Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-07-02 / 27. szám - Jevgenyij Jevtusenko: Az ember szuperhatalom • Elhangzott Szófiában, a nemzetközi írótalálkozón, 1977. június 8-án. Jovánovics Miklós fordítása. (3. oldal) - Mezei András: Megkérdeztük Szilágyi Jánost - meddig lehet elmenni… • interjú (3. oldal)

JEVGENYIJ JEVTUSENKO: Az ember szu­perhatalom Tegnap Szvetlin Ruszev kiállítá­sán voltam. A kiállítást a szófiai pályaudvaron, a világ talán leg­szebb pályaudvarán rendezték meg. Kezdetben úgy látszik, hogy a fest­mények felettesek. Felette állnak a vonatra váró, a nagy város zajától elfáradt bolgár parasztasszonyok­nak, akiknek kosarai, szatyrai tele vannak a fővárosi vásárlások szent szemetével. Felette állnak a mun­kásoknak, akiknek elnehezült sze­mében még ott dereng a futószalag szürke folyama, és akiknek a fülé­ben még ott zúgnak a gépek. Fe­lette a törékeny diáklánynak, aki­nek rojtos farmerén szomorúan függ a bolgár vörös rózsa egy rá­akadt szirma. Felette minden el­utazónak, érkezőnek, várakozónak, utasvárónak, utaskísérőnek, hal­doklónak és születőnek, a perpe­tuum mobilé­s emberélet szépséges és fárasztó káoszának; ott függnek a vásznakon a chilei terror véres szögesdrótjára feszítettek és a tá­voli Santiago szenvedései a bolgár parasztasszonyok szemében tükrö­ződnek, a lehelettel telített szófiai pályaudvar részévé válnak. Mégis az a legszebb, amikor a paraszt­asszonyok a pályaudvaron egy pil­lanatra elfelejtkeznek a kezükben levő szatyrok súlyáról és önmagu­kat szemlélik a vásznakon, csodál­kozva néznek és kissé bizalmatla­nul, lehet hogy most gondolkoznak el először azon, kik is vagyunk tu­lajdonképpen. És a képek megszűnnek felette­sek lenni, lassan leereszkednek az emberi szemek mélyére, az embe­rekkel együtt elhelyezkednek vasúti kocsikban és utaznak, ma­a­guk se tudják hová. Én nem hi­szek a felettes művészetben. A pá­lyaudvar és az összecsapások felet­tiben. Az igazi művészet nem szé­gyellheti, hogy kiállítják a pálya­udvaron, reménnyel Életünk szenvedéssel és zsúfolt pályaudvarán, amelyről Paszternák azt írta: „Pá­lyaudvar páncélszekrényében mennyi találkozás, búcsúszó!” művész szerepe az élet pályaudva­­­rán nem válhat a pályaudvar ideo­lógiai rendőrének szerepévé, sem a cipőtisztító automatáévá, amely a belédobott érmék ellenében szolgá­latkészen tisztítja le akár a vért is a gyilkosok cipőjéről, de a hangos­beszélő, a turistareMám, vagy a plakát szerepét se vállalhatja a művész. A művészet, mint kiállí­tás a pályaudvaron — ez az egyet­len lehetőség akárcsak egy pilla­natra is megállítani a túlságosan siető és túlságosan ideges világot, azért, hogy az emberek belebotol­janak szemükkel önmaguk művé­szi másába, megállja­nak és elgon­dolkozzanak: kik is vagyunk mi tu­lajdonképpen? Erre az önvizsgálat­ra nem taníthat meg a didaktika. A didaktikától sohasem váltak job­bá az emberek. Az ünnepélyes jel­mondat nem tud olyan mélyre hat­ni, mint egy nagy esemény, de ha mégis, ak­kor az egyszerűen bor­zasztó. Csak az önvizsgálat tehet jobbá bennünket és ez az önvizs­gálat a megmentésünkre siető mű­vészet adománya. Az efféle önvizs­gálat néha kellemetlen, fájdalmas, kínos, de szégyelljék magukat azok, akik a művészettől csak úgyneve­zett „esztétikai élvezetet” várnak. A nagy művészek nem a világ szen­vedéseinek felcicon­ázói, nem az üvöltések és sóhajok ügyeskedő hangszerelői; ők maguk a szenve­dés, ők maguk az üvöltés és a só­haj. A jövő szempontjából morálisan veszélyes mindenki, aki félretolja a „nehéz könyvet” és álmegoldás­ként felcseréli az üresen szórakoz­tató humorizálással vagy a detek­tív történetekkel. Az az ember, aki elfordul mások könyvben látható szenvedésétől, az az életben is el­fordulhat a hasonló szenvedéstől. Dosztojevszkij azt írta: „Vagy ször­­nyülködünk, vagy tettetjük a ször­nyülködést, de önmagunkban, ép­pen ellenkezőleg, élvezettel hab­zsoljuk a látványt, mert kedveljük a cinikus semmittevésünket meg­bolygató erős, excentrikus élmé­nyeket, vagy pedig — végezetül — kisgyerekként hessentjük el az ijesztő szellemeket és fejünket a párnába fúrjuk mindaddig, amíg a szörnyű látomás szét nem foszlik, hogy azután szórakozással és játé­kokkal feledjük el őket.” Egy alka­lommal azt mondta nekem Borisz Szluckij, a költő, hogy az emberisé­get három csoportra osztja: az el­sőbe azok tartoznak, akik olvasták a Karamazov testvéreket, a máso­dikba azok, akik még nem olvas­ták, végül a harmadikba azok, akik sohasem fogják elolvasni. Közbe­vetettem, hogy — sajnos — azok tábora a legnépesebb, akik a Kara­mazov testvéreket a televízióban látták. Az emberek azt hiszik, hogy ők nézik a televíziót. A valóság­ban a televízió nézi őket. A bekap­csolt képernyő a megfigyelés éber szeme, amelyről John Orwell írt egykor. Félelmetes, amikor felkel­­tődik a mindenütt-jelenvalóság il­lúziója, jóllehet sehol sem vagy, amikor nyugodtan rágcsálhatod a virslit és pajzánul megsimogatha­tod feleséged domborulatait, mi­közben Otelló megfojtja Desdemo­­nát, vagy a rhodéziai büntető ex­pedíciók embereket gyilkolnak. A világra nyíló valódi képernyő a jó könyv, mert a könyvet nem lehet bekapcsolni vagy kikapcsolni — jóllehet olykor kísérleteznek ilyes­mivel, ám az efféle próbálkozások kudarcra vannak ítélve, ugyanis a jó könyv mindig „be van kapcsol­va”. Jó könyveket létrehozni keserves dolog, és keserves olvasni is őket, mert a valódi irodalom szülőanyja a fájdalom. De adja isten, hogy csupán a művészet miatt kelljen szenvedniük az embereknek. Ing­mar Bergman azt mondja: ha egy­szer végére járunk mindannak, ami számunkra gondnak látszik, akkor keletkeznek majd az igazi gondok. Ettől azonban, sajnos, messze va­gyunk. A művészet vagy a szerelem keltette szenvedések a szükséges szenvedések sorába tartoznak, ezek teszik az embert emberré. Mi azon­ban egyelőre a szükségtelen szen­vedések világában élünk, s ezek iszonyatosan lefokozzák az emberi méltóságot; a szenvedésbe az erő­szak különböző formái kényszerí­tenek, többek között ezek fenyege­tő, véres sűrítménye, a háború. En­nek ellenére nem értek egyet az­zal a megállapítással, hogy még a rossz béke is jobb a háborúnál. Az elvtelen béke nem egyszerűen a há­ború elodázása, hanem maga a há­ború, csak­ éppen kifinomultabb, álnohcabb módszerekkel vívják; mert a hamis propaganda is hábo­rú, a szociális kérdések iránti kö­zöny is háború, a saját népünk ér­dekeinek elárulása is háború, a ki­zsákmányolás is háború, a ciniku­san ügyeskedő politika is háború, a félelem bérével — a munkanél­küliséggel — történő terrorizálás is háború, a civilbe öltözött —, de természetüknél fogva az agyuk ve­lejéig militarista — bürokraták je­lenléte is háború, a fajelmélet is háború, a sovinizmus minden vál­faja, többek között az antiszemitiz­mus is háború. Az emberiség nem engedheti meg, hogy az ellenséges­kedő maffiák erkölcsi színvonalára süllyedjen le, amelyek megegyez­nek abban, hogy egy bizonyos fegy­ver használatától eltekintenek, de fenntartják a jogot a rágalom és a bizalmatlanság késeinek használa­tára. Nekünk nem ilyen látszat­fegyverszünetre van szükségünk, hanem az örök, az elvi alapokon nyugvó békére — itt találkozik minden nép óhaja. És van olyan elv, amely egyesíteni képes az em­beriséget. Ez az elv — maga az em­ber. Nem létezik magasabbrendű hitvallás, mint az ember; nem lé­tezik magasabbrendű politikai meggyőződés, mint az ember; nincs magasabbrendű állam, mint az em­ber. Minden ember szuperhatalom. Mi, a világ írói, ennek a szuperha­talomnak a követei vagyunk. Nem értek egyet azzal, hogy csu­pán bókokat mondjunk egymás társadalmáról: minden társadalom tökéletlen ilyen vagy olyan mérték­ben, mint ahogy tökéletlen az em­beri pszichológia is. Egyikünk sem él a mennyországban, de ha léte­zik is ilyesmi a túlvilágon, senki sem tért vissza onnan és nem in­formált bennünket örömteli élmé­nyeiről. Másrészt: bármennyire egymás szemébe mondjuk is a zord igazságot, mindezt úgy kell ten­nünk, mint orvosoknak, kollégák­nak, akik az egész emberiség meg­mentése érdekében hajolnak megsebzett test fölé; tapintatosnak a kell lennünk: egyetlen szóval se se­gítsük azokat, akik megsebezték és naponta megsebzik az emberiséget. Még az igazság sem igazság, ha kárörömmel mondják ki. A speku­lálván politikus vita — melyben a polemizáló felek retorikus kész­séggel szórják egymásra a vádakat — engem a Mitya Karamazov fe­lett ítélkező bíróságra emlékeztet: az egymással vitázó ügyész és ügy­véd szép fordulatokra törekszik a beszédben, tapsot akarnak aratni, s eközben teljesen elfelejtkeznek a vita tárgyáról, a szerencsétlen Mi­­tyáról. Az emberiség, akiről elfe­­­ledkeznek az ilyen vitákban, nem tehet mást, minthogy Mitya Kara­­mazoval együtt azt suttogja: „Ne­héz a szívem, uraim, irgalmazza­­nak ...” Ha élőlényről, az emberi­ségről van szó, az írók nem mani­pulálhatnak mások szenvedéseivel csak azért, hogy tapsot kapjanak; egyébként a tapsot olykor meglehe­tősen piszkos kezek keltik. Minde­gyikünknek sajátos szakmai stílu­sa van, de a közös kapcsolatokban egyetlen stílushoz kell ragaszkod­nunk: a jóindulat stílusához. Nem szabad az újság rengeteg harmad­­osztályú prérifankasainak üvöltését átvennünk; ezek megpróbálják egymásra uszítani a világ íróit, egymásra uszítani a yellows­tone- i szürke medvét és a szibériai med­vét. A világ íróinak az újságdzsun­­geleken át hallatniuk kell Maugli mentőkiáltását: „Egy vérből valók vagyunk — te meg én!” A világ irodalmi értelmisége egy­séges egész, bárhogyan törekednek is vulgáris szociológiai szempont­ból két táborra osztani minket. Nemrégen olvastam Anna Maria Matute spanyol írónő könyvét a francóista Spanyolországban meg­élt gyermekkoráról. Én egészen más körülmények között csepered­tem egy kis szibériai telepen, Zi­­mán. A történelem — úgy látszik — mindent megtett annak érdeké­ben, hogy Anna Maria Matute és én sose érthessük meg egymást. Ám gyermekkora annyira megragadott engem, hogy szinte a saját gyer­mekkorom részévé vált. Egy latin­amerikai falucska, Macondo tragé­diája Gabriel Garcia Marquez el­beszélésében úgy hatott rám és sok más olvasónkra, mintha egy orosz faluról lenne szó. Charles Snow angol lord, én pedig parasztcsalád gyereke vagyok, mégis Angliá­ban ő áll hozzám lelkileg a legkö­zelebb, legalábbis az ország hím­nemű részét tekintve. A hideghá­ború sok éven át megrontotta az Egyesült Államok és az én hazám közötti kapcsolatokat. El akartak választani minket. De lehetséges-e elképzelni egy mai teljes értékű szovjet értelmiségit, aki a saját klasszikusaink mellett ne nevelkedett volna olyan ameri­kaiak művein, mint Edgar Allan Poe, Mark Twain, Melville, Whit­man, Steven Crane, Dreiser, Woolf, Fitzgerald, Hemingway, Faulkner, Steinbeck, Williams, Heilman, Mil­ler, Albee, O’Neill? És vajon ez a mai szovjet értelmiségi nem olvas­sa-e szorgalmasan Robert Penn Warrent, Updike-ot, Styront, Chee­­vert, Heilert, Vonnegutot, Wil­dert? Ez csupán egyetlen példa ar­ra vonatkozóan, hogy milyen ha­talmas erő az irodalom és milyen szükséges békére buzdító műveink állandó kiállítása az élet pályaud­varán. Mi írók olykor szakmai borúlá­tástól szenvedünk, kételkedünk sza­vaink hatásában. Ha ugyanis Dan­te, Shakespeare, Cervantes, Goethe, Lev Tolsztoj, Dosztojevszij sem tudta jobbá tenni az emberiséget, mit tehetünk akkor mi?! Csakhogy ez a pesszimizmus oktalan. Ha az emberiségnek van lelkiismerete, azt a művészet hatalmas erejének köszönheti. T. S. Eliot borús jósla­ta szerint A világ így ér véget A világ így ér véget A világ Így ér véget Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel Szavainkkal mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy az emberiség ne jusson el a bumm-ig. Egyszersmind mindent meg kell tennünk annak érdekében is, hogy az emberiség ne jusson el a nyü­szítő lelki csömörig, amely erköl­csileg nem kevésbé veszélyes, mint a háború. Amikor az élet pályaudvarán fel kell szállnunk majd az utolsó vo­natra, ennek a pályaudvarnak fa­lairól összes műveink fényeskedje­­nek nekünk, mint az élőknek szánt hagyaték. Elhangzott Szúfiában, a nemzetközi írótalálkozón, 1977. június 8-án. A be­széd szövegét Jovánovics Miklós for­dításában közöljük. 1977. JÚLIUS 2. MEGKÉRDEZTÜK Szilágyi Jánost — meddig lehet elmenni...? — Kettesben című interjúid külö­nös formái egy olyan színháznak, melynek rögtönzéseit milliók hall­gatják, mégpedig úgy, hogy ebben a színházban kérdező és kérdezett is szereplővé válik, hiszen az adás „egyenesben” megy. A párbeszéd­ből semmit nem lehet törölni. Kockázat van. Lehet, hogy et­től érezzük feszültnek, drámai­nak az ötvenedik adás után is a műsorodat? Vagy bátrabb len­nél? A szokottnál merészebb kérde­ző, aki tudja, hogy (hiszen többnyi­re „fejesekkel” beszélgetsz) meddig lehet elmenni „rázós kérdésekkel”?­­ A vezető emberek a világon mindenütt nyilatkoznak, ha az orruk alá nyomják a mikrofont Ez a dolguk. A legrosszabb eset­ben azt szokták mondani: no comment. Nem válaszolnak. Erre is joguk van. A kérdezőnek azon­ban hinnie kell, hogy rázós kérdé­sek nincsenek. A kérdezőnek ez a dolga. — Igazi riporteri hitvallás. De mi a fedezete? — Úgy érzem, addig lehet el­menni a „rázós” kérdésekben ma Magyarországon, amíg igazi köz­ügyeket nem sértünk. A honvé­delmi minisztertől például ne kér­dezzük meg, hogy hány rakétánk van, mert ezzel nemcsak őt hoz­nánk igen kellemetlen helyzetbe, hanem önmagunkat is. Hiszen ha válaszolna, valamennyiünk érde­két sértené. Elismerem, hogy ez meglehetősen szélsőséges példa. Vannak kisebb horderejűek is, de engedd meg, hogy visszakérdez­zek: miért keressük még ma is a plafonokat? Miért, hogy a ki-nem-mondható jobban iz­gat bennünket, mint a ki­mondható, még akkor is, ha az utóbbi az életbevágó? Az én sze­mélyes tapasztalatom adásról adásra az, hogy azok a bizonyos falak sokkal távolabb vannak, mint az emberek gondolják. Ri­portalanyaimat az adás utáni na­pokban mindig visszahívom. Az ötvenedik adásnál tartok, de még soha nem tettek szemrehányást nekik (se nekem) „fölülről”, hogy ezt vagy azt nem kellett volna mondani. Mégis magam is kishitű vagyok nemegyszer. Mintha ma­gamtól félnék, amikor fölteszek egy-egy „rázós” kérdést: na most berontottam a porcelánboltba. Távolról sem. De nem azért, mintha olyan ügyesen, vagy okosan kérdeznék, csupán azért, mert jómagam is mélyen alatta járok annak a bizonyos „plafon­nak”. — Honnan tudod, hogy mélyen alatta jársz, ha nem látod, hol van a plafon? — Onnan, hogy amikor elérke­zik az a bizonyos hatvan perc, ér­zem: a napi beidegződésekből na­gyon nehéz kimásznom egyetlen adás­órára. Vagy ha mégis, akkor erőszakot kell tennem önmaga­mon. Önnön kishitűségemmel, gyávaságommal, kényelmességem­mel kell megküzdenem. — Csupán azzal? — Na nem. Manapság sok szó esik a fentről és az alulról jövő demokratizmusról. Magam is igyekszem elsajátítani, de annak ellenére, hogy a demokratizmus fejlődését mindenki óhajtja, aka­dozik a gépezet, ha konkrét tettre kerül sor. — Vajon miért? — Nagyon, de nagyon kevés ember mer kockázatot vállalni. Nyolcvanszázalékos eséllyel szem­ben már egy húszszázalékos ve­szélyt is általában túl sokra be­csülnek. — Nem tudnál egy konkrét példát mondani? — Évekkel ezelőtt egy megle­hetősen cinikus fogadást kötöttem egyik kollégámmal. A fogadás tárgya az volt, hogy ő bármilyen interjút készíthet bárkivel, bár­milyen témában. Azt az interjút, ha lehallgatják a főnökeink, ott azonnal meg fogom fúrni. Az az interjú nem fog elhangzani. A kollégám, aki egy szép őszi napon egy ligeti szemetesbácsival készí­tett riportot, azt mondta, hogy le­hetetlenség. Ezt az interjút, mely­nek költőisége semmiféle érdeket nem sért, nem fogom tudni meg­fúrni. A négy-öt perces riport le­hallgatására én is bementem. Va­lóban szép volt. Lírai. Szívhez­­szóló. Még talán némi fájdalmat is éreztem, amikor halkan, diszk­réten odasúgtam a rovatvezető­nek. Te mondd, jó lesz ez épp most? Nagy ünnepünk előtt egy héttel? Az őszről, az elmúlásról beszélni?! Szemétről, szemetes­sel?! A rovatvezető nem válaszolt, de gondolkodott a dolgon. Lehet, hogy némi kockázatot is érzett, mert már úgy adta tovább a fő­nökének az anyagot, azzal a meg­jegyzéssel, hogy jó lesz ez ünnep előtt? És ha valaki eleve így hallgatja, az egyes mondatrészek valóban más-más értelmet kap­nak. A fogadást — mondanom se kell —, sajnos megnyertem. Ne tarts cinikusnak, de ez a ciniz­mus sajnos a dolgokban van. Úgy látszik, hogy a legtöbbször nem kifizetődő a kockázatvállalás. — Ha a felső vezetés, mondjuk egy iparágban, nem kockáztatja azt, hogy az alsóbb vezetők kocká­zatvállalása kifizetődőbb legyen, mint a kockázat nem vállalása, ak­kor miért is vállalnák a kockázatot? Érdekük ellenére?! — Jól kérdeztél, de attól tartok, rossztól kérdezted. És ha nem ha­ragszol, ez is hiba. Igazad van abban, hogy a mindenkori vezetés művészetéhez hozzá tartozik: olyan helyzetet teremtsen, amely­ben az aktív, alkotó energiák utat törhetnek maguknak, de ideális helyzetek azt hiszem, nem voltak soha és talán nem is lesznek. Mi­ként a művészetnek, az alkotó újításoknak is kell az akadály, amit maguk alá gyűrhetnek. Mindig voltak, akik egzisztenciális érde­kük ellenére nem azt keresték, hogy mitől ijedjenek meg, mitől féljenek, akik nem voltak gyá­vák a végsőkig kiélezni helyzeteket. És ez is érdekből jön, a ha úgy tetszik: benső jóérzésünk, szabadságunk érdeke: jól érezni magunkat a világban. Ez se lebe­csülendő. — Te a kockázatvállalókhoz soro­lod magadat? — Nem. Legalább­is nem na­gyon. Sokak számára azonban, el­ismerem, már a bátorság látsza­ta is ösztönző lehet. Műsorom, ha bizonyít valamit ebben a kérdés­ben, akkor azt bizonyítja be, hogy az értelmes kockázat megszünteti az értelmetlen kockázatokkal való szüntelen viaskodást. Annak ide­jén, amikor azt kértem a felette­seimtől, hogy az én adásom egye­nesbe mehessen, és amikor ebbe beleegyeztek, nem történt más, mint megengedték nekem: hónap­ról hónapra levehessem a válluk­ról a döntést, hogy mehet-e a mű­sor, vagy sem. A szűkös szempon­toktól, a rossz dilemmáktól szaba­dították meg magukat. Mivel is? Azzal, hogy elvetették annak a lehetőségét, hogy „illetékesek” le­gyenek zöld, vagy piros lámpát mutatni egy olyan útkeresztező­désben, melyre nincs szükség. Az élő adásban, ha akad is valamiféle probléma, az csak énrám és a ri­portalanyokra tartozik, akikből azt hiszem sikerült olykor-olykor olyan dolgokat is felszínre hoz­nom, amiket talán sohasem mond­tak volna el. — Mi a módszered? — Amit én rázós kérdésnek ér­zek, azt megpróbálom úgy felten­ni, hogy ne lásson annak. A nem túl érdekes témákat pedig jól ki­hegyezem. Provokálok, egy kissé „megpiszkálom” az illetőt. Talán épp ebből adódik, hogy az öt-tíz perces, izgalom után már észre sem veszik: régen benne vagyunk a dolgokban nyakig. Beszélgető partnereim nyolcvan százaléka két sztereotip mondattal szokott felállni: „Jé! Eltelt már az idő?! Sokkal nehezebb kérdéseket vár­tam.” És itt álljunk meg egy pil­lanatra. Ha majdnem mindenki így reagál, akkor mi minden lehet a fejekben és a szívekben, amik­re még nem kérdeztünk rá! Mi mindent gondolhattak végig, amikről nem esett szó! Mik lehet­tek volna azok a nehezebb kérdé­sek? Ez izgat engem. És hogy a fő kérdésedre itt válaszoljak: igen, vannak „rázós kérdések” is ma még Magyarországon. „Rázós kérdés” a közönség reagálása, az hogy megdöbbenek, milyen fül­lel hallgatják ma még sokan a szabadabb, demokratikusabb be­szélgetéseket. Mert addig amed­dig az emberek úgy néznek rám, hogy jé, ez meg meri kérdezni? addig baj van. Ezért mondom, hogy amíg itt tartunk, addig ezt csinálni kell. — Úgy érted, hogy akkor lennél abszolút boldog, ha már a kutya sem hallgatná a műsorodat? De hát mi kell ehhez? — Az hogy „egyenesbe”, hogy „élőbe” menjenek a dolgok a ter­melés, a kultúra, a közművelődés minden szektorában. — De hogyan? — Nem tudom. Ezek rázós kér­dések ma még Magyarországon. Mezei András ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next