Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-07 / 1. szám - Máriássy Judit: Tíz év - ezer ellen • színház • Karinthy Ferenc: Tíz év - ezer ellen, Katona József Színház (3. oldal) - Földeák János: Mintha szívemet ojtanák • vers (3. oldal) - Musza Dzsalil: Újévi jókivánság André T.-nak • vers • Fordította: Pető Miklós (3. oldal)
1956. január 7. Irodalmi Újság TÍZ ÉVEZER ELLEN — Karinthy Ferenc drámája a Katona József Színházban — A nézőtéren sírnak. Ugyanúgy, mint a riporter Karinthy Ferenc tanúsága szerint, a tárgyalás hallgatói sírtak a történtek felett. Itt is van, aki a „gyilkos, ostoba nőket“, van, aki Szabó Annát, ezt a nevelni és felemelni való kicsiny embert szánja és olyan is, aki a kegyetlenül elpusztított, sosem látott leánygyermeket, aki „ha felnő, olyan korban ellhetett volna, amikor a szerelem és boldogulás útjába nem állhat többé sem előítélet, sem babona“. De az, ami a nézőtéren valamennyiünk torkát szorongatja, az több, mint egyegy ember sorsának tragikuma, több a szörnyűségnél is, aminek a valóságos tárgyalás résztvevői tanúi lehettek. Maga az ezer év, az elnyomatásnak, butaságnak, kulturálatlanságnak e sivár ezer éve döbbent meg, amint árnyát komor-feketén elibénk rajzolja a mi írónk, színpadunk, korunk fényes reflektora. Mint minden jó és igaz írás, tett volt annak idején maga a riport is. Az „Ezer év“ című dráma — az utóbbi évek egyik legszebb és legsikerültebb magyar darabja —, még mélyebben, cselekvőbben s épp ezért szívetagyat mozgatóbban bogozza előttünk az életanyag bonyolult szövevényét. Mondják, hogy Karinthy másfél évig „kotlott“ a drámán. Nos, ez a másfél év gondolatokban, tapasztalásban és megérzésekben gazdag másfél év lehetett. A kommunista riporter igazmondó bátorsága és szenvedélye a drámaíróban valami bölcs és nagyon szép humánum, a mi humanizmusunk lírájával párosult. S innen ered, hogy az ezeréves sötétséggel szemben már nemcsak az író hangja jelzi a megváltozott életet, de anélkül, hogy pozitív hősök számszerű többsége mozogna a színpadon, mindvégig ott érezzük ifjúságában is győzelmesen a mi társadalmunkat, az új, igazi hazát. A történet többé-kevésbé azonos a megtörténttel, csupán tovább szövi annak szálait. A főalakok is ismerősek a riportból. A két elítélt, a jószándékú Bencsikné és Szabó Júlia, a mérhetetlenül korlátolt leányanya, akik segíteni akarnak a bajbajutott, tizenhét éves Szabó Annán. Ökrösné, a rovottmúltú bába, aki midőn rájön, hogy Anna becsapta s nem harmadik, de hetedik hónapban volt, a két másik nő jelenlétében megöli az újszülöttet, majd a börtön elől a halálba menekül. Ismerős Rózsa Elemér, a lelkismeretlen és öntelt nős férfi, Anna csábítója és Bencsik Béla, a rossztanuló fiú is, aki színpadi életében a szép és tiszta szerelem megtestesítője lett. S mégis valamennyien megváltoztak. A legszembetűnőbb különbség a riportbeli s a színpadi Anna lényében mutatkozik. A felháborító közöny és butaság helyett ennek az Annának fő jellemvonása a tudatlansággal párosult gyermeki konokság s az a fajta ösztönösség, ami szinte hihetetlenül mentes mindentől, ami nevelés, kultúra, emberi gondolkodás néven ismert. Karinthy, a drámaíró nemcsak ráébreszt, hogy ilyen nők is vannak, de mégsejtteti azt is, mi minden lehetne az ilyenekből, ha szép, emberi szóval, szívvel, értelemmel megfognánk a kezüket, megmutatnánk számukra a nyitott kapukat, ahol csak a múlt árnyéksorompói állanak útjukba. Szeretni kell a színpadi Szabó Annát, s hinni abban, hogy mikor a darab végén búcsúba indul nővére kisfiával, találkozása a vidámsággal nemcsak egyszeri lesz. Az íróilag oly költőien megrajzolt kis lélek egy fiatal színésznőben nyert testet, kamasz-hangot, égő-nagy szemeket. S úgy érzem, hogy az a művészi kibontakozás, amit ez az alakítás Berák Kati pályafutásában jelent, szorosan az írói munka elemzéséhez tartozik. Mert így és ilyen hirtelen megnőni, gátlást, szegletességet egy csapásra levetkőzni, ennyire őszintén játszani csak az író segítségével lehetett. S az árnyaltan, gondosan és művészien megalkotott szerep kamatostul térül meg az író számára, amikor a színész a maga elevenen lüktető szívével tölti ki az elképzelést. Ez az alkotói harmónia feledhetetlen pillanatokat teremt a színpadon. Ilyen az első felvonás végének szépen megírt és annyi tehetséggel megszólaltatott monológja, mikor Anna a szíve alatt rúgkapáló, születésre váró magzattal beszél. Ilyen a pattanásig feszült második felvonásban a lány büszke és értelmetlen hallgatása, majd a félelmes gátszakadás, amikor formátlan mondatokban, félszavakban előtör belőle a vád és kétségbeesés, a szinte állati önvédelem, ami képtelen óvatosságra és megalázkodásra. De ami Anna alakjában ilyen feltűnően jelentkezik, jellemzi a többieket is, jellemzi az egész előadást. Karinthy ismeri és szereti Lágymányost. A kis ház — a dráma egyetlen színtere — amit elénk állít, igazi ház. Nemcsak falai, bútorai, ablakai, udvarra nyíló ajtói vannak, de emlékeket is hordoz, örömök, könnyek, ádáz veszekedések pecsétjeit viseli, része Budapestnek és távol fekszik a képeslapok szép Budapestjétől, él, lélegzik — és lebontásra vár majd. Ha az író ilyen valódi világot teremt, abban otthonosan és szabadon mozoghat a színész, tág teret kap a rendezői képzelet és szándék. Az író minden ellágyulása a legparányibb szép, vagy esendő felett, hajlama a groteszknek felmutatására s a kamaszos játékra is, aligha lehetet volna megértőbb, segítőbb társra Major Tamásnál. Mintha valami láthatalan lépcső állana a színpad közepén s az emberek mindegyike ennek a lépcsőnek más-más fokán tartana. Bencsik, a mozdonyvezető és fia, Béla a ma, a bíró a holnap, Bencsikné a tegnapelőtt, Júlia, Ökrösné és Rózsa az ezer év hordozója. És sehol, egyetlen ponton sem véti el a rendező érzékeny vezénylőpálcája azt a pillanatot, amikor egy-egy mondat két lépcsőfokkal feljebb, majd egy kétségbeejtően buta rezdülés ismét vissza, a lépcső legaljára vet vissza valakit, a mű legkisebb félhangját is tisztán és félreérthetetlenül tolmácsolja. Az első felvonás , íróilag, színpadilag is pontos rajz, íme: ezek élnek, így élnek itt. A kis perpatvarban Júlia és Bencsikné között, Rózsa és Anna érkezésében a hétköznapok egyhangúsága, rossz és nyomasztó levegője áramlik. De már vele együtt érkezik, pattan ki a dráma, az Annát kínzó titok, ami csakhamar valamennyi szereplő titkává és tragédiájává válik. Látszólag még csak ennyi: a három nő s a bába szövetkezik a tiltott műtétre, Rózsa Elemér elsétál Anna könnyei mellett, Béla pedig semmiről se tudva feltárja a lánynak a maga szerelmét. Itt még a színészek játékára is mintha fátyol borulna. Jönnek, mennek, átkozódnak, szeretnek, élik ezt a leghétköznapibb életet. Bencsikné: Gobbi Hilda a családi élet derűjének és gondjainak szürke viselője. Júlia: Máté Erzsi az oly jól ismert közönséges és hangos városszéli lány. Bencsik: Rajz János, a kitüntetett munkás, akiben ez a cím nem mint szüntelen emelkedettség, hanem mint pontosság, tisztaság, emberség jelentkezik. S a második felvonásban, mintha kinyílna a világ? Kinyílik, hogy megmutassa miféle szerkezet, milyen erők mozgatták idáig. Juliáék lakásában helyszíni szemle folyik. A bíró kérdez, vádol, lejátszatja a gyilkosságot, az emberi lélek titkait kutatja. Szavai nyomán mindaz, ami eddig történt, magyarázatot és távlatot kap. Mindaz, ami történt s mindenki, akit eddig láttunk, új helyet foglal el, mert már nem a lágymányosi udvar, de az egész mai magyar társadalom keretében jelent valami roszszat, vagy jót, tűrhetetlent, vagy segítségre várót. S ahogy az író hangja egyre erőteljesebben szól, úgy emelkedik vele a színészi játék, kitárva az egyes alakok legbensejét. Bencsikné nyugodt és joviális magatartásának romjai alól kibújik az előítéletek, a sok éven át takargatott „bűn“ hálójában vergődő asszony. Júlia hétköznapi közönségessége is itt a dráma tetőfokán bemutatkozik: ostobaság vagyok és szolgalelkűség, ponyvaregény és rossz slágerek, kis, buta haszonlesés vagyok, ezer év lelki restségét hordozom. És Anna is, aki Horthyt az utolsó magyar királynak tudja, Anna is vall magáról és szégyenkezünk: elfelejtkeztünk róla, lehagytuk a mi életünk gyorsvonatáról. Ebben a második felvonásban éri el a dráma a legmagasabb hőfokát, hiszen itt az ellentétes erők már nemcsak árnyalatokban, de szembenálló jellemek alakjában csapnak össze. De itt sem egyedül a bíró s a sztahanovista népi ülnök pozitív alakja jelenti az új erőket. Az ábrázolásmód, a mi frázisainkat embertelenül szajkózó másik ülnök leleplezése, az írói nyomozás humánuma ás pártos mérlegelése együtt a felvonás igazi hősével a bíróval — ez teszi világossá a harcos, a kommunista mondanivalót. S a színészi ábrázolásban ugyanaz a pártosság és humánum, mint az írói módszerben. Milyen magasságokat ér el igazi pátoszával és fojtott, kis gesztusaival Hobbi! Mély emberismeretből és emberszeretetből szőtte Bencikné kgszebb jelenetét, a férjével valót, ahol Rajz Jánost nem dicséri semmi jobban, minthogy méltó párjának bizonyul. Ő is, Máté Erzsi is tökéletesen különválasztja s mégis egységben tartja mindazt, ami szánni és mindazt, ami eltüntetni való az aszszony jellemében. S a bíró, aki sokszor a riporter Karinthy szavait, de mindenkor az író legbensőbb tiltakozását és jószándékát eleveníti meg. Sinkovits játékában egyszerre válika mi igazunk szimbólumává és élő emberré, aki fáradt, türelmetlen is nagy is, köznapi is. A második felvonás szárnyalása után a néző aggódik. Mi következik még? A két nő börtönben Anna a börtönnél börtönebb lakásban, szabadon, Bencsik élete összetörve — elhangzott az ítélet, de hol a kibontakozás a tragédiából? S hi lesz, vajon nem lesz-e erőltetett giccses, vagy sematikus? Karinthynak ezt a veszélyt is sikerült elkerülnie. Az élet — élet marad s a mi korunk törvényszerűsége szerint folyik tovább, nem vetve ki még egycsapásra az ezer éves szennyet Anna még majdnem befogadja Rózsát, akiről már tudja, hogy hitvány ember, dehát — fél egyedül. Béla: összetöri az anyja tragédiája s bár még szereti a lányt, ő sem lehet „kivezető út” Anna számára. Persze nekik is szerepük van a megoldásban. A Rózsia Elemér piszkos jellemének s a Béla tisztességének, ső még Bencsik bácsi jogos haragjának és megvetésének is. A megoldást Júlia kisfiának váratlan betoppanása hozza, de nem ő jelenti. Mert az úz Anna, aki az öngyilkosság gondolatával vívódik, már leszámolt az eddigivel és annyit tud: így nem lehet tovább. Már csak egy valami, vagy valaki, már csak egy szalmaszál kell ami az élethez visszasegíti s akkor nyilvánvaló: másként folytatja majd Lacika nem több és nem kevesebb ennél a szalmaszálnál. Valami, amiért „lenni” muszáj. De az, hogy Anna ezután élni fog, azt nem Lacika, de a saját tragédiája s az abbammegismert emberek és emberi iggáágok adják neki. Hogy jól és okosan éljen, ahhoz pedig újabb emberek és újabb igazságok kellenek még. Nincs happy end — egyáltalán nincs semminek sem vége. A többi a mi dolgunk, nézőké, mai embereké, kommunistáké. Az egész műnek a harmadik felvonásban kicsendülő nagy igazságát csak néhány kisebb mozzanat zavarja meg. A lágymányosi kis ház udvarára az író beereszt néhány „idegent“ is, akik arra hívatottak, hogy valamely gondolatot aláhúzzanak, de hatásukban az ellenkezőt hozzák. Ilyen elsősorban a két koldus, akik valami rosszul értelmezett shakespearei hagyományból ez ezeréves hangulatot akarják kifejezni. Ilyen — fordított előjellel — a védőnő is. Ugyancsak szándékolt a festőnő-karrikatúra, aki a harmadik felvonásban okoz néhány zavaró percet. (Az sem véletlen, hogy ezekkel a betétszerű figurákkal a színészek sem tudnak mit kezdeni. Baló Elemér Dosztojevszkijt játszik, Raksányi néhol a III. Richárd-beli szerepét, Csernus Marianne egy sematikus színművet, Orbán Viola Vidám Színpadot. Ahol Karinthy hűtlen önmagához, ott a színészek sem lehetnek Karinthy-figurák.) A drámában szerves részt jelentő Rózsáné — Olty Magda — alakja sem sikerült teljesen. Író és rendező itt egyaránt bizonytalanná vált. Rózsáné először is — nem Rózsa felesége. Valami más réteget, más gondolkodásmódot képvisel. Nem hisszük el az együttélt nyolc évet Aztán egy sor logikátlanság zavar: ha már régóta féltékeny a lányra, mért lepődik meg, hogy a gyerek az urától való? Ha olyan nemes, mint amilyennek a végén látszik, mért tesz névtelen feljelentést? Ezeket a hibákat érdemes lenne eltüntetni. Olyan igényes, igaz alkotás, mint ez a dráma, miért viseljen ilyen foltokat? Dicsérje író és színház nagyszerű együttműködését, hogy külön mondanivaló az előadásról alig maradt. De azért írni kell (és voltaképpen hosszabban is kéne) Tarsoly Elemérről, aki rokonszenvesen s különösképpen az első felvonás közepétől őszinte, megejtő kamasz-emberséggel játssza Bélát, Sittkey Irénről, aki a szíve helyén sillabuszt viselő típusról rajzol hiteles emberi képet. Básthy Lajosról, aki a szokatlan szerepben sok kitűnő megfigyelést és humorral párosult jellemrajzot mutat fel. Végül és nem utolsósorban Ladomerszky Margitról, aki a bába félelmes alakját gyűlöletesen és nevetségesen formálta meg. Varga Mátyás díszletei valódiságukkal vesznek részt a játékban, mely a tíz év győzelmét hirdeti az ezer felett. Máriássy Judit Földeák János Mintha szívemet ojtanák Második éve, hogy meghalt az anyám, de csak most mondták meg nekem, hogy micsoda gondok zaklatták szegényt, micsoda szurkos félelem fogta még a szabad tíz évünkben is: még mindig féltett engemet s jobban, szorongóbban, mint félte előbb nyomasztó esztendőimet. S nekem nem szólt soha a tíz év alatt. Igaz, szabdosott szerteszét a párt és nép dolga, alkalma kevés volt, megmondani kételyét s amit meg én vettem észre, ha velünk töltött el egy-egy félnapot, csak korának tudtam: nem könnyű leher, amit hetvenhét év rakott.. Nem győzte le gondját az a szeretet sem, mely övezte mindenütt fiáért, értem s ha dicsértek neki, az örömébe könny vegyült; ha gyűlést tartottam, s a lelkesedés a szívéig is eljutott, népbiztos nagybátyám sorsáról beszélt, vagy még annyit sem hallgatott. Mikor autó vitt, és hordott haza s új lakásunkat nézte meg, fél szóval se mondta ki: vigyázz, fiam, erre is csak most döbbenek; vezérigazgató voltam is alig hitte, emlékszem, két fiunk játékába merült, s nézte szótlanul ha sánlított az asztalunk. Így élt még mellettem tíz esztendeig, az el nem foszló félelem görcsétől szenvedve, így, hallgatagon, és remegve az életem alakulásán, egy szó intést se adott, menyével is csak úgy beszélt, mintha nem is változtattuk volna meg a világunk szerkezetét. S mindezt most tudtam meg, halála után. Bolygat a lelkiismeret és szégyenkezés is, anyám nyugtalan napjaiért — hogy éveket verekedtünk végig (bírjon új hazát végre a tiport, régi nép), de győzelmünk mégis hitetlen hagyott egy hitre szomjas nénikét.,, Utolsó percéig mart a félelem, hátha életem összedül s mint egykor öccsére, a nagybátyámra: egyszer majd rám is sor kerül, mert jöhetnek még, mint akkor, az urak... Szegény szülőm, már nincs belül e feszült világban, de szeretete ma is véd, rendületlenül, s jobban, önzőbben, mint halála előtt, jobban tudom, hogy mért legyek a múlt ügyésze és munkások fia s jóvátevő is, ha tévedek — hogy ne éljek árván, érte harcolok: mintha szívemet ojtanák elszánt nemzedékem új harcaihoz a riadt lelkű jóanyák. Musza Dzsalil 1844 elején a moabiti fegyházból kivégzésre kísértek néhány foglyot Plötzensee-be, ahol a német-fasiszta hóhérok vérfürdőt rendeztek: ott pusztult el Musza Dzsalil szovjet-tatár költő — a nép, a párt, a költészet, az élet szerelmese. A szegényparaszt-családból származó fiú tizenhárom éves korában vitte fel első verseit egy katonaújság szerkesztőségébe, s a polgárháború után ugyanott kapott munkát: kéziratokat másolt, majd verseket írt és egyetemi tanulmányairól álmodozott. Sikerült is elvégeznie a moszkvai egyetem irodalom szakát és már 17 éves korában megjelent első verseskötete. A harmincas években indult meg alkotómunkában gazdag életének legsikeresebb időszaka. Játszották színdarabjait, legszebb versei iskolai tankönyvekben is megjelentek, dalszövegeit a rádióból közvetítették, énekelték. Ma is játsszák az Aranyhajú című operát, amelynek szövegkönyvét ő írta. Elbeszélőkölteménybe kezdett, anyagot gyűjtött nagy történelmi regényéhez... s ekkor kitört a háború. Nemsokára fogságba esett... A fasiszták fogságában, a koncentrációs táborban, földalatti antifasiszta sejteket hozott létre, szökéseket tervezett és verseket írt, hogy erőt öntsön az elgyötört foglyokba. A Gestapo letiporta az illegális szervezetet, de a költőt még nem végezték ki, előbb kapcsolatait akarták kicsikarni belőle. Berlinbe vitték, a moabiti fegyházba. A szörnyű kínzások nem törték meg — hallgatott. S mert hallgatott és nem árulta el társait, kivégezték. Nemrég jelent meg orosz nyelven a börtönverseit tartalmazó kötet. Ebből közöljük az alábbi verset. ÚJÉVI JÓKÍVÁNSÁG andre J.-nak* Itt nincs bor, hát ital helyébe Hajtsuk fel könnyeink borát! Töltsünk, jó bőven van belőle. Szívünk vad tűzzel járja át. Talán a sós, a kesernyés könny Meggyógyítja szívünk sebét, Töltsünk! A bánat elköszönjön S vele a negyvenhármas év. Te is tűnj, börtön ősz szakálla! A napvilágtól messze zárva Soká volt pince lakhelyem. Nos, búcsúzzunk! A boldogságraÜrítem most a serlegem. Legyen forró örömben részünk Legyen gyötrelmünkből elég! A pusztulásból mit se kérni, Nem óhajtunk mi látni vért. Majd újra láncok nélkül élünk, Szemünkben öröm könnye ég, Hadd hozza meg vidám új évünk Szabadságunk szép ünnepét. Elmúlik lázas köhögésünk, Lesz gyógysugár, mely felhevít, S barátainkkal, mikor győzünk, Az új esztendő egyesít! (1943. december 31.) Fordította: Pető Miklós * André Timmerman, belga partizán, a költő cellatársa volt a moabiti fegyházban. »«••HíN Hír