Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1966-04-02 / 14. szám - Kónya Lajos: Az ember és a kert • Napló (7. oldal) - Garai Gábor: Szabad-kikötő. Előhang egy műfordítás kötethez • vers (7. oldal) - Simon Lajos: Haza vezettem egy katonát (7. oldal) - Jánosy István: A Duna, az évek (7. oldal)

NAPLÓ ! AZ EMBER ÉS A KERT A tavasz korábban érkezett a szokottnál, és — sajnos — a vészjóslóknak lett igazuk, „Megisszuk még ennek a levét!’’, „Megjön ennek a böjtje!” — mondták fontoskodón. Vannak örök optimisták is, csípős illatú kék füstök és csettegő metszőollók jelezték működésüket. Őket kedvelem inkább, a derűlátókat, ha elhamarkodottan is, de munkához láttak. Végül nekik lesz igazuk. Csattogva visz a vonat, ablakain át melegen tűz be a nap. Csak a felszálló utasokkal zúdul be a hűvösség, s a füst hoszszan elnyúló szalagjain, az ágak hajladozásán lehet látni, hogy szél fa odakint, kabátgallért felhajtó. Velem szemben két szénporos-olajos ruhájú fűtő ül, nagy darab házikolbászt esznek, bicskával, gusztusosan. Fehérvár után az ember türelmetlenül várja a pillanatot, amikor felragyog a tó tündéri tükre, nem lehet betelni ezekkel az ünnepi percekkel. A víz alig fodrozódik, innen a part magasából szinte csöndesnek látszik. Lehet, hogy elül a szél. Aztán aggódva figyelem a gyülekező felhőket, az egyre növekvő hullámokat, mégsem javul meg az idő. Az állomásokat veszem számba, elmúlt nyarak emlékeit rakosgatva magamban. A kert szorongatóan elhagyatott és a fák alját, a kerítések tövét vastagon lepi a rozsdaszínű lomb. Platánok zörgő avarában járok, a szomszédból hordta át a szél. Leteszem a kabátot, gereblyét fogok, kupacokba kaparom a falevelet, meggyújtom. Kéken folyik el a fák között a fanyar füsd, megkörnyeztet, gyűjtöm a lombot fáradhatatlanul, egy szekérrevalót elégetek. Majd ellépek kostorgó piramisaim mellől, metszőollót ragadok, rózsát, jázmint nyesek, gyümölcsfagallyakat csettintek le, közben a hátsó szomszédból ideszökött száraz vadszőlő-venyigéket cibálom le a barackfáról, tűzre vetem, újra gereblyét fogok, mert máglyáim nagyon leégtek. Kezdem érezni a testi munka jóleső fáradságát. Sokkal kevesebb mérget kellene fogyasztanunk és sokkal több időt kellene kertekben és erdőkben, töltenünk. Folyvást rohanunk, mégis elkényelmesedünk, mozgásaink egyoldalúak és terméketlenek. A reggeli séta, a tízperces torna, de még a komolyan vett sport sem pótolja a favágást. Ásás és fűrészelés közben remekül el lehet gondolkodni, miközben az izmok ritmikusan és egyenletesen dolgoznak. A fizikai munka éppen úgy hozzátartozik az élethez, mint az étkezés, csak könnyebben elfeledkezünk róla. Hopp, az étkezés! Szalonnát hoztam magammal, húst, kolbászt. Ilyenkor a szalonnát tartom legtöbbre. Komótosan megebédelek-ozsonnázom, egy füst alatt, főzök egy teát, s dolgozom tovább. Most már megfagynék e nélkül, mert közben egészen elborult, felerősödött a szél, idehullik a tó harsogó hullámverése. Rettenetesen zord tud lenni télvíz idején a déli part, a túloldali hegyek minden szele ideszökik, ferdére kényszeríti a fák törzsét, a vizet átzúdítja a parti köveken, és a sirályok olykor alig tudnak visszarepülni a víz fölé. Csak az egyedüllét, amit nehezen viselek el. Egész nap nincs kivel szót váltanom, embert elvétve ha látok, a bezárt nyaralók között a zúgó hullámverés hátterével is dermesztő a csönd. Azt mondta egyszer valami bölcs, hogy „inkább mindig, mint soha egyedül”, s ez olvasva vagy idézgetve mélységesen igaznak tetszik, ám a magány szívszorító is tud lenni, kivált annak, aki egy család nyüzsgő életéhez szokott. A szó úgy hiányzik olykor, mint egy italvíz. Ismertem egy magányos embert, a szomszédban lakott, a falon is áthallatszottak monológjai, beszélt, szavalt, felfelkiáltott néha, hogy legalább a maga hangját hallja. Végül is ezt unom meg, az egyedüllétet. No meg a vasárnap is elszáll fölöttem, el kell búcsúznom a kerttől. Pedig volna még itt elég tennivaló. Létrát kell hoznom majd, tervezgetem máris a következő leruccanást, fel kell másznom a fákra, galulyazófűrésszel a kezemben, a jázminbokor-sort is ki kell vágnom, mert nagyon elöregedett már. Majd legközelebb A nyárra gondolok, a szép, dolgos nyári reggelek ízére, amikor a család még az igazak álmát alussza, s én a fügecserje mellett ülök egy fonott széken, kezemben ceruzával. Jobban esik a későbbi úszás is azon a napon, amelyen már megtettem a magamét, valami olyasmit, amiről azt hiszem, hogy ezért vagyok a világon. Az állomáson ülök egy padon, zsebemben a jeggyel. Kolbászt-kenyeret eszem ölbe tett táskám fölé hajolva. Egy ember megy el mellettem, pályamunkás-forma, rámnéz, elmosolyodik s azt mondja: Jó étvágyat! Aztán még egy ember jön, harmadik, negyedik, sorjáznak előttem, s mintha összebeszéltek volna, mindegyik jó étvágyat kíván. Sosem láttam őket. S ha emberi szóra áhítoztam, íme, megkapom. GARAI GÁBOR: Szabad kikötő (ELŐHANG EGY MŰFORDÍTÁS KÖTETHEZ ' És jönnek a hajók messzi sötét vizekről, miket bejárt velem a gyermekképzelet. Matrózok széltől ittas, rekedt nótája zeng föl, s émelygő gyönge nőket ringat a part felett. A dokkok nyitva állnak, hosszú láncon a horgony, elálélt ladikokkal hintáz az éjszaka. Ki tétován keringne, — szabad-e behajózzon? — tűzzel üzenem annak: ez itt szabad haza. Itt sarkig tárva mind a kegyhelyek s a kocsmák feketének, fehérnek, sárga s réz-bőrűnek, csak az orvtámadótól kobozzák el a bicskát e szárazon s vizen honos egyéltűek. Kik itt szállásra lelnek, az emberért csatázták önként, — és mielőtt még bele kell halniok nagy vándorútjaikba, kedvük dalolni támad, s mint osztriga, kibuggyan szájukban a titok, hogy aljas zátonyok közt szent áramok igéznek minket, s gyanús fejünkre tiszta nap fénye süt. S tenger-só az öröklét. S hogy hatalmas az élet minden valódi révben mindig és mindenütt. HAZA VEZETTEM EGY KATONÁT A katona sokáig levelet írt, leveleiben megmentőjének nevezett, hiszen — bár öntudatlanul —, de én vezettem át a katonát a fronton. 1944 késő őszén történt ez a nagy kaland. Szüleim Mezőcsát mellett éltek egy tanyán, legidősebb nővérem pedig az említett nagyközségtől vagy huszonöt kilométerrel idébb, egy Sajóörös nevű faluban lakott és noha már a Tiszánál dörögtek a fegyverek, anyám vonatra ültetett, elindított Sajóörösre, hogy nővérem — akinek akkor katona volt az ura — ne legyen egyedül. Délben érkeztem meg, estére kiderült, hogy a legutolsó vonattal utaztam. A németek felrobbantották a Hejőpatakon átívelő vasúti hidat, végig megrongálták a vágányokat, szinte minden állomáson felgyújtották a raktárakat, s mert már nem kellett lengetni a zászlót, a bakterházak lakói behúzódtak a falvakba. Mezőcsát és Sajóörös között teljesen megszűnt az élet. Reggel alig vánszorgó magyar katonák hozták a hírt: az oroszok átlépték a Tiszát, azóta bizonyára elfoglalták Mezőcsátot is, hamarosan itt lesznek, Sajóörösön. Nővérem szeme elé kapta a kezét, és sírt Az ágyra borult, úgy sírt. — Haza kell menni — mondta —, akármi történik is, haza kell menni. Délben gyalogosan elindultunk a németektől még megszállt faluból, akadály nélkül kijutottunk a felrobbantott vágányokhoz, igen nagy volt már a fejetlenség, senki sem kérdezte tőlünk, miért vágunk neki egyenesen a harcmezőnek. Talán tíz kilométert gyalogoltunk, amikor betértünk egy tanyára megpihenni. Ott találkoztunk a katonával, aki voltaképpen már nem is volt katona. Puskáját eldobta, semmit sem érő igazolványait lángra lobbantotta, egy jó szívű cselédember egyetlen jó ruháját neki adta, a katona akkor már életre-halálra elszánta magát, döntött: hazatér a gyermekeihez. Negyven éves forma, alacsony, szőke ember volt a katona, életkora szerint apám is lehetett volna, sőt a jó szívű cselédember — most már tudom, hogy bátorításként — állította, hogy hasonlók az arcvonásaink. Kicsit pihentünk, aztán tovább indultunk, de már velünk tartott az idegen is. Mikor újra a vasúti sínek mellett bandukoltunk, az idegen megfogta a kezemet. Durcásan elrántottam. Kilenc éves voltam, nem vezettek akkor már engem kézenfogva. A nővérem dühösen rám kiáltott: — Azonnal megfogod a bácsi kezét! Tiszteltem nővérem parancsát, hát kelletlenül bár, de odanyújtottam a kezemet A vasútvonalon, a közeli országúton, a vasút és az országút közötti szántóföldeken szétzilált magyar és német csapatok menekültek visszafelé, s amikor nagyobb csoport katona közelített éreztem, hogy az idegen nagyon-nagyon szorítja a kezemet. A felrobbantott Hejő-híd közelében vagy tíz német katona közelített felénk. A katona megtorpant, aztán szinte lerántott az elgörbült vasúti sínre. Leültetett, maga is mellémguggolt hirtelen, magához szorított, jobbról-balról megcsókolt, mintha csakugyan ő lett volna az apám. — Nagyon elfáradtál, kisfiam? — súgta olyan melegen, mintha csakugyan ő lett volna az apám. Míg ölelt, éreztem, hallottam a szíve riadt-ijedt dobbanásait. A felrobbantott híd előtt kicsit tétovázott, aztán levetette a bakancsát. Hátára vett, átgázolt velem a derékig érő vízen, így vitte a túlsó partra a nővéremet is. Igricinél egy parányi nyárfaligetben találkoztunk az első szovjet katonákkal. Az idegen újra megszorította a kezemet. Újra megcsókolt és újra éreztem, hogy kalimpál a szíve. És az egész úton csak itt kérdezték meg, hogy hová megyünk. — Doma, doma — mondta oroszul az idegen. A katonák is már a hazatérésen gondolkozhattak, mert jókedvűen útnak engedtek bennünket, egy öreg katona pedig a sapkájával még sokáig integetett utánunk. Valamit kiáltott is, amit akkor én nem értettem, de most úgy érzem, mintha azt mondta volna: Jó utat, hazatérek!... A katona továbbra is fogta a kezem, de már egyszer sem éreztem, hogy görcsösen fonódtak volna csuklóm köré az ujjai. Egyszer, egyetlenegyszer még megcsókolt. Mezőcsát után az ő hazavezető útja eltért a mienktől. Akkor, ott, a keresztútnál felírta a címemet, s megígérte, ha hazaérkezik, azonnal levelet ír. Még ötven lépésről is kiáltotta: — Azonnal írok neked, kisfiam. És írt. Levelében kisfiamnak szólított, eleinte ellágyultan, később tréfásan. Megtörtént az is, hogy idézőjelek közé tette, hogy fiam. Utoljára 1948- ban kaptam tőle levelet, abban azt írta, hogy szívesen eljönne bérma-keresztapának. Csakhogy akkor én már magyaróvári népi kollégista voltam, hithű ateista, s önkéntes keresztapa-jelöltemre annyira megnehezteltem, hogy nem válaszoltam a levelére. Mire pedig beláttam, hogy túlontúl merev vagyok, elfelejtettem a címét és a nevét De csuklómra fonódó ujjait még akkor sem felejtettem el JÁNOSY ISTVÁN: A DUNA, AZ ÉVEK Valamelyik este a Duna-parton. A Szabadság-híd. Olajos, sötétzöld döglött cetként hevert a hegy szemben, mindenütt teleültek már a pici mélytengeri fényállatkák, pamacssugarú ragadozóhalak, s mögötte a Tenger, a lilásan haldokló ég, rajta az első kigyulladó csillagok. Negyvenötben álltam meg egy pillanatra ugyanitt. Akkor a híd, bizony, csapzott volt. _ Fantasztikus apacslány volt a szerelmem, őt kísértem épp haza. Olyan végsőkig meggondolatlan vadóc, aki, ha valami eszébe jut, azt rögtön véghez is viszi, még ha a legnagyobb marhaság is. Egyszer életében az ember halálosan beleszeret ilyen kamasz-eredetiségbe. Amikor úgy tíz óra tájban kéz a kézben a hídra léptünk, az volt az érzésem, ha fene fenét eszik is, de ő lesz a feleségem. Batyuzók rohantak velünk szembe Pest felé, hogy még elérjék az utolsó villamost. A vetkőztetők virágkorát éltük, minden reggel két-három halálos áldozatról hallhattunk. A híd közepén járhattunk, mikor megszólalt: — Te, létezhetnek olyan házastársak, akik nagyon szeretik egymást, mégis a legundokabbul veszekednek? Tehát a maga módján neki is ugyanaz járt az eszébe, mint nekem. A Gellért téri megállónál várakoztunk. Csak ellenirányból jött villamos. A lány nekilódult, hogy fölugorjon rá. Én: — Hová?! — Kedvem támadt a Hűvösvölgybe villamosozni. — Örült. Hisz leütnek! — és a bőrövénél fogva rántottam vissza a már induló villamosról. Végre jött a kelenföldi kocsi. Miután leszálltunk, a lány csak tovább cukkolta az idegeimet. Most meg egy albertfalvi HÉV-re akart felugrani. Onnan már vissza sem jöhet, ott kódoroghat az éjszakába és lerohanják — gondoltam, és szilárdan elhatároztam, hogy ha a szíjánál rángatva is, de hazatuszkolom, és átadom a házmesternek. Egy grundnál azonban a lány mindkét kezével megmarkolta a drótkerítést. Tapodtat se bírtam továbbvonszolni. — Nincs kanalam hazamenni. — Tegnap éjjel két gyilkosság történt itt a környéken! — Fütyülök rá! A HÉV-re akarok!... — Miért? Meg tudnád mondani? — Csak. Különben is vár a pacákom — és fejét hátrafordította kimondhatatlan pimasz mosollyal. Gyanítottam, hogy másokkal is „fut”, de hogy ilyen kihívóan még a képembe is vágja! Nagyot rántottam rajta. — Úgyse bírsz elhúzni. Én vagyok az erősebb. (Valóban. Úszónő volt.) Ekkor minden erőmet összeszedtem, hogy leszakítsam a drótról. De ő begörbítette a hátát és két karja közé húzta be a fejét. Kitört a düh belőlem, váratlanul alulról orrba vágtam. Fölsikoltott. — Segítség! Három férfi futott felénk. — Ki sikoltott? — Ott, arra futottak! — mondta egyszerre nyugodt hangon, és egy mellékutcára mutatott. Utólag villant belém, micsoda csávába kerülök, ha a lány nem tud ilyen váratlanzseniálisan hangot váltani. Senki se mossa le rólam a bűnös szándék látszatát. Annál jobban bántott, hogy tud színészkedni! Milyen biztos rutinnal! — Pimasz dög! Játssz, akivel akarsz! * Otthagytam. Nekiiramodtam és nagyokat ugrottam, mint a szöcske. Hadonásztam, szitkozódtam. Ám, mikor a hídra léptem, egyszerre viszszatért belém az előbbi lírai ellágyulás, és kétségbeestem. „Tán már nem is él!” — elkínzott aggyal néztem merőn a hídtartó uszályok alatt feketéllő ködgomolyos örvényt. Már látni véltem föl-földobódó tetemét. Mégpedig félelmes bizonyossággal! „Én voltam az oka, mert otthagytam. Ha megtudom, hogy... akkor én is...” Borzalmas álmom volt. Hogy nem él. Utóbb fölmentem hozzá és egy férfi volt nála: rámenős grobián gorilla. Egybenőtt szemöldöke volt, előrebökkenő gorillaálla, és a nyakán csupa szőr. Hányinger fogott el és kirohantam. A pacák utánam, így rohanunk már a hídon. Hátranézek, ott talpal közvetlen mögöttem, kezében kés. Át akarom vetni magam a hídkorláton, de szúrást érzek a hátamban, és fölébredek. Másnap reggel földúltan rohanok a lányhoz. Sugárzó arccal nyit ajtót és a nyakamba ugrik. De elmúlt ez is, mint az évek.