Élet és Irodalom, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1964-11-21 / 47. szám - Masznyik Iván: rajza • kép • Műfordító Konferencia Budapesten (3. oldal) - Timár György: „Magyarországon őszintén lehetne beszélni erről”. Beszélgetés Pierre Emmanuellel • interjú (3. oldal) - Jorge Semprun: Burgos • levélrészlet • Le Monde-ban megjelent levélrészlet (3. oldal) - E. F. P.: Szovjet folyóiratok javaslatai az irodalmi Lenin-díjakra (3. oldal)

MŰFORDÍTÓI KONFERENCIA BUDAPESTEN Nemzetközi műfordítói konferenciát tartott no­vember 19-én és 20-án a Ma­gyar Írók Szövetsége. A kon­ferencia részvevői között a magyar írók és műfordítók mellett az európai szocialista országok számos küldöttét találjuk, a magyar irodalom igaz barátait, akik közül igen sokan tettek már eddig is rangos műfordításaikkal nagy szolgálatot a magyar irodalom külföldi elterjedé­sének. A Szovjetunióból a konferenciára L. Martinov, N. Ljesutyevszkij, L. Gins­­burg érkezett, Bulgáriából: T. Harmandzsiev N. Sztefti­nová, J. Burin, N. Ni­­kolov, Csehszlovákiából: C. Stitnicky, L. Hradsky, K. Bednar és Bábi Tibor. Len­gyelországból: S. Otwi­nowski, R. Klys, Cz. Mi­­chniak, T. Fangrat, A. Sie­­roszewski. Románia képvise­lői: V. Porumbacu, V. Felea, I. Banica és Franyó Zol­­tán. Jugoszláviát Gus­tav Krklec és Schäffer Pál képviseli a tanácskozáson, a Német Demokratikus Köztár­saságot pedig Bruno Heilig, valamint Álmos Csongor. A konferencia első napján Kardos László tartott elő­adást a műfordítás elvi kér­déséről, a második nap elő­adója, Simó Jenő, aki a szo­cialista országok irodalmá­nak kölcsönös megismerteté­séről és kiadásáról beszélt Mindkét előadást élénk vi­ta követte. (Mind az előadá­sok, mind a vita ismerteté­sére visszatérünk.) N. Nikolov N. Ljesutyevszkij L. Ginsburg V. Porumbacu B. Heilig N. Sztefanova Cz. Michniak „Magyarországon őszintén lehetne beszélni erről" Beszélgetés Pierre Emmanuellel Tizenhét év után látogatott el újra Magyarországra Pi­erre Emmanuel francia ka­tolikus költő, az antifasiszta ellenállás egyik kiemelkedő alakja. Akárcsak 1947-ben, ezúttal is tíz napot töltött ha­zánkban. Ennyi idő koránt­sem elegendő ahhoz, hogy a külföldi behatóan megismer­hesse egy ország életét, de arra sokszorosan alkalmas, hogy látogatásával őszinte, baráti szálak szövődjenek Európa két sarkának szelle­mi munkásai között. Zárkó­zott, szemérmes lelki alkatú ember lévén, Pierre Emma­nuel szívesebben beszél er­ről a témáról, a „külön vilá­gokban” élő írástudók közös feladatáról, mint bármi egyébről, mondjuk például — saját magáról. Pedig pályája igazán nem érdektelen, s nem is mond­ható afféle szabvány poéta­­útnak. Húszéves koráig nem is gondolt versírásra; lomtár­ba való dolognak tartotta a költészetet. Érdeklődése el­sősorban a számok világa felé hajtotta: matematika­­tanár lett. Huszonnégy éves volt, amikor a német fasisz­ták leigázták hazáját. Akkor értette meg, mit jelent a fe­lelős emberi szó, mit jelent a költő szava. Jóbarátságba került az el­lenállás másik híres költőjé­vel, Paul Eluard-ral, s jóba­rátok is maradtak mindvé­gig, azaz Eluard haláláig. Most negyvennyolc éves, két­szer annyi, mint Párizs eles­­tekor. De most is az izgatja, ami akkor: hogyan lehet megteremteni a bizalom szép emberi világát. — Az elmúlt tizenhét esz­tendőben más-más történel­met éltünk át, franciák és magyarok — mondja. — S mégis, ez a két történelem ugyanaz a történelem volt. Sokan úgy vélik, tévesen, hogy itt és ott másfajta em­berek élnek. Még ma is lé­tezik egy képzeletbeli vonal a két világ közt. Mondanom sem kell, ennek eltüntetése mennyire boldoggá tehetné az emberiséget. A kérdés mármost az, vajon mit cse­lekedhetünk ezért. A megol­dást a jóindulatú tettekben keresem. A tettekhez persze hit kell, hit az emberben, az ember boldogabb jövendőjében. Ilyen tettekhez a nyugaton divatozó nihilizmus nem te­remthet alapot, de igenis ala­pot teremthet az alkotó hu­manizmus. Ennek kell a képzeletbeli határmezsgyén át hidat vernie. Ezért is örü­lök,­hogy a Magyar PEN Club elképzeléseiben egy Magyarországon rendezendő európai költői biennále terve is szerepel. Ha ez a tihanyi biennále — a knokke-i bien­­nálék édestestvére — létre­jön, az óriási lépés lesz a jóindulatú emberek közele­désében, a bizalom világának megteremtésében. Egyébként is meggyőződésem, hogy a Magyar PEN Clubnak törté­nelmi elhivatottsága van, mégpedig éppen ezen a té­ren, s éppen ezekben az esz­tendőkben. A Magyar PEN Club rendkívül kedvező helyet vívott ki a nemzetközi kulturális élet­ben, nem utolsósorban a bu­dapesti konferencia megren­dezésével, általános jó kap­csolataival, s azzal a szerfö­lött üdvözlendő kezdeménye­zésével, amelynek eredmé­nyeként a szovjet írók is megjelentek a Nemzetközi PEN legutóbbi kerekasztal­­tanácskozásán. A magyar centrumot tartom pillanat­nyilag a legalkalmasabb fó­rumnak arra, hogy az álta­lános kulturális közeledés kenyerének kovásza legyen. Úgy gondolom, Európa írói­nak végre meg kéne vitat­niuk egy súlyos témát: az írói lelkiismeret és az elmúlt negyedszázad európai törté­nelmének összefüggéseit. Látva magyar barátaim fesz­telenségét és nyíltságát, úgy vélem, a mai Magyarorszá­gon őszintén lehetne beszélni minden idevágó dologról. Ar­ról persze gondoskodni kel­lene, hogy a téma senkinek se szolgáljon politikai pe­csenyesütés alkalmául; a cél nem a képzeletbeli határ­­mezsgye „vissza­szakadékosí­­tása”, ellenkezőleg: a közös nyelv megtalálása egy olyan világban, ahol az egész em­beri társadalom elemi közös létérdekeit kell megvédel­meznünk. TÍMÁR GYÖRGY JORGE SEMPRUN: BURGOS Az újságok nemrég hírül adták a Spanyol Kommunista Párt felhí­vását a világhoz: mentsék meg an­nak az ötvennégy politikai fogoly­nak az életét, akiket a burgosi börtönben sötétzárkába zártak. Az alábbiakban Jorge Semprunnak, a Párizsban élő világhírű spanyol írónak, a hazánkban is nagy sikert aratott A nagy utazás szerzőjének a Le Monde-ban megjelent levelé­ből közlünk részleteket.H­árom évvel ezelőtt Augustin Ibarrola még a Rue du Champs-de-Mars-beli kopár szobájá­ban dolgozott. A szoba ablakai szürke te­tőkre nyíltak. Az egyik falnál egymás mel­lett sorakoztak képei. Ibarrola egész nap lázasan dol­gozott. Sajátos expresszionista realizmusával igyeke­zett izgatott képein művészileg megformálni a tár­gyak, a tér, a társadalmi élet problémáit. Amikor be­köszöntött az este, a kis lakás másik szobájában hosz­­szú beszélgetésekre került sor. Barátok jöttek Sevillá­ból, Stockholmból, Bilbaóból vagy Amsterdamból, hisz ebben az időben a spanyolok ismét utazhattak Európában. Mindig ugyanarról beszélgettünk, sokszor szenvedélyes kitörésektől megszakítva. Spanyolország­ról , jövőjéről és múltjáról. Hajnaltájt oszlottunk szét, mi hazamentünk, az elutazók meg a pályaudvar­ra siettek. Ma Ibarrola a burgosi börtön sötétzárkájában van. Az olyan kifejezések, mint „Burgosban van”, „Burgos­­ban volt”, „Burgosból jött”, „Burgosba vitték” húsz év óta a köznyelvhez tartoznak. Ibarralát és a burgosi börtön valamennyi politikai foglyát most sötét zárká­ban tartják; elzárták őket egymástól és a világtól, szá­raz kenyéren és vízen élnek, egy szűk zárkában, ahol még fekvőhely sincs. Vele együtt adták át az egyre szorongatóbb magányosságnak Nunezt és Ardiacát, Ormazábált és Pericast, és Conillt és Gutierrez Diazt, és a többieket. E nevek közül néhány barátaink ar­cát idézi fel bennünk, a többi fogoly neve ismeret­len, de nem kevésbé testvérünknek érezzük őket is. Sötétzárkába zárták őket, mert szeptember 13-án, egy vasárnapi napon, nem köszöntötték katonásan a börtön parancsnokait, amikor szokásos útjukon elha­ladtak előttük. A néma tüntetésnek megvolt az értel­me: hangsúlyozni akarták politikai fogoly mivoltu­kat, amit nem ismernek el, mert az én hazámban a politikai ellenzékiség minden megnyilvánulását kö­zönséges bűntettnek tekintik. Lehet, hogy a burgosi fogházigazgatóság a bünte­téssel meg akarja törni a foglyok ellenállását. Hisz ismeretes, hogy ez az ellenállás nemrégiben ered­ményre vezetett. A foglyok­­olyan jelentős egyházi személyiség, mint Don Aureli Maria Escarré mont­­serrati apát segítségével) kivívták maguknak a jogot, hogy csak az vesz részt a vasárnapi misén, aki akar. M­indenesetre hihetetlen, hogy a burgosi fog­házigazgatóság a kormány akarata ellené­re foganatosított ilyen intézkedéseket. Va­lójában egy huszonöt éve konzekvensen folytatott politikáról van szó. Ennek a politikának két arca van. Az egyik oldalon az úgynevezett „liberalizá­­lódási” politika azt a célt tűzte ki, hogy óvatosan és lépésről lépésre engedményeket ad, s ezáltal megkí­sérli az ellenzék bizonyos irányzatait egybeolvasztani az uralkodó réteggel és elkülöníteni a kitartóan de­mokratikus áramlatoktól. Közben a másik oldalon folytatják a baloldali politikai erők elnyomását, mert meg akarják akadályozni, hogy ezek tevékenyen be­avatkozhassanak a spanyol társadalom változásaiba. És meg kell akadályozni, hogy a „liberalizálásból” esetleg demokrácia legyen. A burgosi politikai foglyokat sötétzárkába zár­ták. Burgos, tudom, nem nevezetes vonzóerő abban a napfényes országban, melyet ebben az évben tizen­három millió külföldi turista látogatott meg. A bur­­gosi börtönt, nem lehet látni a „Nemzeti útról”, mely Madridba, Andalúziába vezet. Ennek ellenére a bör­tön ott van az út közvetlen közelében. Húsz évre zár­tak be embereket ebbe a börtönbe, s néhányan közü­lük még mindig ott vannak. Mások, mint José San­doval vagy Lacalle, a légierők miniszterének fia, Ca­­rabanchelben várják ítéletüket, hogy aztán Burgosba vigyék őket. Talán itt az ideje, hogy a burgosi bör­tönt feltüntessék az útikalauzokban. Talán már itt az ideje, hogy a burgosi börtönt letöröljék Európa tér­képéről. Talán itt az ideje, hogy közös erővel elérjük: Burgosban ne legyen egyetlen élőhalott sem. 3 Szovjet folyóiratok javaslatai az irodalmi Lenin-díjakra A SZOVJET IRODALOM­NAK minden esztendőben jelentős eseménye: a Lenin­­díjra javasolt alkotások se­regszemléje, nyilvános meg­vitatása. A szovjet kritika és az olvasók nagy párbeszé­de ez, néha barátságos, oly­kor szigorúbb eszmecseréje, melyben egy-egy év irodalmi termésének egészét kísérlik meg felmérni. írók, kritiku­sok és olvasók mondják el véleményüket a magas, ki­tüntetésre javasolt művek­ről, és csak ezután történik meg a hivatalos döntés. Az idén még nem tették közzé a Lenin-díjra java­solt művek hivatalos listá­ját. Az eddigi szokással el­lentétben azonban, az idén először, a Lenin-díj bizottság közlését megelőzve, az egyes folyóiratok szerkesztőségei már nyilvánosságra hozták: milyen műveket ajánlanak díjazásra. Nem kétséges, hogy a tájékoztató jellegű közléseknek irodalompoli­tikai jelentőségük van. A kitűnő költő, Tvardovsz­­kij szerkesztette folyóirat, a Novij Mir (jövő évi ter­veit november 7-i számunk­ban ismertettük — a szerk.) három művet méltat az 1964-es irodalmi termésből. Kitüntetésre ajánlja az is­mert belorusz poéta, Ar­­kagyij Kulesov új költemé­nyeit. Kulesov munkásságá­ban a népi hangvételt, a tár­sadalmi elkötelezettséget, a mélységes humanizmust, a belorusz hagyományok tisz­teletét tartják kiemelkedő­nek. ÉRDEKESEBB a Novij Mir másik javaslata. Egy eddig kevéssé ismert szibériai író, Sz. Zaligin Az Irtisen című kisregényét „az utóbbi idők egyik legjelentősebb irodal­mi alkotásaként” méltatják. Ez a kitüntetés — ismer­ve a Novij Mir szigorú igé­nyességét, az ott közölt mű­vek, többek között Ehren­­burg, Pausztovszkij, Szolzse­­nyicin alkotásainak magas színvonalát—rendkívül sokat jelent. A most ötven eszten­dős volt novoszibirszki egye­temi tanár (a hidrológiai tan­szék vezetője) alig tíz évvel ezelőtt jelentkezett első szép­­irodalmi alkotásaival. Ezek a közlések, beleértve egyik — azóta már magyarul is meg­­jelent regényét — nem vál­tottak ki különösebb érdek­lődést. Az idén februárban tették közzé Az Irtisen című kisregényt, amely a harmin­cas évek elején játszódik egy szibériai faluban, a kol­hozszervezések idején. A té­ma ismerős a szovjet iroda­lomban, hogy csupán a legje­lentősebb műre, Solohov Fel­tört ugar­ jára hivatkozzunk. Zaligin azonban — elődeivel ellentétben — nem a szer­vezők, hanem az öntudatlan falusiak oldaláról nézi a múl­tat. Az ő történetének hő­sei azok az egyszerű paraszt­­emberek, akik nem értik meg a kollektivizálás jelen­tőségét, és nem hajlandók a társulásra. Makacsul védik nehéz munkával szerzett kis földjeiket. Elidegeníti őket, az is, hogy a szervezésben szektás túlkapások okoznak szörnyű szenvedést egész fal­vaknak. Zaligin alkotása kí­méletlen őszinteségével, a konfliktus, a társadalmi át­alakulásért folytatott harc kristálytiszta exponálásával tűnik ki. A Znamja, melyet Vagyim Kozsevnyikov, a nálunk is jól ismert regényíró szer­keszt, elsősorban Konsztan­­tyin Szimonov két regényét, az Élők és holtak-at, vala­mint a Katonának nem szüle­­tünk-et ajánlja díjazásra. ..A művész úgy alkotta meg tab­lóját a nagy honvédő hábo­rúról, hogy felhasználta a szovjet társadalom történel­mi tapasztalatait, a párt XX. és XXII. kongresszusának eszméit... Konsztantyin Szi­­monov hőskölteménye — vi­tathatatlanul az utóbbi­ idők szovjet irodalmának legje­lentősebb alkotása a nagy honvédő háborúról, — olvas­­­hatjuk a Szerkesztőségi köz­leményben. Jurij Trifonov új regényét, mely a szovjet ifjúság Távol, Keleten végzett megfeszített munkáját tükrözi, ugyan­csak a Znamja szerkesztősé­ge ajánlja a kitüntetésre. MINDKÉT FOLYÓIRAT — és ez nemcsak érdekes, de tanulságos is számunkra —, kiemelkedő újságírói-publi­­cisztikai alkotásokat is ajánl a Lenin-díjra. A No­vij Mir Szergej Szmirnov A breszti erőd című riport­könyvét méltatja. Szmirnov elsőként derítette fel a má­sodik világháború idején hősiesen ellenálló breszti hő­sök hiteles történetét. Ugyancsak háborús riportok gyűjteménye, Alekszandr Krivickijnek, a Znamja he­lyettes főszerkesztőjének a könyve, a Sohasem fe­ledhetem. Krivickij a há­ború alatt haditudósítóként szolgált, s ripor­tjaiban a moszkvai csatáról, a Buka­rest, Budapest, Bécs, Prága, Berlin felszabadításáért ví­vott nehéz küzdelmekről szá­mol be. Ki­ivickij művét a Znamja szerkesztősége ajánl­ja az olvasók figyelmébe. ÉRDEKES az Oktyálr (fő­­szerkesztője: Vszevolod Ko­­csetov) javaslata is. Egyet­len művet emelnek ki az 1964-es év terméséből: Jev­­genyij Dolmatovszkij Versek — rólunk című kötetét, melynek jelentős részét ez a folyóirat közölte először. Dolmatovszkij költészete ha­tározott politikusságával, egyszerű formai megoldásai­val tűnik ki. Számos verse, indulója népszer­ű a Szovjet­unióban. A szerkesztőségi közlemé­nyek az olvasókhoz intézett felhívással zárulnak: kérik több mint 350 ezres közön­ségünket, juttassák el véle­ményüket a Szovjetunió Mi­nisztertanácsa mellett mű­ködő Lenin-díj Bizottság­hoz. Az ajánlások tehát min­den bizonnyal, egy érdekes vita kezdetét jelentik. E. F. P.

Next