Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-07-02 / 27. szám - Jevgenyij Jevtusenko: Az ember szuperhatalom • Elhangzott Szófiában, a nemzetközi írótalálkozón, 1977. június 8-án. Jovánovics Miklós fordítása. (3. oldal) - Mezei András: Megkérdeztük Szilágyi Jánost - meddig lehet elmenni… • interjú (3. oldal)
JEVGENYIJ JEVTUSENKO: Az ember szuperhatalom Tegnap Szvetlin Ruszev kiállításán voltam. A kiállítást a szófiai pályaudvaron, a világ talán legszebb pályaudvarán rendezték meg. Kezdetben úgy látszik, hogy a festmények felettesek. Felette állnak a vonatra váró, a nagy város zajától elfáradt bolgár parasztasszonyoknak, akiknek kosarai, szatyrai tele vannak a fővárosi vásárlások szent szemetével. Felette állnak a munkásoknak, akiknek elnehezült szemében még ott dereng a futószalag szürke folyama, és akiknek a fülében még ott zúgnak a gépek. Felette a törékeny diáklánynak, akinek rojtos farmerén szomorúan függ a bolgár vörös rózsa egy ráakadt szirma. Felette minden elutazónak, érkezőnek, várakozónak, utasvárónak, utaskísérőnek, haldoklónak és születőnek, a perpetuum mobilés emberélet szépséges és fárasztó káoszának; ott függnek a vásznakon a chilei terror véres szögesdrótjára feszítettek és a távoli Santiago szenvedései a bolgár parasztasszonyok szemében tükröződnek, a lehelettel telített szófiai pályaudvar részévé válnak. Mégis az a legszebb, amikor a parasztasszonyok a pályaudvaron egy pillanatra elfelejtkeznek a kezükben levő szatyrok súlyáról és önmagukat szemlélik a vásznakon, csodálkozva néznek és kissé bizalmatlanul, lehet hogy most gondolkoznak el először azon, kik is vagyunk tulajdonképpen. És a képek megszűnnek felettesek lenni, lassan leereszkednek az emberi szemek mélyére, az emberekkel együtt elhelyezkednek vasúti kocsikban és utaznak, maaguk se tudják hová. Én nem hiszek a felettes művészetben. A pályaudvar és az összecsapások felettiben. Az igazi művészet nem szégyellheti, hogy kiállítják a pályaudvaron, reménnyel Életünk szenvedéssel és zsúfolt pályaudvarán, amelyről Paszternák azt írta: „Pályaudvar páncélszekrényében mennyi találkozás, búcsúszó!” művész szerepe az élet pályaudvarán nem válhat a pályaudvar ideológiai rendőrének szerepévé, sem a cipőtisztító automatáévá, amely a belédobott érmék ellenében szolgálatkészen tisztítja le akár a vért is a gyilkosok cipőjéről, de a hangosbeszélő, a turistareMám, vagy a plakát szerepét se vállalhatja a művész. A művészet, mint kiállítás a pályaudvaron — ez az egyetlen lehetőség akárcsak egy pillanatra is megállítani a túlságosan siető és túlságosan ideges világot, azért, hogy az emberek belebotoljanak szemükkel önmaguk művészi másába, megálljanak és elgondolkozzanak: kik is vagyunk mi tulajdonképpen? Erre az önvizsgálatra nem taníthat meg a didaktika. A didaktikától sohasem váltak jobbá az emberek. Az ünnepélyes jelmondat nem tud olyan mélyre hatni, mint egy nagy esemény, de ha mégis, akkor az egyszerűen borzasztó. Csak az önvizsgálat tehet jobbá bennünket és ez az önvizsgálat a megmentésünkre siető művészet adománya. Az efféle önvizsgálat néha kellemetlen, fájdalmas, kínos, de szégyelljék magukat azok, akik a művészettől csak úgynevezett „esztétikai élvezetet” várnak. A nagy művészek nem a világ szenvedéseinek felciconázói, nem az üvöltések és sóhajok ügyeskedő hangszerelői; ők maguk a szenvedés, ők maguk az üvöltés és a sóhaj. A jövő szempontjából morálisan veszélyes mindenki, aki félretolja a „nehéz könyvet” és álmegoldásként felcseréli az üresen szórakoztató humorizálással vagy a detektív történetekkel. Az az ember, aki elfordul mások könyvben látható szenvedésétől, az az életben is elfordulhat a hasonló szenvedéstől. Dosztojevszkij azt írta: „Vagy szörnyülködünk, vagy tettetjük a szörnyülködést, de önmagunkban, éppen ellenkezőleg, élvezettel habzsoljuk a látványt, mert kedveljük a cinikus semmittevésünket megbolygató erős, excentrikus élményeket, vagy pedig — végezetül — kisgyerekként hessentjük el az ijesztő szellemeket és fejünket a párnába fúrjuk mindaddig, amíg a szörnyű látomás szét nem foszlik, hogy azután szórakozással és játékokkal feledjük el őket.” Egy alkalommal azt mondta nekem Borisz Szluckij, a költő, hogy az emberiséget három csoportra osztja: az elsőbe azok tartoznak, akik olvasták a Karamazov testvéreket, a másodikba azok, akik még nem olvasták, végül a harmadikba azok, akik sohasem fogják elolvasni. Közbevetettem, hogy — sajnos — azok tábora a legnépesebb, akik a Karamazov testvéreket a televízióban látták. Az emberek azt hiszik, hogy ők nézik a televíziót. A valóságban a televízió nézi őket. A bekapcsolt képernyő a megfigyelés éber szeme, amelyről John Orwell írt egykor. Félelmetes, amikor felkeltődik a mindenütt-jelenvalóság illúziója, jóllehet sehol sem vagy, amikor nyugodtan rágcsálhatod a virslit és pajzánul megsimogathatod feleséged domborulatait, miközben Otelló megfojtja Desdemonát, vagy a rhodéziai büntető expedíciók embereket gyilkolnak. A világra nyíló valódi képernyő a jó könyv, mert a könyvet nem lehet bekapcsolni vagy kikapcsolni — jóllehet olykor kísérleteznek ilyesmivel, ám az efféle próbálkozások kudarcra vannak ítélve, ugyanis a jó könyv mindig „be van kapcsolva”. Jó könyveket létrehozni keserves dolog, és keserves olvasni is őket, mert a valódi irodalom szülőanyja a fájdalom. De adja isten, hogy csupán a művészet miatt kelljen szenvedniük az embereknek. Ingmar Bergman azt mondja: ha egyszer végére járunk mindannak, ami számunkra gondnak látszik, akkor keletkeznek majd az igazi gondok. Ettől azonban, sajnos, messze vagyunk. A művészet vagy a szerelem keltette szenvedések a szükséges szenvedések sorába tartoznak, ezek teszik az embert emberré. Mi azonban egyelőre a szükségtelen szenvedések világában élünk, s ezek iszonyatosan lefokozzák az emberi méltóságot; a szenvedésbe az erőszak különböző formái kényszerítenek, többek között ezek fenyegető, véres sűrítménye, a háború. Ennek ellenére nem értek egyet azzal a megállapítással, hogy még a rossz béke is jobb a háborúnál. Az elvtelen béke nem egyszerűen a háború elodázása, hanem maga a háború, csak éppen kifinomultabb, álnohcabb módszerekkel vívják; mert a hamis propaganda is háború, a szociális kérdések iránti közöny is háború, a saját népünk érdekeinek elárulása is háború, a kizsákmányolás is háború, a cinikusan ügyeskedő politika is háború, a félelem bérével — a munkanélküliséggel — történő terrorizálás is háború, a civilbe öltözött —, de természetüknél fogva az agyuk velejéig militarista — bürokraták jelenléte is háború, a fajelmélet is háború, a sovinizmus minden válfaja, többek között az antiszemitizmus is háború. Az emberiség nem engedheti meg, hogy az ellenségeskedő maffiák erkölcsi színvonalára süllyedjen le, amelyek megegyeznek abban, hogy egy bizonyos fegyver használatától eltekintenek, de fenntartják a jogot a rágalom és a bizalmatlanság késeinek használatára. Nekünk nem ilyen látszatfegyverszünetre van szükségünk, hanem az örök, az elvi alapokon nyugvó békére — itt találkozik minden nép óhaja. És van olyan elv, amely egyesíteni képes az emberiséget. Ez az elv — maga az ember. Nem létezik magasabbrendű hitvallás, mint az ember; nem létezik magasabbrendű politikai meggyőződés, mint az ember; nincs magasabbrendű állam, mint az ember. Minden ember szuperhatalom. Mi, a világ írói, ennek a szuperhatalomnak a követei vagyunk. Nem értek egyet azzal, hogy csupán bókokat mondjunk egymás társadalmáról: minden társadalom tökéletlen ilyen vagy olyan mértékben, mint ahogy tökéletlen az emberi pszichológia is. Egyikünk sem él a mennyországban, de ha létezik is ilyesmi a túlvilágon, senki sem tért vissza onnan és nem informált bennünket örömteli élményeiről. Másrészt: bármennyire egymás szemébe mondjuk is a zord igazságot, mindezt úgy kell tennünk, mint orvosoknak, kollégáknak, akik az egész emberiség megmentése érdekében hajolnak megsebzett test fölé; tapintatosnak a kell lennünk: egyetlen szóval se segítsük azokat, akik megsebezték és naponta megsebzik az emberiséget. Még az igazság sem igazság, ha kárörömmel mondják ki. A spekulálván politikus vita — melyben a polemizáló felek retorikus készséggel szórják egymásra a vádakat — engem a Mitya Karamazov felett ítélkező bíróságra emlékeztet: az egymással vitázó ügyész és ügyvéd szép fordulatokra törekszik a beszédben, tapsot akarnak aratni, s eközben teljesen elfelejtkeznek a vita tárgyáról, a szerencsétlen Mityáról. Az emberiség, akiről elfeledkeznek az ilyen vitákban, nem tehet mást, minthogy Mitya Karamazoval együtt azt suttogja: „Nehéz a szívem, uraim, irgalmazzanak ...” Ha élőlényről, az emberiségről van szó, az írók nem manipulálhatnak mások szenvedéseivel csak azért, hogy tapsot kapjanak; egyébként a tapsot olykor meglehetősen piszkos kezek keltik. Mindegyikünknek sajátos szakmai stílusa van, de a közös kapcsolatokban egyetlen stílushoz kell ragaszkodnunk: a jóindulat stílusához. Nem szabad az újság rengeteg harmadosztályú prérifankasainak üvöltését átvennünk; ezek megpróbálják egymásra uszítani a világ íróit, egymásra uszítani a yellowstone- i szürke medvét és a szibériai medvét. A világ íróinak az újságdzsungeleken át hallatniuk kell Maugli mentőkiáltását: „Egy vérből valók vagyunk — te meg én!” A világ irodalmi értelmisége egységes egész, bárhogyan törekednek is vulgáris szociológiai szempontból két táborra osztani minket. Nemrégen olvastam Anna Maria Matute spanyol írónő könyvét a francóista Spanyolországban megélt gyermekkoráról. Én egészen más körülmények között cseperedtem egy kis szibériai telepen, Zimán. A történelem — úgy látszik — mindent megtett annak érdekében, hogy Anna Maria Matute és én sose érthessük meg egymást. Ám gyermekkora annyira megragadott engem, hogy szinte a saját gyermekkorom részévé vált. Egy latinamerikai falucska, Macondo tragédiája Gabriel Garcia Marquez elbeszélésében úgy hatott rám és sok más olvasónkra, mintha egy orosz faluról lenne szó. Charles Snow angol lord, én pedig parasztcsalád gyereke vagyok, mégis Angliában ő áll hozzám lelkileg a legközelebb, legalábbis az ország hímnemű részét tekintve. A hidegháború sok éven át megrontotta az Egyesült Államok és az én hazám közötti kapcsolatokat. El akartak választani minket. De lehetséges-e elképzelni egy mai teljes értékű szovjet értelmiségit, aki a saját klasszikusaink mellett ne nevelkedett volna olyan amerikaiak művein, mint Edgar Allan Poe, Mark Twain, Melville, Whitman, Steven Crane, Dreiser, Woolf, Fitzgerald, Hemingway, Faulkner, Steinbeck, Williams, Heilman, Miller, Albee, O’Neill? És vajon ez a mai szovjet értelmiségi nem olvassa-e szorgalmasan Robert Penn Warrent, Updike-ot, Styront, Cheevert, Heilert, Vonnegutot, Wildert? Ez csupán egyetlen példa arra vonatkozóan, hogy milyen hatalmas erő az irodalom és milyen szükséges békére buzdító műveink állandó kiállítása az élet pályaudvarán. Mi írók olykor szakmai borúlátástól szenvedünk, kételkedünk szavaink hatásában. Ha ugyanis Dante, Shakespeare, Cervantes, Goethe, Lev Tolsztoj, Dosztojevszij sem tudta jobbá tenni az emberiséget, mit tehetünk akkor mi?! Csakhogy ez a pesszimizmus oktalan. Ha az emberiségnek van lelkiismerete, azt a művészet hatalmas erejének köszönheti. T. S. Eliot borús jóslata szerint A világ így ér véget A világ így ér véget A világ Így ér véget Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel Szavainkkal mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy az emberiség ne jusson el a bumm-ig. Egyszersmind mindent meg kell tennünk annak érdekében is, hogy az emberiség ne jusson el a nyüszítő lelki csömörig, amely erkölcsileg nem kevésbé veszélyes, mint a háború. Amikor az élet pályaudvarán fel kell szállnunk majd az utolsó vonatra, ennek a pályaudvarnak falairól összes műveink fényeskedjenek nekünk, mint az élőknek szánt hagyaték. Elhangzott Szúfiában, a nemzetközi írótalálkozón, 1977. június 8-án. A beszéd szövegét Jovánovics Miklós fordításában közöljük. 1977. JÚLIUS 2. MEGKÉRDEZTÜK Szilágyi Jánost — meddig lehet elmenni...? — Kettesben című interjúid különös formái egy olyan színháznak, melynek rögtönzéseit milliók hallgatják, mégpedig úgy, hogy ebben a színházban kérdező és kérdezett is szereplővé válik, hiszen az adás „egyenesben” megy. A párbeszédből semmit nem lehet törölni. Kockázat van. Lehet, hogy ettől érezzük feszültnek, drámainak az ötvenedik adás után is a műsorodat? Vagy bátrabb lennél? A szokottnál merészebb kérdező, aki tudja, hogy (hiszen többnyire „fejesekkel” beszélgetsz) meddig lehet elmenni „rázós kérdésekkel”? A vezető emberek a világon mindenütt nyilatkoznak, ha az orruk alá nyomják a mikrofont Ez a dolguk. A legrosszabb esetben azt szokták mondani: no comment. Nem válaszolnak. Erre is joguk van. A kérdezőnek azonban hinnie kell, hogy rázós kérdések nincsenek. A kérdezőnek ez a dolga. — Igazi riporteri hitvallás. De mi a fedezete? — Úgy érzem, addig lehet elmenni a „rázós” kérdésekben ma Magyarországon, amíg igazi közügyeket nem sértünk. A honvédelmi minisztertől például ne kérdezzük meg, hogy hány rakétánk van, mert ezzel nemcsak őt hoznánk igen kellemetlen helyzetbe, hanem önmagunkat is. Hiszen ha válaszolna, valamennyiünk érdekét sértené. Elismerem, hogy ez meglehetősen szélsőséges példa. Vannak kisebb horderejűek is, de engedd meg, hogy visszakérdezzek: miért keressük még ma is a plafonokat? Miért, hogy a ki-nem-mondható jobban izgat bennünket, mint a kimondható, még akkor is, ha az utóbbi az életbevágó? Az én személyes tapasztalatom adásról adásra az, hogy azok a bizonyos falak sokkal távolabb vannak, mint az emberek gondolják. Riportalanyaimat az adás utáni napokban mindig visszahívom. Az ötvenedik adásnál tartok, de még soha nem tettek szemrehányást nekik (se nekem) „fölülről”, hogy ezt vagy azt nem kellett volna mondani. Mégis magam is kishitű vagyok nemegyszer. Mintha magamtól félnék, amikor fölteszek egy-egy „rázós” kérdést: na most berontottam a porcelánboltba. Távolról sem. De nem azért, mintha olyan ügyesen, vagy okosan kérdeznék, csupán azért, mert jómagam is mélyen alatta járok annak a bizonyos „plafonnak”. — Honnan tudod, hogy mélyen alatta jársz, ha nem látod, hol van a plafon? — Onnan, hogy amikor elérkezik az a bizonyos hatvan perc, érzem: a napi beidegződésekből nagyon nehéz kimásznom egyetlen adásórára. Vagy ha mégis, akkor erőszakot kell tennem önmagamon. Önnön kishitűségemmel, gyávaságommal, kényelmességemmel kell megküzdenem. — Csupán azzal? — Na nem. Manapság sok szó esik a fentről és az alulról jövő demokratizmusról. Magam is igyekszem elsajátítani, de annak ellenére, hogy a demokratizmus fejlődését mindenki óhajtja, akadozik a gépezet, ha konkrét tettre kerül sor. — Vajon miért? — Nagyon, de nagyon kevés ember mer kockázatot vállalni. Nyolcvanszázalékos eséllyel szemben már egy húszszázalékos veszélyt is általában túl sokra becsülnek. — Nem tudnál egy konkrét példát mondani? — Évekkel ezelőtt egy meglehetősen cinikus fogadást kötöttem egyik kollégámmal. A fogadás tárgya az volt, hogy ő bármilyen interjút készíthet bárkivel, bármilyen témában. Azt az interjút, ha lehallgatják a főnökeink, ott azonnal meg fogom fúrni. Az az interjú nem fog elhangzani. A kollégám, aki egy szép őszi napon egy ligeti szemetesbácsival készített riportot, azt mondta, hogy lehetetlenség. Ezt az interjút, melynek költőisége semmiféle érdeket nem sért, nem fogom tudni megfúrni. A négy-öt perces riport lehallgatására én is bementem. Valóban szép volt. Lírai. Szívhezszóló. Még talán némi fájdalmat is éreztem, amikor halkan, diszkréten odasúgtam a rovatvezetőnek. Te mondd, jó lesz ez épp most? Nagy ünnepünk előtt egy héttel? Az őszről, az elmúlásról beszélni?! Szemétről, szemetessel?! A rovatvezető nem válaszolt, de gondolkodott a dolgon. Lehet, hogy némi kockázatot is érzett, mert már úgy adta tovább a főnökének az anyagot, azzal a megjegyzéssel, hogy jó lesz ez ünnep előtt? És ha valaki eleve így hallgatja, az egyes mondatrészek valóban más-más értelmet kapnak. A fogadást — mondanom se kell —, sajnos megnyertem. Ne tarts cinikusnak, de ez a cinizmus sajnos a dolgokban van. Úgy látszik, hogy a legtöbbször nem kifizetődő a kockázatvállalás. — Ha a felső vezetés, mondjuk egy iparágban, nem kockáztatja azt, hogy az alsóbb vezetők kockázatvállalása kifizetődőbb legyen, mint a kockázat nem vállalása, akkor miért is vállalnák a kockázatot? Érdekük ellenére?! — Jól kérdeztél, de attól tartok, rossztól kérdezted. És ha nem haragszol, ez is hiba. Igazad van abban, hogy a mindenkori vezetés művészetéhez hozzá tartozik: olyan helyzetet teremtsen, amelyben az aktív, alkotó energiák utat törhetnek maguknak, de ideális helyzetek azt hiszem, nem voltak soha és talán nem is lesznek. Miként a művészetnek, az alkotó újításoknak is kell az akadály, amit maguk alá gyűrhetnek. Mindig voltak, akik egzisztenciális érdekük ellenére nem azt keresték, hogy mitől ijedjenek meg, mitől féljenek, akik nem voltak gyávák a végsőkig kiélezni helyzeteket. És ez is érdekből jön, a ha úgy tetszik: benső jóérzésünk, szabadságunk érdeke: jól érezni magunkat a világban. Ez se lebecsülendő. — Te a kockázatvállalókhoz sorolod magadat? — Nem. Legalábbis nem nagyon. Sokak számára azonban, elismerem, már a bátorság látszata is ösztönző lehet. Műsorom, ha bizonyít valamit ebben a kérdésben, akkor azt bizonyítja be, hogy az értelmes kockázat megszünteti az értelmetlen kockázatokkal való szüntelen viaskodást. Annak idején, amikor azt kértem a feletteseimtől, hogy az én adásom egyenesbe mehessen, és amikor ebbe beleegyeztek, nem történt más, mint megengedték nekem: hónapról hónapra levehessem a vállukról a döntést, hogy mehet-e a műsor, vagy sem. A szűkös szempontoktól, a rossz dilemmáktól szabadították meg magukat. Mivel is? Azzal, hogy elvetették annak a lehetőségét, hogy „illetékesek” legyenek zöld, vagy piros lámpát mutatni egy olyan útkereszteződésben, melyre nincs szükség. Az élő adásban, ha akad is valamiféle probléma, az csak énrám és a riportalanyokra tartozik, akikből azt hiszem sikerült olykor-olykor olyan dolgokat is felszínre hoznom, amiket talán sohasem mondtak volna el. — Mi a módszered? — Amit én rázós kérdésnek érzek, azt megpróbálom úgy feltenni, hogy ne lásson annak. A nem túl érdekes témákat pedig jól kihegyezem. Provokálok, egy kissé „megpiszkálom” az illetőt. Talán épp ebből adódik, hogy az öt-tíz perces, izgalom után már észre sem veszik: régen benne vagyunk a dolgokban nyakig. Beszélgető partnereim nyolcvan százaléka két sztereotip mondattal szokott felállni: „Jé! Eltelt már az idő?! Sokkal nehezebb kérdéseket vártam.” És itt álljunk meg egy pillanatra. Ha majdnem mindenki így reagál, akkor mi minden lehet a fejekben és a szívekben, amikre még nem kérdeztünk rá! Mi mindent gondolhattak végig, amikről nem esett szó! Mik lehettek volna azok a nehezebb kérdések? Ez izgat engem. És hogy a fő kérdésedre itt válaszoljak: igen, vannak „rázós kérdések” is ma még Magyarországon. „Rázós kérdés” a közönség reagálása, az hogy megdöbbenek, milyen füllel hallgatják ma még sokan a szabadabb, demokratikusabb beszélgetéseket. Mert addig ameddig az emberek úgy néznek rám, hogy jé, ez meg meri kérdezni? addig baj van. Ezért mondom, hogy amíg itt tartunk, addig ezt csinálni kell. — Úgy érted, hogy akkor lennél abszolút boldog, ha már a kutya sem hallgatná a műsorodat? De hát mi kell ehhez? — Az hogy „egyenesbe”, hogy „élőbe” menjenek a dolgok a termelés, a kultúra, a közművelődés minden szektorában. — De hogyan? — Nem tudom. Ezek rázós kérdések ma még Magyarországon. Mezei András ÉLET ÉS# IRODALOM