Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1961-02-17 / 7. szám - S. Gy.: „Rákóczi kesergője” Arany és Kodály gyűjtésében • reflexió • Vasárnapi Újság, 1. és 9. száma (4. oldal) - Szerdahelyi István: Utcakölykök | Szabad vers • vers (4. oldal) - Orosz János: Műteremben • kép (4. oldal)
„Rákóczi kesergője" ARANY ÉS KODÁLY GYŰJTÉSÉBEN A Vasárnapi Újság 1960. 1. és 9. számában izgalmas vita kerekedett a Rákóczi-nóta eredetéről. Az egyik hozzászóló, a volt nemzetőr hadnagy, Ruehied Miklós, a tájszavakat is gyűjtő gazdasági szakíró szerint az általa ismert „Rákóczi kesergője” népköltési termék. Igazolásul a dal szövegét is beküldte, de a Vasárnapi Újság szerkesztője nem merte közölni. A vitára Nagyszalontán is felügyeltek. Arany barátja, Rozvány György ismerte a „Rákóczi kesergőjét”. Arra is emlékezett, hogy 1848 előtt Kenéz Péter Arany Jánosnak is „tolla alá mondta”. Rozvány György nyomban magához kérette Kenéz Pétert, s mint annak idején Arany, ő is elénekeltette vele a „Rákóczi kesergőjét”. Közben mind a dallamot, mind a szöveget lejegyezte s nyomban fel is küldte a Vasárnapi Újságnak. 1861-ben Aranynak is szüksége volt a „Rákóczi kesergőjére”. Mivel, saját lejegyzését nem találta, sógorát Ercsey Sándort kérte, küldené el neki: Pest, nov. 29. 1861. Kedves öcsém! Oly tárgyban kereslek meg, mely a te ügyvédi foglalkozásodtól egy kissé elüt ugyan, de azért, remélem, szívesen teljesíted kérésemet. Él-e még Kenéz Péter uram? Hívasd el és juttasd eszébe, hogy ő a forradalom előtt vagy alatt egy Rákóczi-nótát diktált volt le nekem. Én most egy értekezéstírottt a magyar dalról... s szeretném ezt a nótát is felhasználni, de elvesztettem. Tudja bizonyosan könyv nélkül... Sehol sem jelent meg e dal, pedig nevezetes emléke a múlt századnak. Vedd rá, hogy diktálja le még egyszer s te írd le szokott pontosságoddal. Néhány nap alatt óhajtanám megkapni... Szerető sógorod Arany János Ercsey mindennap találkozott az akkori közjegyzővel, Rozvány Györggyel, s mivel tudhatott gyűjtéséről, sógora kérését neki továbbította. Rozvány harmadnapra már küldte is a „Rákóczi kesergője” szövegét, dallamát, a lejegyzés körülményeit megörökítő levelét s a Vasárnapi Újságnak küldött hozzászólása másolatát. A „Rákóczi kesergőjét” Arany János híven megőrizte. Miért nem került bele mégsem népdalgyűjteményébe? E kérdésre Kodály Zoltán felel a gyűjtemény hasonmás kiadását kísérő tanulmányában, jegyzeteiben (Arany János népdalgyűjteménye. Bp. 1952.). Szerinte Arany „nem gyűjtött, nem mások tudását vetette papírra, önmagába tekintett, azt jegyezte föl, ami benne éltgyűjteménye kizárólag személyes emlékein alapul. Az írásban kért és megkapott dalt — vagyis a „Rákóczi kesergőjét” — mert maga már nem tudta, nem vette fel gyűjteményébe.” Közzétételéről mégis személyesen gondoskodott. Thaly Kálmánra bízta, aki ..Adalékok a Thököly- és Rákóczikor irodalomtörténetéhez” (Bp. 1872.) c. munkájában közli a szöveget' s megemlékezik eredetéről: „...a rákóczi által hajdúi kiváltságokkal felruházott Nagy-Szalonta város tősgyökeres magyar lakossága őrizé meg ... Én ugyancsak Szalonta szülötte, koszorús költőnk, Arany János szívességéből közlöm, kinek mintegy tíz évvel ezelőtt onnan küldték be, öreg Kenéz Péter szalontai lakos... éneklése után leírva.’’ Amikor a Magyar Népköltési Gyűjtemény nagyszalontai kötetét 1917-re, Arany születése százados fordulójára előkészítették, Kodály Zoltánt kérték meg a dallamok lejegyzésére. Így kereste s találta meg azokat, akik a ,,Rákóczi kesergőjére” még emlékeztek. Egyikük, a 64 esztendős özv. Czégé Lajosné, született Kenéz Zsuzsanna éppen annak a Kenéz Péternek leánya volt, aki száz esztendővel ezelőtt a szalontai „császári és királyi” közjegyzői irodában énekelte azt a „Rákóczi kesergőjét”, melynek gyűjtését Arany János kezdte meg és Kodály Zoltán fejezte be. Íme, néhány sor Rozvány Györgynek Aranyhoz intézett leveléből: A Pesten közelebb öngyilkosság által elhunyt Nagy Lajos a múlt 1860-ik évben nálam írnok lévén, figyelmeztetett a Vasárnapi Ujság 1860-ik évi 9-ik számában a „Rákóczy induló” eredetéről Ruehied által a szerkesztőségnek megküldött — de nem közölhetett — induló versszakai aligha azok nem leendenek, melyeket Kenéz Péter városgazdakorában még 1848 előtt Neked tollad alá elmondott. Nagy Lajos, a megboldogult, mint minden nemzeti ügyért kegyelettel érező, nem nyugodott addig, míg Kenéz Péter uramat hozzám el nem hozta. Leültünk tehát hároman csász. kir. közjegyzői irodámban, és Kenéz Péter uram elkezdé a Rákóczy nótáját nekem tollam alá mondani, s azután hangjegyzés végett hegedűm húrfa alá énekelni. — ''niyvtsáros természeténél fogva jó ízűen mosolygott a dallam szépsége, s később a felett, hogy minő dologgal foglalkozunk a közjegyzői irodában. S. Gy. Orosz János: Műteremben (Folytatás a 3. oldalról) vagy valamelyik érsek körmenetet is rendezhetne tiszteletemre ... — A rendőrtanácsos megszakította a kihallgatást. Néhány héttel korábban (pár nappal letartóztatása előtt) Kun Béla az akkori Mária Terézia laktanyában beszélt a katonákhoz. Egy tiszt fegyvert fogott rá. Kunt néhány méter választotta el a merénylőtől, néhány másodperc a haláltól. Nem ugrott félre, nem kért segítséget, hanem rákiáltott a merénylőre: — Hallja, barátom, ha lőni akar, nyissa ki a závárzatot. Ennyit megtanulhatott volna a fronton! A merénylet elmaradt, Kun Bélát a katonák vállukra emelve vitték körül a kaszárnyán. Még csak egy epizód Kun Béla jellemzésére: A Magyar Tanácsköztársaság utolsó csatájában, Szolnokon, a hídon, amely körül az ütközet tombolt, fegyvertelenül állott a visszavonuló magyar katonák elé. — Vitézek, hol hagytátok a fegyvert? Az ellenség nem arra van, amerre mentek, az ellenség a híd túlsó oldalán áll. Előre! És a már elveszettnek látszó ütközet újra kezdődött. NEMRÉGIBEN jelentek meg azok a hivatalos okiratok, amelyek a szovjet nép önvédelmi harcának, a hároméves polgárháborúnak befejező szakaszát — a krími hadjáratot — mutatják meg, a harc problémáit, módszereit, eredményeit. A harcról és győzelemről kiadott jelentéseket ketten írták alá. Frunze, a Wrangel báró és az intervenciósok ellen harcoló hadsereg parancsnoka és Kun Béla, aki e hadseregnek komisszárja volt. Immár a Krimijén is beírta nevét a szabadságharc történetébe a mi Kun Bélánk. Bátor, eredményes, forradalmi tettekkel.* MÁR AZ ÖTVENEDIK esztendejéhez közeledett, de még mindig úgy érezte, hogy az igazi élet, az igazi harc előtte áll Az igazi, a legyőzhetetlen magyar proletárforradalom. A múltról csak ritkán beszélt, nagyon nehéz volt megszólaltatni. De a jövőről annál készségesebben, annál színesebben és meggyőzőbben. A Kommunista Internacionálé egyik nyaralójának kertjében nyáron nem ritkán gyűltünk össze esténként. A kert egyik sarkában tüzet raktunk, szalonnát sütni. Ez volt Kun Béla számára a legnagyszerűbb élvezet. A szalonnát ő darabolta fel és ő hegyezte ki a nyársakat, ő jelölte ki helyeinket és ellenőrizte, hogyan dolgozunk. Jaj volt annak, akinek szalonnájáról a tűzre csepegett a zsír! Szalonnasütés közben magánál tartotta azt a vörös dobozt, amelyben valódi szegedi Kotányi-paprika volt, de ebből csak azok kaptak egy°gy késhegynyit, akik a szalonnasütés igazi mestereinek b-izonyultak. Mikor a szalonnáta megvitattuk a kínai helyzetet, majd a németországit. Kun Béla elmagyarázta nekünk, tanítványainak a fasizmus lényegét és taktikáját és inkább önmagával, mint velünk vitatkozva, kereste a fasizmus elleni harc legjobb módszereit. A tűz már kialudt, de a hamu alatt még parázslott Kun hosszan, némán nézte a fejjelcsillámló parazsat. Most némán vitatkozott önmagával. Aztán megszólalt halkan, de határozottan: — Nem lesz könnyű, de megcsináljuk! — mondotta. Aztán ismét hosszan hallgatott. Végül újból megszólalt. És elmondotta nekünk (még nem egy tanú él, aki bizonyíthatja) Kun Béla 1935 nyarán elmondotta nekünk — a Magyar Népköztársaság történetét jobban ismerte akkor, az ötvenes évek nagyszerű harcainak lényegét, értelmét, mint mi, akik éljük. ★ HOSSZÚ: nagyon hosszú az út egy kis erdélyi falutól a világtörténelemig, az első Petőfi tanulmánytól az utolsó Petőfi tanulmányig, melyben egy forradalmi harcokban magasra nőtt, messzire látó igazi kommunista mutatott, Petőfiről szólva, utat nemcsak a magyar irodalomnak, hanem az egész magyar népnek. Kunról szólva, Arany Jánost kell idézni: „De hogy kövesse nyomdokát az ének?” — Történelem íróinkra vár a feladat végigjárni ezt a világító utat — az Értől az Óceánig. Akiknek szerencsénk volt hosszabb ideig az ő közvetlen irányítása alatt dolgozni, sokszor fölvetettük magunknak a kérdést: miben állt Kun Béla milliókat mozgató, irányító ereje? Nagyon egyszerű ember volt. Bár sem külsőségekben, sem sorsában semmi közös nem volt sem apóval, valószínűleg az egyszerűsége miatt én gyakran kísértésbe esem, hogy párhuzamot vonjak közöttük. Természetesen, közelebb fekvő lenne Kun és Kossuth között vonni párhuzamot. De ez sem könnyű. Kossuthot, akik hallgatták, szinte félistennek vélték, Kunról hallgatói főleg munkáshallgatói tudták, hogy közéjük tartozik, hogy hús a húsukból, vér a vérükből. Nemcsak hallgattak rá, de büszkék is voltak arra, hogy íme, ilyen magasra nőtt a magyar proletariátus egyik hűséges fia... Ez volt ereje „titka” — a néppel való azonosság —, és az, amit Lenintől tanult és amit soha, egy percre sem felejtett el. Kun kommunista politikus volt, de nemcsak a politika kérdései érdekelték, nemcsak a munkásmozgalom kérdései, nemcsak a gazdasági problémák, nemcsak a történelem és a filozófia, hanem minden, ami a világon történik. Nagyszerűen ismerte az ókori klaszszikusokat, a tizenkilencedik század kritikai-realista irodalmát és nagyszerűen ismerte az egész magyar irodalmat, nemcsak Petőfit és Adyt, nemcsak Arany Jánost és Vajda Jánost, nemcsak népdalainkat és népmeséinket, de a gályarabságra küldött prédikátorok énekeit és az új magyar irodalmat is , amely a proletárforradalom vérbefojtása után született Nagyon érdekelte, hogy mit olvas a munkás, az is, ki hogyan osztja be a jövedelmét, mit eszik, mivel szórakozik... Órákon át el tudott beszélgetni az Uraiból, vagy Szibériából Moszkvába jött munkásokkal, még hosszabban a magyar kommunistákkal, akik a börtönből szabadultak szovjet földre, vagy az illegális munkát megszakítva, utaztak oda. „Beszélgessünk egy kicsit” — mondotta és a kis beszélgetés este kezdődött és reggel sem ért véget, csak megszakadt. Osztrák lázadók, spanyol szabadságharcosok, réger, indiai és kínai elvtársak szívéhez is megtalálta az utat. Minden igazi harcosnak bizalma volt hozzá. Nem azzal nyerte meg a hozzáforduló egyszerű emberek bizalmát, hogy szónoklatokat intézett hozzájuk, vagy tanácsokat adott nekik. Nem! Sem ezt, sem azt nem tette. Hanem türelmesen, figyelmesen meghallgatta őket. Akármilyen bajuk, panaszuk, félelmük vagy kívánságuk volt, Kun végighallgatta a nem ritkán hosszúra nyúló szót. Nem nevette ki az együgyű beszédet sem, nem nézte le a naiv szót. Megértette, mindig megértette, hogy milyen nagy fájdalmak vannak az egyszerű szavak mögött és megértette, hogy milyen erős akarat növekszik a gyerekes reménységek méhében. Mikor azután megszólalt, nem a Kommunista Internacionálé egyik teoretikusa beszélt, hanem a szegény, sokat szenvedett, sokat csalódott magyar munkások és parasztok egyik sorstársa, egyik fegyvertársa. A legegyszerűbb szavakkal magyarázta el a legbonyolultabb kérdéseket és így találta meg az utat a legegyszerűbb ember szívéhez és gyújtott világot minden hallgatója agyában. Az utolsó, a felszabadító szót sohsem ő mondotta ki. Ő csak életre segítette ezt a szót. „Sokat, nagyon sokat tanultam” — mondotta egy-egy ilyen beszélgetés után.★ ISMÉT Arany Jánost idézem: „Emléket a hazám, mit adsz e sírra?” Szobor nem lehet olyan nagy, hogy méltó legyen hozzá. Várost nevezzünk el róla, vagy hegycsúcsot? Az ő neve messzebb világít, mint a legmagasabb hegycsúcsainkon gyújtott, legnagyobb tűz fénye, messzebb világít időben és térben. De mi megadtuk neki a legtöbbet, amit igazi forradalmár harcos kívánhat. Mindazt, ami ma Magyarországon történik, amit ma a magyar nép alkot pártunk vezetése alatt, arról ő nyilván így szólana: Ezt akartam, így akartam! — Nagyon gyakran próbálom elképzelni, hogy mit mondana ehhez vagy ahhoz. Sokat vitatkoztam erről önmagammal. És ma hittel vallom: minden nap százszor is azt mondaná, hogy igen és minden nap százszor is ezt mondaná, így akartam —, így reméltem. A hibáktól vagy fogyatékosságodtól nem rettenne vissza, eredményeink boldoggá tennék. — Igen, ezt akartam! És ezért a gyárakban, földeken és a bányákban, a könyvtárakban és laboratóriumokban, a kaszárnyákban és a nyomdákban, minden munkáskéznek minden mozdulata, a munkásosztály, a Magyar Szocialista Munkáspárt győzelmét, dicsőségét kovácsolva, az ő elmúlhatatlan dicsőségét m it hirdeti. Illés Béla 4 SZERDAHELYI ISTVÁN: Utcakölykök A szénnel firkált, torz gyermekábrák rosszarcú utcakölykökké válva lejönnek mind a házak faláról az italboltok s mozik sarkára; húsz fillért kérnek szerelmesektől, és fej vagy írást játszanak estig, mikor egymást a széndarabkákkal ismét a házak falára festik, újjá kell vakolnunk minden házat, s a régi falra többé nem találva újjászületnek, emberré válnak, s újjávakolva mennek a világba. Szabad vers Éjszaka, mikor a nehéz kobold is égreszáll a sokmillió ember mély lélegzetétől, hiszem, hogy mindegyik álmodik valamiről, s ilyenkor álmodja mindenki a legszebb álmát: sokan téglákról álmodnak, sokan cserepekről, az üvegesek nagy, láttató ablakokról, száz asztalos százféle terüljasztalkámról, van, ki egy lámpáról álmodik, s fényes az arca, van, ki egy kályháról álmodik, s meleg a szíve, van, ki egy ajtóról, és a lelke kitárul, tudom, hogy mindenki álmodik valamiről, s míg nézem a felszálló holdat, álmodom arról, hogy téglákból, ablakokból és cserepekből, mindeki álmából épül egy nagy ház egyszer, mindenki álmából egyformán mindenkinek, mert valamiről álmodik minden ember, legszebben álmodja mindenki a legszebb álmát, s kell mindenki álmában mindenki álma.