Élet és Irodalom, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-05 / 1. szám - Zolnay Vilmos: Különvélemény Picasso-ügyben • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Regős Sándor: Egy film, amely nem arról szól • reflexió | Visszhang • Váciné Juhász Mária: Vitairat Váci Mihály ügyében (ÉS 1979. december 15.) • Regős Sándor a Szegedi Körzeti Stúdió vezetője (2. oldal) - Huszár Klára: Támasz és talpkő • köszöntő • Vajda Ernő kilencvenéves (2. oldal) - Orosz István: metszete • kép (2. oldal)
Különvélemény Picasso-ügyben No, nem éppen Picasso művészetének egészét illetően kívánom különvéleményemet húsz-huszonöt sorban elmondani, csupán Boldizsár Istvánnak az ÉS karácsonyi számában megjelent szellemes és — miként mindig — „megható” írásával kapcsolatban jegyzek meg egyet és mást. „Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert övék a mennyek országa.” Valóban az övék, mert — noha magukkal vagy inkább magukban hozzák az „eredendő bűnt”, az ölés és a halál tudatát — gyerkóriásától még ártatlanok. Ezáltal minden megnyilvánulásuk megejtő. Az is, hogy felismerik a homlokra költözött szerelmet, a szemben (en face) megjelenő arcéit, a test összefüggéséből kiszaladt kezeket— vagyis Picasso dezintegrált világának szerteszóródott elemeit. Ennél is meghatóbb, hogy a felismerés örömöt okoz nekik — mármint a párizsi Picasso-kiállítást óvónénik kíséretében meglátogató három-ötéveseknek. De értékmérő-e Picasso művészetét illetően e kisdedek öröme láttán érzett, bennünket (nagypapákat és nagymamákat) elfogó, szívszorító meghatottság? Vagyis: óvodások kezében van-e a bírói pálca? Aligha. Kivált az effajta, a valóságot atomjaira bontó, vagy — megengedem — a szétesett valóságot leképző művészetet illetően. Akisgyermek ugyanis előbb a részleteket veszi észre a világból, az emberi arcot tekintve, külön a szemet, az orrot, a szájat, a füleket, s csak később kerülnek e részletek kapcsolatba egymással, s még később szervezett rendbe. Előbb még a font-os-lentet is meg kell tanulnia, sok-sok tapasztalat útján, hiszen a szem feje tetejére fordított képet vesz föl, melyet azután az agy állít talpra. A karonülő számára még tökéletesen mindegy, hogy a török basa (akinek tudvalévőleg nagy a hasa) fején a haj az égnek áll-e vagy éppen gyökerek módjára a Föld közepe felé mutat, s már vidáman szaladgál, amikor még mindig éppúgy élvez felfordítva egy képet, mint helyes nézetből. Nagyapa! tapasztalatom szerint a gyermeteg vonásokkal kontúrozott török basa semmivel sem szerez kevesebb lelki gyönyörűséget neki, mint egy Dürer-akvarell, inkább többet, mert a néhány vonással odavetett török basa nem terheli bejáratlan (vagy mondjuk szebben: ártatlan és érintetlen) agyát a részek nem könnyen felismerhető kapcsolataival, a valóság összetettségének és lényeges öszszefüggéseinek, ugyanakkor egyedi árnyaltságának művészi kifejezésével. Tudom, hogy egy Shakespeare-mű, akár a Rómeó és Júlia, akár a Téli rege vagy a III. Richárd bármely rövid jelenete megkap egy négy-ötévest, valamely még a jelenet egészéből is kiragadott részletével, azzal például, hogy a szobor életre kel, hogy Richárd kacsázva jár, Rómeó pedig fölmászik a hágcsón, de bármely darab egésze — s nem csupán a hosszúsága miatt — untatná. A „csip-csip csóka, vak varjúcska” biztos, hogy nagyobb gyönyörűséget vált ki belőle — kivált századszorra —, mint Vörösmarty Mihály Előszója. Mi azonban — ártatlanságunkat vesztett felnőttek — ez utóbbit mégiscsak nagyobb alkotásnak tartjuk. S úgy vélem, nekünk van igazunk. Túl komolyan vettem a dolgot? Zolnay Vilmos Orosz István metszete rlet ESI VISSZHANG Egy film, amely nem arról szól A sajtó munkatársai gyakran berzenkednek amiatt, hogy a tévé elvonja tőlük az olvasókat. A Szegedi Körzeti Stúdió „Nekünk holnap dolgozni kell menni” című filmjének visszhangja ellentmondani látszik ennek az aggálynak. A filmből ugyanis akkor lett beszédtéma, amikor az adás után tíz nappal megjelent az ÉS-ben Váciné Juhász Mária írása (Vitairat Váci Mihály ügyében, 1979. december 15-i szám). Ebből számomra egyenesen következik, hogy ez esetben jóval több volt az olvasó, mint a néző, így aztán kénytelen vagyok röviden vázolni a film tartalmát. Tiszakécskén 1979 nyarán olvasótábort szerveztek a kecskeméti járás mezőgazdasági üzemeiben dolgozó fiatalok számára. Az alapjában, helyes, szándék ebben a táborban visszájára fordult: a fiatal művészek, akiknek feladatuk lett volna egyengetni az ifjú munkások útját a nyitottabb gondolkodás, a nemes művészetek jobb megértése és befogadása, vagy egyszerűbben: műveltségük kiteljesedése felé, helytelen módszereikkel, a befogadók érdeklődési körének figyelmen kívül hagyásával, éppen az ellenkező hatást érték el, így aztán — és talán megengedi Váci Mihályné, hogy a vitairatából kölcsönzött néhány mondattal zárjam a film ismertetését — „... ezek a fiatalok úgy hagyhatták el a tiszakécskei olvasótábort, hogy bár bennük őszinte érdeklődés él, sohasem lesznek igazán bejáratosak a művészetek szent világába, mert az valami tőlük távoli és elérhetetlen terület, s ez a fölismerés zavart és fájdalmat okozott nekik. Erről a benyomásukról meglehetősen őszintén beszámoltak. S arról is, hogy akár így van, akár nem, nekik holnap dolgozni kell menni. Ez a színtiszta igazság.” Valóban ez a színtiszta igazság. Szeretjük az olvasótáborokat, mert bennük a véleménycserén alapuló gondolkodtató ismeretszerzés, a társadalmi-közművelődési gyakorlótér lehetőségét látjuk. Filmünk nem vészharang volt az olvasótáborok felett, hanem jelzőcsengő, hogy homok került a gépezetbe, hogy a nemes szándék ezúttal elsikkadt a megvalósításkor. A Váci Mihály költészetét illető inkriminált mondat valóban elhangzott a filmben. De nem állításként, hanem az általunk helytelenített módszerek egyik illusztrációjaként. Őszintén sajnálom, hogy Váci Mihály özvegye ezt úgy fogta fel, mintha a televízió Váci Mihály szellemi leépítéséhez nyújtott volna segédkezet. Személyes indokait megértem, ezért kötelességem kijelenteni: a Magyar Televíziónak soha nem állt szándékában Váci Mihály életművének jelentőségét megkérdőjelezni, és, mint ahogy eddig sem, a jövőben sem fog fórumot teremteni azoknak, akik ezt akarják tenni. Hogy a Szegedi Körzeti Stúdió műsora — amely nem Váci Mihálylyal és az irodalommal foglalkozott — most esetleg mégis irodalmi vitát indított el, ez szándékunktól független volt. Tökéletesen egyetértek azonban Váci Mihálynéval: „Váci Mihály életműve... éppúgy rászorul kritikai értelmezésre és értékelésre, mint bárki másé. Úgy is mondhatnám, hogy ez a rang teljes joggal megilleti őt is.” Mi, szegedi televíziósok azonban közvetlenül nem veszünk részt ebben a vitában. Műsorainkban viszont továbbra is olyan hittel és becsülettel igyekszünk szolgálni szocialista társadalmi érdekeinket, ahogy azt Váci Mihály tette költészetével. Regős Sándor a Szegedi Körzeti Stúdió vezetője TÁMASZ ÉS TALPKŐ Nemcsak nekem. Mindenkinek, aki a közelébe került, és minden helyzetben. Pedig őt magát is sokszor sodorta nehéz helyzetbe az élet. Akik ismerik a nevét, tudják, hogy a most kilencvenéves dr. Vajda Ernő az egyik legműveltebb magyar jogász, aki eszét és tisztességét mindig össze tudta egyeztetni. Soha elveit el nem árulta, sok hasznot hozott ügyfeleinek és a magyar államnak. Azt is sokan tudják róla, hogy van egy másik szakmája is, a botanikai növényfotózás, amelyet magas művészi szinten és nemzetközi sikerrel gyakorol. De hogy milyen ember, csak azok tudhatják, akik olyan szerencsések, hogy a közelébe kerülhettek. Nekem, fiatalon meghalt apám helyett — apám. Életemben szinte mindent az ő segítségével értem el. Ő vállalta — rokonságom ellenére —, hogy taníttat. Gimnáziumba, majd a Zeneakadémiára íratott. Azt is ő segítette, hogy Devecseri Gáborral 1941-ben, a háború kellős közepén, diákfejjel összeházasodhassunk. „Mire — kérdezték joggal a Devecseriszülők. — Megélhetésük nincs, a háború csak üldöztetést, bajt hozhat rájuk.” „Éppen azért — felelte Ernő bácsi —, ameddig lehet, legyenek boldogok.” A fiam később így nevezte: „A nagyzsebű Ernő bácsi”. Mert soha nem jött üres kézzel, és mindig az volt a zsebében, aminek az adott esetben a legjobban örültünk. A sorscsapások idején rendíthetetlen bátorságának és fondorlatos ötleteinek jó néhány ember köszönhette az életét. Az apokalipszis éveiben, a horthy-ligeti munkatáborban, egy életmentő akciójáért a táborparancsnok felterjesztette kormánykitüntetésre. Vajda Ernő megkérdezte, hogy a kitüntetést a sárga csillag jobb vagy bal oldalára kell-e tűzni, majd határozott udvariassággal — visszautasította. A rossz sors gyakran emberségre, összetartásra kényszerít. A jó sors gonosszá is tud tenni. Vajda Ernőnek mind a kettőben volt része, s egyik sem változtatta meg a jellemét. Nincsenek allűrjei, de vannak szenvedélyei. Ilyen a növényfotózás, amelynek kivételes művésze. A másik nagy szenvedélye, hogy boldoggá tegyen embereket, családot, barátokat, távolabbi ismerősöket, esetleg csak hallomásból ismert tehetségeket. Sohasem támaszkodott senkire, de támasza volt mindazoknak, akiknek szükségük volt rá. Ezért boldog ember. Mosolya most, kilencvenévesen is sugárzó. Kívánom, hadd nemesedjünk még soká e sarastrói mosoly tüzétől. Huszár Klára ★ Ki a fiát szereti.. (Folytatás az 1. oldalról) nizmus, amely közéletünkből hiányzik (lásd a nem csekély mértékű korrupciót, protekcionizmust) a fiatalokkal szemben megfogalmazott követelményekbe sűrűsödne össze. Vezető napilapunk ankétet közölt nemrégiben a gyermeknevelésről. Neves emberek sok, vitathatatlanul fontos dolgot mondtak el, de meghökkentő volt, hogy szinte kizárólag a kötelességekről esett szó: a munkáról, társadalmi aktivitásról, felelősségről stb. A szó, hogy játék vagy öröm az egész nagy újságoldalon elő nem fordult, s az, hogy szeretet, csak a jelenlevő pszichológus szájából. Dr. Ranschburg Jenő tette szóvá, hogy manapság a felnőtt-gyerek kapcsolat alapvető feltételéről — arról ugyanis, hogy szeressék egymást —, szó is alig esik. Az ankét, nevelő intézményeink törekvéseit hűen tükrözve — a munkára, a kötelességteljesítésre, a felelősségre hívta föl a figyelmet. De vajon öröm nélkül, s a szeretetben megnyilvánuló elfogadás nélkül milyen személyiség alakulhat ki? És ettől miyen munkát és milyen felelősséget várhatunk? A gyermekév fontos eredményének látom, hogy a nevelési ismeretek kiszabadultak a szakma keretei közül, s hogy társadalmunkban egyre élesebben konfrontálódnak a gyereknevelés és az idomítás kibékíthetetlenül ellentétes törekvései. Illúzióink ne legyenek: az idomítás nagyon elterjedt, nagy tartalékai vannak. Az elfoglalt szülő, a túlterhelt pedagógus az első szóra engedelmes, jól kezelhető gyereket szereti. De a felnőtt iránti igény is ez. A jó állampolgár az, aki teljesíti a számára kiszabott feladatot, lehetőleg keveset beszél, s nem okoz nehézséget. Az igazán jó állampolgár tud parancsolni (ha máshol nem, hát otthon), s perfekt az engedelmességben. Ezek a normák ritkán fogalmazódnak meg, de lappangva azért élnek. A „szigorú” nevelés erre készíti föl a gyereket. Bevezetőben, a „vesszőről” szólva, ki is fejezte valaki, hogy a szigorúan tartott gyerek jobban fog „beilleszkedni” és „alkalmazkodni”. Nos, attól függ, mit értünk beilleszkedésen és alkalmazkodáson. Tartalmas kapcsolatokra a szigorúan tartott, örömök, szeretet nélkül nevelt gyerek nemigen lesz képes. Azt hiszem, időszerű világossá tenni: a nevelésnek még a szocializmus viszonyai között sem feladata az állampolgárok előállítása. Közösségi emberekre van szükség, akik elviselik (mi mást tehetnének) a hierarchikus viszonyokat, de az egyenrangú kapcsolatokban érzik otthon magukat. Olyanokra, akik belső viszonyt alakítanak ki a munkához, kötelességekhez, felelősséghez. Ez az emberi minőség épp ezért állampolgárnak is sokkal alkalmasabb — egy szocialista társadalomban —, mint az, amelynek legfőbb erénye a „kezelhetőség”. Legalábbis hosszú távon. 1980. JANUÁR 5.