Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-07-03 / 27. szám - Király István: Szocialista művelődéspolitikánk • publicisztika (3. oldal) - Varjas Endre: Az értelmes élet hősi halottai • nekrológ (3. oldal) - Gácsi Mihály: Lovag, halál, ördög. Dürer-emléklap (rézkarc) • kép (3. oldal)
KIRÁLY ISTVÁN: Szocialista művelődéspolitikánk A kulturális bizottság megtárgyalta a kormány költségvetési zárójelentését s megbízott azzal, hogy ismertessem itt a képviselőtársak előtt a lezajlott vita néhány tanulságát. A bizottság elfogadásra javasolja a jelentést: elfogadásra, mert egyetért az annak számaiban megnyilvánuló kultúrpolitikai elgondolással. Egyetért mindenekelőtt azzal, amit a belső felosztás százalékaránya jelez: a tömegkultúra kérdéseinek előtérbe helyezésével. A művelődésügyi rendelkezésre bocsátott 13 milliárdból hét és fél milliárd, azaz majd 60 százalék oly kiadásokra ment, melyek a legszélesebb néprétegek művelődésügyét szolgálják: óvodákra, általános iskolákra, nevelőotthonokra, szakmunkásképzésre és közművelődésre. A kulturális bizottság véleménye szerint a szocialista művelődéspolitikának legfőbb kívánalma az ilyen elosztás. Jelzi ez annak központi, kötelező elvét: a műveltség fenti, szilárd bázisának, a népi műveltségnek megerősítésére való állandó törekvést, a tömegekre nézést, a feléjük való fordulást. A tömegkultúra kérdéseinek előtérbe állítása kulturális politikánk változatlan állandó vonása, emellett azonban vannak olyan elemei is, amelyek a konkrét szükségletekhez igazodnak, aszerint változnak s melyek elsősorban a fejlesztési arányokban, az úgynevezett növekedési ráfordításokban tükröződnek vissza. S általában helyes irányba mutatnak ezek a számok is. Ha a kulturális kiadások egésze 9,4 százalékkal nőtt, kiugróan: 17,2, illetve 16,8 százalékkal emelkedett közben a népművelési és felsőoktatási célokra fordított összeg. A fejlődés néhány új vonása, a tudomány mind fontosabbá váló szerepe, a jövő szabadidő értelmes felhasználásának igénye, vágya érthetővé teszi ezt az átmeneti — az alapelvet, a tömegkultúra előtérbe állítását nem módosító — erőkoncentrálást. Tendenciát jelez, értékel, minősít így a számok beszéde. Tükrözi, hogy mind állandó, mind változó összetevőiben helyesen méri fel a kulturális plolitika a műveltség-fejlesztés szükségleteit, helyesen határozza meg mindkét vonatkozásban a fő hangsúlyokat, a maga egészében a szocialista építés céljait szolgálja. A költségvetés elfogadását a kulturális bizottság nem utolsósorban ezért javasolja. Van azonban a jelentésnek néhány olyan mozzanata is, mely meggondolkodtat, problémát jelez, s melyekről talán — a jövő érdekében —, nem elhibázott itt a leglegfelelősebb, legnagyobb fórumon, az ország nyilvánossága előtt szólam röviden. Az átlagban 9,4 százalékos növekedési ráfordításból, feltűnően alacsony, 4,1 százalékos arányban részesedett csupán az elmúlt esztendőben a legfontosabb iskolatípus, az általános iskola. Ez önmagában, mint átmeneti, mint más irányú szükségessé vált anyagi összpontosítást lehetővé tevő futó visszaesés, amelyet részben a demográfiai hullám lefutása is értet, talán szót sem érdemelne, ha nem társulna hozzá néhány oly jelenség, melyről viszont — úgy érzem —, beszélni szükséges.• A kormány problémákat el nem hallgató, azokat őszintén feltáró jelentéséből kitűnik, hogy a lezárt költségvetési évben ismételten nőtt iskoláinkban a képesítés nélküli nevelők száma. S ez bizonyos mérvű színvonalcsökkenést is jelent. Hisz a pedagógusok szintje, színvonala a nevelő munka minőségének a legfőbb záloga. S hasonlóképpen színvonalcsökkenést jelent, hogy nem emelkedett, sőt egyes esetekben a korábbi évekhez képest alacsonyabb lett az alsófokú oktatási intézmények fejlesztésére fordított összeg. Általános iskoláink tetemes része még ma sincs szemléltető, s más oktatási eszközökkel megfelelő mértékben ellátva: a visszaesés itt újabb romlást jelent. S éppúgy mint a képesítés nélküli nevelők növekvő száma, ez a bántó tény is a legfigyelendőbb iskolatípusnak, a népi műveltség bázisát adó általános iskolának a fejlődésében felszínre jövő zavarokra utal. S ezek a zavarok, ezek a problémák azért is fontosak, mert a pedagógusok részéről érkező, hitelt érdemlő. Elhangzott az országgyűlés legutóbbi ülésén, meggondolkodtató figyelmeztetések szerint — nem pusztán önmagukban élnek, nem művelődéspolitikai kérdések ,csupán, de összefüggnek részben azzal a nagyobb hatáskörrel, melyet az oktatásügy intézésében a helyi tanácsok kaptak. Ha nem is nagy számban, de vannak tanácsok, melyek úgy akarnak elérni megtakarítást, hogy többe kerülő képesített nevelő helyett az olcsóbb képesítés nélkülit veszik fel s az általános iskola fejlesztésére, beszerzéseire szánt öszszegből vonnak el könnyen s gyorsan pénzeket, nem véve számba,hogy nem okos spórolások ezek, az ilyeneket mindig a jövő sínyli meg. Hangsúlyozom: lehet, hogy elszigetelt, szórványos esetek csupán az általam észleltek. Mégis úgy vélem, van súlyuk, van jelentőségük, önmaguknál többre mutatnak. Jelzik egy helyes és szükséges intézkedésnek , a tanácsi hatáskör növelésének a gyakorlati megvalósításban rejlő esetleges torzulási lehetőségeit, a félős tévutakat. Fontos kérdésekről, lényeges dolgokról nagy visszhangú helyen szólam; beszélni csak pontosan és árnyaltan szabad. Ezért hangsúlyozom — és nem taktikázgatásból —: rendszerünk fokozódó demokratizmusának egyik legnagyobb vívmánya, legfőbb eredménye a helyi tanácsok mind teljesebb mérvű önállósodása. Ezt nem visszapörölni, nem akadályozni kell, de előrevinni. Nem ez ellen szólok, épp ellenkezőleg: ennek érdekében, a szocialista demokratizmus fokozódásáért és nem azzal szemben. Mert nem lehet feledni, hogy az igazi demokratizmus nem pusztán növekvő hatáskör, de ugyanakkor növő felelősség, nemcsak hatalmi, ügyintézésbeli decentralizálás, hanem decentralizált népben, nemzetben való gondolkodás egyben. S a helyi tanácsok egyike-másika ezt nem veszi számba. A kiteljesedő önállóság révén elsődlegesen nem helyi véleményelvnek, igényeknek és kezdeményezéseknek, sokkalta inkább valamiféle öntelt, provinciális igénytelenségnek ad szabad teret, örömmel olvastam a minisztertanács legutóbbi határozatai közt azokat az intézkedéseket, melyeket a helyi tanácsi munka színvonalának emelése érdekében tervez a kormány. Ezek, úgy érzem, előbb-utóbb megoldják az általam felvetett problémákat is. Egy f kulturált, igényes, a demokratizmust helyesen, nép előtti felelősségként — népszolgálatként — értelmező tanácsvezetői munka garancia rá, hogy az általános iskola s általában az oktatás és a kultúra ügyének nem vesztesége, de nyeresége lesz a tanácsi hatáskör kiszélesedése. Nem egy kiváló példa már most is ezt mutatja. S az igazság s a méltányosság okán nyugtázni kell ezt is. Nem formalitásból, nem az egyrészt-másrészt, kiegyensúlyozó, éleket tompító, ellangyosító „elve” alapján, de meggyőződésből, így kívánja ezt a valóság parancsa. Megkívánja ezt számos odaadó, munkáját jól végző, szakmáját szerető tanácsi vezető és tanácsi dolgozó .iránti tisztelet. •Egy másik jelentős probléma, amely felvetődött a művelődésügy költségvetési zárójelentésének bizottsági tárgyalása során: a kulturális beruházások kérdése. Komoly lemaradás, késés van ezekben, mégpedig elsődlegesen nem pénzügyi okokból, nem azért, mert nincs rájuk anyagi fedezet, hanem azért, mert hiányzik a megfelelő építőipari kapacitás, nem áll kellő mértékben rendelkezésre. Az építések során — s ezt választókerületem egyik részének, a kelenföldi új lakótelepnek problémáiból is tudom — az úgynevezett járulékos beruházások, az új lakótelep esetében a kereskedelmi, szociális s főleg a kulturális építkezések maradnak le mindig legkönnyebben: az építés-tervezés szorító gondjai leghamarabb itt szelektálnak. Ha hozzávetőlegesen s laikusként is, de ismerni vélem az építésügy irányítóinak meggondolkodtató nehézségeit, az objektív bajokat. Őszintén megmondom, töprengtem is rajta:nem azt kívánja-e az emberi méltányosság s illem, hogy a szűkös lehetőségek szorítósában helytálló vezetők problémáit tudva ne szóljak az általam észlelt külön gondokról. Annál is inkább, mert magam is érzem a könnyen elnémító, nagy súlyú érvet: a lakás afontos, az az elsődleges, utána jön csak a többi kívánalom. Hogy mégis beszélek, abban az a meggyőződés vezet, hogy a még oly nagy súlyú argumentumok s igazságok is, csak pontos árnyalásra, rangsor-tudásra intnek, köteleznek, de nem hallgattathatják el a kisebb érveket, a kis igazságokat, mert különféle hivatali szinten könnyen a bürokratikus nemtörődömség, a probléma-elfedés érveivé válhatnak így ezek. A problémákat pedig— meggyőződésem — helyüket, jelentőségüket, fontosságukat reálisan tudva, az egész felől mérve, de mindig látni kell. Mert a másodlagos problémák is csak másodlagosak: nem létezőkké sohasem válhatnak, s így a megoldás-keresés is mindig aktuális, az sem aludhat el. S ha nem is a legnagyobb, de számító probléma — s ezt a kelenföldi példából is tudom — a kulturális beruházások kiesése, halogatása. Ez minden esetben, de főleg az új lakótelepeken, egy minőségileg új szituációban, mikor több ezer ember kerül gyorsan öszsze, általában is, de kiváltképp a fiatalság számára rontó kényszerhelyzet. Kulturális létesítmények híján nem tud mit kezdeni azidejével: ődöng az utcákon, labdákat rugdal a szomszéd ablakokba, s a lámpákat veri le. Értelmetlenül tölti idejét s nem jövőjére készülve. Azt hiszem, talán ez a kiragadott példa is mutatja, ha járulékosak is, de nem mellékesek az úgynevezett járulékos beruházások, s általában nem ilyenek a kulturálisok: igazán emberivé, és otthonossá ők tehetik csupán — nemcsak az épülő új fa(Folytatás a 4. oldalon) . Gécsi Mihály: Lovag, halál, ördög. Dürer-emléklap (rézkarc) 1971. JÚLIUS 3 Az értelmes élet hősi halottai Először tutajra szállt és csónakra, mind nagyobb csónakokra, bárkára ült, és messze távolodott a parttól, amely szilárd volt és mozdulatlan és biztonságos. Hullámoknál kisebb hajói megbirkóztak a viharokkal és feltöltötte a tengereket útjai múlékony habnyomaival. Aztán léghajókat épített és még később fából és vászonból, majd fémből, üvegből és plexiből repülőgépeket, kézzel majdnem elérhető magasba, aztán egyre följebb emelkedett, hogy meghódítsa a víznél is lágyabb közeget, a levegőt. A felhőkig emelkedett, a hegycsúcsok magasába, aztán a felhők fölé, és a Himalája csúcsainál kilométerekkel magasabbra. Az elérhető határa távolodott számára, az elérhetetlen mind hamarabb-megközelíthetővé vált. Aztán kimerészkedett abba a közegbe is, amelyben értelmét veszti a sűrűség fogalma, a szabadesés törvénye, ahol csak rögök, porok és sugárzások voltak, és elhatározta: megtelepszik ott. Harc volt ez mostanáig is. Csatáiban hol az ember győzött, hol a természet. A győzelmeket számontartjuk, és aztán részévé lesznek életünknek, természetessé, mint a villany, amit fölkapcsolunk, a szobába lépve. A három férfi hídfőállást létesített a Föld és a végtelen között. Huszonnégy napig dolgoztak, kutattak. Megszoktuk őket e több mint három hét alatt, megszoktuk a gondolatot, hogy sikerült nekik, ünneplésre vártuk őket. És a megérkezés előtti pillanatban, a megszokás mosolya mögött, a biztonságérzet mozdulatai között, a rutin réseiben megbúvó kockázat támadott — váratlanul, lehetetlenül, értelmetlen véletlenszerűséggel, mint mindig. És ezúttal győzött. Figyelmeztetésül, keserű mementóval rögzítve bennünk, hogy nem lejátszott játszma ez, az ember és a kozmosz közötti, nem lefutott mérkőzés. Végrehajtották a feladatot. Kutatásaik eredményét, a papírra, filmre rögzített adatokat hazahozták. Ők maguk áldozatul estek. Az utánuk indulók számára eggyel kevesebb kockázat marad, a véletlennek, a kiszámíthatatlannak, a halálnak eggyel kevesebb esélye. „Hősi halottak” — mondja a gyászjelentés. A mindig továbblépés, a mindig-jobbra-törekvés hősi halottal, mint új partokra figyelő, új ismereteket kereső elődeik, az elmerült hajósok, a lezuhant pilóták, a szérummal magukon kísérletező orvosok, az értelmes élet katonák Varjas Endre DOSra □