Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-23 / 21. szám - Hámos György: Ne a gyerek előtt a Galaktikáról • televíziókritika (13. oldal) - Eörsi István: Befejezetlenül • filmkritika • Vas Judit: Befejezetlenül (13. oldal) - Perneczky Géza: A szobrász lépcsői • képzőművészet-kritika • Schaár Erzsébet, Műcsarnok (13. oldal)

MŰVÉSZET HÁMOS GYÖRGY: Televízió Ne a gyerek előtt a Galaktikáról Újabban a kritikusnak egyre több lelkierőre és ellenállóképes­ségre van szüksége, hogy meg­formálhassa a műsorról a tulaj­don véleményét. Tehát nem azt a véleményt, melyet a műsorok előtt okos, lelkes és szuggesztív bevezetők vagy előjátékok úgy­szólván kötelezővé tesznek szá­mára. Nem hagyva kétséget afe­lől, ha ítélete eltér a bevezető értékeléstől, művészi befogadó képességének eltompulásáról vagy — a másik műsor erre intett — egyszerű korlátoltságról van szó. Ilyen veszedelmekkel szembenéz­ve elmélkedem az alábbiakban az elmúlt hét műsorai közül kettő­ről. Már címeik is jelzik, micso­da végleteket kell áthidalnia a rendkívül véges kritikusi felfogó képességnek. Az egyik mű címe: Ének a Galaktikáról, s műfaja „elektronikus televízió-költe­mény”. A másik cím kevésbé ün­nepélyes!: Ne a gyerek előtt, s egy — keretbe foglalt — szatíra­csokrot jelez. ” Az előbbinek értékeiről Boldi­zsár Iván, az új iránti rendkívüli érzékenységével, okosan és szere­tettel igyekezett meggyőzni a né­zőt. Arra kérte a kikapcsolásra hajlamosokat: „... ne riadjanak vissza, ne kapcsolják ki a televí­ziót, mert a sokat emlegetett tele­kommunikációs forradalom egyik fontos, új kiindulópontjának le­hetnek szemtanúi, fültanúi és ko­ronatanúi.” Magam azon kevesek közé tartozom, akik ennek elle­nére sem kapcsolták ki a készü­léket. Jól tudtam, hogy lelkes és mesterségüket értő fiatalok — művészek és műszakiak — egy­mást segítő s a tévé kifejezési lehetőségeit tágítani kívánó több éves kísérletező munkájának első eredményét láthatom. Hogy a be­jelentést követően nem fog új művészet születni a szemem lát­tára, ebben biztos­ voltam. Soha még művészet előre bejelentve, tudva és akarva — nem született. De a kompozíció, mely a zenét, táncot, pantomimot, verset és konkrét zörejt egyetlen gondolati­érzelmi tömbbe ötvözte — tetsze­tős, harmonikus, gyakran hatásos volt Az elektronikus zörejek iz­galmasabbá tették a táncot, a tánc értelmezte a verset, a szöveg konkretizálta a látványt. A sok éves munka nem volt hiábavaló: felfedezéseiket (ha mértékkel bán­nak velük) versek, táncok, tévé­játékok képernyőre komponálásá­nál hatásosan alkalmazhatják. Mégsem hiszem, hogy a telekom­munikációs forradalom­ ezt jelen­tené. Filmen, modern színpadon vagy például a prágai Laterna Magica szép mutatványai alkal­mával ugyanezekkel a hang-fény hatásokkal és elektronikus keve­rő módszerekkel találkozhatunk. Alkalmazásuk nem a televízió privilégiuma. De visszatérve magára a mű­sorra: hatásosságáról sokkal job­ban meg tudtak volna győzni, ha e vívmányokkal szerény földi ér­zésekről — mondjuk, egy szép és szomorú szerelemről — valami újat tudtak volna elmondani. A világűrrel és távoli naprendsze­rekkel semmiféle érzelmi kapcso­latom nincsen, s így azt fokozni sem lehet. Nem tudom, más­hogy van vele: engem egyelőre a csil­lagok csak a földről nézve tud­nak meghalni. A velük foglalko­zó tudományt a „legszebb” tudo­mánynak tartom; a közöttük le­bonyolódó közlekedés lehetősége — és esetleges lakóik létezése — izgalomba hozza képzeletvilágo­mat. De teljesen érzéketlen va­gyok, ha e „világűrlakók magá­nyosságáról” szavalnak vagy tán­colnak. Ilyenkor nem az alkotók megrendülését, hanem affektálá­­sát érzem. Szóval, ha művészi ha­tást akarnak elérni, „kis témák­ba” hatoljanak be az elektroni­kával. Itt kipróbálva erejüket, nem bánom, már világűrvíziókat is álmodhatnak a képernyőre. S ha már a művészetnél tartunk, egy különös dologra fel kell fi­gyelnünk. Az elektronikus kom­pozíció tehetségesnek látszó ren­dezőjének, Rajnai Andrásnak eszébe sem jutott, hogy maga tán­coljon a műben (ezt rábízta a nagyon tehetséges Köllő Miklósra és együttesére), a zenét sem ő komponálta, a szavalást ráhagyta Básti Lajosra és Béres Ilonára. Ő maga csak az egész művet át­szövő versciklus megírására vál­lalkozott. Okkal gondolhatta, ha a játékfilmek rendezői maguk ír­ják a történetet és a párbeszéde­ket — miért ne írhatna ő vers­ciklust ... " Restellem tájékozatlanságomat: én bizony csak akkor tudtam meg, hogy a fiatal Radványi Er­vin a legnagyobb magyar szatiri­kusok közé tartozik, amikor mű­sora előjátékánál kulturális tár­sadalmi eseménynek lehettem szemtanúja. Szinte statisztaként, nem kisebb kulturális tényezők jelentek meg azon, mint Abody Béla, Fencsik Flóra, Ungvári Ta­más, továbbá a televízió részéről (mint szereplők) Poór Klári és Takács Mari. Őket igazán egy egész estén át szívesen nézte és hallgatta volna a közönség. Rövid szerepük azonban itt csak arra szorítkozott, hogy meginterjúvol­ják a Buta Nézőt. A Buta Néző (kitűnő figura személyesítette meg) elmondta a szokvány buta­ságokat a műsorokról, a Szabó családról, a magyar nótáról, kri­mi-imádatáról stb., majd leült tévét nézni. Mindjárt sejteni le­hetett, hogy a rossz ízlésű Buta Nézőnek ez a szatíraműsor nem fog tetszeni... Aki még ebből sem értette meg, milyen értékű szatírákat fog látni, megtudhatta az így kezdődött című első jele­netből. Ebben a szerző — mint a nagy emberek visszaemlékezései­ben annyiszor olvassuk mulatva — elmondja hogy első szatírájá­val egy nagy vicclap főszerkesz­tőjénél milyen kudarcot vallott. A nagyon buta és ócska régi tré­fák közt megöregedett főszerkesz­tőnek természetesen nem tetszett az írás. (Einstein is megbukott számtanból, Petőfit is kicsapták az iskolából, József Attilát sem méltányolta Horger Antal.) Ezután elkezdődtek a szatírák. A Szerelem című arról szólt, hogy egy fiú meg egy lány a presszó­ban roppant fennikörb­en társalgott. Csak filozófiáról, csak szellemről, csak lélekről, megegyezve abban, hogy a test csak zavarja a lel­ket ... Minden különösebb éles­elméjűség nélkül, már ekkor biz­tos voltam benne, mi lesz a csat­tanó. De a fiú és a lány — a gyöngébbek kedvéért — még leg­alább kétszer találkozott különbö­ző helyszíneken. Mindig csak a lélekről beszélgettek, és arról, hogy a test csak zavarja a szel­lem harmóniáját. Akik nem lát­ták e borotvaéles szatírát, ők is eltalálják, hol találkozott negyed­szer a fiú és a lány... Az Út­jelző kövekben a mérföldkövekre írt számok az emberi életkort je­lentik. A főhős eleinte virgoncán, majd egyre fáradtabban lépked a következő tábláig, s közben el­mondja az életkori sajátosságo­kat. A végén már tolókocsin köz­lekedik. A tanulság érdekes: jobb fiatalnak lenni, mint öregnek... Az utolsó történet, melyben egy idős házasságszédelgő áll a bíró­ság előtt, csak azért veszti el ba­ját, mert a házasságszédelgő há­rom vagy négy nőtől ugyanazzal a trükkel szedi el a pénzét , mi­nek következtében a nézők négy­szer láthatják ugyanazt a történe­tet... A „slusszpoén” pedig­ az elején megismert Buta Néző ül a képernyő előtt, és alszik. Nem unalmában alszik, butaságában... De mit tehet ilyen körülmények közt a kritikus? Befejezetlenül Vas Judit munkáit eddig is az jellemezte, hogy a tudományt a lehető legpuritánabbul egyesítet­te a művészettel. Legújabb pszi­chológiai dokumentumfilmjében eszközei tovább tisztultak: a tu­dományos tételt és bizonyítási el­járást elborították az élet fényei. A film ezúttal nem megdöbben­tő, vagy intim részletekkel gya­­rapítja a fiatal lányok világáról üggyel-bajjal megszerzett tudá­sunkat. Hősnőjének, Editkének a sorsa — sajnos — meglehetősen átlagos, noha ő maga — szeren­csére — átlagosnál nehezebb eset. Lázadó természetű, vagy mint atyja mondja, dacos. Az atya er­ről ugyanúgy értesül, mint mi: megmutatják neki az Editkéről készült filmet, meghallgatja Edit­­ke szövegeit. Személyesen régóta nem volt szerencséje a lányához, még kiskorában otthagyta a te­rebélyes mamával együtt. Ez utóbbi aktust a film nézői meg tudják érteni, és azt is termé­­szetesnek találják, hogy a kis­lányt annak idején el akarta lop­ni az apa. Erre Editke vonzó lé­nye önmagában is elég magyará­zat, bár a mama inkább a tartás­díj fizetésétől való félelemben látja az atyai szeretet fellángo­lásának okát. A film nem dönti el, melyik magyarázat a helytál­­lóbb, csak szívós munkával éve­ken át gyűjtögetett valóságszele­teket tár elénk. Látjuk Editkét, 14 évesen, fe­hér ruhában, homlokba fésült, rö­vid, fiús hajjal. Elmondja, hogy mamája veri, a m­ostohaapja is ve­ri, ő meg visszaüt és elkóborol. Frissen, pontosan fogalmaz, az olyan ember módján, aki szeren­csésen tisztázhatta kapcsolatait környezetével. A mama megerő­­síti lánya vallomását. Szerencsét­len, amióta Editke apja otthagy­ta. Amikor a szalagon meghallja a férfi kijelentését, amely szerint sosem voltak összeházasodva, ösz­­szeszorítja a száját, megkemé­nyedik. Nem keres mentségeket, ő is dacos. Látjuk a 17 éves Edit­két is, arcába fésült, lányos haj­jal, amint régebbi énjének vallo­mását nézi és hallgatja; ő is ösz­­szeszorítja száját, figyel, uralko­dik magán, hogy ne lássák raj­ta megindultságát. Anyja szavát még visszafogottabban figyeli. Azután viszontlátjuk az állami gondozott lányok kollégiumában, a saját fegyelmi tárgyalásán. A lányok elítélik dacossága miatt — engedély nélkül hazautazott —, némelyek kiközösítését, sőt ta­nulókörből való kizárását köve­telik. Neki arca sem rezdül. Az­­után bemutatják nekik a filmet: Edithe előéletét. A szembesítés hatására a lányok sorra sírni kezdenek. Saját sorsuk jut eszük­be. Egy ember kívülről megítél­hető, elítélhető a fennálló értel­mes és szükséges szabályok szel­lemében. De ha belül kerülünk valakinek a világán, ezek a sza­bályok már csak fenntartással al­­kalm­azhatók. Ez minden nevelő- és egyéb intézmény alapvető problémája. Úgy kellene foglal­kozni az emberekkel, mintha mindenkiről dokumentumfilm volna birtokunkban. Editkében két ember él. Az egyik hazavágyódik a mam­á­­hoz, noha tudja, hogy otthon szenvedés várja. A másik vállal­ná a kollégium közösségét és fe­gyelmét, noha hazavágyik, any­jához. Hogy utóbbi énje kereked­­jen felül, időnként meg kell néz­nie a filmet önmagáról. A harc nem ért véget a két ember kö­zött. Ezért nemcsak Editke: a film is befejezetlen. Három év múlva talán újabb adalékokkal gyara­podik Editkéről szerzett tudá­­sunk. Gyarapodjék is: értékes tudás ez. Miközben a kamera közel hoz sorsához, sőt a közepébe állít , más válaszutak is megvilágosod­nak előttünk. Dac vagy önfel­adás? Megértés vagy vakfegye­lem? A film nem oktat, csak okokat mutat fel, következtetések helyett következményeket állít elénk. Nem prédikál a szülői ház vagy a nevelőintézetek felelőssé­géről, csupán egy ember tettei­nek indítékait igyekszik tisztázni. A kamera objektívebb, mint az emlékezet. A végén még irigyel­tem is Editkét, nem gyerekko­ráért, hanem mert pillanatnyi vagy vélt érdekeitől függetlened­ve nézhet szembe korábbi önma­gával. PERNECZKY GÉZA. m Képzőművészet Schaár Erzsébet most megnyílt kiállításának egyik legszebb szobra csak az utolsó napokban készült el. A tárlatot lezáró lépcsős figu­ra ez, majd három méter magas építmény, amely méltóságteljes emelkedésével és a lépcsősor tete­jén álló mozdulatlan alakkal a ré­gi kultuszokra emlékező modern ember egyik legmegrázóbb monu­mentuma. A szobor megszületésének törté­nete igen tanulságos. Eredetileg csak egy figura volt, amely a mű­vésznő budafoki otthonának lépcső­házába került, a sarokfordulóba. A fehér műanyagból készült szo­bor azonban „kisajátította” a lép­csőház architektúráját. Szinte ösz­­szenőtt vele, mintha a tér és la­kója egyetlen hatalmas kompozí­ciót alkotnának. A budafoki régi házat aztán az elmúlt hónapokban lebontották, s a helyén maradt törmelékeket földgépekkel elplaní­­rozták. Schaár Erzsébet az új műte­remben megpróbálta rekonstruálni a figura lépcsős architektúráját. A szobor anyagához hasonló fehér műanyagból újra megépítette a lépcsőház egy részét, de a kész mű mégsem a budafoki épület egy részlete lett, hanem több annál. Minden idők és minden korok lépcsőihez hasonló emelkedés, melynek magaslatára hágva, az ember is átalakul, s időtlen térbe érkezik. A konkrét dolgok elmú­lása ellen küzdve, így teremtette meg Schaár Erzsébet a konkrétan felülemelkedő általánost. És kísér­tésben vagyunk, hogy a kiállításról visszatérve megtoldjuk ezt még egy szóval: — egyetemest. Mert valamennyi művében fel­ismerhető ugyanez a mozzanat; valamennyi azért szakít ki egy-egy tárgyat, arcot, térszeletet az idő­ből, hogy megőrizze az emlékezet számára. És Schaár Erzsébet em­lékezete, úgy látszik, tágabb, a múl­tat és a jelent nagyobb lélegzettel birtokló képesség, mint ahogy azt a hétköznapok világában megszok­tuk. A régi kultúrák szűk szentély­terei, nyitott ajtói-ablakai, a la­kott tereket ismerő és a környeze­tét átformáló emberiség egész tör­ténete, egész tapasztalatanyaga visszatér és újra megformálódik az ő szobraiban. Lehet, hogy ez a szenvedélyes rekonstrukció telje­sen ösztönös indíttatású, lehet, hogy az otthont teremtő és újra­­meg­ újra megalkotó asszony ter­mészetes képessége. Schaár eseté­ben azonban ez a természetes adottság túllépett a praktikus ha­tárokon. Erőfeszítései, hogy az em­bert otthonával, maga­ teremtette terével együtt őrizze meg, felnőtt a költői teljesítmények birodalmá­ba. Szobrai példák és hasonlatok a lakható tér eseteire. Bizonyos elfogódottsággal közele­dünk most ezekhez a plasztikai kompozíciókhoz. Nem szoktuk meg, hogy a magyar szobrászatban ilyen kísérletek szülessenek De szokatla­nok ezek a szobrok a mai modern művészet egyetemes horizontján is. Az embert éppen az ellenkező né­zőpontból, otthonának és lakható terének elvesztése szemszögéből szokták ábrázolni. Vagy a míto­szok stilizáló fénytörésén át. Schaár azonban egyik végletet sem ismeri. Napsütötte üvegszobrai, íves záró­­dású architektúrái úgy borulnak az ott álló emberalakok fölé, mint­ha a régi falak és a régi történe­tek hitele, érvénye még nem ve­szett volna el. Ugyanakkor azon­ban semmit nem tesz Schaár ezek­nek a történeti emlékeknek a mes­terséges életbentartására. Direkt és kemény megoldásai, a naturális valóságtól sem idegenkedő szobor­részletei kerülik a stilizálás pózát, a „mítoszteremtő” művész ismert és egyre több epigont termő gesz­tusait. Van valami roppant erő, naivitás és egészség abban az el­képzelésben, ahogy Schaár nem vesz tudomást sem az elidegenedés divatos formáiról, sem pedig az archaizálás konvencióiéról. Múlt és jelen között lebegve, szinte be­csukott szemmel, csupán plasztikai érzékére bízva magát, tapintja le a mai ember vonásait, hogy vissza­vezesse őt az elvesztett lakható te­rekbe. Az út, melyen követjük őt, sokszor hűvös, mint a fehér mű­anyaghab, amelyből szobrait kiha­sítja. De ez a hűvös közeg még­sem a technika ridegségéhez ha­sonlít, hanem inkább az elégiák műfaji sajátságának nevezhető, a csend természetes tulajdonságának tekinthető. A termekben járva, joggal érez­hetjük, hogy nehéz e kiállítás ér­tékét túlbecsülni. Azon töprengünk: vajon Schaár egyetemes igényű lá­tomása a lakható térről, és elégiá­ja a tér és az ember veszni indult egységéről, érdekli-e majd a vilá­got is? Vajon a szobrászat mai tör­ténete, amely az elvvé emelt és nagy szakmai felkészültséggel ki­vitelezett fragmentumokra épül, befogadja-e Schaár Erzsébet művé­szetét, amely nem ismeri ezeket az elveket, irodalmias légkörrel von­ja körül a plasztika problémáit, és fragmentumok ,részletek helyett az egészet, a teljeset próbálja fel­idézni. Vajon Schaár művei — e sajátos és rendhagyó szobrok — helyet találnak-e az egyetemes mű­vészet nagy rendjében? Talán éppen a csend, a visszafo­gott formák, a néha már hajme­resztően egyszerű és igénytelennek tetsző megoldások lehetnek bizta­tóak. Az egyszerűség soha nem eklektikus, s a tartalmas csend túl­éli a bőbeszédűen hangos megnyi­latkozásokat. Nagyon szeretném hinni, hogy ezekkel az erényekkel Schaár képes lesz megtartani azt a hatást, amit most e kiállítással elért, és hogy a lépcsőkön ő is fel­jut egy egyetemesebb közegbe. E percben versenytárs nélkül áll, vá­ratlan megnyilatkozásként, előzmé­nyek nélkül, s szinte indokolatlan bátorsággal, a feladatok példátlan vállalásával. Ha mégis van vetély­­társa, az csupán az idő lehet, amely felőrli és elemészti a hangos kiál­tásokat, de megpróbálja eltemetni a csend szavait is. Schaár kiállí­tása a Műcsarnokban kétségtelenül egy nagy — sok mai világhíresség­nél nagyobb — művész megnyilat­kozása. De az abszolút nagyság kérdésében nem vagyunk illetéke­sek, ezt szerényen az időre kell bíznunk. A művész, a kiállításokat rende­ző szervek és a kritika most csak azt teheti, hogy útjára bocsát és méltatni próbál egy szobrászi telje­sítményt, amelytől sokat vár. Ez a teljesítmény még nem lezárt. Többnyire kész alkotásaiban sem maradandóan és nemes anyag­ból kivitelezett, az oeuvre-ön tehát még dolgozni kell. Most mindnyá­junk feladata, hogy a maradandó­­ság feltételeit — amennyire lehet — biztosítsuk. A szobrász lépcsői

Next