Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1956-01-07 / 1. szám - Máriássy Judit: Tíz év - ezer ellen • színház • Karinthy Ferenc: Tíz év - ezer ellen, Katona József Színház (3. oldal) - Földeák János: Mintha szívemet ojtanák • vers (3. oldal) - Musza Dzsalil: Újévi jókivánság André T.-nak • vers • Fordította: Pető Miklós (3. oldal)

1956. január 7. Irodalmi Újság TÍZ ÉV­­­EZER ELLEN — Karinthy Ferenc drámája a Katona József Színházban — A nézőtéren sírnak. Ugyanúgy, mint a riporter Karinthy Ferenc tanúsága szerint, a tárgyalás hall­gatói sírtak a történtek felett. Itt is van, aki a „gyilkos, ostoba nőket“, van, aki Szabó Annát, ezt a nevelni és felemelni való kicsiny embert szánja és olyan is, aki a kegyetlenül elpusztított, sosem látott leánygyer­meket, aki „ha felnő, olyan korban ellhetett volna, amikor a szerelem és boldogulás útjába nem állhat többé sem előítélet, sem babona“. De az, ami a nézőtéren valamennyiünk tor­kát szorongatja, az több, mint egy­­egy ember sorsának tragikuma, több a szörnyűségnél is, aminek a valóságos tárgyalás résztvevői tanúi lehettek. Maga az ezer év, az el­nyomatásnak, butaságnak, kulturá­­latlanságnak e sivár ezer éve döbbent meg, amint árnyát komor-feketén elibénk rajzolja a mi írónk, színpa­dunk, korunk fényes reflektora. Mint minden jó és igaz írás, tett volt annak idején maga a ri­port is. Az „Ezer év“ című dráma — az utóbbi évek egyik legszebb és legsikerültebb ma­gyar darabja —, még mélyebben, cselekvőbben s épp ezért szívet­­agyat mozgatóbban bogozza előttünk az élet­anyag bonyolult szövevényét. Mondják, hogy Karinthy másfél évig „kotlott“ a drámán. Nos, ez a másfél év gondolatokban, tapaszta­lásban és megérzésekben gazdag másfél év lehetett. A kommunista riporter igazmondó bátorsága és szenvedélye a drámaíróban valami bölcs és nagyon szép humánum, a mi humanizmusunk lírájával páro­sult. S innen ered, hogy az ezeréves sötétséggel szemben már nemcsak az író hangja jelzi a megváltozott életet, de anélkül, hogy pozitív hősök számszerű többsége mozogna a színpadon, mindvégig ott érezzük ifjúságában is győzelmesen a mi társadalmunkat, az új, igazi hazát. A történet többé-kevésbé azonos a megtörténttel, csupán tovább szövi annak szálait. A főalakok is isme­rősek a riportból. A két elítélt, a jószándékú Bencsikné és Szabó Júlia, a mérhetetlenül korlátolt leányanya, akik segíteni akarnak a bajbajutott, tizenhét éves Szabó An­nán. Ökrösné, a rovottmúltú bába, aki midőn rájön, hogy Anna be­csapta s nem harmadik, de hetedik hónapban volt, a két másik nő jelenlétében megöli az újszülöttet, majd a börtön elől a halálba mene­kül. Ismerős Rózsa Elemér, a lelkismeretlen és öntelt nős férfi, Anna csábítója és Bencsik Béla, a rossztanuló fiú is, aki színpadi éle­tében a szép és tiszta szerelem megtestesítője lett. S mégis vala­mennyien megváltoztak. A legszembetűnőbb különbség a riportbeli s a színpadi Anna lényé­ben mutatkozik. A felháborító közöny és butaság helyett ennek az Annának fő jellemvonása a tudat­lansággal párosult gyermeki konok­­ság s az a fajta ösztönösség, ami szinte hihetetlenül mentes minden­től, ami nevelés, kultúra, emberi gondolkodás néven ismert. Karinthy, a drámaíró nemcsak ráébreszt, hogy ilyen nők is vannak, de még­se­jtteti azt is, mi minden lehetne az ilyenekből, ha szép, emberi szóval, szívvel, értelemmel megfog­nánk a kezüket, megmutatnánk számukra a nyitott kapukat, ahol csak a múlt árnyék­sorompói álla­nak útjukba. Szeretni kell a szín­padi Szabó Annát, s hinni abban, hogy mikor a darab végén búcsúba indul nővére kisfiával, találkozása a vidámsággal nemcsak egyszeri lesz. Az íróilag oly költőien meg­rajzolt kis lélek egy fiatal színész­nőben nyert testet, kamasz-hangot, égő-nagy szemeket. S úgy érzem, hogy az a művészi kibontakozás, amit ez az alakítás Berák Kati pályafutásában jelent, szorosan az írói munka elemzéséhez tartozik. Mert így és ilyen hirtelen megnőni, gátlást, szegletességet egy csapásra levetkőzni, ennyire őszintén játszani csak az író segítségével lehetett. S az árnyaltan, gondosan és művészien megalkotott szerep kamatostul térül meg az író számára, amikor a színész a maga elevenen lüktető szívével tölti ki az elképzelést. Ez az alkotói harmónia feledhetetlen pillanatokat teremt a színpadon. Ilyen az első felvonás végének szépen megírt és annyi tehetséggel megszólaltatott monológja, mikor Anna a szíve alatt rúgkapáló, szüle­tésre váró magzattal beszél. Ilyen a pattanásig feszült második fel­vonásban a lány büszke és értel­metlen hallgatása, majd a félelmes gátszakadás, amikor formátlan mondatokban, félszavakban előtör belőle a vád és kétségbeesés, a szinte állati önvédelem, ami képte­len óvatosságra és megalázkodásra. De ami Anna alakjában ilyen fel­tűnően jelentkezik,­­ jellemzi a többieket is, jellemzi az egész elő­adást. Karinthy ismeri és szereti Lágy­mányost. A kis ház — a dráma egyetlen színtere — amit elénk állít, igazi ház. Nemcsak falai, bútorai, ablakai, udvarra nyíló aj­tói vannak, de emlékeket is hor­doz, örömök, könnyek, ádáz vesze­kedések pecsétjeit viseli, része Buda­pestnek és távol fekszik a képes­lapok szép Budapestjétől, él, léleg­zik — és lebontásra vár majd. Ha az író ilyen valódi világot teremt, abban otthonosan és szabadon mozoghat a színész, tág teret kap a rendezői képzelet és szándék. Az író minden ellágyulása a legpará­nyibb szép, vagy esendő felett, haj­lama a groteszknek felmutatására s a kamaszos játékra is, aligha le­he­tet volna megértőbb, segítőbb társ­ra Major Tamásnál. Mintha valami láthatalan lépcső állana a színpad közepén s az emberek mindegyike ennek a lépcsőnek más-más fokán tartana. Bencsik, a mozdonyvezető és fia, Béla a ma, a bíró a holnap, Bencsikné a tegnapelőtt, Júlia, Ökrösné és Rózsa az ezer év hor­dozója. És sehol, egyetlen ponton sem véti el a rendező érzékeny vezénylőpálcája azt a pillanatot, amikor egy-egy mondat két lépcső­fokkal feljebb, majd egy kétségbe­­ejtően buta rezdülés ismét vissza, a lépcső legaljára vet vissza valakit, a mű legkisebb félhangját is tisz­tán és félreérthetetlenül tolmácsol­ja. Az első felv­onás , íróilag, szín­­padilag is pontos rajz, íme: ezek élnek, így élnek itt. A kis perpat­varban Júlia és Bencsikné között, Rózsa és Anna érkezésében a hét­köznapok egyhangúsága, rossz és nyomasztó levegője áramlik. De már vele együtt érkezik, pattan ki a dráma, az Annát kínzó titok, ami csakhamar valamennyi szereplő tit­kává és tragédiájává válik. Látszó­lag még csak ennyi: a három nő s a bába szövetkezik a tiltott műtét­re, Rózsa Elemér elsétál Anna könnyei mellett, Béla pedig sem­miről se tudva feltárja a lánynak a maga szerelmét. Itt még a színé­szek játékára is mintha fátyol borulna. Jönnek, mennek, átkozód­­nak, szeretnek, élik ezt a leghét­köznapibb életet. Bencsikné: Gobbi Hilda a családi élet derűjének és gondjainak szürke viselője. Júlia: Máté Erzsi az oly jól ismert közön­séges és hangos városszéli lány. Bencsik: Rajz János, a kitüntetett munkás, akiben ez a cím nem mint szüntelen emelkedettség, hanem mint pontosság, tisztaság, ember­ség jelentkezik. S a második felvonásban, mintha kinyílna a világ? Kinyílik, hogy meg­mutassa miféle szerkezet, milyen erők mozgatták idáig. Juliáék laká­sában helyszíni szemle folyik. A bíró kérdez, vádol, lejátszatja a gyilkos­ságot, az emberi lélek titkait kutatja. Szavai nyomán mindaz, ami eddig történt, magyarázatot és távlatot kap. Mindaz, ami történt s mindenki, akit eddig láttunk, új helyet foglal el, mert már nem a lágymányosi ud­var, de az egész mai magyar társa­dalom keretében jelent valami rosz­­szat, vagy jót, tűrhetetlent, vagy se­­gítségre várót. S ahogy az író hangja egyre erőteljesebben szól, úgy emel­kedik vele a színészi játék, kitárva az egyes alakok legbensejét. Ben­csikné nyugodt és joviális magatar­tásának romjai alól kibújik az elő­ítéletek, a sok éven át takargatott „bűn“ hálójában vergődő asszony. Júlia hétköznapi közönségessége is itt a dráma tetőfokán bemutatkozik: os­tobaság vagyok és szolgalelkűség, ponyvaregény és rossz slágerek, kis, buta haszonlesés vagyok, ezer év lelki restségét hordozom. És Anna is, aki Horthyt az utolsó magyar ki­rálynak tudja, Anna is vall magá­ról és szégyenkezünk: elfelejtkez­tünk róla, lehagytuk a mi életünk gyorsvonatáról. Ebben a második felvonásban éri el a dráma a legmagasabb hőfokát, hiszen itt az ellentétes erők már nemcsak árnyalatokban, de szemben­álló jellemek alakjában csapnak össze. De itt sem egyedül a bíró s a sztahanovista népi ülnök pozitív alakja jelenti az új erőket. Az áb­rázolásmód, a mi frázisainkat ember­telenül szajkózó másik ülnök lelep­lezése, az írói nyomozás humánuma ás pártos mérlegelése együtt a fel­vonás igazi hősével a bíróval — ez teszi világossá a harcos, a kommu­nista mondanivalót. S a színészi áb­rázolásban ugyanaz a pártosság és humánum, mint az írói módszerben. Milyen magasságokat ér el igazi pá­toszával és fojtott, kis gesztusaival Hobbi! Mély emberismeretből és em­­berszeretetből szőtte Benc­ikné kg­szebb jelenetét, a férjével valót, ahol Rajz Jánost nem dicséri semmi job­ban, minthogy méltó párjának bizo­nyul. Ő is, Máté Erzsi is tökéletesen különválasztja s mégis egységben­ tartja mindazt, ami szánni é­s mindazt, ami eltüntetni való az asz­­szony jellemében. S a bíró, aki sok­szor a riporter Karinthy szavait, de mindenkor az író legbensőbb tilta­kozását és jószándékát eleveníti meg. Sinkovits játékában egyszerre válik­­a mi igazunk szimbólumává és élő emberré, aki fáradt, türelmetlen is nagy is, köznapi is. A második felvonás szárnya­lása után a néző aggódik. Mi követ­kezik még? A két nő börtönben Anna a börtönnél börtönebb lakás­ban, szabadon, Bencsik élete össze­törve — elhangzott az ítélet, de hol a kibontakozás a tragédiából? S hi lesz, vajon nem lesz-e erőltetett giccses, vagy sematikus? Karinthy­nak ezt a veszélyt is sikerült elke­rülnie. Az élet — élet marad s a mi korunk törvényszerűsége sze­rint folyik tovább, nem vetve ki még egycsapásra az ezer éves szennyet Anna még majdnem befogadja Ró­zsát, akiről már tudja, hogy hitvány ember, dehát — fél egyedül. Béla: összetöri az anyja tragédiája s bár még szereti a lányt, ő sem lehet­­ „kivezető út” Anna számára. Persze nekik is szerepük van a megoldás­ban. A Rózsia Elemér piszkos jelle­mének s a Béla tisztességének, ső még Bencsik bácsi jogos haragjának és megvetésének is. A megoldást Júlia kisfiának váratlan betoppanása hozza, de nem ő jelenti. Mert az úz Anna, aki az öngyilkosság gondola­tával vívódik, már leszámolt az ed­digivel és annyit tud: így nem lehet tovább. Már csak egy valami, vagy valaki, már csak egy szalmaszál kell ami az élethez visszasegíti s akkor nyilvánvaló: másként folytatja majd Lacika nem több és nem kevesebb ennél a szalmaszálnál. Valami, ami­ért „lenni” muszáj. De az, hogy Anna ezután élni fog, azt nem Lacika, de a saját tragédiája s az abbam­­meg­ismert emberek és emberi iggáágok­ adják neki. Hogy jól és okosan él­jen, ahhoz pedig újabb emberek é­s újabb igazságok kellenek még. Nincs happy end — egyáltalán nincs sem­minek sem vége. A többi a mi dol­gunk, nézőké, mai embereké, kom­munistáké. Az egész műnek a harmadik felvonásban kicsendülő nagy igaz­ságát csak néhány kisebb mozzanat zavarja meg. A lágymányosi kis ház udvarára az író beereszt néhány „idegent“ is, akik arra hívatottak, hogy valamely gondolatot aláhúz­zanak, de hatásukban az ellenkezőt hozzák. Ilyen elsősorban a két kol­dus, akik valami rosszul értelmezett shakespearei hagyományból ez ezer­éves hangulatot akarják kifejezni. Ilyen — fordított előjellel — a védő­nő is. Ugyancsak szándékolt a festő­­nő-karrikatúra, aki a harmadik fel­vonásban okoz néhány zavaró per­cet. (Az sem véletlen, hogy ezekkel a betétszerű figurákkal a színészek sem tudnak mit kezdeni. Baló Ele­mér Dosztojevszkijt játszik, Raksá­­nyi néhol a III. Richá­rd-beli szere­pét, Csernus Marianne egy sema­tikus színművet, Orbán Viola Vidám Színpadot. Ahol Karinthy hűtlen önmagához, ott a színészek sem le­hetnek Karinthy-figurák.) A drámá­ban szerves részt jelentő Rózsáné — Olty Magda — alakja sem sikerült teljesen. Író és rendező itt egyaránt bizonytalanná vált. Rózsáné először is — nem Rózsa felesége. Valami más réteget, más gondolkodásmódot képvisel. Nem hisszük el az együtt­élt nyolc évet Aztán egy sor logi­kátlanság zavar: ha már régóta fél­tékeny a lányra, mért lepődik meg, hogy a gyerek az urától való? Ha olyan nemes, mint amilyennek a végén látszik, mért tesz névtelen fel­jelentést? Ezeket a hibákat érdemes lenne eltüntetni. Olyan igényes, igaz alkotás, mint ez a dráma, miért vi­seljen ilyen foltokat? Dicsérje író és színház nagyszerű együttműködését, hogy külön mon­danivaló az előadásról alig maradt. De azért írni kell (és voltaképpen hosszabban is kéne) Tarsoly Elemér­ről, aki rokonszenvesen s különös­képpen az első felvonás közepétől őszinte, megejtő kamasz-emberség­gel játssza Bélát, Sittkey Irénről, aki a szíve helyén sillabuszt viselő típus­ról rajzol hiteles emberi képet. Básthy Lajosról, aki a szokatlan szerepben sok kitűnő megfigyelést és humorral párosult jellemrajzot mutat fel. Végül és nem utolsósor­ban Ladomerszky Margitról, aki a bába félelmes alakját gyűlöletesen és nevetségesen formálta meg. Varga Mátyás díszletei valódisá­gukkal vesznek részt a játékban, mely a tíz év győzelmét hirdeti az ezer felett. Máriássy Judit Földeák János Mintha szívemet ojtanák Második éve, hogy meghalt az anyám­, de csak most mondták meg nekem, hogy micsoda gondok zaklatták szegényt, micsoda szurkos félelem fogta még a szabad tíz évünkben is: még mindig féltett engemet s jobban, szorongóbban, mint félte előbb nyomasztó esztendőimet. S nekem nem szólt soha a tíz év alatt. Igaz, szabdosott szerteszét a párt és nép dolga, alkalma kevés volt, megmondani kételyét s amit meg én vettem észre, ha velünk töltött el egy-egy félnapot, csak korának tudtam: nem könnyű leher, amit hetvenhét év rakott.­­. Nem győzte le gondját az a szeretet sem, mely övezte mindenütt fiáért, értem s ha dicsértek neki, az örömébe könny vegyült; ha gyűlést tartottam, s a lelkesedés a szívéig is eljutott, népbiztos nagybátyám sorsáról beszélt, vagy még annyit se­m hallgatott. Mikor autó vitt, és hordott haza s új lakásunkat nézte meg, fél szóval se mondta ki: vigyázz, fiam­­, erre is csak most döbbenek; vezérigazgató voltam is alig hitte, emlékszem, két fiunk játékába merült, s nézte szótlanul ha sánlított az asztalunk. Így élt még mellettem tíz esztendeig, az el nem foszló félelem görcsétől szenvedve, így, hallgatagon, és remegve az életem alakulásán, egy szó intést se adott, menyével is csak úgy beszélt, mintha nem is változtattuk volna meg a világunk szerkezetét. S mindezt most tudtam meg, halála után. Bolygat a lelkiismeret és szégyenkezés is, anyám nyugtalan napjaiért — hogy éveket verekedtünk végig (bírjon új hazát végre a tiport, régi nép), de győzelmünk mégis hitetlen hagyott egy hitre szomjas nénikét.,, Utolsó percéig mart a félelem, hátha életem összedül s mint egykor öccsére, a nagybátyámra: egyszer majd rám is sor kerül, mert jöhetnek még, mint akkor, az urak... Szegény szülőm, már nincs belül e feszült világban, de szeretete ma is véd, rendületlenül, s jobban, önzőbben, mint halála előtt, jobban tudom, hogy mért legyek a múlt ügyésze és munkások fia s jóvátevő is, ha tévedek — hogy ne éljek árván, érte harcolok: mintha szívemet ojtanák elszánt nemzedékem új harcaihoz a riadt lelkű jóanyák. Musza Dzsalil 1­844 elején a moabiti fegyházból kivégzésre kísértek néhány foglyot Plötzensee-be, ahol a német-fasiszta hóhérok vér­fürdőt rendeztek: ott pusztult el Musza Dzsalil szovjet-tatár költő — a nép, a párt, a költészet, az élet szerelmese. A szegényparaszt-családból származó fiú tizenhárom éves korában vitte fel első verseit egy katonaújság szerkesztőségébe, s a polgárháború után ugyanott kapott munkát: kéziratokat másolt, majd verseket írt és egyetemi tanulmányairól álmodozott. Sikerült is elvégeznie a moszkvai egyetem irodalom szakát és már 17 éves korában megjelent első verseskötete. A harmincas években indult meg alkotómunkában gazdag életének legsikeresebb időszaka. Játszották színdarabjait, legszebb versei iskolai tankönyvekben is megjelentek, dalszövegeit a rádióból közvetítették, énekelték. Ma is játsszák az Aranyhajú című operát, amelynek szövegkönyvét ő írta. Elbeszélőkölteménybe kezdett, anyagot gyűjtött nagy történelmi regényéhez... s ekkor kitört a háború. Nemsokára fogságba esett... A fasiszták fogságában, a koncentrációs táborban, földalatti antifasiszta sejteket hozott létre, szökéseket tervezett és verseket írt, hogy erőt öntsön az elgyötört foglyokba. A Gestapo letiporta az illegális szervezetet, de a költőt még nem végezték ki, előbb kapcsolatait akarták kicsikarni belőle. Berlinbe vitték, a moabiti fegyházba. A szörnyű kínzások nem törték meg — hallgatott. S mert hallgatott és nem árulta el társait, kivégezték. Nemrég jelent meg orosz nyelven a börtönverseit tartalmazó kötet. Ebből közöljük az alábbi verset. ÚJÉVI JÓKÍVÁNSÁG andre J.-nak* Itt nincs bor, hát ital helyébe Hajtsuk fel könnyeink borát! Töltsünk, jó bőven van belőle. Szívünk vad tűzzel járja át. Talán a sós, a kesernyés könny Meggyógyítja szívünk sebét, Töltsünk! A bánat elköszönjön S vele a negyvenhármas év. Te is tűnj, börtön ősz szakálla! A napvilágtól messze zárva Soká volt pince lakhelyem. Nos, búcsúzzunk! A boldogságra­­Ürítem most a serlegem. Legyen forró örömben részünk Legyen gyötrelmünkből elég! A pusztulásból mit se kér­ni, Nem óhajtunk mi látni vért. Majd újra láncok nélkül élünk, Szemünkben öröm könnye ég, Hadd hozza meg vidám új évünk Szabadságunk szép ünnepét. Elmúlik lázas köhögésünk, Lesz gyógysugár, mely felhevít, S barátainkkal, mikor győzünk, Az új esztendő egyesít! (1943. december 31.) Fordította: Pető Miklós * André Timmerman, belga partizán, a költő cellatársa volt a moabiti fegy­­házban. »«••Hí­N Hír

Next