván elfelejtik, hogy egy író könyvét az olvasó az ember megismerése céljából nyitja ki. £ s vajjon nem abban áll-e a szovjet ember ábrázolásának magunk teremtette nehézsége, — hogy emberi életproblémák, összeütközések helyébe gyakorta csempésznek műszaki kérdéseket és konfliktusokat? IIvcsere esetében az író alakjai egyoldalúakká, lelkileg elszegényedettekké válnak. Vajjon mind e meggondolások azt jelentik-e, hogy e sorok írója ellenzi a szovjet ember tudományos, technikai, műszaki fejlődést alkotó mivoltának ábrázolását? Semmiképpen sem. Sőt! Inkább helyesli. De napjainkban a szovjetemben egyéni, társadalmi, magán- és munkásélete kölcsönös függésben úgy összefonódik, hogy egyiket a másiktól elválasztani annyit tenne, mintha az embert kettéhasítanák. Hogy a szocialista realizmus módszereit kövessük, hogy megoldjuk ama feladatokat, amelyeket a párt művészetünk és irodalmunk elé állított, hogy utánzásra méltó, példamutató szovjet emberek képét «e kössük, az embert egész valójában kell megfognunk, az egyes, egyéni megnyilvánulásokból kiindulva fel kell tárnunk egész jellemét. A jellem elsősorban s mindig a 'ellem álljon előtérben. Az emberi jellemek teljes nagyságának és lendületének telivér ábrázolásához vivő utat meg kell tisztítani a kritikában, kiadóvállalatoknál és a szerkesztőségekben terjengő némi homálytól, zavarosságtól. Úgy vélem, meg kell mondanom, hogy a könyv pártossága hőseinek pártossága és szerzőjének álláspontja a mű bölcselmi, filozófiai felfogásában, irányában, céltudatosságában tükröződik. kifejezésre jut a szerző érzéseiben hősei iránt, a társadalmi erők elosztásának pontosságában, abban, hogy milyen mélyen vág a valóság rétegeibe, s mennyire mutatja a kommunisták, — párttagok és pártonkívüliek — szerepét életünk minden vonalán. Megtisztelő kötelességünk, nagy, örömteljes feladatunk az, hogy a kommunista pártnak a nép életében betöltött szerepét, a kommunistákat, a szovjet társadalom élenjáró embereit teljes mivoltukban ábrázoljuk. Csakhogy nem egy jelenkorunkról szóló könyv a legkisebb ellenállás útján, hogy úgy mondjam, hivatalos jelzéssel oldja meg a kérdést: mikor a párt szerepét akarjuk megmutatni, művünkbe bevisszük egy pártcsoport-szervező vagy a párttitkár alakját. Kérdezzük: váljon kommunista pártunk szervező, vezető és nevelő szerepét ábrázolhatjuk-e csupán szervezeti rendszabályok, gyűlések, ülések, megvitatott párttitkári előadások és utasítások leírásával? Váljon tömérdek szovjetember, a szó szoros értelmében — tízezrek lelkében, szívében, tudatában nincs-e meg ma a magasrendű elvhűség? Valjon ez az elvhűsége és pártossága a szovjet polgárnak nem nyilvánult meg mindennapi tevékenységükben, ügyeikben, érzéseikben és tetteikben? Az a hiedelem, hogy a pártosság csakis a párttitkár bevitelével kerül a könyvbe — azt jelenti, hogy elsekélyesítjük a nagy feladatot: a jellegzetes vonásoknak, a dicsőséges kommunista párt félévszázados működése nagyszerű gyümölcseinek megmutatását. Pártmunkásaink megérdemlik, hogy kitűnő könyveket írjanak róluk. Ha egyesek közülünk azért, mert képtelenek a pártosság kérdéseit művészi formában, azok mély értelmében megoldani, minden reménységüket a párttitkár alakjához fűzik — ez a pártmunkás alakját csak kicsinyíti, lealacsonyítja, elveszi színét, erejét. Akkor az író művészi látomásának reflektorát éppen arra a jelenségre vetíti, amelyet erőteljesen óhajt ábrázolni, — az alkotás, a művészi munka törvényei nem tűrnek határozottan, széteső megoldást, nem tűrik a szabványost, a cselekmény lanyha, sablonos szemléltetését. Tegyük fel, a szerző családról készül könyet írni — feltétlenül bele kell-e kevernie az elbeszélésbe a párttikárt? Mindenféle meseredés kezdődik, melyek megbontják a mű egységét, akadályozzák az elbeszélés kifejlődését, elhúzzák, eltérítik tárgyától, attól, ami benne lényeges. Azt hiszem hasonló esetben a mű teljességének érdekében feltétlenül meg kell mutatni, hogyan jelentkezik a magasrendű kommunista morál az ábrázolt család életében. A könyvben szereplő sze mélyek körét a könyv alapeszméjének szigorúan meg kell határoznia. De ehhez szükséges, hogy az alapeszme szabatos, világos legyen. Máskülönben egyáltalában nem lehet szerkezetről szó. Egyébként utóbbi időben megjelennek nálunk hatalmas terjedelmű könyvek, amelyeknek nincs semmiféle szerkezetük — csak óriási oldalszámuk. Emellett e könyvek szerzői az elbeszélés felduzzasztott méreteit szinte alkotásuk alapeszméjévé avatják, kijelentvén, hogy egy nagyméretű mű eposz. Két esztendővel ezelőtt Leningrádban megjelent P. Daleckijnek „Mandzsúria bércein” című regénye Ezt az irdatlan nagy művet, terjedelme alapján — csaknem annyi mint a „Háború és béke” — a kritika jóindulattal fogadta. De hiányosságokat is talált benne: a szerző a szamurájok szokásait helyezi előtérbe, a pétervári forradalmi eseményeket viszont halványan és vázlatosan írja le. Ezenkívül pedig a kompozíció széthulló, elnyújtott, túl sok a szereplő személy, a fölösleges részlet. Mit válaszolt a szerző erre az igazságos bírálatra? Regényébe írt, még vagy harminc ívet, most sem törődve a mű szerkezetével és egységével. Ez a harminc ív úgy könyvbe, mint gátját rontotta a széttörő víz és végleg elmosta a regény határsorompóit Tavaly Leningrádban megjelent Alekszandr Barten „Alkotás” című regénye. Mi e regény értelme? Vegyenyin festőművész lelkesen fogadván az Októberi Forradalmat, abban az időben festett egy ragyogó képet: „Az élet küszöbén" címmel. Csakhogy lám a békés építés éveiben Vegyenyinból illusztrátor lett, események és jelenségek hideg krónikása. A munkás szovjet valóság nem lelkesítette igazi alkotásra Vegyeny n egy leningrádi gyár képviselőivel akad össze és ráeszmél, hogy az igazi alkotók. Ekkor dolgozók kezd kinyilni a szeme. Végül fest egy képet, amely Barten elgondolása szerint azt fejezi ki, hogyan jut el a művész a szocialista realizmus módszeréhez, s hogyan tud ezzel a módszerre" 1* hatolni a szovjet ember telkébe. De a regény többszáz oldalán Vegyenyin festészete a szimbolizmus kiáltó jegyeit visel: magán. Festménye a „tündöklő" sztahanovista leány alakjában Jóság harca megszemélyesített a hosszúsággal, «»melyet egy elmosódó „feketeruhás alak” jelképez, — tehát a kép elvont ábrázolásai az osztályharcnak. És ez természetes, hiszen a regényben magát Vegyenyint is elejétől végig hol fekete, hol szürke, hol általában feszínű alakok veszik körül. Közvetlenül körülötte — áporodott, fojtó, álértelmiségi, üres világ. Ami munkások, akikkel az író hősét összehozta, — a munkások se bizonyulnak szellemi fejlettségükben magasabb fokon állóknak, mint a Vegyenyin körüli hitvány alakok. A vaskos regény szerzője nem talált, nem látott, nem alkotott egyetlen egy erős, ragyogó jellemet sem: a regényben élő emberek helyett különböző gondolatok, ötletecskék, elmefuttatások találkoznak, vagy ütköznek össze. De eleven ember nélkül lehet-e élő a művészi alkotás? Valóban nagy festményt élesen megvilágított jellemek ábrázolása nélkül nem lehet alkotni. Az „Alkotás” című regényben arról szerettünk volna olvasni, milyen ragyogó, mily szép és életteljes a művészi alkotás világa. Ám az olvasó csak jelentéktelen, talmi jellemeket talál ,s e látszatbonyodalmaknak csak a szerző túlzott részletezése tulajdonít jelentőséget. Például sok évig dolgozik Vegyenyin mellett Nyikodim Nyikolajevics, a tehetségtelen másoló. Ez az alak, aki a cselekmény kibontakozására semmi befolyást sem gyakorol, aránytalanul nagy helyet foglal el a regényben. Ugyanez mondható Nyikodim testvérére, a tanítónőre, aki Szibériából érkezik Leningrádba tanítványaival tanulmányi kirándulásra ... A regény terjengőssége még érezhetőbbé teszi az „Alkotás” című regény hőseinek jelenték*telenségét. A mű mértéktelen felduzzadá*sához vivő nagyzási hóbort » jellemek alapos kidolgozása helyett a véletlenek és üres szófecsérlés halmozása sohasem volt sem hazai klasszikusaink, sem szovjet irodalmunk sajátossága. A múlt és jelen legjobb alkotásait mélységük, szabatosságuk, világos jellemábrázolásuk, a fölösleges elkerülése, a cselekmény szilárd szerkezeti felépítése jellemzi. És ha látjuk, hogyan duzzadnak, puffadnak szemünk előtt könyvek, melyek ily tulajdonságokkal egyáltalában nem dicsekedhetnek, meg kell mondanunk: ez a mesterségbeli tudás, a „helyes arány” művészi érzékének hiányából ered. A párt állandóan ezt mondja nekünk: igazat írjatok, írjatok a szocialista realizmus módszerének ismeretében. A párt azt kívánja tőlünk: legyetek hivatástok mesterei, alkossatok olyan képeket, amelyek méltók arra, hogy például szolgáljanak, írjatok úgy, hogy ifjúságunkat, népünket magasrendű eszmeiség, hazafiság, derűs tevékenység szellemében neveljétek. írói kötelességünk , hogy felvértezzük magunkat e marxista-leninista elmélet fegyverzetével: ne könyvmolyként és ne iskolásan, ne szobatudásként, hanem teremteni állandóan fegyverkezzünk. Azt jelenti ez, hogy dolgozzunk könyvvel is, de az élettel is. Van köztünk, aki rengeteg okos és hasznos könyvet összeolvas — de a való életet nem ismeri, vagy rosszul ismeri. Bizony akkor az elolvasott, haszon nélkül elsajátított olvasmány, az levegőben lóg: az író tollából ványadt, kiagyalt csinálmány csöppen ki, gyenge, élettelen alakokkal. Lelkesítik-e könyveink a szovjet olvasót munkasikerekre, teremtő gondolatok szárnyalására, nevelik-e merész benne az új kommunista erkölcsi vonásokat, lelki frissességet, hazafias lángolást és törekvést? — íme ezek azok a jelek, melyekből elsősorban kell megítélnünk műveink eszmei-művészi minőségét. Egy percig sem feledhetjük első és szent kötelességünket , hogy pártunkat segítsük az új emberért vívott küzdelmében. Ebben a küzdelemben mi legyünk a leghevesebb, legretelhetetlenebb propagandista nagy kommunista pártunk hű és szenvedélyes segítői. őszinte örömmel kell eljutnunk szovjetirodalmunk legnemesebb feladatának megoldásához — ahhoz, hogy megteremtsük a szovjetemberek világos, éles típusait. (Pravda, június 19.) . Kocsetov:* _ A JELLEM PROBLEM Messziről jöttem Fekete szenvedések zsákját hordozom én a vállamon, hazám földjén a tárnák vak éjszakáját, mikor a szén, a jó Lota-i szén a mozdonyokban vörösen izzik és lángra gyűl, nem mint a tűz, de mint a vér, mint vére a mi hős bányászainknak, ez égrekiáltó sötét vér. És így: a szén s a vér nehéz, fekete zsákja alatt görnyedezve jártam be Európát, az emberi szemektől elkopott élű holdat, a háború szaggatta vén hidak ívét, a néptelen városokat, kivájt ablakszemekkel és romjaikkal, melyek közt a dudva, csalán s a borzadó, gyökértelen, szomorú kutyatej nő, így menteni bombavert utcák során át, a zöldelő reményt keresve, amíg rá nem találtam egy szép napon, aranyba és vízbe öltözötten, két partján Budapestnek. Nőnek az évek Magyarország, kettős az arcod, mint egy fényes érem. Nyár volt, hogy rád találtam s az arcod búza és sűrű lomb volt: a hirtelen, a gyors nyár arany köpenyt borított édes zöld alakodra. PABLO NERUDA: Magyarország Méze — Részlet az „Európa szőttéi és Ázsia szele” címü nagy költeményből — De később hófödve láttalak meg, szemérmes ifjú szépség, villogó foggal, fehér koszorúval, ó csillaga a télnek, te fehérség hazája! S így szerettem meg kettős érem-arcod, szívből jövő csókjaimmal borítva zárt szemeid a kéklő hajnalokban. Mert te teremted a napot, ami most kél, új lobogódat és néped lépteit a pusztán, a felszabadulásnak fényes szerszámait s a kék acélt is, melyből a csillagok vezetnek. Szemem láttára nő itt korom, e század, akár egy hirtelen nőtt erdő, mint vulkáni növényzet, csupa lomb, csupa ember, az én korom, e véres és fényes, e fagyos élű s hajnali ragyogású, új városok születnek, zászlók hajnala virrad, s bátran előre lépnek a szocialista köztársaságok. Vietnam megremeg, mert vérben és kínok közt új életet vajúdik. Ó én korom, babér és telihold te, szeretet s puskapor! Láttam, ahogy születnek és nőnek az évek, s a föld, a vénséges vén, roppant új dolgokat szül — s a régidők elveszett emberére gondolok én, ki nem látott születni semmit, ki zsákutcából zsákutcába botlott, egyik éjből a másik éjbe, grádicsokon felnyelve a füstöt, és sosem látta meg, hol van a vége a lépcsőnek s a füstnek Olyan volt ő, mint az erdei gomba, úgy vesztegette éltét a nyirkos sűrűségben, az erdők fölött sose látott a csillagokkal tetovált maga s nem látta, hogy a lába alatt összefonódik az erdő minden ága. Én érzem, látom és tapintom növekedését a születő jövőnek, egyik földről a másik földre éne, megértve a csodákat, lépteim összegyűjtve, s szótagait szemelve a szelek énekének itt a földön. Előre! Szovjetunió, Kína és Magyarország, ai népi demokráciák, szocialista világ, te én világom, alkoss! Teremts fákat, csatornát, rizst és acélt, gyárakat, gabonát, mozdonyt és könyveket, traktort és mindenféle barmot. Fogd ki a tengerek halát s a gazdag földből csald ki a világ legaranyosabb aratását, hogy még a csillagokból is jól lehessen látni újonnan feltárt tárnaként világló csűrjeidet, hogy fúrókalapácsok robbanó ütemével dobogtassák a lábak e planétát, hogy a szén bölcsejéből vad vörös kacajával törjön az óriás kohókba, jusson bőségesen a mindennapi kenyérből, legyen tengernyi a méz és a hús, a gépek olajzöld kerekei simuljanak az óceáni tengelyekhez, és lent a hó alatt s fönt a magasban káprázó fehér békeszárnyaid töltsék be a motorok morajával az égi szférák utolsó kis zugát is. Az én hazám a gyűlölet világa. A gyűlölet sajtóját olvasom. Ők azt akarnák, hogy vad orkán tarolja le a termést, hogy városod ne épülhessen újjá. Ők azt akarnák, hogy gépeid robbanjanak fel, hogy se kenyér, se bor ne jusson néped rengeteg alakénak, el akarnák tagadni tőled a vizet, éltet, levegőt is. Ezért hát, szocialista világ fia, kelj fel, kelj fel hát mosolyogva, virággal s gyárakkal koszorúzottan, két kezedben mutatva a nagyvilág minden gyümölcsét. Somlyó György fordítása