Élet és Irodalom, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-05 / 1. szám - Zolnay Vilmos: Különvélemény Picasso-ügyben • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Regős Sándor: Egy film, amely nem arról szól • reflexió | Visszhang • Váciné Juhász Mária: Vitairat Váci Mihály ügyében (ÉS 1979. december 15.) • Regős Sándor a Szegedi Körzeti Stúdió vezetője (2. oldal) - Huszár Klára: Támasz és talpkő • köszöntő • Vajda Ernő kilencvenéves (2. oldal) - Orosz István: metszete • kép (2. oldal)

Különvélemény Picasso-ügyben No, nem éppen Picasso művé­szetének egészét illetően kívánom különvéleményemet húsz-huszonöt sorban elmondani, csupán Boldi­zsár Istvánnak az ÉS karácsonyi számában megjelent szellemes és — miként mindig — „megható” írásával kapcsolatban jegyzek meg egyet és mást. „Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert övék a mennyek országa.” Valóban az övék, mert — noha magukkal vagy inkább magukban hozzák az „ere­dendő bűnt”, az ölés és a halál tudatát — gyerkóriásától még ár­tatlanok. Ezáltal minden meg­nyilvánulásuk megejtő. Az is, hogy felismerik a homlokra­­ költözött szerelmet, a szemben (en face) megjelenő arcéit, a test összefüggé­séből kiszaladt kezeket­­— vagyis Picasso dezintegrált világának szerteszóródott elemeit. Ennél is meghatóbb, hogy a felismerés örö­möt okoz nekik — mármint a pá­rizsi Picasso-kiállítást óvónénik kíséretében meglátogató három-öt­éveseknek. De értékmérő-e Picas­so művészetét illetően e kisdedek öröme láttán érzett, bennünket (nagypapákat és nagymamákat) el­fogó, szívszorító meghatottság? Vagyis: óvodások kezében van-e a bírói pálca? Aligha. Kivált az effajta, a való­ságot atomjaira bontó, vagy — megengedem — a szétesett valósá­got leképző művészetet illetően. A­­kisgyermek ugyanis előbb a részle­teket veszi észre a világból, az emberi arcot tekintve, külön a szemet, az orrot, a szájat, a fü­leket, s csak később kerülnek e részletek kapcsolatba egymással, s még később szervezett rendbe. Előbb még a font-os-lentet is meg kell tanulnia, sok-sok tapasztalat útján, hiszen a szem feje tetejére fordított képet vesz föl, melyet azután az agy állít talpra. A ka­­ronülő számára még tökéletesen mindegy, hogy a török basa (aki­nek tudvalévőleg nagy a hasa) fe­jén a haj az égnek áll-e vagy ép­pen gyökerek módjára a Föld kö­zepe felé mutat, s már vidáman szaladgál, amikor még mindig éppúgy élvez felfordítva egy ké­pet, mint helyes nézetből. Nagy­apa! tapasztalatom szerint a gyer­meteg vonásokkal kontúrozott tö­rök basa semmivel sem szerez kevesebb lelki gyönyörűséget ne­ki, mint egy Dürer-akvarell, in­kább többet, mert a néhány vo­nással odavetett török basa nem terheli bejáratlan (vagy mondjuk szebben: ártatlan és érintetlen) agyát a részek nem könnyen fel­ismerhető kapcsolataival, a valóság összetettségének és lényeges ösz­­szefüggéseinek, ugyanakkor egye­di árnyaltságának művészi kifeje­zésével. Tudom, hogy egy Shakes­peare-mű, akár a Rómeó és Júlia, akár a Téli rege vagy a III. Ri­­chárd bármely rövid jelenete meg­kap egy négy-ötévest, valamely még a jelenet egészéből is kira­gadott részletével, azzal például, hogy a szobor életre kel, hogy Richárd kacsázva jár, Rómeó pe­dig fölmászik a hágcsón, de bár­mely darab egésze — s nem csu­pán a hosszúsága miatt — untatná. A „csip-csip csóka, vak varjúcs­­ka” biztos, hogy nagyobb gyönyö­rűséget vált ki belőle — kivált századszorra —, mint Vörösmarty Mihály Előszója. Mi azonban — ártatlanságunkat vesztett fel­nőttek — ez utóbbit mégiscsak na­gyobb alkotásnak tartjuk. S úgy vélem, nekünk van igazunk. Túl komolyan vettem a dolgot? Zolnay Vilmos Orosz István metszete ­rlet ESI VISSZHANG Egy film, amely nem arról szól A sajtó munkatársai gyakran berzenkednek amiatt, hogy a tévé elvonja tőlük az olvasókat. A Sze­gedi Körzeti Stúdió „Nekünk hol­nap dolgozni kell menni” című filmjének visszhangja ellentmon­dani látszik ennek az aggálynak. A filmből ugyanis akkor lett beszéd­téma, amikor az adás után tíz nap­pal megjelent az ÉS-ben Váciné Juhász Mária írása (Vitairat Váci Mihály ügyében, 1979. december 15-i szám). Ebből számomra egye­nesen következik, hogy ez esetben jóval több volt az olvasó, mint a néző, így aztán kénytelen vagyok röviden vázolni a film tartalmát. Tiszakécskén 1979 nyarán olvasó­tábort szerveztek a kecskeméti já­rás mezőgazdasági üzemeiben dol­gozó fiatalok számára. Az alapjá­ban, helyes, szándék ebben a tábor­ban visszájára fordult: a fiatal mű­vészek, akiknek feladatuk lett vol­na egyengetni az if­jú munkások út­ját a nyitottabb gondolkodás, a ne­mes művészetek jobb megértése és befogadása, vagy egyszerűbben: műveltségük kiteljesedése felé, helytelen módszereikkel, a befoga­dók érdeklődési körének figyelmen kívül hagyásával, éppen az ellenke­ző hatást érték el, így aztán — és talán megengedi Váci Mihályné, hogy a vitairatából kölcsönzött né­hány mondattal zárjam a film is­mertetését — „... ezek a fiatalok úgy hagyhatták el a tiszakécskei ol­vasótábort, hogy bár bennük őszinte érdeklődés él, sohasem lesznek iga­zán bejáratosak a művészetek szent világába, mert az valami tő­lük távoli és elérhetetlen terület, s ez a fölismerés zavart és fájdalmat okozott nekik. Erről a benyomá­sukról meglehetősen őszintén be­számoltak. S arról is, hogy akár így van, akár nem, nekik holnap dol­gozni kell menni. Ez a színtiszta igazság.” Valóban ez a színtiszta igazság. Szeretjük az olvasótáborokat, mert bennük a véleménycserén alapuló gondolkodtató ismeretszerzés, a társadalmi-közművelődési gya­korlótér lehetőségét látjuk. Fil­münk nem vészharang volt az ol­vasótáborok felett, hanem jelző­csengő, hogy homok került a gépe­zetbe, hogy a nemes szándék ezút­tal elsikkadt a megvalósításkor. A Váci Mihály költészetét illető inkriminált mondat valóban el­hangzott a filmben. De nem állí­tásként, hanem az általunk hely­telenített módszerek egyik illuszt­rációjaként. Őszintén sajnálom, hogy Váci Mihály özvegye ezt úgy fogta fel, mintha a televízió Váci Mihály szellemi leépítéséhez nyúj­tott volna segédkezet. Személyes indokait megértem, ezért köteles­ségem kijelenteni: a Magyar Tele­víziónak soha nem állt szándéká­ban Váci Mihály életművének je­lentőségét megkérdőjelezni, és, mint ahogy eddig sem, a jövőben sem fog fórumot teremteni azok­nak, akik ezt akarják tenni. Hogy a Szegedi Körzeti Stúdió műsora — amely nem Váci Mihály­­lyal és az irodalommal foglalkozott — most esetleg mégis irodalmi vi­tát indított el, ez szándékunktól független volt. Tökéletesen egyet­értek azonban Váci Mihálynéval: „Váci Mihály életműve... épp­úgy rászorul kritikai értelmezésre és értékelésre, mint bárki másé. Úgy is mondhatnám, hogy ez a rang teljes joggal megilleti őt is.” Mi, szegedi­­ televíziósok azonban közvetlenül nem veszünk részt eb­ben a vitában. Műsorainkban vi­szont továbbra is olyan hittel és becsülettel igyekszünk szolgálni szocialista társadalmi érdekeinket, a­hogy azt Váci Mihály tette költé­szetével. Regős Sándor a Szegedi Körzeti Stúdió vezetője TÁMASZ ÉS TALPKŐ Nemcsak nekem. Mindenkinek, aki a közelébe került, és minden helyzetben. Pedig őt magát is sokszor sodorta nehéz helyzetbe az élet. Akik ismerik a nevét, tudják, hogy a most kilencvenéves dr. Vajda Ernő az egyik legművel­tebb magyar jogász, aki eszét és tisztességét mindig össze tudta egyeztetni. Soha elveit el nem árulta, sok hasznot hozott ügy­feleinek és a magyar államnak. Azt is sokan tudják róla, hogy van egy másik szakmája is, a botanikai növényfotózás, amelyet magas művészi szinten és nem­zetközi sikerrel gyakorol. De hogy milyen ember, csak azok tudhat­ják, akik olyan szerencsések, hogy a közelébe kerülhettek. Nekem, fiatalon meghalt apám helyett — apám. Életemben szin­te mindent az ő segítségével ér­tem el. Ő vállalta — rokonságom ellenére —, hogy taníttat. Gim­náziumba, majd a Zeneakadémiá­ra íratott. Azt is ő segítette, hogy Devecseri Gáborral 1941-ben, a háború kellős közepén, diákfej­jel összeházasodhassunk. „Mire — kérdezték joggal a Devecseri­­szülők. — Megélhetésük nincs, a háború csak üldöztetést, bajt hoz­hat rájuk.” „Éppen azért — fe­lelte Ernő bácsi —, ameddig le­het, legyenek boldogok.” A fiam később így nevezte: „A nagyzse­­bű Ernő bácsi”. Mert soha nem jött üres kézzel, és mindig az volt a zsebében, aminek az adott esetben a legjobban örültünk. A sorscsapások idején rendít­hetetlen bátorságának és fondor­latos ötleteinek jó néhány ember köszönhette az életét. Az apoka­lipszis éveiben, a horthy-ligeti munkatáborban, egy életmentő akciójáért a táborparancsnok fel­terjesztette kormánykitüntetésre. Vajda Ernő megkérdezte, hogy a kitüntetést a sárga csillag jobb vagy bal oldalára kell-e tűzni, majd határozott udvariassággal — visszautasította. A rossz sors gyakran emberség­re, összetartásra kényszerít. A jó sors gonosszá is tud tenni. Vajda Ernőnek mind a kettőben volt ré­sze, s egyik sem változtatta meg a jellemét. Nincsenek allűrjei, de vannak szenvedélyei. Ilyen a növényfotó­zás, amelynek kivételes művésze. A másik nagy szenvedélye, hogy boldoggá tegyen embereket, csa­ládot, barátokat, távolabbi isme­rősöket, esetleg csak hallomásból ismert tehetségeket. Sohasem tá­maszkodott senkire, de támasza volt mindazoknak, akiknek szük­ségük volt rá. Ezért boldog em­ber. Mosolya most, kilencvenévesen is sugárzó. Kívánom, hadd ne­mesedjünk még soká e sarastrói mosoly tüzétől. Huszár Klára ★ Ki a fiát szereti.. (Folytatás az 1. oldalról) nizmus, amely közéletünkből hiányzik (lásd a nem csekély mér­tékű korrupciót, protekcionizmust) a fiatalokkal szemben megfogal­mazott követelményekbe sűrűsöd­ne össze. Vezető napilapunk anké­tet közölt nemrégiben a gyermek­nevelésről. Neves emberek sok, vitathatatlanul fontos dolgot mond­tak el, de meghökkentő volt, hogy szinte kizárólag a kötelességekről esett szó: a munkáról, társadalmi aktivitásról, felelősségről stb. A szó, hogy játék vagy öröm az egész nagy újságoldalon elő nem fordult, s az, hogy szeretet, csak a jelenlevő pszichológus szájából. Dr. Ranschburg Jenő tette szóvá, hogy manapság a felnőtt-gyerek kapcsolat alapvető feltételéről — arról ugyanis, hogy szeressék egy­mást —­, szó is alig esik. Az ankét, nevelő intézményeink törekvéseit hűen tükrözve — a munkára, a kötelességteljesítésre, a felelősségre hívta föl a figyelmet. De vajon öröm nélkül, s a szeretetben meg­nyilvánuló elfogadás nélkül milyen személyiség alakulhat ki? És ettől miyen munkát és milyen felelőssé­get várhatunk? A gyermekév fontos eredményé­nek látom, hogy a nevelési isme­retek kiszabadultak a szakma ke­retei közül, s hogy társadalmunk­ban egyre élesebben konfrontálód­nak a gyereknevelés és az idomí­­tás kibékíthetetlenül ellentétes tö­rekvései. Illúzióink ne legyenek: az idomítás nagyon elterjedt, nagy tartalékai vannak. Az elfoglalt szülő, a túlterhelt pedagógus az első szóra engedelmes, jól kezelhe­tő gyereket szereti. De a felnőtt iránti igény is ez. A jó állampolgár az, aki teljesíti a számára kiszabott feladatot, lehetőleg keveset beszél, s nem okoz nehézséget. Az igazán jó állampolgár tud parancsolni (ha máshol nem, hát otthon), s perfekt az engedelmességben. Ezek a nor­mák ritkán fogalmazódnak meg, de lappangva azért élnek. A „szigorú” nevelés erre készíti föl a gyereket. Bevezetőben, a „vesszőről” szól­va, ki is fejezte valaki, hogy a szi­gorúan tartott gyerek jobban fog „beilleszkedni” és „alkalmazkodni”. Nos, attól függ, mit értünk beil­leszkedésen és alkalmazkodáson. Tartalmas kapcsolatokra a szigo­rúan tartott, örömök, szeretet nél­kül nevelt gyerek nemigen lesz képes. Azt hiszem, időszerű világos­sá tenni: a nevelésnek még a szo­cializmus viszonyai között sem feladata az állampolgárok előállí­tása. Közösségi emberekre van szükség, akik elviselik (mi mást te­hetnének) a hierarchikus viszonyo­kat, de az egyenrangú kapcsolatok­ban érzik otthon magukat. Olya­nokra, akik belső viszonyt alakíta­nak ki a munkához, kötelességek­hez, felelősséghez. Ez az emberi minőség épp ezért állampolgárnak is sokkal alkalmasabb — egy szo­cialista társadalomban —, mint az, amelynek legfőbb erénye a „kezel­hetőség”. Legalábbis hosszú távon. 1980. JANUÁR 5.

Next