Élet és Irodalom, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-21 / 47. szám - Masznyik Iván: rajza • kép • Műfordító Konferencia Budapesten (3. oldal) - Timár György: „Magyarországon őszintén lehetne beszélni erről”. Beszélgetés Pierre Emmanuellel • interjú (3. oldal) - Jorge Semprun: Burgos • levélrészlet • Le Monde-ban megjelent levélrészlet (3. oldal) - E. F. P.: Szovjet folyóiratok javaslatai az irodalmi Lenin-díjakra (3. oldal)
MŰFORDÍTÓI KONFERENCIA BUDAPESTEN Nemzetközi műfordítói konferenciát tartott november 19-én és 20-án a Magyar Írók Szövetsége. A konferencia részvevői között a magyar írók és műfordítók mellett az európai szocialista országok számos küldöttét találjuk, a magyar irodalom igaz barátait, akik közül igen sokan tettek már eddig is rangos műfordításaikkal nagy szolgálatot a magyar irodalom külföldi elterjedésének. A Szovjetunióból a konferenciára L. Martinov, N. Ljesutyevszkij, L. Ginsburg érkezett, Bulgáriából: T. Harmandzsiev N. Szteftinová, J. Burin, N. Nikolov, Csehszlovákiából: C. Stitnicky, L. Hradsky, K. Bednar és Bábi Tibor. Lengyelországból: S. Otwinowski, R. Klys, Cz. Michniak, T. Fangrat, A. Sieroszewski. Románia képviselői: V. Porumbacu, V. Felea, I. Banica és Franyó Zoltán. Jugoszláviát Gustav Krklec és Schäffer Pál képviseli a tanácskozáson, a Német Demokratikus Köztársaságot pedig Bruno Heilig, valamint Álmos Csongor. A konferencia első napján Kardos László tartott előadást a műfordítás elvi kérdéséről, a második nap előadója, Simó Jenő, aki a szocialista országok irodalmának kölcsönös megismertetéséről és kiadásáról beszélt Mindkét előadást élénk vita követte. (Mind az előadások, mind a vita ismertetésére visszatérünk.) N. Nikolov N. Ljesutyevszkij L. Ginsburg V. Porumbacu B. Heilig N. Sztefanova Cz. Michniak „Magyarországon őszintén lehetne beszélni erről" Beszélgetés Pierre Emmanuellel Tizenhét év után látogatott el újra Magyarországra Pierre Emmanuel francia katolikus költő, az antifasiszta ellenállás egyik kiemelkedő alakja. Akárcsak 1947-ben, ezúttal is tíz napot töltött hazánkban. Ennyi idő korántsem elegendő ahhoz, hogy a külföldi behatóan megismerhesse egy ország életét, de arra sokszorosan alkalmas, hogy látogatásával őszinte, baráti szálak szövődjenek Európa két sarkának szellemi munkásai között. Zárkózott, szemérmes lelki alkatú ember lévén, Pierre Emmanuel szívesebben beszél erről a témáról, a „külön világokban” élő írástudók közös feladatáról, mint bármi egyébről, mondjuk például — saját magáról. Pedig pályája igazán nem érdektelen, s nem is mondható afféle szabvány poétaútnak. Húszéves koráig nem is gondolt versírásra; lomtárba való dolognak tartotta a költészetet. Érdeklődése elsősorban a számok világa felé hajtotta: matematikatanár lett. Huszonnégy éves volt, amikor a német fasiszták leigázták hazáját. Akkor értette meg, mit jelent a felelős emberi szó, mit jelent a költő szava. Jóbarátságba került az ellenállás másik híres költőjével, Paul Eluard-ral, s jóbarátok is maradtak mindvégig, azaz Eluard haláláig. Most negyvennyolc éves, kétszer annyi, mint Párizs elestekor. De most is az izgatja, ami akkor: hogyan lehet megteremteni a bizalom szép emberi világát. — Az elmúlt tizenhét esztendőben más-más történelmet éltünk át, franciák és magyarok — mondja. — S mégis, ez a két történelem ugyanaz a történelem volt. Sokan úgy vélik, tévesen, hogy itt és ott másfajta emberek élnek. Még ma is létezik egy képzeletbeli vonal a két világ közt. Mondanom sem kell, ennek eltüntetése mennyire boldoggá tehetné az emberiséget. A kérdés mármost az, vajon mit cselekedhetünk ezért. A megoldást a jóindulatú tettekben keresem. A tettekhez persze hit kell, hit az emberben, az ember boldogabb jövendőjében. Ilyen tettekhez a nyugaton divatozó nihilizmus nem teremthet alapot, de igenis alapot teremthet az alkotó humanizmus. Ennek kell a képzeletbeli határmezsgyén át hidat vernie. Ezért is örülök,hogy a Magyar PEN Club elképzeléseiben egy Magyarországon rendezendő európai költői biennále terve is szerepel. Ha ez a tihanyi biennále — a knokke-i biennálék édestestvére — létrejön, az óriási lépés lesz a jóindulatú emberek közeledésében, a bizalom világának megteremtésében. Egyébként is meggyőződésem, hogy a Magyar PEN Clubnak történelmi elhivatottsága van, mégpedig éppen ezen a téren, s éppen ezekben az esztendőkben. A Magyar PEN Club rendkívül kedvező helyet vívott ki a nemzetközi kulturális életben, nem utolsósorban a budapesti konferencia megrendezésével, általános jó kapcsolataival, s azzal a szerfölött üdvözlendő kezdeményezésével, amelynek eredményeként a szovjet írók is megjelentek a Nemzetközi PEN legutóbbi kerekasztaltanácskozásán. A magyar centrumot tartom pillanatnyilag a legalkalmasabb fórumnak arra, hogy az általános kulturális közeledés kenyerének kovásza legyen. Úgy gondolom, Európa íróinak végre meg kéne vitatniuk egy súlyos témát: az írói lelkiismeret és az elmúlt negyedszázad európai történelmének összefüggéseit. Látva magyar barátaim fesztelenségét és nyíltságát, úgy vélem, a mai Magyarországon őszintén lehetne beszélni minden idevágó dologról. Arról persze gondoskodni kellene, hogy a téma senkinek se szolgáljon politikai pecsenyesütés alkalmául; a cél nem a képzeletbeli határmezsgye „visszaszakadékosítása”, ellenkezőleg: a közös nyelv megtalálása egy olyan világban, ahol az egész emberi társadalom elemi közös létérdekeit kell megvédelmeznünk. TÍMÁR GYÖRGY JORGE SEMPRUN: BURGOS Az újságok nemrég hírül adták a Spanyol Kommunista Párt felhívását a világhoz: mentsék meg annak az ötvennégy politikai fogolynak az életét, akiket a burgosi börtönben sötétzárkába zártak. Az alábbiakban Jorge Semprunnak, a Párizsban élő világhírű spanyol írónak, a hazánkban is nagy sikert aratott A nagy utazás szerzőjének a Le Monde-ban megjelent leveléből közlünk részleteket.Három évvel ezelőtt Augustin Ibarrola még a Rue du Champs-de-Mars-beli kopár szobájában dolgozott. A szoba ablakai szürke tetőkre nyíltak. Az egyik falnál egymás mellett sorakoztak képei. Ibarrola egész nap lázasan dolgozott. Sajátos expresszionista realizmusával igyekezett izgatott képein művészileg megformálni a tárgyak, a tér, a társadalmi élet problémáit. Amikor beköszöntött az este, a kis lakás másik szobájában hoszszú beszélgetésekre került sor. Barátok jöttek Sevillából, Stockholmból, Bilbaóból vagy Amsterdamból, hisz ebben az időben a spanyolok ismét utazhattak Európában. Mindig ugyanarról beszélgettünk, sokszor szenvedélyes kitörésektől megszakítva. Spanyolországról , jövőjéről és múltjáról. Hajnaltájt oszlottunk szét, mi hazamentünk, az elutazók meg a pályaudvarra siettek. Ma Ibarrola a burgosi börtön sötétzárkájában van. Az olyan kifejezések, mint „Burgosban van”, „Burgosban volt”, „Burgosból jött”, „Burgosba vitték” húsz év óta a köznyelvhez tartoznak. Ibarralát és a burgosi börtön valamennyi politikai foglyát most sötét zárkában tartják; elzárták őket egymástól és a világtól, száraz kenyéren és vízen élnek, egy szűk zárkában, ahol még fekvőhely sincs. Vele együtt adták át az egyre szorongatóbb magányosságnak Nunezt és Ardiacát, Ormazábált és Pericast, és Conillt és Gutierrez Diazt, és a többieket. E nevek közül néhány barátaink arcát idézi fel bennünk, a többi fogoly neve ismeretlen, de nem kevésbé testvérünknek érezzük őket is. Sötétzárkába zárták őket, mert szeptember 13-án, egy vasárnapi napon, nem köszöntötték katonásan a börtön parancsnokait, amikor szokásos útjukon elhaladtak előttük. A néma tüntetésnek megvolt az értelme: hangsúlyozni akarták politikai fogoly mivoltukat, amit nem ismernek el, mert az én hazámban a politikai ellenzékiség minden megnyilvánulását közönséges bűntettnek tekintik. Lehet, hogy a burgosi fogházigazgatóság a büntetéssel meg akarja törni a foglyok ellenállását. Hisz ismeretes, hogy ez az ellenállás nemrégiben eredményre vezetett. A foglyokolyan jelentős egyházi személyiség, mint Don Aureli Maria Escarré montserrati apát segítségével) kivívták maguknak a jogot, hogy csak az vesz részt a vasárnapi misén, aki akar. Mindenesetre hihetetlen, hogy a burgosi fogházigazgatóság a kormány akarata ellenére foganatosított ilyen intézkedéseket. Valójában egy huszonöt éve konzekvensen folytatott politikáról van szó. Ennek a politikának két arca van. Az egyik oldalon az úgynevezett „liberalizálódási” politika azt a célt tűzte ki, hogy óvatosan és lépésről lépésre engedményeket ad, s ezáltal megkísérli az ellenzék bizonyos irányzatait egybeolvasztani az uralkodó réteggel és elkülöníteni a kitartóan demokratikus áramlatoktól. Közben a másik oldalon folytatják a baloldali politikai erők elnyomását, mert meg akarják akadályozni, hogy ezek tevékenyen beavatkozhassanak a spanyol társadalom változásaiba. És meg kell akadályozni, hogy a „liberalizálásból” esetleg demokrácia legyen. A burgosi politikai foglyokat sötétzárkába zárták. Burgos, tudom, nem nevezetes vonzóerő abban a napfényes országban, melyet ebben az évben tizenhárom millió külföldi turista látogatott meg. A burgosi börtönt, nem lehet látni a „Nemzeti útról”, mely Madridba, Andalúziába vezet. Ennek ellenére a börtön ott van az út közvetlen közelében. Húsz évre zártak be embereket ebbe a börtönbe, s néhányan közülük még mindig ott vannak. Mások, mint José Sandoval vagy Lacalle, a légierők miniszterének fia, Carabanchelben várják ítéletüket, hogy aztán Burgosba vigyék őket. Talán itt az ideje, hogy a burgosi börtönt feltüntessék az útikalauzokban. Talán már itt az ideje, hogy a burgosi börtönt letöröljék Európa térképéről. Talán itt az ideje, hogy közös erővel elérjük: Burgosban ne legyen egyetlen élőhalott sem. 3 Szovjet folyóiratok javaslatai az irodalmi Lenin-díjakra A SZOVJET IRODALOMNAK minden esztendőben jelentős eseménye: a Lenindíjra javasolt alkotások seregszemléje, nyilvános megvitatása. A szovjet kritika és az olvasók nagy párbeszéde ez, néha barátságos, olykor szigorúbb eszmecseréje, melyben egy-egy év irodalmi termésének egészét kísérlik meg felmérni. írók, kritikusok és olvasók mondják el véleményüket a magas, kitüntetésre javasolt művekről, és csak ezután történik meg a hivatalos döntés. Az idén még nem tették közzé a Lenin-díjra javasolt művek hivatalos listáját. Az eddigi szokással ellentétben azonban, az idén először, a Lenin-díj bizottság közlését megelőzve, az egyes folyóiratok szerkesztőségei már nyilvánosságra hozták: milyen műveket ajánlanak díjazásra. Nem kétséges, hogy a tájékoztató jellegű közléseknek irodalompolitikai jelentőségük van. A kitűnő költő, Tvardovszkij szerkesztette folyóirat, a Novij Mir (jövő évi terveit november 7-i számunkban ismertettük — a szerk.) három művet méltat az 1964-es irodalmi termésből. Kitüntetésre ajánlja az ismert belorusz poéta, Arkagyij Kulesov új költeményeit. Kulesov munkásságában a népi hangvételt, a társadalmi elkötelezettséget, a mélységes humanizmust, a belorusz hagyományok tiszteletét tartják kiemelkedőnek. ÉRDEKESEBB a Novij Mir másik javaslata. Egy eddig kevéssé ismert szibériai író, Sz. Zaligin Az Irtisen című kisregényét „az utóbbi idők egyik legjelentősebb irodalmi alkotásaként” méltatják. Ez a kitüntetés — ismerve a Novij Mir szigorú igényességét, az ott közölt művek, többek között Ehrenburg, Pausztovszkij, Szolzsenyicin alkotásainak magas színvonalát—rendkívül sokat jelent. A most ötven esztendős volt novoszibirszki egyetemi tanár (a hidrológiai tanszék vezetője) alig tíz évvel ezelőtt jelentkezett első szépirodalmi alkotásaival. Ezek a közlések, beleértve egyik — azóta már magyarul is megjelent regényét — nem váltottak ki különösebb érdeklődést. Az idén februárban tették közzé Az Irtisen című kisregényt, amely a harmincas évek elején játszódik egy szibériai faluban, a kolhozszervezések idején. A téma ismerős a szovjet irodalomban, hogy csupán a legjelentősebb műre, Solohov Feltört ugar jára hivatkozzunk. Zaligin azonban — elődeivel ellentétben — nem a szervezők, hanem az öntudatlan falusiak oldaláról nézi a múltat. Az ő történetének hősei azok az egyszerű parasztemberek, akik nem értik meg a kollektivizálás jelentőségét, és nem hajlandók a társulásra. Makacsul védik nehéz munkával szerzett kis földjeiket. Elidegeníti őket, az is, hogy a szervezésben szektás túlkapások okoznak szörnyű szenvedést egész falvaknak. Zaligin alkotása kíméletlen őszinteségével, a konfliktus, a társadalmi átalakulásért folytatott harc kristálytiszta exponálásával tűnik ki. A Znamja, melyet Vagyim Kozsevnyikov, a nálunk is jól ismert regényíró szerkeszt, elsősorban Konsztantyin Szimonov két regényét, az Élők és holtak-at, valamint a Katonának nem születünk-et ajánlja díjazásra. ..A művész úgy alkotta meg tablóját a nagy honvédő háborúról, hogy felhasználta a szovjet társadalom történelmi tapasztalatait, a párt XX. és XXII. kongresszusának eszméit... Konsztantyin Szimonov hőskölteménye — vitathatatlanul az utóbbi idők szovjet irodalmának legjelentősebb alkotása a nagy honvédő háborúról, — olvashatjuk a Szerkesztőségi közleményben. Jurij Trifonov új regényét, mely a szovjet ifjúság Távol, Keleten végzett megfeszített munkáját tükrözi, ugyancsak a Znamja szerkesztősége ajánlja a kitüntetésre. MINDKÉT FOLYÓIRAT — és ez nemcsak érdekes, de tanulságos is számunkra —, kiemelkedő újságírói-publicisztikai alkotásokat is ajánl a Lenin-díjra. A Novij Mir Szergej Szmirnov A breszti erőd című riportkönyvét méltatja. Szmirnov elsőként derítette fel a második világháború idején hősiesen ellenálló breszti hősök hiteles történetét. Ugyancsak háborús riportok gyűjteménye, Alekszandr Krivickijnek, a Znamja helyettes főszerkesztőjének a könyve, a Sohasem feledhetem. Krivickij a háború alatt haditudósítóként szolgált, s riportjaiban a moszkvai csatáról, a Bukarest, Budapest, Bécs, Prága, Berlin felszabadításáért vívott nehéz küzdelmekről számol be. Kiivickij művét a Znamja szerkesztősége ajánlja az olvasók figyelmébe. ÉRDEKES az Oktyálr (főszerkesztője: Vszevolod Kocsetov) javaslata is. Egyetlen művet emelnek ki az 1964-es év terméséből: Jevgenyij Dolmatovszkij Versek — rólunk című kötetét, melynek jelentős részét ez a folyóirat közölte először. Dolmatovszkij költészete határozott politikusságával, egyszerű formai megoldásaival tűnik ki. Számos verse, indulója népszerű a Szovjetunióban. A szerkesztőségi közlemények az olvasókhoz intézett felhívással zárulnak: kérik több mint 350 ezres közönségünket, juttassák el véleményüket a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő Lenin-díj Bizottsághoz. Az ajánlások tehát minden bizonnyal, egy érdekes vita kezdetét jelentik. E. F. P.