Élet és Irodalom, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-21 / 47. szám - Keserü Ilona: Erzsébet-híd • kép (1. oldal) - Granasztói Pál: A város ölében (1. oldal) - Bor Ambrus: Két híd között • vezércikk (1. oldal) - Hunyadi István: Tégy tanúságot • vers (1. oldal)
Lapokban olvastuk (7. oldal) Vita az elidegenedésről (12. oldal) Cseres Tibor: Meddig éljünk és hogyan? (12. oldal) GRANASZTÓI PÁL: A város ölében Elkészült valami, amiről mindenki tudja, érzi, hogy nagyon fontos és szép. Jobban mondva — újra elkészült, mert fél évszázad alatt kétszer kellett felépíteni. E kettős teljesítmény kötetet érdemelne, s talán egyszer lesz is egy ilyen kötet. Itt most csak arról lehet szó és csak sommásan, hogy miért oly fontos, miért oly szép. Budapest látképének — de még a belső városrészekben járókelők tudatának is — leglényegesebb elemei közé tartoznak a hidak. Nemcsak látni jó őket, hanem tudni is, hogy ott vannak, át lehet menni rajtuk. S már csak azért is a leglényegesebbek közé tartoznak, mert nem helyi hidak, mint a legtöbb városban, hanem nagyszabású, országos művek. Hiszen délre Dunaföldvárig, északra Esztergomig nincs újabb híd. S nem is csak éppen két partot kötnek össze, hanem az ország két, sőt kétféle felét: — a hegy-völgyes Dunántúlt és az itt kezdődő nagy alföldi rónaságot. Mégpedig a fővárosban, s annak is a közepén. Ez ad Budapesten a hidak ritmikus, nagyszabású, szinte méltóságteljes rendjének fokozott jelentőséget, fokozott dimenziót. S minden bizonnyal ez egyik alapja a látkép, az összkép szépségének. Sőt annak az érzésnek is, hogy itt valóban fővárost látunk. Valaha a Lánchíddal kezdődött, s az sem lehet véletlen, hogy délfelé részben lánchíd-szerű hidakkal folytatódott. Ezekben a hidakban, óriási, áttetsző, hárfaszerű alakzataikban van valami elpengő hullámos átmenet a Dunáig érő hegyoldalak és a túlparti síkság között. Talán ezért is tetszhetett sokaknak a lánchíd alakzat, ezért erőltették azt még a Szabadságodra is, holott nem függőhíd. S ezért is helyes, hogy az elpusztult Erzsébet-híd helyén újra ilyen, a régihez hasonló épült — nemcsak a megszokás, a hagyomány, hanem a látvány, s a hidak összképe miatt is. Mert a híd szépségének egyik alapja ez az összkép, s a fontosság, amit ez az összkép éreztet, mutat. Az tehát, hogy tagja egy sornak, akár egy oszlop a görög oszloprendnek. Voltaképpen óriási kapcsok, csatok rendszerének. A nagy hidakénak, amelyek együttesen kisebb s túlságosan sokat gúnyolt hibák ellenére — mégis csak a balparton a főutak rendszeréhez, a város fő szerkezetéhez, a jobbparton pedig völgyekhez, fontos átkelőhelyekhez igazodnak. Az Erzsébet-híd vékony ezüstös húrjaival olyan most, elkészültekor ebben az együttesben, mint zenekar hegedűse, hegedűse, aki éppen a fő szólamot játssza. Szép és fontos azonban önmagában is. Budapest belső látképében, a hagyományos városképben, az egykori híd megújulásaként megjelent az új, a huszadik századi technika csillogó, törékenynek tetsző, szinte légies fémvilága — valami olyan könnyedség, áttetszőség, lebegés, egyszersmind határozottság és keménység is —, amelyet itthon alig, s idebenn a város közepén eddig nem láthattunk. Az új híd szélesebb, teherbíróbb, fontosabb lett a réginél — hiszen most lesz csak igazán forgalma — s ugyanannyival könnyedebb is. Tálémi ezen lehet mérni, mennyit haladt a technika fél évszázada — megjárt olyasféle utat, mint valaha az építészet, míg átalakult a románból a gótikába. A híd átereszti, átszűri könnyed fátyola között Budapest — e meghökkentően, pazarul szép város — látképét, és — ami nem kevésbé fontos — róla is úgy láthatjuk majd a várost, mintha az ölében volnánk. Mert Budapestnek igazán a közepében ez a híd visz át, s a látványéban is. Méghozzá az ősi közepében, ami a keltáktól ered. Ezt érezni a hídon, látni róla. Hiszen a pesti hídfőjében római erőd rejlik s ott áll a Belváros kellős közepében a gótikus-barokk templom, a város egyik legkoraibb, legöszszetettebb épülete. A vadonatúj, modern híddal együtt mindez csaknem páratlan történelmi együttes! S mindezt most majd még jobban lehet érezni, látni, mint korábban, az akkori vaskosabb hídszerkezet mögül. De talán a legszebb az új híd azért, amiért már a régi is szép, sőt ritkaság volt: hogy egyetlen ívvel szökelli át a Dunát. Európa nagy folyamát. Nagyképűség, nekirugaszkodások nélkül, egyszerűen és könnyedén. A szépség érzete mélyen nyúlik az emberi lélekbe, s minden gyökerét talán sohasem lehet kibogozni, felfedezni. Itt most bizonyosan egyik gyökere az öröm, az a jóleső teljesítmény-érzés, hogy íme a nagy lépés sikerült. Átlépni az egyik partról, úgyszólván az egyik világból — a Gellért-hegy meredek, sziklás világából a másikba — a hívogató, tágas túloldaléba, s ilyen könynyen, egy ugrással, úgyszólván egy pillanat alatt. A lassan épült hídnak ez a pillanat, ennek megörökítése lett az időtlen értelme. Sikerérzést ad s emel rajtunk, mindnyájunkon, akik ezentúl mindennap láthatjuk, rajta átmehetünk. Jobbról és balról a hídfőkben is sok minden új s ott helyileg fontos készült, éppúgy korszerűen, mint maga a híd. Úgy adódott é s nem is ok nélkül —, hogy a csúffá, rommá tett Budapesten, a helyreállításában éppen a kellős közepe maradt a végére. Most készen van. Húsz évet vártunk, húszat, s nem könnyűt éltünk közben. S erről most — bátran mondhatjuk — Európa egyik legszebb új városépítészeti alkotásával, elkészültével emlékezhetünk meg. Mert mindenestül — hídfőivel, környezetével — az. Tisztelet és köszönet valamennyi építőjének. Most már úgy volna jó, ha ez a híd nem évtizedekig állna itt s így, hanem évszázadokig. Mert méltó rá, akár a többi, mindenekelőtt a Lánchíd, s akár az egykori várkastélyok, paloták, a város középkori, barokk, klasszicista műemlékei. BOR AMBRUS: Két híd között A Kossuth Lajos utca felől jöhet ez a kép a híd feljárójánál, vasárnap este: a piros-fehér csíkos deszkakorlátoknál járókelők, érdeklődők csoportjai, lehet itt száz ember, van, aki magyaráz, van, aki hümmög, bólogat A korláton túl egy egy kicsit még emelkedik az úttest, aztán ott áll a híd hatalmas ezüstszürke kapuja, és két lámpasor fehér fényfüzére ível át pompásan Budára. Néhány nap — és avatják a hidat, megállunk, nézzük.★ Tizenkét éve is néztünk hidat, előbb hónapokon át minden nap a Boráros térről. Mennyit fejlődött tegnap óta? A hurokvágányokba futó nagykörúti közlekedés naponta emlékeztetett a hídrobbantókra, az északbudaiak mindennapos kerülője Dél-pestre a Szabadsághídon át szintén. A vörös míniumfestés messze elvilágító mezői aztán biztattak a Petőfi-hídon, s este figyeltük a hegesztőlángok kékfehér villogását. ★ Ezen az ezüstszínű hídon egy sor megrakott teherautó áll, egy fiatalember szerint terhelési próba folyik. Lehet, írtak a terhelési próbákról a lapok is. Mindent megírtak a hídépítés éveiben, és azt hiszem, mindent meg is néztem, megnéztünk a helyszínen valamenynyien, ki Buda felől, ki Pest felől. A villamos ideiglenes aluljárójának építését, a pilonok felállítását, az első drótkötelet, amely cérnaszálként lengett a Duna fölött a levegőben. Kábelek bemérését a rakparton, kábelhúzást, saruk és bilincsek szerelését. A pályatest első elemének lebegését középen, a költők nevét viselő úszódaruk lassú mozgását. S közben vártuk, hogy elkészüljön a híd. ★ Tizenkét éve is vártuk a hídavatást. Aztán november végén a ferencvárosi gyár népes csoportjával végre elindultunk az ünnepségre, a Közraktár utcán, a Szabadság-hídon át Budára mentünk, el a Műegyetem előtt, hogy a hídavatók budai csapatát erősítsük. Zászlókat vittünk, úgy volt, hogy ha majd elhangzottak a beszédek, kétfelől, Pestről és Budáról egyszerre indulnak meg a hídavatók, s középen találkozva magasra emelik ezeket a zászlókat. ★ A mostani híd az utolsó. Érthető, hogy annyira figyeltük az építést. S nem helyreállított híd, hanem új: a nagy mérnöki, technikai, ipari erőpróba mindenkit érdekelt. Elolvastunk minden cikket, riportot, és a Dunaparton utazva kinéztünk a villamosból, az autóbuszból, időnként ki-kisétáltunk az építkezéshez bámészkodni és meggyőződni a munka előrehaladásáról.★ Akkoriban a Petőfi-híd budai hídfőjénél felállítottak egy kis emelvényt. Ma park van ott. Oda vonultunk 1952 novemberében. A rendezők szabályos négyszögbe állították fel az üzemek küldöttségeit; a négyszög kissé túlzottan szabályos volt, és kicsit különösnek tartották, hogy az emelvénytől hosszirányba kifeszített kötelekkel oszlopokra osztották, s ezeken kívül még a földön is feküdtek kötelek, keresztirányba lerakva. Pedáns rendezés, mondtuk. Közben topogtunk, mellünk köré csapkodtuk a karunkat, mert metszően hideg északi szél fújt. Lassan összegyűlt másfél-kétezer ember, talán több; ha átnéztünk a pesti oldalra, ott is láttunk embereket, zászlókkal. * Ez az utolsó pesti híd, tehát a budapestiek állandó részvételével, jelenlétében épült. Nem tudom, érdeklődtünk-e valaha bármilyen építkezés annyi részlete, adata, eseménye iránt, mint most. Ismertük a tereprendezési tervet, a pályatest szélességét, a várható forgalom nagyságát, hallottunk a különleges óriásvilágítótestekről, sőt az acélkábelek tulajdonságait is megjegyeztük magunknak, azt, hogy pihentetve kissé megnyúlnak, aztán már nem nyúlnak tovább, és tisztában voltunk azzal, miért kell a végleges összeszegecselés előtt sódert és tübingvasakat a hídra hordani. De megjegyeztük magunknak azt a kedves szokást is, hogy új hidakon egy hordó sört szoktak átgurítani a hídépítők, s hogy ezalkalommal az építés főmérnöke gurította egy brigádvezetővel, akit Czombának hívnak. ■kAz utolsóelőtti pesti híd — mondottuk 1952-ben. Egy nekifutás kell még, egy nagy erőfeszítés, aztán áll valamennyi. Ezt mondtuk éppen a budai hídfőnél, az emelvény előtt, amikor hirtelen fölemelkedtek a földről a keresztbe lerakott kötelek, lábakba, karokba, kabátokba és női kézitáskákba akadtak, többször megrándultak, aztán megfeszültek, mint a húr. Tízesével, húszasával álltunk, háttal a hídnak, négyzetes kötélrekeszekben. A kötelek derékmagasságig emelkedtek fel, s a kötélkarámokban megnémult a tömeg, félig kimondott szavak kimondatlan fele akadt fenn a torkokban. ■kÉ s mennyi aggódó figyelem kísérte ezt az utolsó hídépítést! Stílusvita: helyes-e a megszokott, valahogyan összeillőnek tartott együttesbe modern kábelhidat állítani? Szép lesz-e? Nem kellett volna mégis ferdén átvezetni Budára? És micsoda merészség: két úszódaruval akarnak felépíteni egy ekkora hidat? Aztán a részletek, hónapról hónapra: megbillent a szerelőszőnyeg, majdnem lezuhant a fotóriporter, tizenöt fokos fagyban álltak a pilonokon a vattaruhás munkások, vörös volt a kezük, arcuk a hidegtől, gyanúsan egyenes, lapos a híd, össze fog-e érni a sok pályaelem? Vajon jól számoltak-e a mérnökeink? Végül megnyugodva mosolyogtunk: minden jól ment a hidunkon, az embereink értették a dolgukat. így beszéltünk a híd* építésről, sok birtokosrággal: az iparunk, a hidunk, a munkásaink.* Í j egy szürke, ismeretlen arcra emlékszem 1952- ből. Éppen félrehúzódtam, hogy kiengedjem a hónom alá szaladt kenderkötelet, amikor szembenéztünk: egy (Folytatás a ?■ oldalon) Keserű Ilona: Erzsébet-híd SARA;I.50 FI HUNYADI ISTVÁN: Tégy tanúságot Az Erzsébet-híd felavatására. A tervezőkről, kik ráhajoltak roppant számsorokra s bejelölték a metszőpontokat, a kohászokról kik formába zárták a fortyogó vasat, célnak, méretnek hajszálig egyezőn, a hegesztőkről, kezük nyomán a részek összeforrtak hogy századig állják a kiszabott tehert, a darusokról, kik a vázat beemelték, a merevítőt, a kábeltesteket, az építőkről, kik ég és habzó ár között lebegve — árnyuk sehol — végezték dolgukat, sodronykötélre hurkálódva vagy a pilonnak vetve hátukat. Mit éreztek, ha nyugtalan tekintetük rángatta mélység s röpítette magasság? Ó, híd, lebegő sirályszárny ma átívelsz a magas párkányokig. Gigász anyag! Merevedett acélháló, beton-vasszerkezet, te tégy tanúságot róluk, a foghatót formáló emberekről, kik hozzád semmi porszemek, de mégis óriások! ■ VIk. ÉVF. 47. SZ. IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1964. NOV. 21.