Élet és Irodalom, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-03 / 27. szám - Király István: Szocialista művelődéspolitikánk • publicisztika (3. oldal) - Varjas Endre: Az értelmes élet hősi halottai • nekrológ (3. oldal) - Gácsi Mihály: Lovag, halál, ördög. Dürer-emléklap (rézkarc) • kép (3. oldal)

KIRÁLY ISTVÁN: Szocialista­­ művelődéspolitikánk A kulturális bizottság megtár­gyalta a kormány költségvetési zá­rójelentését s megbízott azzal, hogy ismertessem itt a képviselőtársak előtt a lezajlott vita néhány tanul­ságát. A bizottság elfogadásra java­solja a jelentést: elfogadásra, mert egyetért az annak számaiban meg­nyilvánuló kultúrpolitikai elgondo­lással. Egyetért mindenekelőtt az­zal, amit a belső felosztás százalék­­aránya jelez: a tömegkultúra kér­déseinek előtérbe helyezésével. A művelődésügyi rendelkezésre bo­csátott 13 milliárdból hét és fél milliárd, azaz majd 60 százalék oly kiadásokra ment, melyek a legszé­lesebb néprétegek művelődésügyét szolgálják: óvodákra, általános is­kolákra, nevelőotthonokra, szak­munkásképzésre és közművelő­désre. A kulturális bizottság véle­ménye szerint a szocialista művelő­déspolitikának legfőbb kívánalma az ilyen elosztás. Jelzi ez annak központi, kötelező elvét: a művelt­ség fenti, szilárd bázisának, a népi műveltségnek megerősítésére való állandó törekvést, a tömegekre né­zést, a feléjük való fordulást. A tömegkultúra kérdéseinek elő­térbe állítása kulturális politikánk változatlan állandó vonása, emel­lett azonban vannak olyan elemei is, amelyek a konkrét szükségletek­hez igazodnak, aszerint változnak s melyek elsősorban a fejlesztési ará­nyokban, az úgynevezett növeke­dési ráfordításokban tükröződnek vissza. S általában helyes irány­ba­ mutatnak ezek a számok is. Ha a kulturális kiadások egésze 9,4 szá­zalékkal nőtt, kiugróan: 17,2, illet­ve 16,8 százalékkal emelkedett köz­ben a népművelési és felsőoktatási célokra fordított összeg. A fejlődés néhány új vonása, a tudomány mind fontosabbá váló szerepe, a jövő szabadidő értelmes felhasz­nálásának igénye, vágya érthetővé teszi ezt az átmeneti — az alapel­vet,­ a tömegkultúra előtérbe állítá­sát nem módosító — erőkoncentrá­lást. Tendenciát jelez, értékel, mi­nősít így a számok beszéde. Tük­rözi, hogy mind állandó, mind vál­tozó összetevőiben helyesen méri fel a kulturális plolitika a művelt­ség-fejlesztés szükségleteit, helye­sen határozza meg mindkét vonat­kozásban a fő hangsúlyokat, a ma­ga egészében a szocialista építés céljait szolgálja. A költségvetés el­fogadását a kulturális bizottság nem utolsósorban ezért javasolja. Van azonban a jelentésnek né­hány olyan mozzanata is, mely meggondolkodtat, problémát jelez,­­ s melyekről talán — a jövő érde­kében —, nem elhibázott itt a leg­­legfelelősebb, legnagyobb fórumon, az ország nyilvánossága előtt szó­lam röviden. Az átlagban 9,4 százalékos növe­kedési ráfordításból, feltűnően ala­csony, 4,1 százalékos arányban ré­szesedett csupán az elmúlt eszten­dőben a legfontosabb iskolatípus, az általános iskola. Ez önmagában, mint átmeneti, mint más irányú szükségessé vált anyagi összponto­sítást lehetővé tevő futó visszaesés, amelyet részben a demográfiai hullám lefutása is értet, talán szót sem érdemelne, ha nem társulna hozzá néhány oly jelenség, mely­ről viszont — úgy érzem —, be­szélni szükséges.•­­ A kormány problémákat el nem hallgató, azokat őszintén feltáró je­lentéséből kitűnik, hogy a lezárt költségvetési évben ismételten nőtt iskoláinkban a képesítés nélküli nevelők száma. S ez bizonyos mér­vű színvonalcsökkenést is jelent. Hisz a pedagógusok szintje, színvo­nala a nevelő munka minőségének a legfőbb záloga. S hasonlóképpen színvonalcsökkenést jelent, hogy nem emelkedett, sőt egyes esetek­ben a korábbi évekhez képest ala­csonyabb lett az alsófokú oktatási intézmények fejlesztésére fordított összeg. Általános iskoláink tetemes része még ma sincs szemléltető, s más oktatási eszközökkel megfele­lő mértékben ellátva: a visszaesés itt újabb romlást jelent. S éppúgy mint a képesítés nélküli nevelők növekvő száma, ez a bántó tény is a legfigyelendőbb iskolatípusnak, a népi műveltség bázisát adó álta­lános iskolának a fejlődésében fel­színre jövő zavarokra utal. S ezek a zavarok, ezek a problémák azért is fontosak, mert a pedagógusok részéről érkező, hitelt érdemlő. Elhangzott az országgyűlés legutóbbi ülésén, meggondolkodtató figyelmezteté­sek szerint — nem pusztán önma­gukban élnek, nem művelődéspo­litikai kérdések ,csupán, de össze­függnek részben azzal a nagyobb hatáskörrel, melyet az oktatásügy intézésében a helyi tanácsok kap­tak. Ha nem is nagy számban, de vannak tanácsok, melyek úgy akarnak elérni megtakarítást, hogy többe kerülő képesített nevelő he­lyett az olcsóbb képesítés nélkülit­­ veszik fel s az általános iskola fej­lesztésére, beszerzéseire szánt ösz­­szegből vonnak el könnyen s gyor­san pénzeket, nem véve számba,­­hogy nem okos spórolások ezek, az ilyeneket mindig a jövő sínyli m­eg. Hangsúlyozom: lehet, hogy elszigetelt, szórványos esetek csu­pán az általam észleltek. Mégis úgy vélem, van súlyuk, van jelen­tőségük, önmaguknál többre mu­tatnak. Jelzik egy helyes és szük­séges intézkedésnek , a tanácsi hatáskör növelésének a gyakorlati megvalósításban rejlő esetleges tor­zulási lehetőségeit, a félős tévuta­­kat. Fontos kérdésekről, lényeges dol­gokról nagy visszhangú helyen szó­lam; beszélni csak pontosan és ár­nyaltan szabad. Ezért hangsúlyo­zom — és nem taktikázga­tásból —: rendszerünk fokozódó demokratiz­musának egyik legnagyobb vívmá­nya, legfőbb eredménye a helyi ta­nácsok mind teljesebb mérvű ön­állósodása. Ezt nem visszapörölni, nem akadályozni kell, de előrevin­ni. Nem ez ellen szólok, épp ellen­kezőleg: ennek érdekében, a szo­cialista demokratizmus fokozódá­sáért és nem azzal szemben. Mert nem lehet feledni, hogy az igazi demokratizmus nem pusztán nö­vekvő hatáskör, de ugyanakkor növő felelősség, nemcsak hatalmi, ügyintézésbeli decentralizálás, ha­nem decentralizált népben, nem­zetben való gondolkodás egyben. S a helyi tanácsok egyike-másika ezt nem veszi számba. A kiteljese­dő önállóság révén elsődlegesen nem helyi véleményelvnek, igények­nek és kezdeményezéseknek, sok­kalta inkább valamiféle öntelt, provinciális igénytelenségnek ad szabad teret, örömmel olvastam a minisztertanács legutóbbi határoza­tai közt azokat az intézkedéseket, melyeket a helyi tanácsi munka színvonalának emelése érdekében tervez a kormány. Ezek, úgy ér­zem, előbb-utóbb megoldják az ál­talam felvetett problémákat is. Egy f kulturált, igényes, a demokratiz­must helyesen, nép előtti felelős­ségként — népszolgálatként — ér­telmező tanácsvezetői munka ga­rancia rá,­ hogy az általános iskola s általában az oktatás és a kultúra ügyének nem vesztesége, de nyere­sége lesz a tanácsi hatáskör kiszé­­les­edése. Nem egy kiváló példa már most is ezt mutatja. S az igaz­ság s a méltányosság okán nyug­tázni kell ezt is. Nem formalitás­ból, nem az egyrészt-másrészt, ki­­egyensúlyozó, éleket tompító, el­­langyosító „elve” alapján, de meg­győződésből, így kívánja ezt a va­lóság parancsa. Megkívánja ezt számos odaadó, munkáját jól vég­ző, szakmáját szerető tanácsi veze­tő és tanácsi dolgozó .­iránti tiszte­let.­­ •­­Egy­ másik jelentős probléma, amely felvetődött a művelődésügy költségvetési zárójelentésének bi­zottsági tárgyalása során: a kultu­rális beruházások kérdése. Komoly lemaradás, késés van ezekben, mégpedig elsődlegesen nem pénz­ügyi okokból, nem azért, mert nincs rájuk anyagi fedezet, hanem azért, mert hiányzik a megfelelő építőipari kapacitás, nem áll kellő mértékben rendelkezésre. Az építé­sek során — s ezt választókerüle­tem egyik részének, a kelenföldi új lakótelepnek problémáiból is tu­dom — az úgynevezett járulékos beruházások, az új lakótelep eseté­ben a kereskedelmi, szociális s fő­leg a kulturális építkezések marad­nak le mindig legkönnyebben: az építés-tervezés szorító gondjai leg­­­­hamarabb itt szelektálnak. Ha hozzávetőlegesen s laikusként is, de ismerni vélem az építésügy irányítóinak meggondolkodtató ne­hézségeit, az objektív bajokat. Őszintén megmondom, töprengtem is rajta:­­nem azt kívánja-e az em­beri méltányosság s illem, hogy a szűkös lehetőségek szorítósában helytálló vezetők problémáit tudva ne szóljak az általam észlelt külön gondokról. Annál is inkább, mert magam is érzem a könnyen elné­mító, nagy súlyú érvet: a lakás a­­fontos, az az elsődleges, utána jön csak a többi kívánalom. Hogy mégis beszélek, abban az a meg­győződés vezet, hogy a még oly nagy súlyú argumentumok s igaz­ságok is, csak pontos árnyalásra, rangsor-tudásra intnek, köteleznek, de nem hallgattathatják el a ki­sebb érveket, a kis igazságokat, mert különféle hivatali szinten könnyen a bürokratikus nem­törő­­dömség, a probléma-elfedés érvei­vé válhatnak így ezek. A problé­mákat pedig­­— meggyőződésem — helyüket, jelentőségüket, fontossá­gukat reálisan tudva, az egész fe­lől mérve, de mindig látni kell. Mert a másodlagos problémák is csak másodlagosak: nem létezőkké sohasem válhatnak, s így a megol­dás-keresés is mindig aktuális, az sem aludhat el. S ha nem is a leg­nagyobb, de számító probléma — s ezt a kelenföldi példából is tudom — a kulturális beruházások kiesé­se, halogatása. Ez minden esetben, de főleg az új lakótelepeken, egy minőségileg új szituációban, mikor több ezer ember kerül gyorsan ösz­­sze, általában is, de kiváltképp a fiatalság számára rontó kényszer­­helyzet. Kulturális létesítmények híján nem tud mit kezdeni az­­ide­jével: ődöng az utcákon, labdákat rugdal a szomszéd­ ablakokba, s a lámpákat veri le. Értelmetlenül tölti idejét s nem jövőjére készülve. Azt hiszem, talán ez a kiragadott példa is mutatja, ha járulékosak is, de nem mellékesek az úgynevezett járulékos beruházások, s általában nem ilyenek a kulturálisok: igazán emberivé, és otthonossá ők tehetik csupán — nemcsak az épülő új fa­(Folytatás a 4. oldalon) . Gécsi Mihály: Lovag, halál, ördög. Dürer-emléklap (rézkarc) 1971. JÚLIUS 3 Az értelmes élet hősi halottai Először tutajra szállt és csónakra, mind nagyobb csónakokra, bárkára ült, és messze távolodott a parttól, amely szilárd volt és mozdulatlan és biztonságos. Hullámoknál kisebb hajói megbirkóz­tak a viharokkal és feltöltötte a tengereket útjai múlékony hab­nyomaival. Aztán léghajókat épített és még később fából és vászonból, majd fémből, üvegből és plexiből repülőgépeket, kézzel majdnem elérhető magasba, aztán egyre följebb emelkedett, hogy meghódít­sa a víznél is lágyabb közeget, a levegőt. A felhőkig emelkedett, a hegycsúcsok magasába, aztán a felhők fölé, és a Himalája csú­csainál kilométerekkel magasabbra. Az elérhető határa távolodott számára, az elérhetetlen mind hamarabb-m­egközelíthetővé vált. Aztán kimerészkedett abba a közegbe is, amelyben értelmét veszti a sűrűség fogalma, a szabadesés törvénye, ahol csak rögök, porok és sugárzások voltak, és elhatározta: megtelepszik ott. Harc volt ez mostanáig is. Csatáiban hol az ember győzött, hol a természet. A győzelmeket számontartjuk, és aztán részévé lesznek életünknek, természetessé, mint a villany, amit fölkapcso­lunk, a szobába lépve. A három férfi hídfőállást létesített a Föld és a végtelen között. Huszonnégy napig dolgoztak, kutattak. Megszoktuk őket e több mint három hét alatt, megszoktuk a gondolatot, hogy sikerült ne­kik, ünneplésre vártuk őket. És a megérkezés előtti pillanatban, a megszokás mosolya mögött, a biztonságérzet mozdulatai között, a rutin réseiben megbúvó kockázat támadott — váratlanul, lehe­tetlenül, értelmetlen véletlenszerűséggel, mint mindig. És ezúttal győzött. Figyelmeztetésül, keserű mementóval rögzítve bennünk, hogy nem lejátszott játszma ez, az ember és a kozmosz közötti, nem lefutott mérkőzés. Végrehajtották a feladatot. Kutatásaik eredményét, a papírra, filmre rögzített adatokat hazahozták. Ők maguk áldozatul estek. Az utánuk indulók számára eggyel kevesebb kockázat marad, a véletlennek, a kiszámíthatatlannak, a halálnak eggyel kevesebb esélye. „Hősi halottak” — mondja a gyászjelentés. A mindig­ to­­vább­lépés, a mindig-jobbra-törekvés hősi halottal, mint új par­tokra figyelő, új ismereteket kereső elődeik, az elmerült hajósok, a lezuhant pilóták, a szérummal magukon kísérletező orvosok, az értelmes élet katonák Varjas Endre DOSra □

Next