Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-10-15 / 42. szám - - óv -: A költő neve • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (frank): Különös házasság • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - j-t: Utazás az ismeretlenbe • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - I. Z.: Lifttel a mennybe • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Zöldi László: Kritikus vagy revizor? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Pásztohy Domokos: Hirdetés • vers (9. oldal) - Jesse Sándor: Képregény • kép (9. oldal) - Száraz György: Kanyarok: Repi | Szervezés | Apostol | Gazda (9. oldal)

páratlan oldal A KÖLTŐ NEVE A napilap cikk szerint egy új­pesti lakásszövetkezet gondjait az okozza, hogy túlságosan nagyra nőtt. Ezernyolcszáz lakás tulaj­donosai alkotják a tagságát, az alakuló ülést egy moziban tartot­ták, az idei közgyűlést egy mű­velődési házban, az elnök iro­nikus véleménye szerint legkö­zelebb a Vérmezőn férnek csak el, már saját karbantartó részle­gük van, takarítószerekre egy évben ötvenezer forintot költe­nek — és így tovább. Az eset töprengésre készíteti a cikk olvasóit, nekem ez jutott eszembe. Az már nem az elnök iróniája, hanem a költősorsé, hogy a la­kástulajdonosoknak ez a mam­­mut-szövetkezete Berda József nevét viseli. Azét a költőét, aki­nek egész életében nem volt egyetlen saját lakása (saját, még bérelt lakása sem volt); akinek versei kedvéért sohasem telt meg egy mozi (a Vérmezőről nem is szólva), és akinél kevesebbet senki sem költött még takarító­­szerekre Újpesten. Ez a névvise­lési fintor igencsak vaskos tehát, kérdés azonban: hogyan minősít­sük? Történelmi elégtétel-e, hogy a lakástulajdonosok éppen az ő nevét viselik, vagy akaratlan rossz tréfa-e? Ha az előbbit fo­gadjuk el, még tartozunk néhány elégtétellel, mert — akkor ama költőről, aki ihatnékjában csak álmodozott, vajha borrá változtatná a Tiszát az isten, a budafoki borkombiná­tot kéne elnevezni, — akkor ama másikról, aki azt panaszolta, hogy neki nem volt játéka, a Triált és a Főbudát ké­ne elnevezni, — akkor ama harmadik, aki színes tintákról álmodott, a Bu­­dalakkra tarthatna igényt, — vagy akkor ama negyedik­ről, aki annyira szeretett volna egyszer libasültet enni, a Barom­fifeldolgozó Vállalatot kéne elne­vezni, sőt­­ mert azt is panaszol­­­­ta, hogy neki havi kétszáz; sose telt), az Országos Takarékpénz­tárt is. A példák — ahogy mondani szokták — tetszés szerint szapo­ríthatok, de minél szaporábban sorakoznak, annál erősebb lesz a gyanúm, hogy a második esetről van szó: a Berda József lakás­­szövetkezet akaratlanul is rossz tréfa. Mint ahogy rossz tréfa az Ady Endre úszódaru, a Puskin­­rostélyos, a Kossuth cigaretta, a Dózsa-sült és a Petőfi futball­csapat is. Berda Józsefről talán egy fát kellene elnevezni, vala­hol a budai hegyekben, ágai közt madárfészekkel, tövénél nagy­­hasú illatos gombákkal. De még jobb, ha Berda József nevéről egyszerűen versei jutnak eszünk­be.­ ­ Óe : Arra kellett gondolnom, hogy az öreg, kisnövésű Gresham úr házassági hirdetést adott fel, és — mert nem akarta, hogy a fe­lesége nagyobb legyen nála — kikötötte: középtermetű, karcsú hölgy ismeretségét keresi. A ran­devún azonban az erősen molett, MEDIMPEX-óriáshölgy jelent meg. Az úr megrökönyödött, ám a nő — mert mindenáron férjhez akart menni — könnyedén lein­tette: Egyforma magasak va­gyunk, tegye csak föl, uram a régi közös hadseregbeli csákóját, a tollbokréta hegye éppen egy vonalban van az én fejem tete­jével ... (frank) UTAZÁS AZ ISMERETLENBE Mostanában mindig kafkai ví­zióim támadnak, ha villamosra vagy buszra szállok, vajon el­­visz-e oda, ahová megérkezni szeretnék? Tábla közli velem a két végállomás nevét, helyét. De mi van közöttük? Gyermekko­romból rémlik, hogy volt idő amikor a villamosokon és autó­buszokon minden egyes megálló nevét feltüntették, noha még ka­lauz is akadt, ember, aki az írás­­tudatlant is eligazította. Akkori­ban még nem voltak kompute­rek, s talán még művészeti he­tek se, melyek plakát- és meg­hívótömegének papírkontingensé­ből minden villamos és autóbusz ablakára jutna több négyzetmé­ternyi tábla, betűvel, eligazító, informáló jelzésekkel, akár öt­letes grafikákkal is. Mi teszi emberibbé az életün­ket, kulturáltabbá a várost, szo­cialistábbá a szocializmust? A művészeti hetek is. A pazarlóan pazar nyomtatványok özöne — talán. A brigádok szervezett színházlátogatása, tárlatlátogatá­sa, iskolapatronálása ugyancsak. De ,legfőképpen,,„rr­­.„hangozzék, bármily profánul attól va­­­gyök otthon ebben a világban, hogy ismerem, elfogadom, szere­tem a rendjét. Az átlátható, ér­telmes, közösen megteremtett harmóniát. Amelyben a dolgok eligazítóan magukra mutatnak. A villamosok is. Az utcák táb­lái is. A kivilágított házszámok is. Az autóbuszok — mind. Ahol még a városi ember sem kering falusi nótáriusként a kafkai út­vesztőben. i­ t KÜLÖNÖS HÁZASSÁG Lenéztem a Várból és rádöb­bentem a Belügyminisztérium épülete, a Gresham palota és az új MEDIMPEX székház együtte­sének iszonyú aránytalanságára. A két régi palota sem volt éppen kicsi, de most így hárman együtt úgy festenek, mintha elefántok mellé egy mammutot telepítettek volna. Jól emlékszem, hogy a ME­DIMPEX építői annak idején a sajtó útján megnyugtatták a kö­zönséget: az új épület nem lesz magasabb a Greshamnél! Most már látjuk, hogy volt ebben a nyilatkozatban némi szofisztika is. A MEDIMPEX főpárkánya — éppencsak — egy magasságban van a Gresham saroktornyaival, pontosabban a villámhárítók csúcsával. Ez optikailag egyálta­lán nem azonos szint. A két ré­gi épület tetőterei, díszei, tornyai, kupolái játékosan szaggatottak, látszik közöttük az ég kékje. E tetődíszek szomszédja viszont az Irodaház — ráadásul kiszélesített — felső emeleteinek tömött, masszív tömbje. 1977. OKTÓBER 15. LIFTTEL A MENNYBE É­s Sokszáz irodalmár, a kulturá­ls művészeti intézmények dolgozói figyelgetik nap mint nap, hogy most már szinte állan­dóan javítják a gyorslifteket Pesten, a Vörösmarty téri szék­házban. A javítások ellenére a lift időn­ként jár, néha túl gyorsan is. Szeptember harmincadikán pél­dául maximális sebességgel vá­gódott neki a liftakna tetejének a felvonókabin. Az utasok egyi­ke — közeli rokonom — határo­zottan állítja, hogy a kezelőnő nem az űrszonda célgombját nyomta be induláskor a műszer­falon, csak a tizedik emeletig akart viszonylag békésen feljut­ni. Mégis a halványkék égbe katapultáltak volna, ha útjukat nem állja az akna betonfedele. A detonációt követően — mert ilyen gyarló és kicsinyes az em­ber — nem a vállalati űrkísérlet újabb sikertelenségén búslakod­tak a szűklátókörű utasok, ha­nem azon tűnődtek, merőben laikus (bár kissé reszketeg) fej­jel: az ütközés után vajon, mi­kor szakad le a kabin, hogy az­tán az űrrepülési főpróbára ráa­dásként a zuhanás mámoros él­ményében részesüljenek. Amikor kiszabadultak a nem­rég javított szerkezetből, néhá­­nyan azt várták, hogy a jelen­levő szerelők és egyéb fuserálók legalább elnézést kérnek tőlük, vagy megkísérlik tisztázni, miért következett be a kellemetlen meglepetés. Volt, aki így képzel­­gett: legalább megígérik, hogy a közeljövőben ritkábban fordul elő hasonló mennybelövő kísér­let, ami lám, ma már az ame­rikaiaknak is mind kevésbé si­keredik. Mentegetőzés, bocsánatkérés nem volt. Az illetékeseknek föl se tűnt a végül is szerencsés ki­menetelű eset. Mint ahogy nyil­ván az sem jutott el a tudatukig, hogy a mennybe számított arc egyi­­­ke-másika a pokolba kívánta a vétkeseket esti imádságában. Az ijedős tisztviselők szitka persze nem jut az égbe. Sőt ép­pen úgy nem javítja meg a sze­relők munkáját, mint ahogy azok nem tudják megjavítani a lifte­ket. Megoldás? Aki attól fél, hogy kilövik, terjesszen kultúrát a földszinten. Vagy ha mégis feljebb vágyik, akkor tárjon gya­log. A lépcső még szilárd. PÁSZTOHY DOMOKOS: Hirdetés Fekete — fehér. Igen — nem. Ez az élet: az életem. Csigavonalban — egyenes, száraz karócskán fényt keres, arasznyit kúszik: — Jó napot! Borsót tetszik vagy zöldbabot? Egyszerű minden: pipacsok emelik meg a kalapot, fügét mutat a paprika, — alig nő rajta paprika — s uborka, szilva, csöpp retek népesíti a kertemet. Fekete — fehér, zöld — piros. A virág picit illatos, a világ kicsit bonyolult. — S barackom már a gyepre hullt. Méhek döngenek, szél se fúj. Minden a régi, mégis új. Fekete — fehér? Igen — nem. .. Elcserélném az életem. KRITIKUS VAGY REVIZOR? Olykor hónapokat késik visszhang. Késik, de aztán meg­a érkezik, mint például most is. Olvasom a Somogy megyei ta­nács kulturális, társadalmi és gazdasági szemléjében, a negyed­évenként megjelenő Somogyban, hogy valamit rosszul csináltam, sőt csináltunk. Nem elég, hogy úgy május táján kitűnő riport­nak tartottuk a Mecénások című dokumentumfilmet, nem elég, hogy elismertük — a vitacikkből idézek — „az alkotók igaz­ságkereső, konfliktusfelderítő szándékát, törekvéseik sikeres megvalósítását”, még másra is vetemedtünk. A „Botcsinálta me­cénások” — avagy hogyan tor­zulhat el a valóság című írás szerzője. Gulyás József szerint az a vétkünk, hogy „ .. .az ellent­mondásokat — a háttér, a helyi viszonyok pontos ismerete nél­kül — (a kritikusok) önkénye­sen kiterjesztik az akció egészé­re, megkérdőjelezve a kezdemé­nyezők és az ösztönzők tudatos­ságát, nevelési eljárásaik helyes­ségét”. Most már csak az a kér­dés, hogy miféle ellentmondá­sokról van szó, miért kellene is­merni a hátteret és a helyet, az „akció”-t? A mozilátogatók kísérőfilm­­ként találkozhattak Vitézy Lász­ló és Szegvári Katalin közéleti hevületű vállalkozásával. A ren­dező és a riporter egy kaposvá­ri kampány nyomába eredt: azt érzékeltették, hogy a közvetlenül érintettek megkérdezése nélkül kezdeményezett közművelődési akció miként fulladt részvétlen­ségbe. A helyi szervek ugyanis felszólították a helyi üzemeket, hogy ajánljanak fel­­ ösztöndíja­kat a képzőművészeknek, akik a havi ezer-ezerötszáz forintos juttatás fejében bemutatták és értelmezték műveiket — az üze­mekben. Csakhogy kiderült: fe­szeng a népművelő, fölöslegesnek érzi magát a művész, becsapott­nak a munkásasszony. ,,Az akció biztatóan indult” — írja a vita­cikk szerzője, az akció csalódás­sal zárult — sugallják a filme­sek. A lényegben tehát egyetér­tenek, elvégre Gulyás József azt is leszögezi, hogy „... jó film a Mecénások, hisz épp a közízlés legfájóbb ellentmondásaira keres választ”. S noha hozzáteszi még, hogy „ ... mozaikszerűsége miatt a teljes problémát nem foghat­ta át”, végre mégis a kritikuso­kon veri el a port: a Népszabad­ság, valamint az Élet és Iroda­lom név szerint is megemlített munkatársa megelégedett az el­lentmondások filmbeli láttatásá­­val, „hevenyészett benyomásait” nem egészítette ki a helyszínen. Vajon miért nem zarándokol­tunk el Somogyba? Bizonyára azért, mert eddig abban a hi­­szemben éltünk, hogy amikor egy műalkotásról kell véleményt nyilvánítani, akkor az elemzés tárgya nem feltétlenül a­ mű alapjául szolgáló valóság, hanem az, amit ebből az alkotó felmu­tat. Mindazonáltal a hatásosan megfogalmazott igény tűnődésre késztet: vajon nem kellett volna mégis pontról pontra ellenőrizni a művész mondanivalóját, azono­sítani a valóság égi mását és a földi valóságot? Vajon nem kel­lene felülvizsgálni az eddigi kri­­tikusi gyakorlatot? Végtére is a somogyi javaslat új távlatokat nyithat. Példának okáért — rö­vidfilmnél maradva — nemrégi­ben láttam Kollonits Ilona Jó reggelt, Szibéria című riportját. A rendező Uszty-Ilimszkbe ka­lauzolt: az ott dolgozó magyar munkásokat úgy mutatta be, mint a hajdanában arrafelé har­coló szellemi magyar Internacionalisták örököseit. Ezt minden további nélkül elhittem neki, mert meggyőzően adta elő. mind­össze azt nem értettem, hogy miért kellett kijelentenie: a fia­talok nem a pénzért utaztak ha­­zájuktól, családjuktól többezer kilométernyi távolságra, hanem csakis közéleti elhivatottság­ból. Szerintem az anyagi biztonság­ra való törekvés és a szocialista elkötelezettség nem zárja egymást. Ugyanígy vélekedik ki a Népszabadság munkatársa is, aki — a szeptember 27-i szám tanúsága szerint — nem röstell­­te faggatni erről a Kárpát-Ukraj­­nában dolgozó magyar fiatalo­kat. S csodák csodája, a megkér­dezettek sem röstellték bevallani, hogy nemcsak közösségi, hanem egyedi célok is vezérelték őket. De, mert inkább a pártlap ripor­terével értek egyet, mint a ri­portfilm rendezőjével, most fel kellene csapnom revizornak, s a szibériai télben kéne ellenőriz­nem a valóságot? Zöldi László Jesse Sándor: Képregény Repi Forgatás, műtermi felvétel. Statisztalány a díszletben, egye­dül. Vetkőzni készül, körülötte a stáb. Nyílik a műteremajtó. Férfiú jön, nyilván kebelbéli, felsőbb régiókból. Mögötte még hárman, libasorban, aktatáskával, három kiskirályok. Megállnak hátul, a stáb is áll, a lány is. Felsőbb fér­fiú int: tessék csak, folytassák, nyi!Felvétel. Lány vetkőzik. Egy- Három királyok: libasor. irány az ajtó Rendező a szemével kér­dez: mi volt ez? Felsőbb férfiú, elmenőben: — Elfogyott a repi konyak. Valamivel meg kellett kínálnom őket. Szervezés Utcasarok. Autó parkol a jár­da mellett, rajta nagy betűkkel. BALESETELHÁRÍTÁS. Két ko­moly dolgozó méricskél, hosszú acélszalaggal, keresztbe az úttes­ten. A harmadik jegyezget. Né­zik őket. Egy hang: — Mi lesz itt? Egy másik: — Baleset. Most szervezik. Apostol Végállomás. Hosszú sor várja a beálló buszt, keresztben a jár­dán. A sor egyre nő, a járóke­lőknek már csak keskeny folyo­só marad a házfal tövén. Egy férfi jön. T?ézi a sort. Az­tán beáll, de nem a végére. Ol­dalt. Vinklibe. Az ötlet egyszerű, de zseniális: megtörni a sort de­rékszögben, így marad hely a járókelőknek. Nő érkezik. Kis habozás után odaáll a férfi mellé. A szellem diadala. Újabb férfi. Gondolkodás nél­kül beáll az egyenesbe. A nő né­zi. Aztán mellé igazodik. Szünet. Aztán mozdul az első férfi, beáll a sor végére, a nő mögé. És nekiveti hátát a ház falának, fáradtan, megádlon. Bukott apostol. Gazda Falusi éjszaka Néptelen utca, sötét ablakok. Bandukolok a szállásom felé. Egy kutya. Hangtalan­oson, hol előttem, hol mögöttem, két­­három lépésnyire, szinte kúszva a kerítések tövén Fél, biztosan. Jól van, kutyus, gyere csak. Hirtelen meglódul, becsusszan egy kapuszárny alatt, ő megér­kezett. Aztán mellettem, belülről, egyszerre neki­ugrik a drótkerí­tésnek. Kaffog, hörög, üvölt, így kísér végig a saját kerítése hos­­­szán. Otthon van. Birtokon belül. KANYAROK ■■■:?*‘i;*:"*.:'?:• 7—r. ,• «.rfv-'fC'iv ÉLET ÉS|( irodalom!

Next