Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-23 / 21. szám - Hámos György: Ne a gyerek előtt a Galaktikáról • televíziókritika (13. oldal) - Eörsi István: Befejezetlenül • filmkritika • Vas Judit: Befejezetlenül (13. oldal) - Perneczky Géza: A szobrász lépcsői • képzőművészet-kritika • Schaár Erzsébet, Műcsarnok (13. oldal)
MŰVÉSZET HÁMOS GYÖRGY: Televízió Ne a gyerek előtt a Galaktikáról Újabban a kritikusnak egyre több lelkierőre és ellenállóképességre van szüksége, hogy megformálhassa a műsorról a tulajdon véleményét. Tehát nem azt a véleményt, melyet a műsorok előtt okos, lelkes és szuggesztív bevezetők vagy előjátékok úgyszólván kötelezővé tesznek számára. Nem hagyva kétséget afelől, ha ítélete eltér a bevezető értékeléstől, művészi befogadó képességének eltompulásáról vagy — a másik műsor erre intett — egyszerű korlátoltságról van szó. Ilyen veszedelmekkel szembenézve elmélkedem az alábbiakban az elmúlt hét műsorai közül kettőről. Már címeik is jelzik, micsoda végleteket kell áthidalnia a rendkívül véges kritikusi felfogó képességnek. Az egyik mű címe: Ének a Galaktikáról, s műfaja „elektronikus televízió-költemény”. A másik cím kevésbé ünnepélyes!: Ne a gyerek előtt, s egy — keretbe foglalt — szatíracsokrot jelez. ” Az előbbinek értékeiről Boldizsár Iván, az új iránti rendkívüli érzékenységével, okosan és szeretettel igyekezett meggyőzni a nézőt. Arra kérte a kikapcsolásra hajlamosokat: „... ne riadjanak vissza, ne kapcsolják ki a televíziót, mert a sokat emlegetett telekommunikációs forradalom egyik fontos, új kiindulópontjának lehetnek szemtanúi, fültanúi és koronatanúi.” Magam azon kevesek közé tartozom, akik ennek ellenére sem kapcsolták ki a készüléket. Jól tudtam, hogy lelkes és mesterségüket értő fiatalok — művészek és műszakiak — egymást segítő s a tévé kifejezési lehetőségeit tágítani kívánó több éves kísérletező munkájának első eredményét láthatom. Hogy a bejelentést követően nem fog új művészet születni a szemem láttára, ebben biztos voltam. Soha még művészet előre bejelentve, tudva és akarva — nem született. De a kompozíció, mely a zenét, táncot, pantomimot, verset és konkrét zörejt egyetlen gondolatiérzelmi tömbbe ötvözte — tetszetős, harmonikus, gyakran hatásos volt Az elektronikus zörejek izgalmasabbá tették a táncot, a tánc értelmezte a verset, a szöveg konkretizálta a látványt. A sok éves munka nem volt hiábavaló: felfedezéseiket (ha mértékkel bánnak velük) versek, táncok, tévéjátékok képernyőre komponálásánál hatásosan alkalmazhatják. Mégsem hiszem, hogy a telekommunikációs forradalom ezt jelentené. Filmen, modern színpadon vagy például a prágai Laterna Magica szép mutatványai alkalmával ugyanezekkel a hang-fény hatásokkal és elektronikus keverő módszerekkel találkozhatunk. Alkalmazásuk nem a televízió privilégiuma. De visszatérve magára a műsorra: hatásosságáról sokkal jobban meg tudtak volna győzni, ha e vívmányokkal szerény földi érzésekről — mondjuk, egy szép és szomorú szerelemről — valami újat tudtak volna elmondani. A világűrrel és távoli naprendszerekkel semmiféle érzelmi kapcsolatom nincsen, s így azt fokozni sem lehet. Nem tudom, máshogy van vele: engem egyelőre a csillagok csak a földről nézve tudnak meghalni. A velük foglalkozó tudományt a „legszebb” tudománynak tartom; a közöttük lebonyolódó közlekedés lehetősége — és esetleges lakóik létezése — izgalomba hozza képzeletvilágomat. De teljesen érzéketlen vagyok, ha e „világűrlakók magányosságáról” szavalnak vagy táncolnak. Ilyenkor nem az alkotók megrendülését, hanem affektálását érzem. Szóval, ha művészi hatást akarnak elérni, „kis témákba” hatoljanak be az elektronikával. Itt kipróbálva erejüket, nem bánom, már világűrvíziókat is álmodhatnak a képernyőre. S ha már a művészetnél tartunk, egy különös dologra fel kell figyelnünk. Az elektronikus kompozíció tehetségesnek látszó rendezőjének, Rajnai Andrásnak eszébe sem jutott, hogy maga táncoljon a műben (ezt rábízta a nagyon tehetséges Köllő Miklósra és együttesére), a zenét sem ő komponálta, a szavalást ráhagyta Básti Lajosra és Béres Ilonára. Ő maga csak az egész művet átszövő versciklus megírására vállalkozott. Okkal gondolhatta, ha a játékfilmek rendezői maguk írják a történetet és a párbeszédeket — miért ne írhatna ő versciklust ... " Restellem tájékozatlanságomat: én bizony csak akkor tudtam meg, hogy a fiatal Radványi Ervin a legnagyobb magyar szatirikusok közé tartozik, amikor műsora előjátékánál kulturális társadalmi eseménynek lehettem szemtanúja. Szinte statisztaként, nem kisebb kulturális tényezők jelentek meg azon, mint Abody Béla, Fencsik Flóra, Ungvári Tamás, továbbá a televízió részéről (mint szereplők) Poór Klári és Takács Mari. Őket igazán egy egész estén át szívesen nézte és hallgatta volna a közönség. Rövid szerepük azonban itt csak arra szorítkozott, hogy meginterjúvolják a Buta Nézőt. A Buta Néző (kitűnő figura személyesítette meg) elmondta a szokvány butaságokat a műsorokról, a Szabó családról, a magyar nótáról, krimi-imádatáról stb., majd leült tévét nézni. Mindjárt sejteni lehetett, hogy a rossz ízlésű Buta Nézőnek ez a szatíraműsor nem fog tetszeni... Aki még ebből sem értette meg, milyen értékű szatírákat fog látni, megtudhatta az így kezdődött című első jelenetből. Ebben a szerző — mint a nagy emberek visszaemlékezéseiben annyiszor olvassuk mulatva — elmondja hogy első szatírájával egy nagy vicclap főszerkesztőjénél milyen kudarcot vallott. A nagyon buta és ócska régi tréfák közt megöregedett főszerkesztőnek természetesen nem tetszett az írás. (Einstein is megbukott számtanból, Petőfit is kicsapták az iskolából, József Attilát sem méltányolta Horger Antal.) Ezután elkezdődtek a szatírák. A Szerelem című arról szólt, hogy egy fiú meg egy lány a presszóban roppant fennikörben társalgott. Csak filozófiáról, csak szellemről, csak lélekről, megegyezve abban, hogy a test csak zavarja a lelket ... Minden különösebb éleselméjűség nélkül, már ekkor biztos voltam benne, mi lesz a csattanó. De a fiú és a lány — a gyöngébbek kedvéért — még legalább kétszer találkozott különböző helyszíneken. Mindig csak a lélekről beszélgettek, és arról, hogy a test csak zavarja a szellem harmóniáját. Akik nem látták e borotvaéles szatírát, ők is eltalálják, hol találkozott negyedszer a fiú és a lány... Az Útjelző kövekben a mérföldkövekre írt számok az emberi életkort jelentik. A főhős eleinte virgoncán, majd egyre fáradtabban lépked a következő tábláig, s közben elmondja az életkori sajátosságokat. A végén már tolókocsin közlekedik. A tanulság érdekes: jobb fiatalnak lenni, mint öregnek... Az utolsó történet, melyben egy idős házasságszédelgő áll a bíróság előtt, csak azért veszti el baját, mert a házasságszédelgő három vagy négy nőtől ugyanazzal a trükkel szedi el a pénzét , minek következtében a nézők négyszer láthatják ugyanazt a történetet... A „slusszpoén” pedig az elején megismert Buta Néző ül a képernyő előtt, és alszik. Nem unalmában alszik, butaságában... De mit tehet ilyen körülmények közt a kritikus? Befejezetlenül Vas Judit munkáit eddig is az jellemezte, hogy a tudományt a lehető legpuritánabbul egyesítette a művészettel. Legújabb pszichológiai dokumentumfilmjében eszközei tovább tisztultak: a tudományos tételt és bizonyítási eljárást elborították az élet fényei. A film ezúttal nem megdöbbentő, vagy intim részletekkel gyarapítja a fiatal lányok világáról üggyel-bajjal megszerzett tudásunkat. Hősnőjének, Editkének a sorsa — sajnos — meglehetősen átlagos, noha ő maga — szerencsére — átlagosnál nehezebb eset. Lázadó természetű, vagy mint atyja mondja, dacos. Az atya erről ugyanúgy értesül, mint mi: megmutatják neki az Editkéről készült filmet, meghallgatja Editke szövegeit. Személyesen régóta nem volt szerencséje a lányához, még kiskorában otthagyta a terebélyes mamával együtt. Ez utóbbi aktust a film nézői meg tudják érteni, és azt is természetesnek találják, hogy a kislányt annak idején el akarta lopni az apa. Erre Editke vonzó lénye önmagában is elég magyarázat, bár a mama inkább a tartásdíj fizetésétől való félelemben látja az atyai szeretet fellángolásának okát. A film nem dönti el, melyik magyarázat a helytállóbb, csak szívós munkával éveken át gyűjtögetett valóságszeleteket tár elénk. Látjuk Editkét, 14 évesen, fehér ruhában, homlokba fésült, rövid, fiús hajjal. Elmondja, hogy mamája veri, a mostohaapja is veri, ő meg visszaüt és elkóborol. Frissen, pontosan fogalmaz, az olyan ember módján, aki szerencsésen tisztázhatta kapcsolatait környezetével. A mama megerősíti lánya vallomását. Szerencsétlen, amióta Editke apja otthagyta. Amikor a szalagon meghallja a férfi kijelentését, amely szerint sosem voltak összeházasodva, öszszeszorítja a száját, megkeményedik. Nem keres mentségeket, ő is dacos. Látjuk a 17 éves Editkét is, arcába fésült, lányos hajjal, amint régebbi énjének vallomását nézi és hallgatja; ő is öszszeszorítja száját, figyel, uralkodik magán, hogy ne lássák rajta megindultságát. Anyja szavát még visszafogottabban figyeli. Azután viszontlátjuk az állami gondozott lányok kollégiumában, a saját fegyelmi tárgyalásán. A lányok elítélik dacossága miatt — engedély nélkül hazautazott —, némelyek kiközösítését, sőt tanulókörből való kizárását követelik. Neki arca sem rezdül. Azután bemutatják nekik a filmet: Edithe előéletét. A szembesítés hatására a lányok sorra sírni kezdenek. Saját sorsuk jut eszükbe. Egy ember kívülről megítélhető, elítélhető a fennálló értelmes és szükséges szabályok szellemében. De ha belül kerülünk valakinek a világán, ezek a szabályok már csak fenntartással alkalmazhatók. Ez minden nevelő- és egyéb intézmény alapvető problémája. Úgy kellene foglalkozni az emberekkel, mintha mindenkiről dokumentumfilm volna birtokunkban. Editkében két ember él. Az egyik hazavágyódik a mamához, noha tudja, hogy otthon szenvedés várja. A másik vállalná a kollégium közösségét és fegyelmét, noha hazavágyik, anyjához. Hogy utóbbi énje kerekedjen felül, időnként meg kell néznie a filmet önmagáról. A harc nem ért véget a két ember között. Ezért nemcsak Editke: a film is befejezetlen. Három év múlva talán újabb adalékokkal gyarapodik Editkéről szerzett tudásunk. Gyarapodjék is: értékes tudás ez. Miközben a kamera közel hoz sorsához, sőt a közepébe állít , más válaszutak is megvilágosodnak előttünk. Dac vagy önfeladás? Megértés vagy vakfegyelem? A film nem oktat, csak okokat mutat fel, következtetések helyett következményeket állít elénk. Nem prédikál a szülői ház vagy a nevelőintézetek felelősségéről, csupán egy ember tetteinek indítékait igyekszik tisztázni. A kamera objektívebb, mint az emlékezet. A végén még irigyeltem is Editkét, nem gyerekkoráért, hanem mert pillanatnyi vagy vélt érdekeitől függetlenedve nézhet szembe korábbi önmagával. PERNECZKY GÉZA. m Képzőművészet Schaár Erzsébet most megnyílt kiállításának egyik legszebb szobra csak az utolsó napokban készült el. A tárlatot lezáró lépcsős figura ez, majd három méter magas építmény, amely méltóságteljes emelkedésével és a lépcsősor tetején álló mozdulatlan alakkal a régi kultuszokra emlékező modern ember egyik legmegrázóbb monumentuma. A szobor megszületésének története igen tanulságos. Eredetileg csak egy figura volt, amely a művésznő budafoki otthonának lépcsőházába került, a sarokfordulóba. A fehér műanyagból készült szobor azonban „kisajátította” a lépcsőház architektúráját. Szinte öszszenőtt vele, mintha a tér és lakója egyetlen hatalmas kompozíciót alkotnának. A budafoki régi házat aztán az elmúlt hónapokban lebontották, s a helyén maradt törmelékeket földgépekkel elplanírozták. Schaár Erzsébet az új műteremben megpróbálta rekonstruálni a figura lépcsős architektúráját. A szobor anyagához hasonló fehér műanyagból újra megépítette a lépcsőház egy részét, de a kész mű mégsem a budafoki épület egy részlete lett, hanem több annál. Minden idők és minden korok lépcsőihez hasonló emelkedés, melynek magaslatára hágva, az ember is átalakul, s időtlen térbe érkezik. A konkrét dolgok elmúlása ellen küzdve, így teremtette meg Schaár Erzsébet a konkrétan felülemelkedő általánost. És kísértésben vagyunk, hogy a kiállításról visszatérve megtoldjuk ezt még egy szóval: — egyetemest. Mert valamennyi művében felismerhető ugyanez a mozzanat; valamennyi azért szakít ki egy-egy tárgyat, arcot, térszeletet az időből, hogy megőrizze az emlékezet számára. És Schaár Erzsébet emlékezete, úgy látszik, tágabb, a múltat és a jelent nagyobb lélegzettel birtokló képesség, mint ahogy azt a hétköznapok világában megszoktuk. A régi kultúrák szűk szentélyterei, nyitott ajtói-ablakai, a lakott tereket ismerő és a környezetét átformáló emberiség egész története, egész tapasztalatanyaga visszatér és újra megformálódik az ő szobraiban. Lehet, hogy ez a szenvedélyes rekonstrukció teljesen ösztönös indíttatású, lehet, hogy az otthont teremtő és újrameg újra megalkotó asszony természetes képessége. Schaár esetében azonban ez a természetes adottság túllépett a praktikus határokon. Erőfeszítései, hogy az embert otthonával, maga teremtette terével együtt őrizze meg, felnőtt a költői teljesítmények birodalmába. Szobrai példák és hasonlatok a lakható tér eseteire. Bizonyos elfogódottsággal közeledünk most ezekhez a plasztikai kompozíciókhoz. Nem szoktuk meg, hogy a magyar szobrászatban ilyen kísérletek szülessenek De szokatlanok ezek a szobrok a mai modern művészet egyetemes horizontján is. Az embert éppen az ellenkező nézőpontból, otthonának és lakható terének elvesztése szemszögéből szokták ábrázolni. Vagy a mítoszok stilizáló fénytörésén át. Schaár azonban egyik végletet sem ismeri. Napsütötte üvegszobrai, íves záródású architektúrái úgy borulnak az ott álló emberalakok fölé, mintha a régi falak és a régi történetek hitele, érvénye még nem veszett volna el. Ugyanakkor azonban semmit nem tesz Schaár ezeknek a történeti emlékeknek a mesterséges életbentartására. Direkt és kemény megoldásai, a naturális valóságtól sem idegenkedő szoborrészletei kerülik a stilizálás pózát, a „mítoszteremtő” művész ismert és egyre több epigont termő gesztusait. Van valami roppant erő, naivitás és egészség abban az elképzelésben, ahogy Schaár nem vesz tudomást sem az elidegenedés divatos formáiról, sem pedig az archaizálás konvencióiéról. Múlt és jelen között lebegve, szinte becsukott szemmel, csupán plasztikai érzékére bízva magát, tapintja le a mai ember vonásait, hogy visszavezesse őt az elvesztett lakható terekbe. Az út, melyen követjük őt, sokszor hűvös, mint a fehér műanyaghab, amelyből szobrait kihasítja. De ez a hűvös közeg mégsem a technika ridegségéhez hasonlít, hanem inkább az elégiák műfaji sajátságának nevezhető, a csend természetes tulajdonságának tekinthető. A termekben járva, joggal érezhetjük, hogy nehéz e kiállítás értékét túlbecsülni. Azon töprengünk: vajon Schaár egyetemes igényű látomása a lakható térről, és elégiája a tér és az ember veszni indult egységéről, érdekli-e majd a világot is? Vajon a szobrászat mai története, amely az elvvé emelt és nagy szakmai felkészültséggel kivitelezett fragmentumokra épül, befogadja-e Schaár Erzsébet művészetét, amely nem ismeri ezeket az elveket, irodalmias légkörrel vonja körül a plasztika problémáit, és fragmentumok ,részletek helyett az egészet, a teljeset próbálja felidézni. Vajon Schaár művei — e sajátos és rendhagyó szobrok — helyet találnak-e az egyetemes művészet nagy rendjében? Talán éppen a csend, a visszafogott formák, a néha már hajmeresztően egyszerű és igénytelennek tetsző megoldások lehetnek biztatóak. Az egyszerűség soha nem eklektikus, s a tartalmas csend túléli a bőbeszédűen hangos megnyilatkozásokat. Nagyon szeretném hinni, hogy ezekkel az erényekkel Schaár képes lesz megtartani azt a hatást, amit most e kiállítással elért, és hogy a lépcsőkön ő is feljut egy egyetemesebb közegbe. E percben versenytárs nélkül áll, váratlan megnyilatkozásként, előzmények nélkül, s szinte indokolatlan bátorsággal, a feladatok példátlan vállalásával. Ha mégis van vetélytársa, az csupán az idő lehet, amely felőrli és elemészti a hangos kiáltásokat, de megpróbálja eltemetni a csend szavait is. Schaár kiállítása a Műcsarnokban kétségtelenül egy nagy — sok mai világhírességnél nagyobb — művész megnyilatkozása. De az abszolút nagyság kérdésében nem vagyunk illetékesek, ezt szerényen az időre kell bíznunk. A művész, a kiállításokat rendező szervek és a kritika most csak azt teheti, hogy útjára bocsát és méltatni próbál egy szobrászi teljesítményt, amelytől sokat vár. Ez a teljesítmény még nem lezárt. Többnyire kész alkotásaiban sem maradandóan és nemes anyagból kivitelezett, az oeuvre-ön tehát még dolgozni kell. Most mindnyájunk feladata, hogy a maradandóság feltételeit — amennyire lehet — biztosítsuk. A szobrász lépcsői