Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-13 / 2. szám - Tasi József: A Dokumentum és a Munka repertóriuma • Tájékozódás • Magyar irodalmi folyóiratok (Petőfi Irodalmi Múzeum Bibliográfiai Füzetei) (7. oldal) - Cs. Kovács László: Szobor-terv • kép (7. oldal) - Molnár István: Magyar irodalom egy lengyel kislexikonban • Tájékozódás • A világ íróinak kislexikona (Wiedza Powszechna) (7. oldal) - Iszlai Zoltán: Kertész Péter • interjú | Beszélgetés fiatal írókkal (7. oldal)

1973. JANUÁR 13. TÁJÉKOZÓDÁS A Dokumentum és a Munka repertóriuma Tavalyi, október 21-i számúak-­­en hírt adtunk a Petőfi Irodalmi­úzeum Bibliográfiai Füzeteiről, és ismertettük a Botka Ferenc szerkesztette sorozat első kötetét, Lakatos Éva: Magyar irodalmi folyóiratok című művének első ré­szét. Az év utolsó napjaiban meg­jelent az említett füzet folytatása, s a Csütörtöktől az Erdély című szépirodalmi folyóiratig terjedő második résszel immár 282 sajáto­san részletező címleírást tartalmaz Lakatos Éva folyamatosan megje­lenő sorozata. Ugyancsak most jelent meg a várva várt bibliográ­fiai csemege, Kassák Lajos folyó­iratainak, a Dokumentumnak és a Munkának a repertóriuma. Bibiliográfusa, Kálmán Lászlóné, rövid ismertetést ad a folyóiratok történetéről, közli a számok meg­jelenésének idejét és terjedelmét, majd a folyóiratok általa kidolgo­zott szakrendszere alapján feldol­gozza a teljes anyagot. A tájéko­zódást megkönnyítő rövid annotá­ciókat is közöl. A névmutatót Letz Miklós állította össze. Könnyű megjósolni, hogy a Do­kumentum és a Munka repertó­riumát a kutatók majdnem annyit fogják forgatni, mint az 1959-ben kiadott Nyugat repertóriumot, s a jól szerkesztett kötet az irodalom­­(és a munkásmozgalom!)­történeti segédkönyvtárak nélkülözhetetlen darabja lesz. A vállalkozás jelen­tőségének elismerése mellett hadd szóljunk néhány szót a repertó­rium hiányosságairól. A Dokumen­tum bemutatásakor említés nélkül hagyja a szerző, hogy ez a folyó­irat, melynek az 1926-os év végén és a 27-es év elején mindössze öt száma jelent meg, a hazai szür­realizmus legfontosabb orgánuma volt. (Olyan közismert művek, mint Illyés híres kritikája a budapesti telefonkönyvről vagy — a reper­tóriumból értesülünk róla — „Új francia költők vagy a bemázolt szultánok cilinderben” című tanul­mánya mellett, a Dokumen­tum közölte Illyés szürrealista kor­szakának majdnem teljes verster­mését, közte az Újra föl című nagy versét; Déry Tibor, Nádass József és természetesen a szerkesztő szür­realista költeményeit.) További hiányosság, hogy a két folyóirat­ról szóló irodalomjegyzékből kima­radt Déry, Nádass és Vas István emlékiratainak megemlítése és Bori Imre alapvető tanulmányára — A szürrealizmus ideje — sem hivatkozik a szerző, pedig ezek is­merete nélkül a húszas-harmin­cas évek magyar avantgardjáról nehezen alkothatunk hű képet. Azt már csak kiegészítésként közöljük, hogy a Dokumentum — a kortárs folyóiratokhoz hasonlóan — könyvkiadói feladatokat is vál­lalt; három verseskötetet is meg­jelentetett (Kassák, Nádasi és Kristóf Károly könyveit). Sajnála­tos, hogy a Munkát ismertető rö­vid tanulmány nem említi A mi életünkből című fotókönyvet, pedig ez a kiadvány volt a hazai szo­­ciofotó első jelentkezése. Egy ma­kacs sajtóhibáról is hadd szóljunk: Panait I­strati neve a névmutató­ban is tévesen szerepel. Ezek a megjegyzések nem csor­bítják a bibliográfus érdemeit, hiszen úttörő vállalkozás kezdetén vagyunk. Tasi József tCJWJiOOXl i: SJ- Magyar irodalom egy lengyel kislexikonban A Wiedza Powszechna varsói ismeretterjesztő kiadó gondozásá­ban, több írói kislexikon után 1972 közepén megjelent A világ íróinak kislexikona második kiadása, amely a három évvel korábbinak a javított és jelentősen bővített változata. A 80 000 példányban ki­adott kislexikon bemutatja a világ­­irodalom mintegy kétezer jelentős alakját, közöttük harminc magyar írót is. A magyar költőket és írókat bemutató Andrzej Sieroszewski irodalmunk jó ismerője és fordító­ja. A klasszikus és XX. századi magyar irodalomnak körülbelül egyforma helyett adott. Ismerteti Ady, Arany, Babits, Balassi, Bes­senyei, Csokonai, Darvas, Déry, Eötvös József, Fejes, Gárdonyi, Háy, Illés Endre, Illyés, Jókai Mór, József Attila, Katona, Kazin­czy, Kosztolányi, Kölcsey, Madách, Mikszáth, Molnár Ferenc, Móricz, Németh László, Petőfi, Sánta, Vö­rösmarty, Zrínyi és Lukács György munkásságát. A kötet 216 illusztrá­ciója között találjuk Ady, Illyés, Jó­kai, József Attila, Petőfi és Vörös­marty arcképét is. örömünkre szolgálhat, hogy a kislexikon röviden informál klasz­szikusainkról. De ha a lengyel ol­vasó meg szeretné ismerni művei­ket, gyakran hiába keresi fordí­tásukat. Tudomásunk szerint Len­gyelországban ismeretlen Besse­nyei, és ma szinte hozzáférhetetlen kiadványokban találhatjuk csak meg Babits, Katona, Kazinczy, Kölcsey vagy Zrínyi lengyelre fordított munkáit, önálló kötetben jelentek meg viszont Jókai, József Attila, Kosztolányi, Madách, Mikszáth, Molnár Ferenc (A Pál utcai fiúk tizenegyszer!), Móricz és — bár 1971-ben igen kis példányszámban — Petőfi művei. A kiadvány nem jelzi, de megemlítjük, hogy a má­sodik világháború idején Buda­pesten megjelent két lengyel nyel­vű Ady-versesfüzet. Lukács György munkásságát részben len­gyelül is megismerhették az iro­dalom teoretikusai, az esztéták és a kritikusok. Az Ember és világ­nézet című folyóirat Lukács éle­tének és tevékenységének szen­telte 1972/8. számát. Élő íróink közül csak azok neve került be a kislexikonba, akiknek műveit a lengyel olvasók is meg­ismerhették. Néhányuknak több kötete is megjelent lengyelül, még­pedig elsősorban a 60-as években, vagy a közelmúltban. Az előző ki­adásban még nem szerepelt Fejes Endre és Sánta Ferenc. Most azért kerültek a kiadványba, mert len­gyelül is napvilágott látott a Rozsdatemető, a Mocorgó, illetve a Húsz óra, Az ötödik pecsét és Az áruló. (A kislexikon megjele­nése után adták ki a Jó estét nyár, jó estét szerelem című regényt.) A Wiedza Powszechna sorozatá­ban megjelent már a Szovjetunió európai népeinek önálló írói lexi­kona, a francia, belga és provan­­szál irodalom az olasz, valamint az angol és amerikai írók kislexikona. A következőkben egy-egy kötetet szentelnek a német nyelvterület alkotóinak, a skandináv íróknak, a nyugati és déli szláv irodalom­nak. Néhány éven belül a magyar írók is hozzájutnak egy hasonló kislexikonhoz, albán, újgörög és román kollégáik társaságában. Ez a kötet még A világ íróinak kis­­lexikonánál is bővebb és alapo­sabb tájékoztatást ad majd irodal­munkról. Molnár István Cs. Kovács László: Szobor-terv SS“­“ Kertész Péter írókkal Kertész Péter 1937-ben, Karcagon született. 27 éves korától ír, verseket és kritikákat. Szerepelt az Első ének (1968), valamint a Költők egymás közt (1969) című antológiákban. 1972-ben jelent meg az első verseskötete. — Miért mondják mindazok, akik önről írtak, hogy szomorú költő? „Hangulatjelentése” olvastán — be­vallom — én néha mosolyogtam. — Ez azért van, mert csak a könyvem első versét — életérzés, szomorú vagyok — olvasták el, s azt is betű szerint értelmezték. In­nen származik az én „legendás”, már-már röhögnivaló szomorúsá­gom. Kritikusaim harmada való­sággal költőnemzedékem mottó­jává koronázta ezt a tőmondatot. Pedig a szomorúság nem kizárólag az „útjukat kereső fiatal költők” életérzése. Én magam alapvetően derűs vagyok. Még akkor is, ha ítészeim második harmada szerint „szomorúságomon nem lehet cso­dálkozni”. „Csodálkozni”, szomorú­ságon! Ebben a kurta sorban egy le­hetséges életérzést poentíroztam. El tudom képzelni, hogy volt vagy lesz egysz­er olyan költő, aki meg­írja a következő verset is: ÉLET­ÉRZÉS: VIDÁM VAGYOK. Nyil­ván az a „megtévesztő”, hogy egyes szám első személyben írok. Belá­tom, lehet úgy is csinálni, hogy a poéta egyes szám második személy­ben tegeződik önmagával, és ak­kor alibije van. De hogyan szólna ez a vers az egyes vagy többes szám bármely másik személyében ?! És még valami: a szomorúság, még a tartós szomorúság sem feltétle­nül pesszimizmus. Vagyis én biza­kodó vagyok a magam, a barátaim, a szomszédaim, a házmester, a fű­szeres, a Rudi pék, a Vasas és az emberiség sorsát illetően, de mert vigyorogni megállás nélkül nem tudok — és nem is akarok —, hát megesik, hogy olykor szomorú vagyok. — Amikor jelenlegi munkahelyén, a Kulich Gyula téri Shell kútnál felhívtam, azt mondta, hogy abba­hagyta az írást. Elment tőle a ked­ve? — Csak átmenetileg nem íróik Rövidesen gyermekünk születik, s mert legnagyobb fájdalmamra a ki­hordásban és a megszülésében köz­reműködni nem tudok, hát igyek­szem méltó (ugye így jelzik?) fo­gadtatásáról gondoskodni. Vagyis pénzt, sok pénzt keresek. Újság­íróként vagy költőként ez aligha sikerülne, így lettem „benzinköltő”. De bármennyire is „való anyag” a benzin, mégsincs költészete. Ben­zint mérni vitathatatlanul humánus cselekedet, mégse akad kutas, aki humanizmusból csinálja. — S mi lesz ha nem bírja majd abbahagyni ezt a munkát? Ha meg­szokja a „havi tízessel” együttjáró életet? — A havi tízessel semmilyen élet nem jár együtt. Ha nem dol­gozom, akkor alszom, eszem vagy költségvetéseket csinálok. A lét­minimum felett nem a pénztől függ az ember életszínvonala, hanem at­tól, hogy milyen kapcsolatai van­nak. Mert hiába van egy kalap pénzem, ha nem tudom kedvemre kibeszélgetni magamat a bará­taimmal. Nekem hiába mesélik a széntrógerek, hogy zuhanyozás után ők a „tanik az éjszakában”. Ezek a fickók álmukban is pincék­ben roskadoznak. Párhetes kutas koromban újra és újra azt álmod­tam, hogy minden rendszámhoz tartozik egy kis, egy közepes meg egy nagy karton, és én ezekre a kartonokra könyvelem az úrveze­tők különböző tételeit. Két trauma egyetlen álomban, merthogy anyag­­könyvelő is voltam. Mégsincs fur­csább számomra, mint a csak­ köl­­tő költő. Én szabadúszóként meg­fulladnék. Tehát: rövidesen újra újságíró leszek; minden szívfájda­lom és nosztalgia nélkül hagyom el a benzinkutat. — Milyenek a találkozásai az is­merősökkel a kútnál? Nem fur­­csálkodnak, értetlenkednek? — Inkább bámulnak. A filosz csaknem mindig meghatódik, ha valakit dolgozni lát. (Nem melles­leg: én nem vagyok filosz.) Több­ségük — erős kivétel Lázár Ervin — „nem aláz meg holmi borravaló­val”. Nyilván azt hiszik, jópofás­­kodni álltam ki ebben a bohócru­hában az utcára, vagy ami még el­­képesztőbb: úgy vélik, hogy „ta­nulmányúton vagyok”. Egy-egy ilyen szorongó átlag tíz percig feltart. Ennyi idő alatt öt-hat ma­zsolát kiszolgálok. — Kell a benzinkutassághoz vala­milyen szakismeret? — Egy darabig hencegtem azzal, hogy megszereztem életem első szakképzettségét. Aztán a kútve­zető egy vita során rámpirított, hogy csak betanított munkás va­gyok. Két műszak alatt bárki bele­tanulhat ebbe a mesterségbe. De profi kutas jó ha minden ötödik protekciósból lesz. Van nálunk egy srác, a Professzor (a Shell pro­fesszora), élmény nézni, ahogy dol­gozik. A nyári kánikula idején még közös partiban voltunk. Szavamra: néha megrészegültünk a hajtástól Ekkor hittem el igazán Moldova csodálatos konzervgyári riportjait. — Kötete fülszövegén olvastam: többek között művészeti előadó, anyagbeszerző, kooperátor, segéd­munkás, képügynök és bolti eladó is volt. Nem gondolja, hogy akinek túl sok foglalkozása van, azért hagyja ott őket, mert egyiket sem tudta megszeretni? — Aligha tévedek, ha azt állítom: nem készült még statisztika arról, hogy a foglalkoztatottak hány szá­zaléka dolgozik kedvére való mun­katerületen. Ritkán érzelmi kérdés, hogy ki hol és mit dolgozik. Két­ezer fix alatt könnyen gazdát cse­rél a dolgozó. (Nem ritkán: ötezer fölött is.) Hosszas betegeskedés és nyavalygás után úgy döntöttem 1964-ben a Korányi tüdőszanató­riumban, hogy életben kell marad­nom. Az aztán vállalt munkáim külön-külön iszonyúak voltak. Mégis azt kell mondanom: gazda­gítottak. Kerülném az „életiskola” kifejezést, de valami ilyesmiről le­hetett szó. Hivatalnokoskodásomnak egy áramütésszerű felismerés vetett véget. Éspedig az, hogy én is hi­vatalnok lehetek. Uzsonnád­zás közben csengett az asztalomon levő telefon. Felvettem. Engem ke­restek. És én azt mondtam: TESSÉK VÁRNI. Hirtelen rádöbbentem, hogy pontosan úgy viselkedtem, mint az a hivatalnok, aki még a mellette levő szobába is telefonon szól át, s aki felháborodik, ha az üzemi újságban azt olvassa, hogy a melós lazsál a munkapadja mel­lett.­e- Es? — Semmi és. Másnap kiléptem. — Nincsenek túl romantikus el­képzelései az igazi hivatásról? — Talán igen. Hivatás-ideál­jaim közül kettő kísért mindunta­lan: a rehabilitációs munka és a gyermekotthon. — Bár abból indultunk ki, hogy átmenetileg abbahagyta az írást, ezek után a legnagyobb nyugalom­mal megkérdezem, hogy min dol­gozik most? — Anyagot gyűjtök egy regény­hez. Kaptam ugyanis a KOZMOSZ- tól egy szerződést a benzinkút­­szoryra. A címét már leírtam: PARANCSOLJON, URAM. Ezt a szótársítást már majdnem annyira gyűlölöm, mint a gyermekkorom óta kísértő fasizmust. Néha már a jó nőket is leáramozom. — Mindig ilyen k­omikus? — Nem mindig. Gyakran szeret­­nék keményebb lenni. Sajnos, egyre inkább azon kapom magamat, hogy utólag frappánsabb vagyok. Amikor megjelent Róbert László riportkö­tete, a Whisky bombával, egy is­merősöm belelapozott és rátalált az amíg meghalhat az ember című versemre. Döbbent kérdésére, hogy „te ilyeneket írsz?”, válaszul za­varba jöttem. — Hogyhogy „ilyeneket”? — Hát olyanokat, amelyekkel al­kalmasint illusztrálni lehet egy Vietnamról, Kambodzsáról és Laoszról tudósító könyvet. Iszlai Zoltán

Next