Élet és Irodalom, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1960-11-18 / 47. szám - Vajda György Mihály: Pillantás a hídról • színikritika • Arthur Miller drámája a Madách Színházban, rendező Ádám Ottó (9. oldal) - Kürti László: Csehov-novella filmen • filmkritika • Joszif Hejfic: A kutyás hölgy (9. oldal) - Simon István: A juss • vers (9. oldal) - Kassai Ferenc: Dunapart 1944 • vers (9. oldal) - Tornai József: Napos szívűek • vers (9. oldal)

Meg a fülünkben CSENG Miller tavaly bemutatott darabjának, Az ügynök halálának végszava: „ Szabadok vagyunk! Szabadok ...” — mintegy gúnyul az egykori, vérrel kivívott szabadságra, amely napjaink Amerikájában puszta szólammá zsugorodott. E „szabadság” biztosítja a munkaadónak, hogy az utcára tehesse az elöregedett ügynököt, az ügynöknek pedig, hogy az életbiztosítási díj megszerzése érdekében fölakassza magát. De van a fájdalmas nyomatékkal emlegetett szónak más értelme is. Arthur Millert, az antik görög tragéddiaírók modern polgári pszichológián iskolázott amerikai tanítványát ez sem érdekli kevésbé. „Szabadok vagyunk” — zokogja az ügynök felesége, mert Willy Loman sohasem lehetett az, ami akart: önálló lény, aki felismeri és tudatosan követi élete szükségszerű célját. Az ember és a fölötte álló erők, a sors, amelyet nem tud legyőzni, s mely végül is beteljesedik rajta, akár ártatlan, akár bűnös: ez Miller drámaírásának a görög tragédiától örökölt alapproblémája. Egészen kézzelfogható módon Eddie Carbone tragédiájában fogalmazta meg. A Pillantás a hídról hőse egy nála erősebb szenvedély áldozata lesz, egy lélektelen, testi robotban töltött és perspektívátlan élet görcsös érzelmi kötődése hajtja a pusztulásba; legyőzhetetlen szerelem, amelyet neveltleánya, Catherine iránt érez. „Van munkád holnapra is?” — kérdi tőle társa, egy másik rakodómunkás. A távlat nélküli élet bizonytalanságában Eddie Carbone számára csak egy magánérzelembe való menekülés lehetősége tárulkozott a Brooklyn-híd ívei alatt, és ez lett a végzete. Megalkudni, lemondani élete legféltettebb kincséről nem tudott — a mind viharzóbb szenvedély hevében inkább elárulta becsületét, osztályát, véreit; az önmagával folytatott reménytelen küzdelemben tehetetlenül alul maradt, elbukott. Alakjában ezért van valami „fonák módra tiszta”, gyermekien őszinte és szánalomkeltő. Antik típusú tragikus hős, tragikus vétséggel, tragikus sorsszerűséggel a modern polgári realizmus hétköznapi, szürke környezetében. A DARAB CSELEKMÉNYÉNEK ÉS HŐSÉNEK ezt a társadalmi és lélektani sokrétűségét kellett a Madách Színház előadásának föltárnia, s hogy sikerült, az elsősorban az elmélyült rendezői munka, Ádám Ottó munkájának az eredménye. Az előadás a fegyelmezett összjáték ritka erényével ékeskedik, s ez a következetesen megvalósított rendezői elgondolást dicséri. A dráma egész szövedéke természetesen sokkal bonyolultabb, mint amennyit eddig kiemeltünk belőle, de mivel egyetlen központi hősre épül, rajta és az 5 alakjának helyes megformálásán múlik minden. Pécsi Sándor főleg Eddie fejlődésrajzában kiváló. Fokról fokra bontja ki előttünk az alak mindent elsöprő szenvedélyének elhatalmasodását, mindig éreztetve, de a tudatosság szintjére egészen sohasem emelve, még önmagának sem vallva meg, amit Beatrice, a felesége végül a szemébe mond. ..Te egészen mást akarsz, Eddie, és ő sohasem lehet a tied.” Pécsi alapjában véve magabiztos emberből indítja ki az alakot, azt a benyomást keltve a nézőben, hogy ha a két szicíliai rokon, Marco és Rodolpho nem jelentek volna meg a színen, talán el sem jutott volna Eddie drámája a tragikus végkifejletig. S ez helyes így: Eddie valóban azt hiszi, hogy Rodolphótól akarja megvédeni unokahúgát, pedig a két illegális bevándorló csak a sors eszköze. Akárki más akarta volna elvenni tőle a leányt, ugyanúgy kellett volna reagálnia. Pécsi derék, szorgalmas, tiszta életű munkásalakja így önmagában hordja a bukást: előbb csak magát áltatja, azután osztályárulásra hajtja a vére, s akkor már kénytelen hazudni a világnak is. De csalása átlátszó, hazudni nem tud igazán: „fonák módra tiszta” marad a becstelenségben, és Pécsinek ezt is kiválóan sikerült ábrázolnia — egyszerű eszközökkel a bonyolult alakhoz képest. Othello nemcsak féltékenységének lett az áldozata, hanem annak is, hogy színes bőrű volt a fehérek között, ez társadalmi létét bizonytalanná, önmagát eleve gyanakvóvá tette. Hogy azonban annyira pusztíthatott benne a szenvedély, abban szerepe volt déli vérmérsékletének is. Miller darabja is déliek, olaszok között játszódik, akik a nagyobb munkalehetőséget nyújtó Amerikában a maguk erkölcsei szerint élnek. Alakjai ezért éghetnek a görög drámák szenvedélyeinek hőfokán. Nem fertőzték meg őket New York polgárságának lazább erkölcsei. Világuk sziget, melynek alig látnak túl a partjain. Jellemző erre, hogy Eddie egy magashangú szőke férfit, (Rodolphót) azzal gyanúsíthat, hogy nem „normális”: vajon olyan ritkák Amerika szláv vagy germán eredetű lakosai között a szőke férfiak? Eddie árulása az osztályszolidaritás törvényét sértette meg, de Marco nemcsak mint proletár áll rajta bosszút, hanem a „vendetta” szellemében is. AZ EDDIE ÉLETÉHEZ TARTOZÓ NŐALAKOKAT az író kevésbé bonyolultan építette fel. Eddie, elhidegülése magtalan feleségétől már régi keletű, ugyanígy a két nő finom versengése a férfiért, amelyből a fiatalabb kerül ki győztesen. Míg Rodolpho fel nem tűnik, Catherine életében Eddie az egyetlen „férfi”. Szinte dicsekszik vele, hogy jobban ismeri még a feleségénél is. Beatrice-t megtörte és megfinomította a sokévi szenvedés. Házassága rendeződését Catherine távoztától reméli, s bár a nővére emlékéért nem érezteti vele, szeretné, ha nevelt leányuk minél hamarabb kikerülne a házból. Tolnay Klári (Beatrice) nagy érdeme, ahogy ezt az alapszituációt néhány árnyalatos hangsúllyal, mozdulattal, szemrebbenéssel mindjárt a darab elején föltárja a néző előtt. Decens játéka elsősorban az alak fájdalmas finomságát hangsúlyozza, helyesen érezteti, hogy ő a „vesztes”, és hogy tudja ezt. Catherine ártatlanul és öntudatlanul kacérkodik Eddie-vel, igényt tart rá, hogy lekösse, noha fogalma sincs róla, miféle tüzet gyújtott lángra benne. Szinte a szemünk láttára nő „bébiből” önállóságot igénylő nővé. Vass Éva érezteti e folyamatot, de a „bébi” szerepében könnyebben mozog. Amerikai jellegzetességeket nem visz Catherine alakjába, s annyiban igaza is van, hogy az ő elzárt-óvott, otthonhoz kötött életébe távolabbi környezetéből alig-alig juthatott el valami hatás, hacsak mégis az iskola útján nem. Ezen talán érdemes volna még gondolkoznia. Rodolpho bájos és tehetséges fiatalember, teli bátorsággal és életörömmel. Látszik rajta, hogy „vinné még valamire”, ha áttöri a bevándorlókkal szemben alkalmazott amerikai törvények védelmi övezetét. Az ő alakját vette körül az író a legtöbb fénnyel, bár a fény a többi szereplőhöz képest inkább csak a felületét világítja meg. Ő a diadalmas ellenfele a pusztulásba rohanó Eddie-nek, hiszen Marco egyéni élete — bár bosszút állt Eddie-n — derékba törött, rá börtön és kiutasítás vár, míg Rodolphóra reményteljes jövő és feltehető boldogság Catherine oldalán. Németh Lajos főiskolai hallgató mozgékony fiatalságánál fogva elsősorban az alak báját emelte ki, s egyébként is ura szerepének: szövegmondása csak a Catherine-nal való szerelmi kettősében volt bizonytalanabb. Játékában egyetlen tisztázatlan pontvan csupán, egyébként a darab „legamerikaibb” és legkétesebb helye is ez: a kettős csók, amelyet az ittas Eddie (közvetlenül a fiatalok első otthoni egyedülléte után) előbb nevelt lányának, azután vetélytársának ad. Itt a rendező nyilván nagyon nyomatékosan akarta hangsúlyozni Eddie-nek azt a szándékát, hogy megszégyenítse és Catherine előtt lehetetlenné tegye a fiút. Ennek következtében a néző a két csók érzelmi hevességét szinte egyformának, sőt egyféle minőségűnek is érzi, és ez zavart kelt benne nem Eddie szándékait, de indulatait illetően. A csók után Rodolpho szinte derékba törik, a karjával takarja a fejét, majdhogy megsemmisül. Holott a szerző utasítása szerint csak „megmerevednie” kellene, nem ennyire mélyen megszégyenülnie. A szerző így festi a szituációt: „Olyanok most, mint amikor két állat egymásnak esik, azután abbahagyja a civódást és mindegyik várja, mit kezd a másik.” A szerző szándéka szerint tehát Rodolpho megdöbben a váratlan támadástól, de nem veszti el az egyensúlyát. Nem csoda, ha Catherine habozás nélkül őmellé áll, és szembefordul Eddie-vel. De ha Rodolpho annyira megalázza magát, annyira megsemmisül, mint a színpadon látható, nemcsak Catherine ingadozás nélküli választását gyöngíti vele, hanem kétségeket támaszt a nézőben maga Rodolpho iránt: vajon nincsen-e Eddie-nek mégiscsak valami igaza? Az így felfogott színpadi helyzetből azt is logikusnak érezné az ember, ha Catherine most már Eddie-től is, Rodolphótól is menekülne. Mivel erről nincs szó, továbbra is Rodolphót szereti és Eddie házában marad, — lehet, hogy e ponton nem értettük meg a rendező szándékait, vagy másképpen értelmezzük Miller szövegét, mint ő. A DARAB PROBLEMATIKÁJA mindenesetre ilyen hiányos és rögtönzött vázlatban is elárulja, hogy a Pillantás a hídról nagyszabású és haladó szellemű amerikai író, de polgári szemléletű író proletárkörnyezetben játszódó műve. Környezetrajza hiteles, de nem részletezőbb annál a néhány vonásnál, ami a hitelesség megadásához okvetlenül szükséges. Szerkezetileg a darabot Alfieri ügyvéd, a narrátor szerepe köti össze. Az ő kommentárjai hidalják át a múló időt, s alakjának külön dramaturgiai érdekességet ad az, hogy időnként bekapcsolódik a cselekménybe is. Uray Tivadar elegánsan és érzelmesen játssza e szerepet, a szegények ügyvédjének szerepét, aki sokat látott az életből, szereti az embert és megbocsát neki. Vándor József, Andresz Vilmos, Frankovics Péter, Bay Gyula és Bakay Lajos alakításai, Jánosa Lajos díszletei, Mialkovszky Erzsébet jelmezei és nem utolsósorban Máthé Elek fordítása mind részesei az előadás sikerének, amelyet nem „jósolnunk” kell már, csak tényként megállapítanunk. Vajda György Mihály PILLANTÁS A HÍDRÓL Arthur Miller drámája a Madách Színházban Csehszlovák film Széles változatban is 10 éven alul nem ajánlott Bemutató november 24. A kutyás hölgy Megfilmesített Csehov-novella, ahol a megfilmesítést nagyon is szó szerint kell érteni: az eredeti művet valósággal mondatról-mondatra haladva változtatta képpé Joszif Hejfic, a forgatókönyvíró és rendező. Nemcsak a novella felépítéséhez és dialógusaihoz ragaszkodott, hanem szinte a legapróbb írói jelzésekhez is. Valóságos műfordítást végzett tehát, műfordítást abban az értelemben, hogy csak a film nyelvére végérvényesen át nem menthető nüanszokat hagyta el, vagy pótolta — végső esetben — eredeti betoldásokkal. Azt, ami a jó előadásban szinte hozott Csehov-drámákban mindjárt kezdetben megragadja és aztán végig fogva tartja az embert, sőt, többnyire a cselekmény hiányáért is kárpótlást nyújt, a várakozás, hiába lázongás és fáradt belenyugvás szelíd-borongós levegőjét itt is sikerült tökéletesen megteremteni, így ismerkedünk meg az elegáns tengerparti fürdőhely vendégeivel, a moszkvai társasági élettel, a vidéki város egyhangúságával és így állnak elénk — kitűnő művészek tolmácsolásában — az egyszerű kis történet szereplői: Gurov (Alekszej Batalov) és Anna Szergejevna (rja Szavvina). Mintha a Kukrinyikszi-együttesnek a novellához készített híres illusztrációi elevenednének meg, maszkban, mozdulatokban, a környezettel való kapcsolatukban olyan jellegzetesen csehoviak. Kiváltképp az asszony, a vidéki életbe be CSEHOV-NOVELLAFILMEN lennt, de a társasági élethez tapasztalatlan és szegletes, a csábításnak ellent nem álló, de aztán könnyesen mea culpázó kutyás hölgy ad teljes illúziót. Anna Szergejevna átlátszóan egyszerű lényét — szánakozva és kissé ironikusan — kívülről ábrázolta Csehov. Ugyanez történik a filmben is. Gurov viszont már bonyolultabb jellem és Csehov mindazt, amit erről tudni kell, elsősorban elmondja és nem cselekményben tárja elénk. Ezt a feladatot nem lehetett megoldani a rendkívüli hűséggel, amely a film oly sok erényét hozta létre. Ami Gurovról a megfilmesíthető cselekményben kiderül, nemcsak hogy igen kis része jellemének, hanem olykor még ellentétes is azzal, ami mélyebben van, s a novellából kitetszik, a filmből nem. Gurov így az eredetinél redukáltabb, nehézkesebb és józanabb jellemhez jut, aminek természetesen megvan aztán a maga dramaturgiai következménye: a hirtelen rátörő nagy szenvedélynek a jelentősége kisebbedik. Hejfic egy nagyobb betéttel próbált ezen segíteni, de Gurovnak és barátjának vendéglői beszélgetése, ahelyett hogy ellensúlyozná, még aláhúzza a jellemfestésnek ezt az egyoldalúságát A kutyás hölgy művészi erényeivel rászolgált a cannes-i kitüntetésre. De végeredményben még ez a film is újabb bizonyság amellett, hogy a klaszszikusokat nem műfordítói hűséggel, szó szerinti átültetéssel kell megfilmesíteni, hanem a mű szellemének és a film másfajta követelményének megfelelő újraalkotással. Ebben az esetben pedig, amikor a novella sehogy sem ad ki egy filmre elegendő cselekményt, méginkább hiányát érezzük az alaposabb írói-rendezői átdolgozásnak, esetleg más Csehovírások felhasználásával is. Akkor talán indokolt volna azoknak a kritikusoknak az eljárása is, akik — aránytalanul hosszan — eszmeileg méltatják a novellát és a belőle készült filmet és az egész Csehov-életműre érvényes értékelést mondják el ennél a vitathatatlanul szép, de sem művészi értékeiben, sem mondanivalójában nem Csehov kimagasló alkotásai közé tartozó novellának a filmváltozatánál. Joszif Hejfic szinte még azt is érzékeltetni tudja, hogy — Csehov szavaival — „ ... legalább egy félóra hallgatással telt el”. A filmben azonban ott kell hogy legyenek a cselekvés félórái is. — Csehov már ilyen — mondanák, akik nem látták az ugyancsak Csehovmű, az Anna a férje nyakán izgalmasan érdekes filmváltozatát. Ebben a vonatkozásban lehetett volna gazdagabb ez a film, mely művészi szépségeivel, hangulatával nyilván így is nagy tetszést arat majd a Csehovot kedvelők nagy táborában. KÜRTI LÁSZLÓ SIMON ISTVÁN: A juss Egy vágya van még, hogy én is örököljek az ősi jussból, ahogy ő örökölt. A szőlőből — ha nem is szántóföldet — rámíratott vagy nyolcszáz négyszögölt. Vén tőkék, körte-, alma- és barackfa a vagyonom és léces lugasok, hol a szorgalmas, mindentevő gazda metszett, kapált és ojtogatott spincelyuk, melyen szalma, nem is zsindely, a télen havas, nyáron zöld tető — — S a megkoplalt, a borjakból lett tandíj, hát az — mondtam — nem örökölhető?! A körtéket akarja, a csodás lé zamatát, a tőkék gyökereit, hogy később elmondhassam: az apámé volt, tőle kaptam, — mikor megkérdezik a gyümölcs titkát, a bor tüzét, — s örökké lássam kezét, arcát, a szép bajuszt. S hozzá mondhassam: szegény már a földé, de őutána maradt ez a juss. A föld az egyetlen hite még neki, kapocsnak is akarja — elfogadtam. A vesszőt már boldogan kötözgeti s nyugodt, hogy kisemmizve nem maradtam. Szegény, meggyötört nemzedék, öreg és sérves és halálra dolgozott, nem is várjátok, lesz-e köszönet, még fiaitokért van a gondotok. Nem is sejtik, míg lassan mind sírba száll, mily gazdagságot hagynak ránk végül, a mindent, a jövőt! S csak az a kár, hogy használati utasítás nélkül... KASSAI FERENC: Dunapart 1944 Holdsugarak szuronyairól néma rettegések hideg kövére kék cseppekben hull az este vére. Az utca elbújik csak a fal remeg. Fagyos tűzzel izzik a sötét. Gomolyog mint a füst hamvad az éjjel hamvad lány is tizenhat évvel mellében golyóval folyóval mellén. Éget a szégyen. Lángol a kő A Duna csontjai habbá olvadnak. Halomba gyűjtött kitört fogaknak sikoltó mosolyú fehérje a part... Tizenhat éves. Nem nőhet Egekig érő füst, Mardossa szemünk. Halála is csak tizenhat éves. Ifjú gyűlöletként megmarad velünk. TORNAI JÓZSEF: Napos színnek Csodálkozás nélkül vakon sarjadtam és kibújtam, de fejemen ott volt a vád, ott remegett a múltam. Szemétbányák és rothadó vágóhidak szaga ülepedett a rezeda vérmes ágaira. Micsoda éjszaka tiport, míg a vonatok késtek! Ott jöttem én a füst alatt, hogy egy törvényt megértsek Nem közutakon, buszokon, hanem olajmocsáron, hogy most is az elkorhadó foglyok csontvázát látom, a buborékos iszapot, a bűz alatti gázlót, így jutott el az üzenet, így értem el hozzátok. Most tudjátok már, ki vagyok most már kiálthatok, hogy egyedül, kint egyedül fáztam, mint a halott, hogy közétek, ti napos szívűek, haza jöttem és olvadt arcom föllobog a tékozló időben. AZ ÍRÓSZÖVETSÉG HÍREI Tudor Arghezi, állami díjas román költő, aki nemrég több napot töltött Magyarországon, levelet küldött Darvas Józsefnek, az írószövetség elnökének: „betegségem miatt kissé megkésve fejezem ki meghatott, lelkes köszönetemet azért a fogadtatásért, amely a magyar írók és az ön részéről várt rám, feledhetetlen benyomásokkal gazdagított. Az önök pályatársai szívélyessége folyókon, hegyeken át egy drága valóságot sugárzó, s forró barátságot tükröz, amely valahára eljutott népeink között a maga természetes kibontakozásához. Igaz, mély elismeréssel: Tudor Arghezi.” A több hete hazánkban vendégeskedő NDK-beli íróküldöttség — Erich Rachwitz, Werner Heiduczek és Eberhardt del Antonio — hétfőn búcsúlátogatást tett az írószövetségben Darvas József elnök üdvözlő szavai után a vendégek beszámoltak magyarországi élményeikről, majd a megjelent magyar írókkal hosszas baráti eszmecserét folytattak. ★ A Magyar Írók Szövetsége és a Magyar—Szovjet Baráti Társaság a hazánkban tartózkodó szovjet íróküldöttség tiszteletére szerdán délután irodalmi estet rendezett a Fészek Klubban. A műsorban — amelyben neves művészek léptek fel — közreműködött P. Martinov, Ny. Csukovszkij és V. Kozsevnyikov szovjet író is.