Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-10 / 2. szám - Kemény György: Vilt Tibor I-II. • kép (12. oldal) - Iszlai Zoltán: A macskaság természete • színikritika • Csizmás kandúr, rendező Urbán Gyula, Bábszínház (12. oldal) - Váncsa István: Takarékos műsor • televíziókritika • Szilveszter (12. oldal) - Mágori Erzsébet: Biztató nyitás • rádiókritika • Szilveszteri kabaré (12. oldal)

IÉLET ÉS MŰVÉSZET Színház A macskaság természete Van egy török állatmese, amelyben a macska fölöttébb talányos szerepet játszik. Elvezeti a favágóhoz unokaöccsét, a tigrist. Mikor az ember fahasítékba csípi a vadállat mancsát, a pórul járt tigris bambán kérdezi csapdába kerítő rokonától: „Ó, kedves nagybátyám, mit gondolsz, szabadon ernged, ha majd olyan kiesd leszek, mint te?” „Mit tudom én, nyava miau” — tér napirendre az általa szervezett baleset fölött a nemtörődöm „bácsi”. Ettől a fura viselkedéstől mintha a mesemondó is zavarba jönne. „Mondják, ezóta nyávog a macska” — jegyzi meg végül kurtán. S így hagyja lebegni, tanulság nélkül és cselekménymotiváció híjával ezt a csáló macskahistóriát, mint a Mohamed koporsóját. A narrátor zavara tökéletesen megbocsátható. Mert valóban, mi fogódzót ad egy történet megértéséhez, ha csupán azt tudom ki belőle, hogy a bonyodalom létrehozója, enyhén szólva, titokzatosan viselkedik, egy szóval sem sejteti, sőt fülszaggató nyarvogásba burkolja tettének mind a valószínű, mind a valószínűtlen indokait. A titokzatosság, a homály és talány, az izgató indokolatlanság csaknem mindig jellemzi a macskákkal kapcsolatos meséket és — az irodalmi romantikától kezdve — fölös számban termő szépírói műveket Straparolától Perraultig, Tiecktől E. T. A. Hoffmannig és — ez az ismertebb közhely — Baudelaire-től Eliot-ig a „forró szerelmesek és a zordon tudósok” sorra adóztak respektussal vagy éppen (önigazoló) elismeréssel a különös, kiismerhetetlen, szeszélyes, ám — a francia közmondás szerint — „jó tanácsot adó” állatnak, mely az egyiptomiak és a perzsák idejétől közösködött az emberekkel, de mindvégig megőrzött idomíthatatlan integritásából — mondhatni: művészi jelleméből — egy csipetnyit. A csizmás kandúrról, Charles Perrault perzsa gyökerű meséjének e sajátságos hőséről se tudjuk biztosan, miért siet a málészájú és magatehetetlen molnárfiú segítségére oly sebbel-lobbal. Csupán találgathatjuk, miért teszi furfangos ötleteivel koldusszegényből gróffá és királylány vőlegényévé, majd — túljárva a borzasztóan gonosz és kínosan gyanakvó varázsló eszén — ráadásul még dúsgazdaggá és mesebelien híres-nevezetessé is a meglehetősen passzív legénykét. A téma legújabb magyar feldolgozója, Tóth Eszter — a Bábszínház Urbán Gyula rendezte darabjában — szintén nem kutatja a kandúr ötletes akcióinak hátterét. Nem módosít a semmihelyébe jót tevő macska szuverénül viszonylagos alapképletén. Az in medias res-től kezdve loholó tempójú (s a szükséges mellékepizódokban sem szűkölködő) előadás diadalmas macskaindulójának szöveg- és zenepoénja egyaránt ezt pattogja a fülünkbe hetyke kivagyisággal: „mert így akarom, mert így akarom”. Hogy mégse váljék a meseátdolgozásban a csizmás kandúr határozottan ügyvédi ügyködése akadálytalanná, arról Tóth Eszter — nem kis mértékben a bábtervező Koós Iván közbejöttével — úgy gondoskodik, hogy irracionálisan hisztériássá növeli az eredeti mese rossztét varázslójának öncélú gonoszságát. Ezt állítja szembe azzal a tudatosan jót akaró szeszélyességgel, amelyet a kitűnő humorú csizmás kandúr a maga bonyolult — mondhatni nőiesen következetes — kandúrkarakterével képvisel. Hollófemyiges varázsló — (igen, így hívják, Illyés elnevezésével), s a megfoghatatlanul hintés és cselszövő riportermacsik a küzdelme — mert újságírónak sem átallja kiadni magát az emberi állatvilág e talpraesetten változékony teremtménye — valóságos szellemi diadala a könnyedén „kotyogósra hagyott” szerzői elképzelésnek. Kettejük hízelkedően utálatos, mézesmázosan fenyegetőző, beugratósan hazudozó, keresztülkasul manipulált replikasorozata — amellett, hogy tanúskodik a veszekedő gyerekek lélektanának fölényes alkotói ismeretéről — minden bizonnyal az egyik legpergőbb és legélvezetesebb színpadi szópárbaj mai vígjátékirordalmunkban, mely mostanában inkább a rutinos helyzetkomikummal, s a humoros monológok és a süketfal-dialógusok alkalmazásával próbál elérni kacagtató hatásokat. Ahogy a Csizmás kandúrban a váratlanul és sokoldalúan asszociáló, szituációról szituációra változó taktikát követő macska sarokba szorítja, s végül legyőzhetővé (azaz bekebelezhető kisegérré) törpíti a gátlástalanul hatalmaskodó, de az eszét csak egy vágányon járató, s a hiúságánál könnyen megfogható Hollófemyigest, azt a klasszikus jellemvígjáték szabályai szerint is helyénvalónak érzi a felnőtt bábszínház-látogató. A finálé ehhez a hosszan tartó feszültséghez képest elsietett, szöveg- és mozgásötletekben kidolgozatlanabb, a díszletek pedig általában kívánnivalót hagynak maguk után. A gyerekek azonban mindezt nem veszik észre. Sodorja őket magával és nyilván hazáig kíséri a színpadi koncepciót sűrítetten közvetítő, modern és hangsúlyos zene (Decsényi János munkája) meg a sejtelmes dorombolásokkal, meglepő nyikkanásokkal, ideges kurrogásokkal, a nyávogás megannyi változatával macskássá ritmizált egész darab, melynek ébren tartó hangulatát a szokottnál is nagyobb kedvvel teremtik meg a színészek, K. Kovács István, Kaszner Irén, Simonál Anna, Dörögdy Miklós, Magyar Attila és Vanyó János. A macskák titkát, ahogy Eliot mondja, „rejtett, egyszeri, titkos, rejtszeri titkos, csalafinta Nevét” leginkább azok tudják megközelíteni, akik megérzik művészetük lényegét, amely valószínűleg nem egyéb, mint a tehetség talányos természete. Iszlai Zoltán , Kemény György: Vilt Tibor I—II. VANCSA ISTVÁN: Tévé: Takarékos műsor A szilveszteri műsor készítését a harci cselekményeknek kijáró titoktartás övezte. A Rádióújság nyilvánosságra hozta ugyan a közreműködők névsorát, de mélységes hallgatásba burkolózott arra vonatkozóan, hogy a fellépő személyek mit mívelnek majd, az egyéb csatornákon kiszivárogtatott értesülésekből is csak annyi derült ki, hogy valami rettenetesen nagy dolog van készülőben. Az mindenesetre féreérthetetlen volt, hogy a műsor címe utalást tartalmaz: spórolós év készül ránk virradni, módjával dorbézoljunk. Feltehető, hogy a legeslegöntudatosabb tévénézők engedtek az intelemnek és ötven százalékkal csökkentett szeszkészletet halmoztak fel (bár így se hiszem, hogy a műsor kezdetére maradt még munkaképes magyar torok szárazon), s ami ennél lényegesebb: szeretett televíziónk is kénytelen volt úgy-ahogy leküzdeni a fényűző attrakciók iránti eredendő vonzalmát. És végül kiderült, hogy sztárparádé, díszletcsodák és hasonlók híján is van vígasság szilveszterkor. Az est tehát a ha kevés a pénzed, toldd meg egy ötlettel címszó jegyében állt össze. Például, ha revü görlökre nem futja a keretből, isten neki, úgyse divat nálunk a sztriptíz, legfeljebb majd Alfonzo ropja az erotikus csábó táncot. (Erre szokták mondani, hogy szegény ember vízzel főz.) Szintén Alfonzó érdeme, hogy amerikai néger takarítónőkből, japán színészekből és egyebekből sem szorultunk tőkés importra. A folytatáshoz képest eléggé bizonytalanul kezdődött a produkció. Mindenekelőtt kiderült, hogy a Magyar Televízióba még Arséne Lupin (ezúttal ő is a hazai ipar terméke) se képes becsempészni humoros írást. Rögtön ezután megjelent Komlós János, először csak félig, mintha maguk az alkotók is haboznának, helyesen cselekszenek-e. Megbeszélte Sas Józseffel a táppénzügyet meg a többi aktuális vezércikk témát és távozott valahova. Bárdy György Pingvin-szállodájával a műsor elérte a jó kabarészínvonalat, innen kecses ívben emelkedett tovább. Alfonzó időnkénti és egyre kísértetiesebbé váló előbukkanásai közben bemutatkozott a tévétorna szilveszteri változata (Kellér Dezső prológusával, Feleki Kamil és Turay Ida előadásában), később Ruttkai Éva és Darvas Iván búgott viseltes melódiákat, majd — ez már a műsor egyik csúcspontja volt — Dayka Margit vonult — nem jött, vonult — a kamerák elé, s egy ijesztő méretű kalapban, komor, sőt vészjósló arckifejezéssel régi zengzeteket rivallt. A szilveszteri televíziós népszórakoztatás készítői — Kállai István főszerkesztő, Ágoston György és Búzáné Fábri Éva szerkesztő, Darvas Máté operatőr és Bednai Nándor rendező — általában nem alapoztak arra, hogy a nézők ilyenkor bizonyos tényezők befolyására hajlamosak még a tévét is rózsásabb színben látni. Csak jókat mondhatunk az ilyen produkciókról, mint: Major Tamás—Greguss Zoltán—Bilicsi Tivadar összeállításban fellépő ének- és tánckar, Sulyok Mária graciőz műsora, az Óvoda-jelenet Bodrogi Gyulával, a nyilvános rádióadásokat elemző Bodrogi-pantomim. Gálvölgyi János remekbeszabott színészparódiái stb. (Egyébként volt Hofi is. Nélküle a szilveszter — nem szilveszter.) Nyilván nem a félig humorosan értelmezett spórolás késztette a rendezőt és a szerkesztőket, hogy a tévé riporter- és bemondógárdáját is a műsor szekere elé fogják. Akárhogy pattant is ki ez az ötlet, váratlan eredményeket hozott. Ki gondolta volna, hogy Antal Imre, Kudlik Júlia és Tamási Eszter kitűnő bohóctehetség, hogy Takács Mariban operettprimadonna veszett el. Ha nem jött volna létre ez az elgondolás, azt sem tudnánk pontosan, hogy Varga József vágyik egy nő után, hiszen sehol se kapott volna fórumot e tragikus tény publikálására. Szilveszter estéjén meggyőződhettünk továbbá arról, hogy Vértessy Sándor másodhegedűs is tud lenni, ha akar. S midőn a Szabadság Téri Néni Együttes szilar csárdása az egész vigalomra feltette a koronát, világosan láttuk, hogy a tévé valóban többre volna képes annál, mint ami a képernyőn gyakorta megjelenik. Summázva: szilveszterkor sok év közbeni nyűgös percet megbocsátottak a tévének még azok a nézők is, akik látó- és ítélőképességük teljes birtokában nézték a műsort. Ennél jobbat az új évre sem lehet kívánni, legfeljebb anynyit, hogy most — ha lehet — kevesebbet kelljen megbocsátanunk. MÁGORI ERZSÉBET: Rádió: Biztató nyitás Minden szilveszteri műsor az elmúlt esztendőt vizsgáztatja. A szórakoztatás mesterei azért fognak össze, hogy nevettetés ürügyén az óévet — és egymást — kifigurázzák, mert minden ilyen műsor a humoristák vetélkedője is. A Rádió Kabarészínházának jól összeszokott együttese egész évi tréning után szilveszter estéjén csúcsot igyekszik javítani. Igaz, a Kabarészínház bemutatója voltaképpen nem a szilveszter estéje, mert akkor mindenki a képernyő előtt ül. Az igazi rádiós szilveszter — post festam — az új év első, tévétlen hétfőjén jut el a közönséghez. Vagyis a rádió humora, amilyen józanul készül, olyan józanul ítéltetik is meg. Az idei szilveszteren nemcsak népszerű humoristák, riporterek, de komoly műsorok is kabarétréfaként szerepeltek. A Mit üzen a rádió? Kaposy, Miklós változatában közéleti vezetők szájába adta a lakosság panaszait, sérelmeit. Olyanok kérték apró-cseprő ügyeik elintézését, akiknek beosztottaihoz egész évben mi szoktunk fordulni sérelmeink orvoslásáért. Meghökkentő szerepcsere, mulatságos, de elgondolkodtató is. Kissé pesszimista humor, hiszen az intézmények, hivatalok vezetőinek „panaszai” azt sugallták: ők sem tudnak megbirkózni saját bürokráciájukkal. Hogyan birkózzunk meg akkor mi? Sikerük szám volt, a vezetők nemcsak humorérzékükről, de segítőkészségükről is tanúságot tettek saját munkájuknak ezzel a nagyon cseles, játékosan komoly önbírálatával. Minden jó vicc látlelet a valóságról. Azok a paródiák voltak a legsikerültebbek, amelyek életünk új jelenségeinek visszáját mutatták meg. A Csúcsforgalom (Sas József, Petress István) az ember és gép újfajta kapcsolatát jellemezte. Az autómárkák csúfondáros megszemélyesítése szinte emberi tulajdonságokkal ruházta fel a gépkocsikat az ismert közlekedési műsor zenés persziflázsában. A Taxi (Kern András, Verebes István) az URH-rendszerű irányítás „magánbeszélgetéseit” karikírozta, egészen az abszurditásig. Azt a recsegő, karattyoló hangzavart utánozta Kern bravúrosan, amivel a taxiban utazókat szórakoztatják a gépesített távirányítók. A ráismerés örömével ajándékozott meg Tímár György nagyon szellemes Nyelvi játéka is, amely a rövidítések komikumával, az új torzszülött szavak nonszensz „költészetének” forrásvidékeire vezetett el minket. Vitray Tamás és Szilágyi János párjelenete alatt (Ötszemközt kettesben) még nevetni is elfelejtettünk, olyan lélegzetvisszafojtva követtük a két tömegkommunikációs bajnok lovagi tornáját. Tabi László halálos komolyságú humora (Lezárom a nők évét) a fegyelmezett gondolkodás logikai bakugrásaival fakasztott jóízű nevetésre. A Láttuk-hallottuk (Mikes György,, Somogyi Pál) szellemes, bravúros gondolati trapézmutatvány volt. Általában az egész műsort a bátor, sokszor nyaktörő gondolati cirkuszmutatványok felvonultatása jellemezte. Komlós János — szilveszterek örökös szóvivője — már régen, arra neveli közönségét, hogy gondolkodva is tudjon nevetni. Nem ellentmondás ez? Bohóckodva politizálni és politikusan bohóckodni? Úgy látszik, nem. Komlós könnyedén — néha már szinte túl rutinosan is — zsonglőrködik mázsányi problémáinkkal. Szilágyi György kitűnő számában (Interjú a bohóccal) Major Tamás is látható élvezettel ölti magára a politizáló bohóc rikító jelmezét. Hofi, aki a délutáni előműsorban, a fiatalok között volt igazán elemében, este csíkos rabruhában állt a mikrofon elé. (Jöttem beszélőre!) Szinte irigykedve hallgattuk, hogy a szilveszteri kabaré helyszínén, a Csepeli Munkásotthonban, a közönség milyen jól mulat olyan öltözékeken, gesztusokon, szituációkon, amelyeket mi hallgatók nem láthatunk. Igaz — annyiszor leírtuk már — a hallgató a fülével is lát. De a szilveszteri műsor látványossága olykor túlságosan vaskos, túlontúl reális volt, nem serkentette, inkább megbénította képzeletünket. A nagy nevetések, vastapsok sokszor csak a látványnak szóltak. A tetszésnyilvánításnak ezek a potméterrel irányított fortisszimói megfosztottak bennünket attól a spontán örömtől, hogy azon nevessünk, amit a fülünkkel tapasztalunk. Egy kicsit helyettünk nevetnek, helyettünk tapsolnak néha a stúdióban és nem velünk. Ezek az ünneprontó, másnapos akadékoskodások azonban nem kisebbítik a vidám műsor szerkesztőinek — Farkasházy Tivadar, Kaposy Miklós, Marton Frigyes és Szilágyi György — komoly teljesítményét. A humor sztárjai saját tehetségükön kívül nekik köszönhetik, hogy az idei szilveszter vizsgaeredménye jobb volt a sokévi átlagnál. Különös, szokatlan jelenséget jegyezhettünk fel az 1975-ös év fordulóján: nemcsak a józan kritikusok, de a derűre, jókedvre hangolt rádióhallgatók, sőt tévénézők többsége is dicsérte a szilveszteri műsorokat. Kell ennél biztatóbb nyitás? IRODALOM 1976. JANUÁR 10.