Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-13 / 7. szám - Mészöly Miklós: Egy közlegény észrevételei • tárca | Napló (3. oldal) - Borsos Miklós: Démeter • kép (3. oldal) - Robert Rozsgyesztvenszkij: Hangverseny • vers • Fordította: Jobbágy Károly (3. oldal) - Thurzó Gábor: A híd - messziről és közelről • tárca | Napló (3. oldal)
Hapiá EGY KÖZLEGÉNY ÉSZREVÉTELEI Rangját nem kímélve meztelenre vetkőzött az őrnagy a fabarokk fürdőben. Párás szemüvegét törölgette ügyetlenül — de nem tévesztett meg. Útban észak felé — akkori nevén Po- Uzenben — német szerelvény mellé kerülünk a rendező-pályaudvaron. Mínusz húsz fok, szikrázó napsütés. Egy szilvakék közlegényt vezetnek a két szerelvény között, ebben a végeérhetetlen, tetőtlen főhajóban a mozdonyoltárig és vissza. A fűtővel szembesítik. Bajtársi lopás: öt cigaretta. A vagonkörlet legénysége rögtönítélő bírósággá alakul. Olyan szorosan állják körbe, hogy a kezükkel elérik, akár cigarettát dughatnának a szájába. Arccal a vagon felé fordítják, s a bal lapocka alatt célozzák meg, pisztollyal. Délután bemegyek a városba. Semmi dolgom. Ha volna, a törvényszéket keresném, ahol E. T. A. Hoffmann bíráskodott nappal, ember módjára; s a házat, ahol a törpéivel, démonaival, ördögeivel tépette magát éjszaka, embertelenül. De nincs szerencsém. Egyik ház, akár a másik: rom. S az éjszaka, akár a nappal, vagy a naptűz — vagy a bombatűz. Nincs beosztás benned, Germánia! Vesztettél. Ugyancsak itt — akkori nevén Pozenben — a rendező-pályaudvart nem látták el tömeglatrinával. Már kora reggel is szikrázó napsütés és mínusz húsz fok. A meredek töltésoldalon végig — a meredekre bukva s a jeges hóba kapaszkodva — hatszáznegyven fejetlen ház és szilvakék csecsemő-meztelenség, s ezerkétszáznyolcvan szétcsapott, szuroknál feketébb bakancs-csáp. A mozdulatlanságuk érte utol a tragédiát. Homo ludens! — Gyermekszánkón húzták a krumplit, gyermekszánkón a halottakat. Csizmában érzi a legjobban magát: minden szempontot s parancsot megkarcsúsít. Bakancsban úgy érzi, mintha csakugyan ő vájkálna sebben, vérben, s csakugyan a saját kezével. Foglyok dolgoznak a répaföld mellett. Az egyik annyira gyenge, hogy kihúzni se tudja a répát. Éhes, Lehasal, körülrágja. Őr szuronnyal bökögeti a gyökérzet körül a kemény földet, hogy lejjebb tudjon menni a rágással. Közben megcsúszik a szurony s belevág a nyakába. Nem halálos, de erősen vérzik. Frissen megszelt répát szorítanak a sebre — állítólag az segít. Vézna, kopaszodó kis öreg, mint egy gyermek, úgy ül töpörödötten a vasúti sínen. Szedi a sapkájáról a tetűt, de nem öli meg, maga elé dobálja. Hóna alá nyúl, onnét is tetűt kapar elő, de azt sem öli meg. „De miért nem?’ „Először is, mert a saját vérem van benne. Másodszor, hadd éljen, háború van, az pedig így tökéletes.” I/V ROBERT ROZSGYESZTVENSZKIJ: Hangverseny Negyvenes évek. Omszki kórterem ... A folyosók szárazok, kényesek. Suttog egy öreg nénike: „Ó, istenem!... Művészek ezek? De hisz gyerekek!.. Megyünk a hosszú kórtermeken át. Szinte magába old ez a világ halála skánkkal, mandolinunkkal, cipelve könyvek egész garmadát. — Mi lesz a műsor? A műsor — szavalás, s dal. Sose bús, — jó, háborús .. . — Itt a súlyosan sebesültek pavilonja. Félve megyünk be .. Két személy. — Tüzérőrnagy, a lába amputálva, Jennánál volt az őrült ütközet, hol ő vezette a tüzet magára. Vidáman pislog minden jövevényre. A másik géz — egész szemöldökig. Kapitány, egy „messerschmidt”-et nyársalt fel a gépe három hete Rosztov alatt csatázva. Beléptünk. Állunk, hallgatunk. Ám fejhangon — mely szinte robban — Grisenyka elragadtatottan közli a koncert kezdetét. Azután — nem egész kiválóan épp, ^ de — zeng a dal a torkok hangszerén, mint népi, szép hősköltemény, szent__csupa fény .»« úgy, ahogy azt mi elképzeljük ..« Benne Csapajev harcol újra, vörös csillagos tank tüzel, mieink törnek ki rohamra, s a fasiszták holtan dőlnek el. Benne az idegen vas olvad, a halál megfut, nincs ború ... s bizony nekünk — őszintén szólva — tetszik az ilyen háború.. . Dalolunk... Csak a repülős szél tört, rekedt hangon, s valami szemrehányás remeg szavában. ..Megálljatok ... Hé! Gyerekek! Megálljatok... az őrnagy meghalt... a társam ...” A balalajka felsír fáján sietve, félve — akárha csak félrebeszélne éppen — int Ilyen volt hát a kórházi hangverseny abban az évben. JOBBAGY KÁROLY fordítása V pO"] — 3 — r Hoftyá A HÍD MESSZIRŐL ÉS KÖZELRŐL A hidat először egy anzikszkártyán láttam, Bécsben. Addig csak olvastam róla. Két hónapig voltam messze Budapesttől, majd mindegyik levél közölte, hogyan is áll éppen a híd dolga, majd azt, hogy megvan, felavatták, nagyon szép. Akárki írt és akármiről, a végén — legalább egy odakapart utóiratban —, szó esett a hídról. Néztem az áttetsző, ezüstszín ugrást a Duna fölött — idegen volt. Nem így képzeltem el, csalódtam is. Abban reménykedtem — nézve, ahogy épült-formálódott — hasonló lesz a régi hídhoz, amely olyan fontos tartozéka volt életemnek. Ez az ezüstszín akrobata, ez a tárgyilagos, lényegére csupasztott, vagyis a céljára egyszerűsített híd — hol volt ez az én hajdani, mindennapos élményemtől? A belvárosban születtem, élek most is, immár újra két híd között. A híd, még roncsaiban is, a maga Sárga, szecessziós cifraságaival, nemcsak az én városélményemet tette teljessé, kicsit az egész életemet. És most, azon az anzikszon, nemcsak a híd lett más. Megváltozott, a környék, ahol éltem, és ahol ha hazajövök, élni fogok.- Nem ismertem rá a kártyán a belvárosra, a Gellérthegyre, a túlpartra, nem ismertem rá a magam Budapestjére. Azon tűnődtem, a híd új, ezüst lendülete oka-e ennek, vagy az, hogy az évek múltán bennem is megváltozott minden Mindenesetre, valami szorongás fogott el, s amíg elvoltam, nem cserélődött-e ki minden? A tárgyak változása, más elhelyezkedése, hiánya vagy többlete, nemcsak a környezetet változtatja meg, azt is, aki benne él. Egy új karosszék, egy asztal, mely máshová kerül, más csoportosításba mint addig, bizonyos egyensúlyi zavart okoz. Ha ráadásul még egy ember is eltűnik — ahogy anyám egy sír alá tűnt a belvárosból —, a tárgyak még a maguk megszokott rendjében is értelmetlenné, üressé válnak. Mi változik meg most, hogy áll a várva-várt, vágyva-vágyott híd? Nem ismertem rá sem a pesti, sem a budai partra. Valahogyan másként helyezkedtek el az épületek is. Az én addig meghittnek érzett világomhoz egy másfajta belvárosi templom tartozott, és más volt túlnan a Gellérthegy tömbje is, a Rudas-uszoda is. Néztem az anzikszot, rajta a hidat. Most már áll, ível át a Dunán. És más tőle a belváros is, a Duna is. Most megvan , mit tehetek vele? Néhány évvel voltam csak fiatalabb a hídnál. Szinte együtt lettünk felnőttekké. Amikor Pest felszabadult, először anyámhoz szaladtam: él-e, megvan-e, és természetesen, áll-e a régi családi ház? Aztán első utunk — romokon, havon, hullákon, virító telefonhuzalokon át, ágyúdörgésben, aknák sivításában —, a hídhoz vitt. Füstben-párában csak láthattam messziről a kormos-sárga kapu íveit, közel nem mehettem hozzá. Innen is lőtték Budát: addig mehettem csak el, hogy megálltam Klebelsberg Kunó gróf lefejezett szobra mellett s majd belebotlottam hóba-, érbe fagyott, elárvult márvány fejébe A város képe már akkor megváltozott. Tuda más lett, hogy eltűnt a túlpartról a hídkapu. De a belváros képe, még így romokban is, változatlan maradt. Attól kezdve, húsz éven át, valami hiányérzet kísértett. Rendkívül fontosnak éreztem a hidat, úgy gondoltam, nélküle bennem sem áll helyére a rend. Ha majd áll — így biztattam magam —, így vagy úgy, régi alakjában vagy a mai technika ízlésével, ez nemcsak a város életében jelent döntő változást, az enyémben is. De nemcsak érzelmileg volt fontos, újra meg újra hiányzott gyakorlatilag is. Éveken, évtizedeken át csak átszaladtam a Rudas uszodába, leúszni a reggeli húsz-harminc uszoda-hosszat. Ha a természetbe vágytam — városi vagyok, nekem a Gellérthegy jelenti a természetet —, néhány perc, csak át a hídon, és ott voltam. Húsz éven át villamoson kerülgettem a kerületet, hogy átjuthassak, és ha kutyám a szabad természetbe vágyott, motoroson keltünk át a híd roncsa mellett a Dunán, neki a hegynek. Egyszer meglesz a híd — gondoltam — és ez jelenti az állandóságot. Utoljára 1944. karácsonyán mentem át rajta. Akkor már halálra volt ítélve, de a halálraítéltet, kivégzés előtt, félig halálra sebezték. Tátongó lyukakat kerülgettem, a szennyes vízre láthattam. A sárga tartóláncokon pirossal jelzett ezüst ekrazitos-dobozok virítottak. Mentem át az uszodába, s szemben a megsemmisüléssel vagy az elháríthatatlan, ismeretlen jövővel, leúsztam még a magamra szabott uszoda hosszakat. Január tizenhetedikén hazaszaladtam. Anyám a pincében ült, tudtuk, nem sokáig tarthat már. Hirtelen egy néma morajlás — így jelentkezik a földrengés —, akkor robbant fel a híd. De tudtam-e én — és hányan tudtuk vajon? — hogy valóban föllengés jelentkezett Nemcsak a híd omlott a Dunába, nemcsak házak pattantak szilánkokká — szétpattant, akár féltve őrzött üvegpohár, egész addigi életünk. Hogyan szedjük össze szilánkjait, hisz ki talál rá üvegszilánkokra a hamueső alatt? Aztán múltak az évek. Város lett ismét a romokból. Új házak, új falak, és mögöttük bennük egy másik város, egy másik világ. A Lánchíd újra a régi volt, gyanakodva néztek ismét az oroszlánok. Feltámadt és nem változott, csak újabb, méltóbb nevet kapott a Ferenc Józsefhíd. Ismét a Margit-hídon mehettünk a szigetre; ha dolgunk volt a Lágymányoson, akkor a változatlan Petőfi-hídon Budára. És megszületett a Sztálin nevére tervezett, de mégis Árpádra keresztelt vadonatúj híd az Angyalföld és Óbuda között. Mindez — nekem legalábbis — örömet, de egyben félmegoldást jelentett. Él a város, áll a város — de a széttépett Budapest akkor lesz csak végérvényesen egésszé, ha áll az én hidam is. Szorongató, nyugtalanító hiányérzetet éreztem, ha elmentem a mocskos-sárga hídkapu előtt, majd a hídépítés mellett. Sohasem volt képességem arra, hogy rendbejöjjek magammal, mindig új meg új kibúvót, halasztást kerestem. De a sok áltatás közt egy bizonyos volt — minden rendbejön, ha áll majd a híd. És most állt azon az anzikszká-nyár. Bécsi barátom dicsérte, milyen elegáns, szép, milyen nemes az a szürkés ezüst, mennyivel jobban érvényesül a templom, milyen elmés a csigamenet a budai parton, milyen új arcot mutat most a Gellérthegy ... Mondhatta, sorolhatta — ez nem az én hidam. Budapest ismét együtt van, hat erős pánt szorítja össze. De a hiányérzetem nem ért véget. Minden idegen azon az anzikszon, minden más, minden ... Nem tudtam tovább gondolni. Másnap hazautaztam. Éjszaka érkeztem, taxi vitt a belvárosba. Éppenhogy felsejlett ködös neonfényben a híd, jóformán rá se nézhettem, már otthon is voltam. A hiányérzet... — reggel elmentem a hídhoz. És ugyanazt éreztem a valóság, mint a fénykép előtt. Valami más, valami új — de mit tehetek mást, majd átkelek rajta! Hiszen rettenetesen fontos, szükséges volt. A városnak is, nemcsak nekem. Húsz éven át hiányzott. Most megvan. Most az enyém. Itt élek — egy ugrás csak! — a híd közelében. Erre van dolgom, arra — de egyetlen célom sincs, mely éppen a hídon vigyen át. Várok alatta a villamosra, elnézem. Itt van, megfoghatóan itt, de mintha másutt lenne. Hol a táj, vagyis a régi életem? Ugyanott a híd a Dunán, ugyanúgy, és mégis másként, mint ahogy visszavártam. Aztán villamosra ülök, megyek célom felé. És ahogy múlnak a hetek, egyre kínosabban és megzavaróbban érzem, nekem a hídra semmi szükségem sem volt. Hiányérzet? Hát hová menjekát rajta? Van-e célom, mely felé ezen a hídon kéne áthaladnom? Ha van fölösleges az életemben, akkor kevés olyan, mint a régi-új híd. És eltűnődtem — kellett-e nekem azelőtt, az a sárga, az a szecessziós cifrázatú? Épphogy az uszodába jártam át rajta és a hegyre tavaszszal-nyáron. A Lánchídon, a Margit-hídon, a Szabadság-hídon mennyivel többször gyalogoltam át, sőt — mennyivel több emlék köt azokhoz! És azok állnak, csaknem két évtizede már, s mióta állnak, az élet— egy-egy újjáépült híddal — lassan helyreállt. Az én hidam csak mintegy a pont egy régen befejezett mondat mögött. Semmi más. Milyen furcsa, szégyenre késztető kiábrándulás. önzőn hiányzik valami, önzőn vágyódom utána, önzőn ragaszkodom hozzá, azt hiszem, valamire majd megoldást ad. De — és ez a különös — semmit sem kell már megoldani. Az a híd kiesett az életemből, és az a szívem mélyén csökönyösen dédelgetett Budapest is, melynek mintegy jelképe volt a híd — életemet a többi híd léte döntötte el. A régi-út nem adhat hozzá semmit, s nem is vehet el. Másoknak adott, rengeteget. Az enyém? Még a régi híd sem érzelmeim magántulajdona már. Jelkép? Nem a régi Budapest jelképe — az újé, a másé, a végérvényesen megváltozotté. Erre jöttem rá, és ismétlem, nem éppen szégyen nélkül. És ekkor — mintha újra olvastam volna azokat a Stockholmba irt leveleket. Jó, meg rossz közölnivalók után gyorsan, büszkélkedve odakaparva: „a híd áll és gyönyörű”. Hidak épülnek és csodaszépek Stockholmban is. — Látod — mondta svéd barátom —, ez a különös nálatok. Három levél, magánügyek, hivatalosak. De mind a három végén egy szó a hídról. — Felemeli holland sörét, szembevakít a Málar-tó, vaskosan, cölöpök erdejével körülvéve, egy épülő híd pillérei. .. kimutat az ablakon. — Ki törődik nálunk ezzel? Ha mi hárman ugyanazért, ugyanúgy tudnánk lelkesedni, mint a te három levélíród ... ! Tudod jól, nem irigyellek. De ilyenkor szívesen cserélnék veled ... — Újra tölt. — Elmennék egyszer hozzátok. Ilyen csudát látni, hogy három különféle ember, más osztály, más vérmérséklet, más élményvilág, és mégis lelkesedni tudnak, büszkék lenni tudnak, olyan semmiségre, mindennapira, mint egy új híd ... De ez már most vasárnap jutott eszembe. Végre átgyalogoltam a hídon Sehonnan se jöttem, semerre mentem. Átgyalogoltam mindössze a hídon. Három hónapja áll — úgy tülekedtetri az áramló emberek közt, mintha egy feloszló népünnepély után igyekeznék célom felé. Az én célom? — álltam mg egy pillanatra néhány méterrel a pesti hídfő előtt, az új szépségben kibontakozó Belvárosi templom előtt. A torlódó-türelmetlen tömeg idelökött, továbbsodort. Én álltam, hagytam, hadd sodorjanak. K. - m Borsos Miklós: Demeter