Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-02-13 / 7. szám - Mészöly Miklós: Egy közlegény észrevételei • tárca | Napló (3. oldal) - Borsos Miklós: Démeter • kép (3. oldal) - Robert Rozsgyesztvenszkij: Hangverseny • vers • Fordította: Jobbágy Károly (3. oldal) - Thurzó Gábor: A híd - messziről és közelről • tárca | Napló (3. oldal)

Hapiá EGY KÖZLEGÉNY ÉSZREVÉTELEI Rangját nem kímélve meztelenre vet­kőzött az őrnagy a fabarokk fürdő­ben. Párás szemüvegét törölgette ügyet­lenül — de nem tévesztett meg. Ú­tban észak felé — akkori nevén Po- U­zenben — német szerelvény mellé kerülünk a rendező-pályaudvaron. Mí­nusz húsz fok, szikrázó napsütés. Egy szilvakék közlegényt vezetnek a két sze­relvény között, ebben a végeérhetetlen, tetőtlen főhajóban a mozdonyoltárig és vissza. A fűtővel szembesítik. Bajtársi lopás: öt cigaretta. A vagonkörlet le­génysége rögtönítélő bírósággá alakul. Olyan szorosan állják körbe, hogy a ke­zükkel elérik, akár cigarettát dughatná­nak a szájába. Arccal a vagon felé for­dítják, s a bal lapocka alatt célozzák meg, pisztollyal. Délután bemegyek a városba. Semmi dolgom. Ha volna, a törvényszéket keresném, ahol E. T. A. Hoffmann bíráskodott nappal, ember módjára; s a házat, ahol a törpéivel, dé­monaival, ördögeivel tépette magát éj­szaka, embertelenül. De nincs szeren­csém. Egyik ház, akár a másik: rom. S az éjszaka, akár a nappal, vagy a nap­tűz — vagy a bombatűz. Nincs beosztás benned, Germánia! Vesztettél. Ugyancsak itt — akkori nevén Pozen­­ben — a rendező-pályaudvart nem lát­ták el tömeglatrinával. Már kora reggel is szikrázó napsütés és mínusz húsz fok. A meredek töltésoldalon végig — a me­redekre bukva s a jeges hóba kapasz­kodva — hatszáznegyven fejetlen ház és szilvakék csecsemő-meztelenség, s ezerkétszáznyolcvan szétcsapott, szurok­nál feketébb bakancs-csáp. A mozdulat­lanságuk érte utol a tragédiát. Homo ludens! — Gyermekszánkón húz­ták a krumplit, gyermekszánkón a halottakat. Csizmában érzi a legjobban magát: minden szempontot s parancsot meg­karcsúsít. Bakancsban úgy érzi, mintha csakugyan ő vájkálna sebben, vérben, s csakugyan a saját kezével. Foglyok dolgoznak a répaföld mellett. Az egyik annyira gyenge, hogy kihúz­ni se tudja a répát. Éhes, Lehasal, körül­rágja. Őr szuronnyal bökögeti a gyökér­zet körül a kemény földet, hogy lejjebb tudjon menni a rágással. Közben megcsú­szik a szurony s belevág a nyakába. Nem halálos, de erősen vérzik. Frissen meg­szelt répát szorítanak a sebre — állítólag az segít. Vézna, kopaszodó kis öreg, mint egy gyermek, úgy ül töpörödötten a vasúti sínen. Szedi a sapkájáról a tetűt, de nem öli meg, maga elé­ dobálja. Hóna alá nyúl, onnét is tetűt kapar elő, de azt sem öli meg. „De miért nem?’­ „Először is, mert a saját vérem van benne. Másodszor, hadd éljen, háború van, az pedig így tökéletes.” I/V ROBERT ROZSGYESZTVENSZKIJ: Hangverseny Negyvenes évek. Omszki kórterem ..­­. A folyosók szárazok, kényesek. Suttog egy öreg nénike: „Ó, istenem!... Művészek ezek? De hisz gyerekek!.. Megyünk a hosszú kórtermeken át. Szinte magába old ez a világ halála skánkkal,­ mandolinunkkal­, cipelve könyvek egész garmadát. — Mi lesz a műsor? A műsor — szavalás, s dal. Sose bús, — jó, háborús .. . — Itt a súlyosan sebesültek pavilonja. Félve megyünk be .. Két személy. — Tüzérőrnagy, a lába amputálva, Jennánál volt az őrült ütközet, hol ő vezette a tüzet magára. Vidáman pislog minden jövevényre. A másik géz — egész szemöldökig. Kapitány, egy „messerschmidt”-et nyársalt fel a gépe három hete Rosztov alatt csatázva. Beléptünk. Állunk, hallgatunk. Ám fejhangon — mely szinte robban — Grisenyka elragadtatottan közli a koncert kezdetét. Azután — nem egész kiválóan épp, ^ de — zeng a dal a torkok hangszerén, mint népi, szép hősköltemény, szent__csupa fény .»« úgy, ahogy azt mi elképzeljük ..« Benne Csapajev harcol újra, vörös csillagos tank tüzel, mieink törnek ki rohamra, s a fasiszták holtan dőlnek el. Benne az idegen vas olvad, a halál megfut, nincs ború ... s bizony nekünk — őszintén szólva — tetszik az ilyen háború.. . Dalolunk... Csak a repülős szél tört, rekedt hangon, s valami szemrehányás remeg szavában. ..Megálljatok ... Hé! Gyerekek! Megálljatok... az őrnagy meghalt... a társam ...” A balalajka felsír fáján sietve, félve — akárha csak félrebeszélne éppen — in­t Ilyen volt hát a kórházi hangverseny abban az évben. JOBBAGY KÁROLY fordítása V pO"] — 3 — r Hoftyá A HÍD­­ MESSZIRŐL ÉS KÖZELRŐL A hidat először egy anzikszkártyán láttam, Bécsben. Addig csak olvas­tam róla. Két hónapig voltam messze Budapesttől, majd mindegyik levél közöl­te, hogyan is áll éppen a híd dolga, majd azt, hogy megvan, felavatták, nagyon szép. Akárki írt és akármiről, a végén — legalább egy odakapart utóiratban —, szó esett a hídról. Néztem az áttetsző, ezüstszín ugrást a Duna fölött — idegen volt. Nem így képzeltem el, csalódtam is. Abban re­ménykedtem — nézve, ahogy épült-for­­málódott — hasonló lesz a régi hídhoz, amely olyan fontos tartozéka volt életem­nek. Ez az ezüstszín akrobata, ez a tár­gyilagos, lényegére csupasztott, vagyis a céljára egyszerűsített híd — hol volt ez az én hajdani, mindennapos élményem­től? A belvárosban születtem, élek most is, immár újra két híd között. A híd, még roncsaiban is, a maga Sárga, szecessziós cifraságaival, n­emcs­ak az én városélmé­nyemet tette teljessé, kicsit az egész éle­temet. És most, azon az anzikszon, nem­csak a híd lett más. Megváltozott, a kör­nyék, ahol éltem, és ahol ha hazajövök, élni fogok.- Nem ismertem rá a kártyán a belvárosra, a Gellérthegyre, a túlpart­ra, nem ismertem rá a magam Budapest­jére. Azon tűnődtem, a híd új, ezüst lendüle­te oka-e ennek, vagy az, hogy az évek múltán bennem is megváltozott minden Mindenesetre, valami szorongás fogott el, s amíg elvoltam, nem cserélődött-e ki minden? A tárgyak változása, más elhe­lyezkedése, hiánya vagy többlete, nem­csak a környezetet változtatja meg, azt is, aki benne él. Egy új karosszék, egy asz­tal, mely máshová kerül, más csoporto­sításba mint addig, bizonyos egyensúlyi zavart okoz. Ha ráadásul még egy em­ber is eltűnik — ahogy anyám egy sír alá tűnt a belvárosból —, a tárgyak még a maguk megszokott rendjében is értelmet­lenné, üressé válnak. Mi változik meg most, hogy áll a vár­­va-várt, vágyva-vágyott híd? Nem ismer­tem rá sem a pesti, sem a budai part­ra. Valahogyan másként helyezkedtek el az épületek is. Az én addig meghittnek érzett világomhoz egy másfajta belvárosi templom tartozott, és más volt túlnan a Gellérthegy tömbje is, a Rudas-uszoda is. Néztem az anzikszot, rajta a hidat. Most már áll, ível át a Dunán. És más tőle a belváros is, a Duna is. Most meg­van , mit tehetek vele? Néhány évvel voltam csak fiata­labb a hídnál. Szinte együtt lettünk felnőttekké. Amikor Pest fel­szabadult, először anyámhoz szalad­tam: él-e, megvan-e, és természe­tesen, áll-e a régi családi ház? Aztán első utunk — romokon, havon, hullákon, virító telefonhuzalokon át, ágyúdörgés­ben, aknák sivításában —, a hídhoz vitt. Füstben-párában csak láthattam messzi­ről a kormos-sárga kapu íveit, közel nem mehettem hozzá. Innen is lőtték Budát: addig mehettem csak el, hogy megálltam Klebelsberg Kunó gróf lefejezett szobra mellett s majd belebotlottam hóba-­, érbe fagyott, elárvult márvány­ fejébe A vá­ros képe már akkor megváltozott. Tuda más lett, hogy eltűnt a túlpartról a híd­kapu. De a belváros képe, még így ro­mokban is, változatlan maradt. Attól kezdve, húsz éven át, valami hiányérzet kísértett. Rendkívül fontosnak éreztem a hidat, úgy gondoltam, nélküle bennem sem áll helyére a rend. Ha majd áll — így biztattam magam —, így vagy úgy, régi alakjában vagy a mai technika ízlésével, ez nemcsak a város életében je­lent döntő változást, az enyémben is. De nemcsak érzelmileg volt fontos, újra meg újra hiányzott gyakorlatilag is. Éveken, évtizedeken át csak átszaladtam a Ru­das uszodába, leúszni a reggeli húsz-har­minc uszoda-hosszat. Ha a természetbe vágytam — városi vagyok, nekem a Gel­lérthegy jelenti a természetet —, né­hány perc, csak át a hídon, és ott vol­tam. Húsz éven át villamoson kerülget­tem a kerületet, hogy átjuthassak, és ha kutyám a szabad természetbe vágyott, motoroson keltünk át a híd roncsa mel­lett a Dunán, neki a hegynek. Egyszer meglesz a híd — gondoltam — és ez jelenti az állandóságot. Utoljára 1944. karácsonyán mentem át rajta. Akkor már halálra volt ítélve, de a halálraítéltet, kivégzés előtt, félig ha­lálra sebezték. Tátongó lyukakat kerülget­tem, a szennyes vízre láthattam. A sár­ga tartóláncokon pirossal jelzett ezüst ekrazitos-dobozok virítottak. Mentem át az uszodába, s szemben a megsemmisü­léssel vagy az elháríthatatlan, ismeret­len jövővel, leúsztam még a magamra sza­bott uszoda­ hosszakat. Január tizenhete­dikén hazaszaladtam. Anyám a pincében ült, tudtuk, nem sokáig tarthat már. Hir­telen egy néma morajlás — így jelentke­zik a földrengés —, akkor robbant fel a híd. De tudtam-e én — és hányan tud­tuk vajon? — hogy valóban föll­engés jelentkezett Nemcsak a híd omlott a Du­nába, nemcsak házak pattantak szilán­kokká — szétpattant, akár féltve­ őrzött üvegpohár, egész addigi életünk. Hogyan szedjük össze szilánkjait, hisz ki talál rá üvegszilánkokra a hamueső alatt? Aztán múltak az évek. Város lett is­mét a romokból. Új házak, új falak, és mögöttük­ bennük egy másik város, egy másik világ. A Lánchíd újra a régi volt, gyanakodva néztek ismét az oroszlánok. Feltámadt és nem változott, csak újabb,­ méltóbb nevet kapott a Ferenc József­­híd. Ismét a Margit-hídon mehettünk a szigetre; ha dolgunk volt a Lágymányo­son, akkor a változatlan Petőfi-hídon Bu­dára. És megszületett a Sztálin nevére tervezett, de mégis Árpádra keresztelt va­donatúj híd az Angyalföld és Óbuda kö­zött. Mindez — nekem legalábbis — örö­met, de egyben fél­megoldást jelentett. Él a város, áll a város — de a széttépett Bu­dapest akkor lesz csak végérvényesen egésszé, ha áll az én hidam is. Szorongató, nyugtalanító hiányérzetet éreztem, ha el­mentem a mocskos-sárga hídkapu előtt, majd a hídépítés mellett. Sohasem volt képességem arra, hogy rendbejöjjek ma­gammal, mindig új meg új kibúvót, ha­lasztást kerestem. De a sok áltatás­ közt egy bizonyos volt — minden rendbejön, ha áll majd a híd. És most állt azon az anzikszká-nyár. Bécsi barátom dicsérte, milyen elegáns, szép, milyen nemes az a szürkés ezüst, mennyivel jobban érvényesül a templom, milyen elmés a csigamenet a budai par­ton, milyen új arcot mutat most a Gellért­hegy ... Mondhatta, sorolhatta — ez nem az én hidam. Budapest ismét együtt van, hat erős pánt szorítja össze. De a hiányér­zetem nem ért véget. Minden idegen azon az anzikszon, minden más, min­den ... Nem tudtam tovább gondolni. Másnap hazautaztam. Éjszaka érkeztem, taxi vitt a belvárosba. Éppenhogy felsejlett ködös neonfényben a híd, jófor­mán rá se nézhettem, már otthon is vol­tam. A hiányérzet... — reggel elmentem a hídhoz. És ugyanazt éreztem a valóság, mint a fénykép előtt. Valami más, va­lami új — de mit tehetek mást, majd átkelek rajta! Hiszen rettenetesen fontos, szükséges volt. A városnak is, nemcsak nekem. Húsz éven át hiányzott. Most megvan. Most az enyém. Itt élek — egy ugrás csak! — a híd közelében. Erre van dolgom, arra — de egyetlen célom sincs, mely éppen a hí­don vigyen át. Várok alatta a villamosra, elnézem. Itt van, megfoghatóan itt, de mintha másutt lenne. Hol a táj, vagyis a régi életem? Ugyanott a híd a Dunán, ugyanúgy, és mégis másként, mint ahogy visszavártam. Aztán villamosra ülök, me­gyek célom felé. És ahogy múlnak a he­tek, egyre kínosabban és megzavaróbban érzem, nekem a hídra semmi szükségem sem volt. Hiányérzet? Hát hová menjek­­át rajta? Van-e célom, mely felé ezen a hídon kéne áthaladnom? Ha van fölös­leges az életemben, akkor kevés olyan, mint a régi-új híd. És eltűnődtem —­ kel­lett-e nekem azelőtt, az a sárga, az a szecessziós cifrázatú? Épphogy az uszo­dába jártam át rajta és a hegyre tavasz­­szal-nyáron. A Lánchídon, a Margit-hí­don, a Szabadság-hídon mennyivel több­ször gyalogoltam át, sőt — mennyivel több emlék köt azokhoz! És azok állnak, csak­nem két évtizede már, s mióta állnak, az élet­­— egy-egy újjáépült híddal — las­san helyreállt. Az én hidam csak mintegy a pont egy régen befejezett mondat mögött. Semmi más. Milyen furcsa, szégyenre késztető kiáb­rándulás­. önzőn hiányzik valami, önzőn vágyódom utána, önzőn ragaszkodom hoz­zá, azt hiszem, valamire majd megoldást ad. De — és ez a különös — semmit sem kell már megoldani. Az a híd kiesett az életemből, és az a szívem mélyén csökö­nyösen dédelgetett Budapest is, melynek mintegy jelképe volt a híd — életemet a többi híd léte döntötte el. A régi-út nem adhat hozzá semmit, s nem is vehet el. Másoknak adott, rengeteget. Az enyém? Még a régi híd sem érzel­meim magántulajdona már. Jelkép? Nem a régi Budapest jelképe — az újé, a másé,­ a végérvényesen megváltozotté. Erre jöttem rá, és ismétlem, nem ép­pen szégyen nélkül. És ekkor — mintha újra olvastam volna azokat a Stockholm­ba irt leveleket. Jó, meg rossz közöl­nivalók után gyorsan, büszkélkedve oda­kaparva: „a híd áll és gyönyörű”. Hidak épülnek és csodaszépek Stock­holmban is. — Látod — mondta svéd barátom —, ez a különös nálatok. Három levél,­­ ma­gánügyek, hivatalosak. De mind a há­rom végén egy szó a hídról. — Felemeli holland sörét, szembevakít a Málar-tó, vas­kosan, cölöpök erdejével körülvéve, egy épülő híd pillérei. .. kimutat az ablakon. — Ki törődik nálunk ez­zel? Ha mi hárman ugyanazért, ugyan­úgy tudnánk lelkesedni, mint a te há­rom levélíród ... ! Tudod jól, nem irigyel­lek. De ilyenkor szívesen cserélnék ve­led ... — Újra tölt. — Elmennék egy­szer hozzátok. Ilyen csudát látni, hogy három különféle ember, más osztály, más vérmérséklet, más élményvilág, és mégis lelkesedni tudnak, büszkék lenni tudnak, olyan semmiségre, mindennapira, mint egy új híd ... De ez már most vasárnap jutott eszem­be. Végre átgyalogoltam a hídon Sehon­nan se jöttem, semerre mentem. Átgyalo­goltam mindössze a hídon. Három hónap­ja áll — úgy tülekedtetri az áramló em­berek közt, mintha egy feloszló népün­nepély után igyekeznék célom felé. Az én célom? — álltam m­­g egy pil­lanatra néhány méterrel a pesti hídfő előtt, az új szépségben kibontakozó Belvá­rosi templom előtt. A torlódó-türelmetlen tömeg idelökött, továbbsodort. Én álltam, hagytam, hadd sodorjanak. K­­. - m Borsos Miklós: Demeter

Next