Élet és Irodalom, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-06 / 1. szám - Csák Gyula: Munka és művelődés (1. oldal) - M. Makkai Piroska: Anya • kép (1. oldal) - Márkus István: Volt elnök • riport (1. oldal)
Mesterházi Lajos: „Lojális szövetség II. rész (3. old.) E. Fehér Pál: Viták a szovjet értelmiségről (6. old.) Véleményünk szerint (10. old.) CSÁK GYULA: Munka és művelődés Felemelő tartalmú és izgalmas könyv került kezembe a minap. Munka és művelődés címmel közreadtak a II. nemzetközi, iskolán kívüli felnőttoktatási konferencia anyagát. Az első ilyen megbeszélést Prágában rendezték 1964-ben, ezt most Budapesten, tavaly. Noha az összefoglaló címben csak a felnőttokta is szerepel, valójában felölelte a konferencia a népművelés, az ismeretterjesztés, valamint a szakszervezeti oktatónevelő munka problematikáját is. Úgyszólván teljes áttekintést adott tehát mindarról a kulturális jellegű tennivalóról, amelyet a magasabbrendű társadalomtudat, közösség-tudat érdekében múlhatatlanul végezni kell. Nagy kár, hogy mindössze háromezer példányban jelent meg a könyv, holott — esetleg némi rövidítéssel — a jelzett területek valamennyi munkásának, de a közéletben dolgozó minden rangú vezetőinek is a kezébe kellene adni. A mű felelmelő tartalmát maga a téma adja, izgalma pedig abban van, hogy új módon, a tudomány eszközeivel közelít a tárgyhoz. Jelentős haladás ez, ha összevetjük azzal, hogy tudományos szemlélet helyett korábban inkább csak a laikus jóindulat vezérelte a népművelés gyakorlatát. Sőt, utólag kimondhatjuk, hogy a tudományos szemlélet fejlődését olykor tudatos gáncs is érte bizonyos szubjektivizmusok és primitivizmusok részéről. Hogy egy példát említsek: négy-öt évvel ezelőtt beszéltem az ország egyik legnagyobb gyárában egy szál magában tevékenykedő munkapszichológussal, aki csaknem sírva panaszolta a gyanakvást, ellenállást, amely tevékenységét övezi. A konferencián elhangzottakból kitűnik, hogy múlóban van ez az állapot, s ha nagyon lassan is, de mindenfelé terjed a belátás, amely szerint a műveltséget is termelőerőnek kell tekinteni Nemcsak a rohamos technikai haladás követeli meg a nagyobb tudást, hanem az emberi viszonylatok értelmesebb rendezése is. Minthogy nem vállalkozhatom a háromszáz oldalas könyvben közölt két referátum és az elhangzott harmicnégy felszólalás ismertetésére, kiemelném saját szavaimmal a — megítélésem szerint, a legfontosabb gondolatot, amely voltaképpen az egész tanácskozás magvát adta. Eszerint: képessé kell tenni minden embert a legkülönbözőbb intelligencia-fokon, hogy felismerje, megértse saját helyzetét, önállóan tudja megválasztani a felismert egyéniségéhez leginkább illő alkotó tevékenységi kört és önállóan tudja megoldani problémáit. Egyén és társadalom harmóniáját — mutatis mutandis: boldogságát — csak ez hozhatja meg. Ez a fő cél, ennek a közelítési lehetőségeit vizsgálták a konferencia munkásai a különféle tudományos — lélektani, pedagógiai, andragógiai, szociológiai, stb. — nézőpontokból. Örömmel és őszinte tiszteletérzéssel olvastam az imponáló felkészültségről tanúskodó előadásokat — a könyv befejeztével azonban nehezet sóhajtottam. Igen, ezt kellene, de hogyan? Lehúnytam a szemem, és megjelentek előttem kultúrházak, amelyek kidűlt-bedűltebbek, mint a Kutyakaparó. Megjelentek előttem sokmilliós költséggel épített kultúrpaloták, amelyeknek legharsányabb jellegét kocsma voltuk adja. Elővillantak képzeletemben hallgatósággal zsúfolt termek, amelyekben alig várták a hallgatók, hogy vége legyen az előadói beszédnek — amelyből egyébként alig értettek valamit —, mert utána kezdődik a tánc! S elővillantak üres termek, amelyekben a lelkes és jól felkészült előadók tökmagot köpködő féltucat gyerkőcnek magyaráztak. Felidéződtek bennem bociszemű lánykák, akik sokezres közösség kulturális táplálását kapták a Mindenhatótól feladatul, miközben azt sem tudják az ártatlanok, hogy eszik-e, vagy isszák a népművelést. Láttam magam előtt a sarlatánokat, akik pusztán egyéni haszonszerzésért „művelik” a népet, s láttam lehúnyt szemem előtt a műveltség-terjesztés igazi apostolainak gyakran keserves vergődését. Látom természetesen a nagyobb tudásra áhítozó egészséges szomjúságot is, meg a szerzett tudás lenyomatát a tisztuló tekintetekben. Egyáltalán: a kultúra terjesztése dolgában múlhatatlan érdemeket szerzett nálunk a szocialista társadalom áldozatkészsége. S a szóban forgó konferencia jelzi, hogy a szándék nem változott, sőt, most különb minőségben jelentkezik. Ám éppen azért, hogy a megvalósítás is különb minőségű legyen, fokozottabban ügyelni kellene a gyakorlatra. Elhangzott egyébként a konferencián is a sürgető igény, hogy a kimunkált elveket mihamarabb le kell fordítani a gyakorlat nyelvére, az út azonban, amely idevezetne, csak halványan mutatkozott Ez az út a valóság elemzése, tudományos elemzése lenne. Mégoly kiváló népművelő, ismeretterjesztő, és egyéb elvek realizálása is csak akkor kecsegtet eredménnyel, ha szigorúan tisztázzuk, hogy kiket akarunk emelni általa, és milyen általános meg különleges körülmények között Az elmúlt évek gyakorlata a számos eredmény mellett, eredménytelenségeket is szült, sőt, hibás, káros beidegzettségeket is, amelyek továbbélése kölöncként nehezedik erre a munkára. Gondolok mindenekelőtt a mennyiségi szemlélet primátusára, a törekvésre, amely csak számokban, lehetőleg nagy számokban akarja „visszaigazolni” a végzett munkát, miközben a valódi eredmény, a hatásfok homályban marad. Holott a technikai és humán kultúra terjesztésének nem az a célja, hogy jelentést írjunk róla, hanem az, hogy változzék, jobbá alakuljék általa a valóság s az általános légkör. Mit tudunk erről, hogyan tudjuk ezt mérni? Ebben a pillanatban főként csak szubjektív,, igen gyakran ilyen-olyan előítéletektől terhes észleletekre hagyatkozhatunk. Meg kellene találni a módját a tudományos, tehát általánosan érvényes eredményeket hozó vizsgálatnak, a valóság objektív feltárásának, mert csak így derülhet ki világosan, hogy mit végeztünk és mit kell tennünk a továbbiakban. Okkal remélhető, hogy a népművelők III. konferenciájának dokumentumai között fellelhető lesz ez is. M. Makkai Piroska: Anya XII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM ÁRA:2 F ÉLET ÉS IRODALOM IRODALMI ÉS POLTIKAI HETILAP FRANCIA ÍRÓK ÉS MŰVÉSZEK FELHÍVÁSA VIETNAMÉRT A Lettre* Frangaises karácsonyi száma a következő szövegű felhívást közli: „Az amerikaiak vietnami háborúja rátereli a figyelmet az önrendelkezés elvére. Véget kell vetni a vietnami nép megpróbáltatásainak. Az eszkaláció politikája könnyen nukleáris háborúra vezethet. Ezt meg kell akadályozni. A béke megteremtésének alapfeltétele, hogy a világ tiszteletben tartsa a vietnami nép önrendelkezési jogát. Addig nem lehet szó tárgyalásról Hanoi és Washington között, míg ez utóbbi feltétel nélkül be nem szünteti Észak-Vietnam bombázását. A béke megvalósítása lehetetlen az ellenállást vezető Nemzeti Felszabadítási Front elismerése és az amerikai csapatok kivonása nélkül. Vissza kell térni a genfi egyezmények szelleméhez. A jelen szöveg aláírói úgy vélik, hogy szükség van az értelmiség közös akciójára. Azt akarjuk, hogy a francia értelmiség hangja ne hiányozzék a józan ész nevében az egész világon, elsősorban az Egyesült Államokban felhangzó tiltakozás kórusából. Ezért javasoljuk a művészeknek és íróknak, a tudósoknak és jogászoknak, az orvosoknak és a mérnököknek, a tanároknak, valamennyi értelmiséginek, hogy csatlakozzanak ehhez a felhíváshoz, s együttesen rendezzék meg Párizsban az értelmiségiek napját Vietnamért.” Az aláírók között találjuk Aragon, Simone de Beauvoir, Pablo Picasso, Jean-Paul Sartre, Elsa Triolet és Vercors nevét. Kibocsátásával egyidejűleg, máris számtalan művész, író, egyetemi tanár csatlakozott a felhíváshoz, közöttük Yves Ciampi, Roger Garaudy, Juliette Gréco és Alain Resnais. MARKUS ISTVÁN RIPORTJA: VOLT ELNÖK 1. — Kicsiny a mi falunk, ezerháromszáz lélek. Itt él ez a nép, talán Árpád apánk óta. Nemesek voltunk valaha. Nem számít már az semmit, de azok voltunk. Az egész község, azt az egynéhány bevándorolt cselédféle embert nem tekintve. Az én dédapámnak nem volt több földje hat holdnál mégis eljárt a megyegyűlésre. Azt tartja a családi hagyomány, dédapám ott volt, mikor Deák Ferencet megkergették. Mindegy már, csak azt mondom evvel, hogy mind nemesek voltunk. Azért ezek az idevaló családok leginkább csak egymás között házasodtak. Rokon itt, kérem, az egész falu. Ha gazdag volt, ha szegény. — Mi szegények voltunk, az a kis örökségföld elosztódott. Az én apám napszámra járt, úgy nevelt fel hetünket. Engem asztalosinasnak adott. Iparos lettem. Dolgoztam Pesten is, a 30-as években, mesternél is, gyárban is. A háborúban katona lettem. Az is voltam elejétől végig. Meggyűlöltem határtalanul azt a rendszert. Sokat gondolkozok, miért volt az rossz? Dolgozz, hallgass, engedelmeskedj — ezt volt a törvény. Miért van így, vagy úgy, nem tartozik rád. Ember lehetsz, de csak a magad körödben. A többiekhez neked kuss. Három évig voltam közlegény, két évben, a végén, őrvezető. Kinyílt a szemem. Vonultunk vissza, leléptem, hazajöttem rejtekutakon, nemsokára jöttek az oroszok. Mindjárt a kommunista pártba léptem. Az elsők között. Nem is sokan voltunk elejiben, nyolcan. — Kiosztottuk azt a kevés urasági földet, ami idenyúlt a határunkba. Nem sok jutott. Nekem négy hold. Pedig házasember voltam, három gyerekkel. Az iparba nem mentem vissza, itt tartott a föld. De ebből megélni, lehet-e? Igát állítottam, béreltem hozzá másik öt holdat. Így éltem. Mint a többi kisember a földosztás utáni világban. — Elejibe pártoskodtunk, gyűléseket tartottunk. Beszéltem én is eleget Hogy minden másképp legyen. Közben meg gazdálkodtunk, mert abból éltünk. Disznót hizlaltunk, utóbb már egy évben hármat is. Sose szerettem avval foglalkozni. Nem tudtam én már jó paraszt lenni. De a falu abban találta meg a célját. A politizálás elült Mert minek? Dolgozz, egyél, igyál, hallgasd a rádiót. Briggy át a szomszédba, beszélgetni, hogy miért verte mag Damján Józsi a feleségét. Énnekem ez nem volt elegendő. Csináltam, mert mit lehetett mást, de nem tetszett. Az asszony szidott, hogy mogorva vagyok, barátságtalan az emberekhez. A rokonokhoz. Mert, mondom, itt mindenki rokon. — Nem is lett itt termelőszövetkezet 1952-ig. Pedig nyomta a népet a beszolgáltatás. Igen, de a tanácselnök is helybéli volt. Muszáj volt kuláklistát csinálni, hát csináltak, felraktak rá két embert, a forma kedvéért. A beszolgáltatással, adóval mindig hátralékban volt ez a község. Oda se neki, összetartott a nép. Ez se ment örökké. Decemberben, 52-ben, leváltották a tanácselnököt, ide raktak egy embert, alföldi volt, semmi atyafisága ezen a vidéken. Nem törődött az semmivel, csak hogy meglegyen a termelőszövetkezet. Az adót, a beadást kímélet nélkül behajtotta. Egy tanító lett , akkor a párttitkár, összedolgozott ez a két ember, összerántották a párttagságot, a lelkünkre beszéltek) Alakítsunk termelőszövetkezetet. Mi? Ennyien? A falu ellen? Kivájják a szemünket. Igen, de annyira ment a helyzet, hogy tél derekán már kenyerünk se volt. Mi lesz ezután? — Énnekem nem lett volna kifogásom a közös gazdaság ellen. Valami legalább legyen ebben a rongyos faluban. Miért ne lehetne jobban élni, összefogásban? Minek ez a sok kis dirib-darab föld, s hogy egyiknek négy holdja van, a másiknak húsz? Érdemtelenül. Legyen igazság egyszer. Múljék el rólunk ez a rettentő teher. Jöjjenek a gépek, örvendezzünk a tudomány áldásainak. Olvastam is erről, nem keveset. Úgy gondoltam, nekem lenne a hivatásom, hogy megteremtsem az új világot ebben a rongyos faluban, ahol a mi őseink nemes emberek voltak. Megszállt engem ez az eszme, úgy mondhatom. Akkor lettem én rossz alvó. És közepén felriadtam, mindig csak gondolkodtam. Hogy kellene, miként lehetne? Már akkor kifundáltam, mit vessünk, hova, milyen jószágot tartsunk, mit végezzünk géppel, mit fogaterővel, ki lenne jó brigádvezetőnek, meg a többi. Hogy kéne rábeszélni, meggyőzni az embereket? 1953. január 14-éről 15-ére virradó éjszaka, sose felejtem el, eltökéltem magam. Másnap elmentem Varga Benjáminhoz, rokon volt, másodunokatestvér, amúgy meg, ha akarom kulák, ha akarom középparaszt,mert húsz hold földje volt, de abban egy kevés szőlő is. Fenyegette a kuláksors. Mondom neki, Béni, mi ketten összefogunk, megmentjük a falut. Csináljuk meg a szövetkezetet. De mindenki benne legyen. Magyarázom neki, mit vesztünk, mit nyerünk vele. Ő jár a legjobban, mert ő mindent veszthet és mindent nyerhet. Tanult gazda volt. Legyél te agronómus, mondtam neki. S te mi leszel? kérdi ő. Én? Elnök. Béni azt mond(Folytatás a 2. oldalon.) 1968. JANUÁR 6.