Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-04-03 / 14. szám - Alacs B. Tamás: Fújjuk a szöveget • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Gyimesi András: Igenre várva • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - - villányi -: Büszkeségeink • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Lengyel Anna: A királypince fogságában • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Szabil: Plusz egy pont • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Pákolitz István: Légüres | Abszurd | Nanenáné • vers (9. oldal) - Banga Ferenc: rajza • kép (9. oldal) - Tabi László: Satöbbi • páratlan oldal (9. oldal)

■BGZ3B3BS5B®B*HS8BKB páratlan oldal FÚJJUK A SZÖVEGET Ismerjük be: hol túlzottan ér­zékenyek vagyunk, hol meg közö­nyösek. Személyes sérelmeinket olykor „csakazértis” általánosít­juk, máskor a „ne dramatizál­junk, elvtársak!” jelszavával mentjük a felületességet. Néhány adalék. Rádiót hallgatunk. Az adásban valaki éppen megbírálja a koz­metikusokat: miként tudnak ven­dégeiknek fürjtojáspakolást adni, amikor köztudott, hogy a fürj­­tojáshoz (védett madárról lévén szó) csak törvénytelen módon juthatnak. És egyikünknek sem tűnt fel, hogy a rádióadás idején a fővárosi ZÖLDÉRT-üzletekben — legálisan — tálcán árulták a fürjtojást, árulják most is minde­nütt, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyes gazdaságok vagy ma­gánosok ketrecben tenyésztenek fürjeket. Ez régebben történt. Vannak frissebb példák is: Egy napilapközlemény arról tudósított, hogy a HÉV rekonst­rukcióján munkálkodó szakembe­­­rek a főváros legnagyobb, most épülő (békásmegyeri) lakótelepé­nek jövendőbeli lakóit csodálatos időmegtakarításhoz juttatják. A szentendrei helyiérdekű a Bat­thyány térről gyorsvasútként 20, azaz húsz perc alatt röpíti majd célba a Békásmegyerre igyekvő­ket. Az, hogy a jelenlegi, nem gyorsvasútként működő HÉV- szerelvények ugyanezt a távolsá­got 23, azaz huszonhárom perc alatt teszik meg, senkinek sem tűnt fel. Falugyűlést tartottak Vecsésen. Ez alkalommal első ízben nyúj­tották át az arra érdemeseknek az 1976. január elsején alapított Vecsésért — Pro Urbe emlékér­met. Az, hogy Vecsés nagyközség és nem város — vajon kinek szúrt szemet? A Népsport február 19-i számá­nak második oldalán a következő keretes hirdetés jelent meg: „Kö­zöljük olvasóinkkal, hogy az IKARUS Karosszéria- és Jármű­gyár 1975. december havi hirde­téseiben tévesen a kétszeres ki­váló vállalat szöveg jelent­ meg. Valójában az IKARUS Három­szoros kiváló vállalat.” Miért esik egy jogi személy cím- és rang­kórságba? Lehetséges, hogy vala­ki a cégnél abban a tévhitben él, hogy ez a helyesbítés ifjak töme­gét csábítja a vállalathoz, vagy hogy a bel- és külföldi vásárlók nem arra kíváncsiak, kiváló-e ma a gyár és a gyártmány? Pályaválasztás dolgában azon iparkodunk, hogy a gyerekek megértsék: önző, vak ábrándjai­kat a jövőről­­ alkalmazniok kell a társadalmi igényekhez. Becsül­jék meg a fizikai munkát! Legye­nek büszkék, ha fizikai munkás­ként építhetik a holnapot. Ugyan­akkor a Pajtás, az Úttörő Szövet­ség lapja 16 oldalas „közönség­­szolgálat” mellékletet csatolt feb­ruár 10-i számához, mely a kü­lönböző gyárak és vállalatok anyagiasságot árasztó reklámszö­vegeit tartalmazta. „Pályakezdés­kor 5000 forint” — ez csak egyike a szakmunkás-csalogatóknak. Ki­re, mire figyeljen a jó úttörő? A pályaválasztási tanácsadókra, vagy arra, melyik cég kínál több pénzt és egyéb juttatást? Fújjuk a magunk panaszát és háborgunk: senki se figyel ránk. Mi pedig nem figyelünk a mások szövegére. Gondolkozni — úgy tetszik — fárasztó. Pedig együt­tes gondolkodással jutunk el a közös cselekvéshez. Alacs B. Tamás IGENRE VÁRVA Sokadmagammal egy igenre vá­rok. Válaszra tucatnyi elküldött levél után. Közügyben. A veszp­rémi sajtóban már sürgettük a választ. Hasztalan. Zircről és az ott létesíthető (létesítendő) nemzetközi képkiál­lításról van szó. Mely IGEN híján nincs. Illetve­­ van. Mint egy túlhordott mag­zat. Nem tud megszületni. Veszprém megyében volt már egy hasonló eset. Az Inotai Kép­tár is nehezen született meg. Mű­vészek tucatja küldte el kép­ajándékát, kisplasztikáját, egyéb alkotását Inotára. Megvolt a ki­állítás épülete. Már a teremőrrel is megállapodtak. Csak a ható­sági IGEN hiányzott. Pedig már ott és akkor is közügyről volt szó; egy munkástelepülés állandó képzőművészeti kiállítása várta, hogy betölthesse közművelő funk­cióját. Végül megjött az IGEN. Azóta ezrek látogatták az Inotai Kép­tárat. Most pedig Zircen — szintén Veszprém megyében­­ — a volt apátsági épület Erzsébet- és Ki-­­­rály-termében megnyílhatna az a csaknem nyolcvan képzőművé­szeti alkotást bemutató gyűjte­mény, melyet a szocialista orszá­gok művészei ajándékoztak a kedves-szép, bakonyi nagyközség­nek. A kezdeményező Júlia Be­rova csehszlovákiai művész volt, még 1971-ben. Példáját mások is követték. Cseh, lengyel, bolgár, szovjet, jugoszláviai és hazai mű­vészek gyarapították az állo­mányt. Lelkesen, önzetlenül, mert megszerették Zircet, Zircet, mely ma már nemcsak egy új­ bakonyi táj nagyközsége, hanem munkástelepülés. Felnőtt lakóinak harminc százaléka du­­dari bányász, húsz százaléka a veszprémi és helyi üzemek dolgo­zója. Parasztok is élnek itt szép számmal. Meg értelmiségiek, akik már levélben, megyei fórumo­kon, sajtóközleményekben kérték: nyíljék meg végre a kiállítás. (Tegyem hozzá, hogy Zirc ide­genforgalma is jelentős? Az em­lített épületet és a mellette fekvő arborétumot több tízezer turista látogatja évente. De nem ez a lé­nyeg.) A lényeg, hogy a képtárhoz minden megvan már: művek, épület — csak a jóváhagyás hiva­talos IGEN-je hiányzik, a válasz a levelekre, a cikkekre, a közkí­vánságra. Hátha az ÉS-t megtiszteli vala­ki a felelettel. Gyimesi András 1976. ÁPRILIS 3. BÜSZKESÉGEINK A hévízi termálfürdő modern épületének előcsarnokában kínál­ja portékáit az Intertourist aján­dékbolt. Sok egyéb mellett csil­logó érmek sorakoznak a vitrin­ben, mindazt ábrázolva, amire hazánk büszke lehet — legalábbis az üzlet gazdái szerint. Kapható (természetesen forin­tért nem) KGST-érem huszonöt dell -­rért, hazánk felszabadulásá­nak 25. évfordulójára készült százforintos negyvennégy dol­lárért. Petőfi emlékérem, „Tenni mertünk a hazáért” felirattal, negyvennégy dollárért. No és pi­­ros-fehér-zöld szalaggal díszített, „Vitéz Nagybányai Horthy Miklós Kormányzóságának 10. évforduló­jára” szövegű érem, tizenegy dol­lárért. — villányi — A KIRÁLYPINCE FOGSÁGÁBAN Az elmúlt héten pénteken két órára hirdették a gótikus szobor­­kiállítás megnyitását a Budai Vár­ban. Fél kettőkor tele volt a Ki­rálypince — itt tartották a meg­nyitót —, háromnegyed kettőkor már egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, ember ember há­tán. Meleg volt, toporogtunk — nem baj, megéri —, a szobrok mindent feledtetnek majd. Hát volt mit feledtetniük! A kordon mögött egy kórus zümmögött, hangoltak — mert a megnyitót nagyon ünnepélyes megnyitónak szánták­. Ennek jele volt az is, hogy a főváros egyik vezetője mondja majd az ünnepi beszédet. Két óra már elmúlt. Néhányan sóhajtoztak. Végre — negyed há­romkor — megjelent egy­ férfi a mikrofonnál. Elnézést kért a meg­jelentektől a szónok nevében, aki váratlan egyéb elfoglaltsága miatt nem lehet jelen. Most tehát hall­gassák meg X. Y. hegedűmű­vészt! Újabb öt perc telt el, talán több is — az illető ismét elnézést kért, nem a hegedűmű­vész következik, hanem az ünne­pi beszéd, melyet az elfoglalt ve­zető köztiszteletben álló helyette­se mond el. Az ilyen „beugrás” minden szónokot keserves helyzet elé állít. „A kiállítást megnyitom...” mondat után a tömeg megköny­­nyebbülten moccant, de a műsor­közlő ismét felbukkant: X. Y. he­gedűművész következik, majd Z. kórus.... A meghívottak már szédültek, amikor bekövetkezett a csoda. Az ünnepély véget ért, me­hettünk a szobrokhoz! Négy óra felé, kijövet a Várból megszólít egy férfi: tessék mon­dani, erre kell menni a szoborki­állításhoz? Ő tudta, mikor kell elindulni! Lengyel Anna TABI LÁSZLÓ: SATÖBBI — Vádlott! Miért vonta vissza töredelmes beismerő vallomását? — Mert az ügyvédem megma­gyarázta, hogy ártatlan vagyok. ★ írtam egy szatírát a sikkasztók­­ról. Remélem, hogy eredménye lesz, s akik eddig nem sikkasz­tottak, eztán sem fognak. ★ — Hány éves uraságod? — Hetven.­­ — Hatvannak néztem volna. — Menjen a pokolba! Mások ötvennek mondanak. ★ J. B. aprópénzre váltotta a te­hetségét. Most napokig nincs gondja egyforintosra, ha telefo­nálni akar. X. és Y. ellenségek. Ha meglát­ják egymást, mindketten átmen­nek a túlsó oldalra. Ott aztán el­beszélgetnek.★ — Látcsövet, színlapot, törülkö­zőt nem parancsolnak? — Törülközőt? — Igen. Sokan csak a pofafür­dő miatt jönnek. ★ Kérdés a Farkasrétről hazafelé menet: — Kit is temettünk? ★ — Tud maga titkot tartani? — Tudok. — Akkor nekem semmit se me­séljen, mert én nem tudok. ★ Bölcsnek azt nevezzük, aki be­letörődött abba, hogy már nem is­mételheti meg hajdani ostobasá­gait. — Az én nevemet bizonyosan megőrzi az utókor. — Bocsánat, kihez van szeren­csém? — Kovács János vagyok. ★­­ A karrieristát megvetjük. De csak addig, amíg nem csinált kar­riert.★ Nem mind arany, ami fénylik. De az sem mind arany, ami fakó. Sőt, az sem mind arany, ami arany.★ A mozilátogatók számának csökkenése kizárólag a statiszti­káknak köszönhető. ★ — Én sohasem voltam anyagias és higgye el, hogy nem fizettem­­rá.★ Z. H. egy jó ötletért nem megy a szomszédba. Nagy könyvtára a lakásán van. PÁKOLITZ ISTVÁN: Légüres A szegények strandjára, kavicsosba menet, az országút kereszteződésében óriási sárga táblán hatalmas fekete betűk böllenkedtek: GARGOILE MOBILOIL VACUUM OIL COMPANY Magyarul akumláltuk-betűzgettük s azon röhögcséltünk, micsoda marhaság, egy árva kukkot se lehet érteni belőle. Abszurd Hogyan lehetne nyila­tkozatra bírni a magzatot még fogamzásgátlás előtt: vajon földhözragadt, bolhacirkuszos-keljföljancsis, tökéletlenül tékozló dolgainkban részt óhajt-e venni, vagy sem? Nanenáné Megnyurgult szabadidejében dundzsi legyet fogdosna a póknak Sziklát görgetne a csúcsra merő erő­fitogtatásból A savanyú-nosztalgikus róka-lánynak megcukrozná a szőlőt A társadalmi-szakmai zsűri összevont első díját látatlan-hallatlan odaítélné a hippi-gatyába bújtatott varjúnak Na Ne Ná Né PLUSZ EGY PONT A lakótelepen, a lépcsőházban két fiú összenéz a jöttömre, és az egyik megszólít: — Néni, kérem! Tessék ezt alá­írni! És már adják is a nagyalakú fü­zetet kihajtva. — Persze! — nyúlok automati­kusan a toll után. — Miért is gyűjtitek az aláírásokat? S amíg felmérem az aláírások­kal csaknem teli oldalt, próbálom a választ kitalálni. Gyűjtöttek a múltkor, a kisgyermekes anyák és az öregek megsegítésére tett felajánlásukat is aláírtuk már. Vagy történt ma valami, amiről én nem is tudok... — Szóval, miért is gyűjtitek az aláírásokat? — Pontokért. Aláírásokat kell gyűjteni. Egy aláírás egy pont. — Nem értem. — Tetszik tudni, ez őrsök kö­zötti vetélkedő. Az az őrs nyer, amelyik több aláírást gyűjt össze. Ezt pontozni fogják. — Hányadikosok vagytok? — Hatodikosok. Megfogjuk ad­dig a néni táskáját. Még mindig nem értem. Nem mondták meg nekik, hogy miről van szó? Vagy megmondták, de elfelejtették? — Mi ellen tiltakoztok? Vagy mit szeretnétek elérni? Ők sem értenek engem. — Hát nyerni szeretnénk. Még mindig nagyon udvaria­sak (elvégre egy pont voltam), de látszik, hogy hülyének néznek. Én is annak éreztem magam. És egyre növekszik bennem ez az érzés. Aláírtam. Szabit

Next