Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1961-02-17 / 7. szám - Bogáti Péter: A műveltség minőségéért. Magánvélemény sláger ügyben (5. oldal) - Ferenczy Béni: Rajz Bajor Giziről • kép (5. oldal)
A MŰVELTSÉG MINŐSÉGÉÉRT A szomszéd asztalnál fiatal pár ül, a fiú előtt konyakospohár, a lány a limonádé szalmaszálát rágja. Nem táncolnak, csak nézik a táncolókat, szótlanul, belefeledkezve a zenébe, de elkülönülve a ritmustól, az emberektől, a kisvilágtól. Mintha megkövültek volna. Innen oldalról látom, hogy az asztal alatt egymás kezét szorongatják, gyúrják, de még pillantást se váltanak. Azután a dobos ritmust cserél és a zongorista a mikrofon fölé hajol. A zene és a súrlódó cipőtalpak egybefonódó dallamára rásiklik a szöveg: „Az a tánc, amit veled jártam én... az a csók ott a parkett közepén... az a kép engem ma is kisér ...” És ekkor a szomszédos pár, mintha megütötték volna őket, megrándul, a szemük összeakad. Még mindig szó nélkül, felemelkednek és beolvadnak a táncosok közé. Körönként egyszer felbukkannak, összetapadva, most sem nézve egymásra, s mikor elhaladnak mellettem, csak a szájmozgásán látom, hogy a fiú a zongoristával együtt, a lány fülébe dúdolja ... „az a tánc, amit veled jártam én ...” Szelíd, józan fiúnak látszik, valószínűleg nem ütne, csak csodálkozna, ha legközelebbi elhaladtában mellettem, megállítanám és közölném vele, hogy az Új Magyar Lexikon frissen megjelent harmadik kötetének Jazz címszava eme fölényes sorokkal végződik: a jazz ,.elenyésző kivételektől eltekintve... divatos tánczenéjével, .sláger’dalaival a sekélyes ízlést szolgálja". Józan, higgadt fiúnak látszik, csupán vállat vonna és csodálkozva kérdezné: — Okosabbat nem tud mondani? Okosabbat? De hiszen ezek a lakonikus szavak többékevésbé közvéleményt fejeznek ki!- Közvéleményt? A „divatos tánczenére“ milliók táncolnak szívesen, a „slágerdalokat" milliók dúdolják tánc közben és munka közben, játék közben és séta közben, dúdolják és idézik, megtanulják és hivatkoznak rájuk. S ki áll velük szemben? Néhány akadékoskodó, aki elégedetlen a dalszövegekkel, alkalmi újságcikkek és ártalmatlan kabarétréfák. Meg a lexikon. A szakadék valóban feltűnően mély. Még ha nem vetném is egybe, hogy vékony, ezer példányban megjelenő verseskötettel tucathasábnyi kritika, méltatás is foglalkozik, akkor is elgondolkoztató, hogy a rendkívül széles körben és mély rétegekben ható tánczenével és táncdallal mindössze mérges, de csekélyhatású glosszácskák porolnék, s azok sem tesznek többet szóvá, mint néhány rossz rímet, sánta hasonlatot vagy a szerzők jövedelmét. De a dolog lényegéről — legalábbis elérhető közelben — néhány, hosszabb-rövidebb, s vitatható értékű lexikális beszámolónál többet nem találtam. Ezekből megtudhattam, hogyan fejlődött ki az amerikai négerek énekéből és táncából a jazz, hogyan győzte le a századforduló után a keringő háromnegyedes taktusát a páros ütemek különböző variációja. hogyan kerekedett Srauss fölé John Philip Sousa — de semmit sem arról, hogy miért történt mindez? Melyek voltak azok a társadalmi erők, kulturális indítékok, amelyek különösen az első világháború után, a társasági táncot tömegméretű nyilvános szórakozássá tették az egész világon, amelyek a jazz extatikus ritmusát elfogadtatták és a belőle következő kétségtelen erotikus tendenciákat mondhatni, szalonképessé nyilvánították? És végül, mi az oka és jelentősége annak, hogy a tánczenében mind nagyobb teret és hangsúlyt kap az énekkíséret, a dalszöveg? Pedig mindezek ma oly tömegesen jelennek meg, olyan nagy a tömeghatásuk, hogy alig hiszem túlzásnak, ha bizonyos, nem is csekély társadalomformáló erőt tulajdonítunk nekik. Ha pedig így van, akkor szocialista viszonyok között semmiképpen sem szabad megelégedni mérges, de felületes és hatástalan ráolvasásokkal, vagy arisztokratikus, ajkbiggyesztő vállonveregetéssel, amelynek máskülönben minden jó szándéka mellett — kifejezője az idézett lexikon-vélemény is. — ebben a vonatkozásban — most nem a követelményeket, hanem a meglevőket sorolom és az kétségtelenül az elmondottakat igazolja, legalábbis mennyiségileg. S hozzátenném azért, hogy a táncdal ravasz műfaj, zenéjével leveszi a lábáról azt is, aki értelme„Nem az fáj, amit mondtál, az fáj, ahogy mondtad..." — Amikor a mikrofonhang ezt búgja, szavaival, mintha csak az ellene támadók kórusát internálná, az is elsősorban a dalszövegek külsődleges jegyeit teszi szóvá, még akkor is, ha látszatra tartalmi kérdéseket bolygat. Mert meggyőződésem szerint, a táncdal alapjában nem azzal szolgálja a Lexikon emlegette „sekélyes ízlést", hogy a pesti nőket szebbnek tartja, mint a párizsiakat (Bár...! — ahogy Pesten mondják), nem is azzal, hogy kép- és rímfantáziája megreked az „arcod napfényre gyúl, ajkad ajkamra hull“ — típusú közhelyeknél. A dalszövegben, ha van benne társadalom-ellenes, csak másodlagosan a forma, elsősorban mindig a szándékolt, vagy szándéktalan demoralizáló tartalom az. A bárgyúság és az alacsony színvonal mindig ártalmas, de legártalmasabb az a tartalom, amely egyértelműen negatív irányba befolyásolhatja hallgatóját. Néhány esztendővel ezelőtt egyik napilapban erélyes glossza támadta meg az akkor slágerré sikeredő „Ahogy lesz, úgy lesz” refrénű táncdalt. A szövegíró energikusan tiltakozott, arra hivatkozva, hogy ő nem tett egyebet, mint szó szerint lefordította az idegennyelvű eredetit. S ezzel már felmentve érezte magát mindennemű felelősség alól. Nem bukkant fel benne, hogy mit fordított le, nem bukkant fel benne, hogy ha csak egyetlen lány, megfogadja a szövegben foglalt cinikus tanácsokat, akkor — egyelőretörvényileg nem, de morálisan mindenképpen — et kellyel elutasítja az érzelmi sablont: láttam már dúslelkű ifjú lírikust ugyancsak elandalodni a táncparketten a „Te vagy a fény ...” melódiájára és — tetszik, nem tetszik — szövegére is. Pedig írt ő már jó egynéhány remek szerelmesverset, felelőssé tenni, őt kell elítélni. Márpedig az elmondottakból talán kiderül, hogy a sláger nemcsak fülbe, hanem az agyba is bemászik és fészket rak magának. Minden olvasó könnyen statisztikát készíthet, naponta hány helyen és alkalommal (a rádiótól, a házi lemezjátszókon és magánókön át a nyilvános tánchelyekig) van alkalma és módja a táncdalnak arra, hogy világszemléletet alakítson, vagy legalábbis részt vegyen kialakításában! Amilyen ostobaság volt a traktort, a gépet, munkaversenyt stb. belegyömöszölni a merőben más megközelítést kívánó táncdalba, legalább annyira, sőt, még fokozottabban ártalmas azt hirdetni, hogy a boldogság egyetlen kritériuma például a saját autó (mert hogy ilyen sláger is volt). Még a huliganizmusnak, mint mentalitásnak a megjelenésére is akadt példa a közelmúlt slágereiben. Rendkívül fülbemászó dallam és ügyesen megfogalmazott szöveg segítette a dalocskát, amelynek ellentmondást nem tűrő agresszivitással intonált refrénje az volt, hogy „Minél előbb, annál jobb, én már tovább nem várok!" Nő énekelte és sokáig egyértelmű kétértelműséggel kerülte, hogy mi is az, amit úgy sürget. A végefelé elárulta, hogy azt követeli: kérjék fel táncra, majd pedig, hogy csókolják meg. A szöveg és a dallam támadó éle, kifejezetten ösztönös indulati motivációja, s mindez ráadásul nő szájába adva, szinte prototípusává tette a dalocskát annak, ami ellen mi az ifjúság moralitása, érzelmi gazdagítása nevében küzdünk, punctum saliensét, mégsem kerülhetem meg. Azt a közkeletű óhajt, hogy a slágerek értéke csak akkor lesz kielégítő, ha mesteremberek helyett költők írják — ilyenformán nem tartom helyénvalónak. Már csak azért sem, mert váltig azt tartom, hogy a dalszöveg nem műalkotás, hanem gyorsan romló tömegcikk. A költő pedig — ha valóban költő — különös teremtmény, aki nem egykönynyen cseréli fel a halhatatlanságot a magasabb jövedelemre és inkább lakik a Parnasszuson, mint a Rózsadombon. De ha mégis rászánja magát a múlandó táncdalköltészetre (vigyázat, táncdalról beszélek és nem a sanzonról!), a feladat monotóniája, az iparág telhetetlen étvágya előbb-utóbb menthetetlenül mesteremberré szürkítené. Egy-egy kirándulásra, költői melléktermékként azonban egyáltalán nincs kizárva a próbálkozásnak sem a lehetősége, sem a sikere — legalábbis elméletben. Gyakorlatban már inkább. Naivitás volna ugyanis azt hinni, hogy a műfaj iparosai nem védik görcsösen érdekű vezetőiket. Még akkor is, ha alkalmanként ez nehezen bizonyítható, mert a védőállások fölöttébb jól vannak álcázva. A zeneszerző természetesen gyakran kinyilvánítja óhaját, hogy bárha jobb, színvonalasabb szöveghez juthatna, de ha a járatlan költő nekibuzdul, akkor természetesen elismerik költészetét, de kiemelik járatlanságát. Ami ráadásul lehet igaz is, csupán leküzdése aligha kívánna nagyobb erőfeszítéseket — kellő segítség mellett. S ez az, ami konzekvensen elmarad. A kifogások mellesleg néha túlságosan is átlátszóak. Többnyire a prozódiai nehézségeket tolják előtérbe, s arra hivatkoznak, hogy a magyar nyelv elsőszótag-hangsúlya kibékíthetetlen ellentétben van a szinkópa 2—4 negyedes ütemhangsúlyával. Eltekintve attól, hogy ha a magyar nyelv diadalmaskodni tudott az időmértékes verselésen, talán megbirkózik a szinkópa bonyodalmaival is, gondolom, ,jobb költőink" is megfejtenék azokat a prozódiai rejtélyeket, amelyeket dalszövegíróink a tények tanúsága szerint a maguk üdvösségére már megoldottak. Sok zeneszerző huszadrangú ügynek tartja, hogy mit tartalmaz az a szöveg, amelyre, vagy amelyhez zenét szerez. Nekik csak az a fontos, hogy „valami” hordozza a muzsikát, mert nem a szövegtől, hanem a dallamtól és ritmustól függ, hogy a számból sláger lesz-e, vagy sem. Valóban, igaz az, hogy a legtöbb esetben a zene „dobja féi’” a számot — de ez a szám egyszersmind a szöveg is. A legtöbb sláger-vers zene nélkül menten elárulja ostobaságát, viszont éppen a zene az, ami a különben bárgyú — és gyakran nevetséges — szövegnek érzelmi telítettséget ad és ezzel az emocionális hitelesség látszatát kölcsönzi. Nyilvánvaló tehát, hogy amelyik zeneszerző „vakszövegnek” tekint minden dalszöveget, enyhén szólva, nem áll hivatása magaslatán. Hivatást írok, mert ez már több, mint szakmai, ez már morális kérdés: a zeneszerző erkölcsileg felelős a kottájára nyomott, a zenéjére énekelt szövegért is. Táncdal és világszemlélet Ferenczy Béni rajza Bajor Giziről Egy szó, amit csak utána kell mondani. A táncdal technikai bábui bizonyára a mikrofon és a hangosfilm voltak. Az előbbi lehetővé tette, hogy egy átlagos hangerejű énekes felülkerekedjék a rikoltozó fúvószenekarokon, a táncolók lármáján és hangjával nagy, de rossz akusztikájú helyiségeket is betöltsön. Az utóbbi pedig első éveiben tobzódott a hanglehetőségekben és a zene mellé odahalmozta az éneket is. A táncdal műfaji indítéka valószínűleg a jazz fokozott — és gyakran nagyon bonyolult — ritmikája volt: a tagolt, versbe, idő- és hangsúlymértékre szedett, a szinkópához alkalmazkodó (s erre az angol nyelv nagyon alkalmas) szöveg megkönnyítette a táncosoknak, hogy tartani tudják a lépést, a sokszor nehéz figurákat. Ráadásul az énekelt dallam és ritmus köztudomásúan könnyebben megjegyezhető. A táncdal társadalmi indítéka viszont szinte minden kétséget kizáróan abban van, hogy mindenkor kész, könnyen alkalmazható sablonmankókat nyújt azoknak, akik érzelmeiket nehezen, vagy egyáltalában nem tudják kifejezni. Egyszerű példára lefordítva ezt, hadd idézzem vissza az említett táncospárt. Átlagemberek, egészséges értelemmel, érzékekkel és érzelmekkel is. Csupán ezeknek az érzelmeknek a kifejezésekor kerülnek bajba: részben szegényes szókincsük, részben tapasztalatlanságuk, s számos érthető gátlás együttesen akadályozza őket abban, hogy kifejezzék, mit éreznek egymás iránt. Ezért csak ülnek és szavak helyett egymás kezét szorongatják. S ekkor a táncdal segítségükre siet, felidéz egy pillanatot, egy röpke csókot, amelyet a zene eloldozó hangulatában, s a cinkos félhomályban váltottak. Az emlékezetbe idézéssel a dal ugyanazt az emóciót kelti fel, amelyet az emlék az én szerelmespáromból is kiváltott — mire feloldódnak a mozdulatlanság görcséből és elsodródnak a táncban. Hogy azután a szóban forgó táncdal tanácsát —, mert a következetes slágerből ez sem hiányozhat — megfogadják-e, s egymáséi lesznek (ha még nem voltak), vagy pedig sem, erről nem referálhatok. Csupán azért hivatkoztam rájuk, mert nincsenek egyedül, nagyon, nagyon sokan vannak, akik rezonálnak a táncparketten esett csókra és akik nem feledik, hogy „Különös éjszaka volt... néztük a vizet... és mindkettőnk csak egy szóra várt...” A dalszövegíró segítségükre sietett és kimondta helyettük. Nekik már csak ismételniük kellett. És nagyon szeretném hangsúlyozni mindazok előtt, akik szellemi fölényük szókincsében könnyen ítélkeznek, ne nézzék le szerelmespáromat, mert akkor velük együtt tíz- és százezernyi szerelmespárt néznek le, akiknek nálunk egyelőre nagy szükségük van érzelmi mankókra, mert maguk nem tudják még önmagukat kifejezni. Persze, nemcsak a szókincs szűkössége teszi ezt. Az érzelmek sem valami differenciáltak abban a lélekben, amely megelégszik a többnyire gyatra közhelyekkel, sőt, kap utánuk, annál szebbnek, kielégítőbbnek találva őket, minél kispolgáribbak. De én Védelmet a táncdalnak! Jogos jelszó, jogos követelés ez. Védelmet, mindenekelőtt a lebecsülés ellen, amely egyformán nyilatkozik meg azok részéről, akik hajlamosak feledni társadalmi funkcióját és mindössze a „sekélyes ízlés kiszolgálójának” tartják, s azok részéről, akik ugyancsak feledve társadalmi felelősségüiket, megfontolás nélkül, a szocialista erkölcs igényeit sutba vágva gyártják a hazug, cinizmusra, nyers ösztönkiélésre tanító dalszövegeiket. A védelem feltételeihez és lehetőségeihez azonban ismernünk kell határait, közöttük azt az egyszerű tényt, hogy a táncdal sem tartalmi, sem formai értékében nem kelhet sohasem versenyre a költészettel. Sokféle oka van ennek, közöttük legkézenfekvőbb a táncdal tiszavirágnyi élettartama. A sláger nem egyedi értékű és érvényű mű, hanem tömeges közszükségleti cikk, amely sikere szerint növekvő igénybevételnek van kitéve, ami viszont sietteti elhasználódását. Ebből következően a slágerrel szemben nem támaszthatunk művészi igényeket legfeljebb minőségieket. Nem kívánhatjuk, hogy remekmű legyen, vers, de ragaszkodhatunk ahhoz, hogy ne legyen selejtes áru, mint egy lyukas vödör. Ha valóban javítani akarunk a dalszövegek jelenlegi minőségén, akkor — egyelőre — viszonylag szerényeknek, de reálisaknak kell lennünk. A lehetőségekhez mérten száműzni kell belőlük a feltűnően rossz rímeket, a sánta, értelmetlen hasonlatokat, a mind jobban beszivárgó rassz-kifejezéseket, de mindenekelőtt eszmei, erkölcsi tisztaságukra kell vigyázni. Ne szóljon a sláger munkaversenyről, daloljon csak a szerelemről, de a tiszta szerelemről. A „légy enyém“ fizikai indokolásának fő motívumát szorítsa ki az emberi, lelki tartalom. A szöveg ne az erotikus ösztönök és indulatok leplezetlen kikiáltója, sőt, gyakran buzdítója legyen, hanem mindannak a mélyebb, magvasabb érzelemnek és viszonylatnak, amely férfi és nő között a slágerirodalom minden eddigi erőfeszítése ellenére is létrejön, szerezve majd annyi boldogságot nekik, mint amennyi keserűséget és kiábrándulást szereztek már némely ösztönslágerek a dallamtól elgyengült és a szövegtől felbiztatott áldozataiknak. Elismerem azt is, hogy válást, szakítást „lebonyolító” szomorú táncdalok azért vannak többségben a vidám ellenében, mert a „konfliktus-törvény” még itt is érvényesül, s a bánatot nehezebb spontán, és könnyebb segítséggel kifejezni, mint az örömöt. Remiképpen sem tudom azonban elfogadni e bánetos-kesergő táncdalok többségének primitív individualizmusát, szembenállását, vagy legalábbis elkülönülését a közösségtől. Ha valakit elhagynak, az következésképpen egyedül marad — de nem feltétlenül magányosan. Márpedig e dalokban a magánvelmény helyenként már társadalom-ellenes érvényűvé nő. S ez megint csak nehezen egyeztethető össze a szocialista társadalom erkölcsi, esztétikai normáival. Jó volna, ha a dalszövegek írói ezt is tudomásul vennék. Ne legyen selejtes áru Akik a dalszövegeket írják Ezzel elérkeztem a szöveg igen érzékeny pontjához Bár, írók személyéhez — a kérdés az eddigiekből kiderülhet, talán legtöbbet pertraktált, s nem ebben látom az ügy - j- Mit kellene tenni? A minimális program tehát szerintem ennyi: fokozottabban őrizni a dalszövegek eszmei tisztaságát és morális igényességét. Védeni az idegen cinizmus és a hazai kispolgáriság válfajától. Az „őrzés" feladata részben az alkotókra, de részben az illetékes állami szervekre hárul, például arra a bizottságra, amely a táncdalokat elbírálja, de — tudomásom szerint — inkább zenei, mint szöveg-igények szerint. Legalábbis a bizottság összetétele erre mutat. Ugyancsak állami feladat az érdekszövetségek megtörése, illetve potenciájuk csökkentése — erre a legjószándékúbb költő sem képes egyedül. A megoldásnak pedig intézményesnek kell lennie, s nem alkalminak, mint például a lezajlott pályázatok, amelyeknek prócrhatása alig több a szenteltvíznél. A konkrét formák túlnőnek e gondolatsor lehetőségein, amely nem lép fel messzehatóbb igénnyel, mint azzal a kísérlettel, hogy felhívja a figyelmet a tánczene és a táncdal oly gyakran lebecsült, vagy észre nem vett társadalmi hatóerejére és számot vessen a reális lehetőségekkel. Nem tudok sem receptet, sem gyógymódot a táncdal betegségeire, legfeljebb mentségeket — a szomszéd asztalnál ülő fiatal pár javára. Megint táncolnak, ezúttal gyorsat és a lány dúdolja sugárzó arccal a hetyke refrént: „Mert húszéves vagyok!" S arra gondolok, hány, de hány dallal fogja még azonosítani magát, míg egyszer kérlelhetetlenül eljut a rezignált következtetéshez: „Nem az a font°s, hogy az ember hány éves, csak a szive legyen fiatal.. Amiben kétségtelenül van megszívlelendő közhely-igazság annak is aki táncdalt ír, és annak is aki lexikoncikket ír róla. BOGÁTI PÉTER