Élet és Irodalom, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-05 / 1. szám - Szántó Péter: Két emelet szocializmus, garázzsal • publicisztika (3. oldal) - Orvos András: Virág • kép (3. oldal) - Róbert László: Kapaszkodom (3. oldal)
SZÁNTÓ PÉTER• *-*• -‰,a v - • • •• ■• ■ ■■ - ■ » † ,« a a ,* a 1980. JANUÁR 5. 41 A címben szereplő megállapítás nem annyira gúnyos értékítélet volt, mint sóvár, irigy sóhaj egy tükröző fényekben ragyogó, kétszintes pompás villa láttán. Aki mondta, kilenc-tíz évvel ezelőtt mondta. Akkoriban dúlt a Balaton-menti szerzési láz, és úgy tetszett: minden okos ember, munkás és üzemvezető, élharcos és útitárs, gazdag és sóher, féltucat esztendő alatt megvalósítja a házi stabilitást, megszerzi legalább a magyar tenger menti nadrágszíj parcellát. A bádogból és kátránypapírból összeszégyenkezett kalyibák mellett egyre több lett a palota: műkő, fehérmárvány, csudabeton kastély, előtte angolpark, kövirózsás műszirtak, párnás hinta. Már alig látszottak a tisztes kétszobás, sátortetős villák. A fiú, aki kilenc éve a sóvárgást gúnnyal leplezve azt mondta, hogy két emelet szocializmus, garázzsal, egyetemista volt. Pontosabban: egyetemisták voltunk, ő is, én is. Gyakran levágták a hajunkat, mert akkoriban úgy vélték, a „hippi” olyan, mint a fű (nyírva jó); a balatonparti kószálások során óránként igazolhattuk magunkat, mert gyanús volt dudorodó zsebünk (különben szájharmonikát tartottunk ott). Az akkori kijelentésben értékítélet volt, egy életmód, felfogás kritikája, s a demagógia elnyomta a dolog sóhaj-részét. A légvárak ősi természetrajza azonban ezúttal meghazudtoltatott, mert a sóhajból mára lassanként igazi ház lesz. Az akkori srác elfoglalta a munkamegosztásban az illető helyet, s építi a maga kétszintesét. Bontási anyagok után jár, C-fuvart szerez, igyekszik kitalpalni, hogy középkáder-jelölt létére a középkádereknek járó kedvezményekből minél többet megszerezhessen. Hiába, lakni kell... Hadd halljuk még a kilenc évvel ezelőtti sóhaj akkori folytatatását. Tudod, öregem, mondta a leendő háztulajdonos, egyszerű kétszobás villája minden családnak lehet, elvileg. Viszont ezeket a csodaházakat, minikastélyokat csak kétféle embertípus építtetheti: a maszek gumikutyagyáros meg az állami góré. Utóbbi, túl a C- fuvaron, jószolgálati leértékelt anyagon, bontási holmin, akkor jár igazán jól, ha ráadásul a lakás szolgálati. Ma már tudjuk, némely átlagcsalád is kétszintes házat épít, s a villasoron a gumikutyások mellett előfordulnak jólmenő szülészek, ügyvédek, szabadfoglalkozásúak, akik vagy valami elvi-pénzügyi egyensúlytalanságot vagy ittragadt, esetleg újra kialakult szokásokat lovagolnak meg. S ma már nemcsak ítélni és kijelenteni, hanem kérdezni is tudunk. Miért mondják gondolkodás nélkül a „nem állami” kastély tulajdonosra, hogy belevaló fickó, megérdemli amije van, hisz megdolgozik érte? S miért biztos, hogy a nem maszek viszont félig tisztességtelenül szerezte azt a házat? Az előbbiek, amit csinálnak, még botladozó, de már kialakult morálunk szempontjából becstelenül teszik, még akkor is, ha az adóügyi hatóságok, az etikai ésjogi szervek képtelenek ráakadni a trükkre. Végső soron ezek az emberek mindig a törvény határmesgyéjén egyensúlyoznak, önmaguk bőrét kockáztatják, s azért ez figyelembe veendő. Némelyek számára olyanok ők, mint a kalandfilmek rokonszenves betörője: a tévénézők különben becsületes, törvénytisztelő serege esténként leül a készülék elé, s szurkol neki, de nem cserébe vele. A másik csoport viszont nem vallhatja magáénak a groteszk rokonszenvet. Nyilvánvaló, hogy a középvezető hiába vesz igénybe néhány, csak neki járó, az átlag által irigyelt kedvezményt, abból még nem jön össze a luxuslakás. Ahol azonban kedvezmények vannak, ott az abból kirekesztettek gyanakvása is megszületik. Mert hát nehéz a legális engedményeik melletti munkatársi, baráti kapcsolatokat, féllegális lehetőségeket, egyszóval az urambátyámkodást nem kihasználni. Jóval nehezebb nem élni ezzel (és bőven akadnak, kiknek vezérelvük még mindig a négy lábbal is botló lóról szóló mondás). Nemrégiben izgalmas történet tartotta lázban a Dunántúl egyik felét. Jó volna megmondani, melyiket, neveket is említeni, sajnos, azonban akik tudnak, hallgatnak, akik szívesen kiborítanák a fazekat, azoknak viszont nincsenek ehhez a törvény által is értékelhető bizonyítékaik. Szóval, a kisváros ingatlankezelőségénél hiányzik hatvanezer forint, szoros összefüggésben azzal, hogy főkönyvelőjük viszont van. Nehéz volna sikkasztásnak nevezni a dolgot, még a BTK-ban is legalább hatféle néven szerepelhetne az összeg eltűnése. Ráadásul, ha nem bűncselekmény, szakértő legyen a talpán, aki a bizonylatok között egyáltalán kimutatja, hogy hiányzik a pénz. Tehát nehéz ügy volna, ha akadna vállalkozó az első lépésre. A nyugdíj előtt álló, álmát féltő tanácselnök szerint jövőre választás lesz, s inkább az utóda ne tudjon aludni. Az a néhány ember, akinek joga és módja volna kivizsgálni a pénz dolgát, ugyanúgy húzódik, még kevesebb okkal. Lekötelezettjei ugyanis a főkönyvelőnek. Ez számukra is most, a bajban derült ki. Mert annak idején természetes volt, hogy a szolgálati vagy a tanácsi bérlakásban hirtelen csempét cserélt az ingatlankezelő, ha a lakó szép csempét látott Budapesten. Az is a lakás „állagromlásával járt volna”, ha a gázfűtéshez nem épül kandalló. Másutt olasz fürdőkád kellett vagy alulról világított áttetsző üvegtéglák a veranda padlójára, ismét másutt kedvezmények anyagban és fuvarban, a saját házhoz. Nem kérték, néhányan szabadkoztak is. Vizsgálat esetén nincs ok jogi felelősségrevonásra. Erkölcsileg mégis kínos volna, ha a főkönyvelő egyszeresen sorolni kezdené, kinek, mikor, mennyit... A javításokhoz joguk volt, a kedvezmények jártait nekik, az elvégzett munkák kis korrekcióval elférnek a „műszakilag indokolt” javítások törvényi kifejezésében. Most mégis azt várják, hátha magától rendeződik az a kassza, hátha a főkönyvelő meggondolja magát, a pénz visszasétál, hátha nem kell bűnügynek lenni az esetből. Az idén zárult le az egyik híres állami gazdaság vezetőinek bírósági ügye is, első fokon, példás nyilvánossággal. Az eset lényege: a három vezető szolgálati lakását közpénzen tette fényűzővé. Egyikük sasliksütő teraszt, új szobát építtetett, s másfélszázezer forintért bútorokat is vetetett a gazdasággal, a másik jó másfél millióért újíttatta föl a házát, olasz csempével, süttői csiszolt mészkővel, balatonalmádi vöröskővel, zöld betonnal. A műszakilag indokolt felújítás költségeit mindegyikük százezrekkel lépte túl. Köztiszteletben álló szakemberek, húsz év alatt nevük összeforrt a gazdaságéval. Végül is a ház nem az övék, közvetve a céget gazdagítják, a gazdaság vagyonát. Magatartásuk mégsem volt vezetőhöz méltó, még akkor se, ha a falu közvéleménye s a munkatársaik nem ítélik el őket, sőt, felháborodtak a felelősségrevonás miatt. Vonatkoztassunk el a konkrét ügytől, hisz az ilyen jelenségeket védők érvei is általánosak. (Különben, ha kedvelt vezetőről van szó, a helyi közvélemény általában megbocsát, viszont ha ismeretlenről hallja ugyanazt a történetét, letolvaj-gazemberezi az illetőt.) Tehát: egy valamirevaló vezető nem lakhat akárhogy, nem fogadhatja kunyhóban a külföldi partnereket. Nem tudni, persze, miért kell otthon fogadnia őket, s ha a luxusnak valóban csak ez a foka elég magas a főnöknek, a műszakilag indokolt ráfordításon felülit fizesse meg! A másik érv: a lakás nem az övék, tágabb értelemben az államé, nyugdíjasként ki is kell menniük belőle. Csakhogy igen sokan laknak állami lakásban, mégis, ha ekkora összegeket kérnének a felújításra, körülröhögnék őket. (Másrészt, az „állam” — ha megkérdeznék — aligha költene ilyen summát épp erre a házra, ha a saját gazdagságát növeli is vele.) A szolgálati vagy vállalati bérlakás nyugdíjas lakója pedig — jogi műszóval — jóhiszemű jogcím nélküli lakóvá válik, és vagy marad és kárt fizet, vagy hasonló minőségű cserelakást kap. Tegyük hozzá, hogy gyakorta nem is veszik el tőle a megszökött otthont. A nem saját tulajdonú lakásról van szó, hiszen a saját háznál még nehezebb a törvényes és törvénytelen kedvezményeket egymástól elhatárolni. Ideje, hogy ellenpéldákat is találjunk. Leányfalun, csaknem egymással szemben két villa áll. Az egyik — szép épület — középvezetőé. Ha könnyen ítélünk, máris megleltük a ház szerzésmódját, pedig a ház gazdája az utolsó fillérig maga fizette ki. Karakán ember volt, nem kellett neki C- fuvar — holott az akármelyik dolgozónak jár —, bontási vagy baráti áron számított anyag, még a sofőrös vállalati kocsit se vette igénybe. Úgy mondják, gyalogolt az életéért. A másik épület mintha egy Grimm-meséből lépett volna ki: faragott facsipkéi, oszlopai, törékeny finomságú díszítései szemmel láthatóan vagyonba kerültek. Pedig a ház gazdája — magasrangú nyugdíjas — az unalom óráiban elevenítette föl egykori műbútorasztalos tudását, s nemcsak a saját házát faragta ki, hanem másolónuk is segített. Nem tudom, zavarja-e őket, hogy sokan mit gondolnak a két nagyon értékes kétszintesről? Feltehetően igen. Kell, hogy zavarja őket, mert ugyanazon réteghez tartoznak, melyet sokszor a fekete bárányokról ítélnek meg. No, igen, a bárányok. Valaki azt mondta, a vezető olyan, mint a vezérkos: amikor a nyáj új völgybe ér, elsőnek a vezér merészkedik az ismeretlen földre, s csak ha túléli, akkor jön a többi. Máskor viszont, ha baj esetén megtorpan a vezérkas, fékezni nem tudván, hátulról rázúdul az egész nyáj. Így volna szép. Igaz, ha így volna, a középvezetői lét föléme egy hosszabb börtönbüntetéssel. S ráadásul akkor még a közvélemény hozzáteszi, hogy a kedvezményekkel nemcsak élni jogosultak. Nemélni is. ★ Ami aggasztóbb, hogy a hatvanas évtized végének szájharmonikásai is bontott anyagért, C-fuvarért szaladgálnak, ők egyszer már tudták, hogy ez általában nem erkölcsös. Nem tudom, én leeltem-e föl bal lábbal vagy a világ? Talán túl korán ébredtem, azért látom sötéten: túszos, ködös, intervenciós, rakétás, földrengéses, olajfoltos, erőszakos, mesterkélt, sznob, előítéletes, konformista, kis-, közép-, nagyburzsoá, konzervatív, könyöklős, képmutató, cinikus, manipuláns, manipulált, gyúlékony a világ. Világot gyújtok. De minek? A hírek világosban is sötétek. Ez sötétben is világos. John Fitzgeraldot igazolnák, aki szerint „a dolgok reménytelenek, és ennek tudatában kell folytatni...” ? Folytatni? Mit? Például tovább róni a sorokat. Dehát lehet ezt ígyfolytatni, a szeretet és béke meghitten, bejglisen télapós, jézuskás ünnepe után? Az újévi első számban? Mit tegyek? A muzulmánoknál — legyenek szunniták vagy síiták — nem is volt karácsony. Különben, talán küldtem volna egy levlapot Mohamed kései síita tanítványának. Mindössze egy idézettel, amelyet 1979 februárjában egy teheráni mecsetben tanultam, az iráni világot megrengető tíz nap valamelyikén: „Hogyan gyakorolhatjuk a legjobban az iszlámot? — kérdezte a tanítvány Mohamedtől. — Az a legjobb iszlám — felelte a próféta —, hogy az éhezőket tápláld és üdvözöld azokat, akiket ismersz és azokat, akiket nem ismersz. Senki sem igazhitű közületek, amíg annyi jót nem kíván felebarátjának és szomszédjának, mint önmagának.” De ha ebben a vonatkozásban magamat is a próféta hűséges követőjének vallom, most az új esztendő küszöbén nem elégszem meg jókívánságokkal. Önző, ajándékváró „gyaurrá” változom. Még ha nem is annyira, mint a fiam, aki hétéves korában így foglalta öszsze szerény újévi kívánságait: — Apu, tudod, mi lenne a három kívánságom? Vagy inkább négy. De várj, inkább öt. Szűnjenek meg a háborúk, a veszekedések, a betegségek, a börtönök és az iskolák. Mindenki legyen jó meg erős meg okos. És tudjon már mindent, mikor megszületik. Tudja, mi a jó, meg mi a rossz. Mit tehet ilyenkor telhetetlen csemetéjével egy tehetetlen apa? — Pista, ez így egyelőre nem megy — válaszoltam akkor. És mint égi sugallat, ötlött eszembe egy Karinthy Frigyes nevű próféta tanmeséje. — Idefigyelj, fiam, inkább adok neked száz almát. Mindennap ehetsz egyet. Te választod ki, melyikbe harapsz először. A legszebbikbe vagy a legcsúnyábba. Jól vigyázz! Mert két eset van. Vagy mindvégig a legszebbet, vagy száz napon át a legcsúnyábbat eszed. Mert száz ép almából is akadhat egy-két hibás és két ronadt alma közül biztosan szebb az egyik. Eddig a tanmese. Tizenhárom év telt el. Azóta is kísérletezem — néha kétségbeesetten —, hogy a hírek kaotikusan bőséges terméséből kiválaszthassam, vagy legalább észrevegyem az ép, egészséges gyümölcsöket is. Mert ebben a csúnya, túszos, ködös, intervenciós, rakétás, földrengéses, olajfoltos, erőszakos, mesterkélt, sznob, konformista, kis-, közép- és nagyburzsoá, előítéletes, könyöklő, képmutató, cinikus, manipulált, gyúlékony világban kell nemcsak felfedeznem, de permanensen tudva tudnom is, hogy a világ természetesen szép, friss, felhőtlen, be nem avatkozó, űrhajós, olajozott előítélet-mentes, nonkonformista, haladó, forradalmár, önzetlen, szerény, őszinte, békés, jó. Mohamedbe és Karinthy Frigyesbe kapaszkodom. És egy álmaimban, lázálmaimban visszavisszatérő árok szegélyébe is, gör. esősen. • 1968 telén Hanoi és Haiphong között késő este volt és mégis világos. A világító rakéták testetlelket lemeztelenítő világossága. De a robbanásokat csak dobhártyánk érezte meg. Csak a veszélyt túlélő félelem görcse ragaszkodott még a földhöz, kibírhatatlan hoszszúnak tűnő percekig. Mellettem az árokban megszólalt barátom és jó szellemem, Thanh, akinek ajkára addig a pillanatig nem vitt más témát, mint a politikáét és a harcokét a fanatikusnak tetsző forradalmi és nemzeti szenvedély. — Látod azt a megcsonkított kenyérjét? Bombaszilánk törte derékba. De most képzeld hozzá a leveleket és a koronáját, sudár törzsét is. Költőnőnknek, Minh Nguyennek száz évvel ezelőtt a kenyérfáról csak a szerelem jutott eszébe. És akkor ott az árokban, az ismét homályba borult éjszaka csendjében nem rakéták, de édes rímek sustorogtak. Majd Thanh felém hajtotta sáros arcát és franciára fordította a vietnami szerelem művészetének verseit. A kenyérfáért, a rímekért és a figyelem eltereléséért valamivel fizetnem kellett. A halál már elvonult fölöttünk. Az eső is elállt. A tartozást Radnóti egyenlítette ki. A félelemtől és a fordítás nyelvi erőpróbájától dadogva suttogtam el a sorokat. ..Eső esik. Felszárad. Nap süt. Ló nyerít. Nézd a világ apró rebbenéseit.” És a helyzet szülte önkívület határán, a halál mesgyéjén — lélegzetet és szavakat keresve — beszélni ■ kezdtem Thanh-nak az egykori saigoni irodalomtanárnak, a költőnek, egykori magyar társáról. Aki lélegzetelállító fontossággal írta meg előre halála óráját, de aki ugyanakkor volt szerelmes asszonyba, kökörcsinné, békébe és a jó, igaz rendbe. Reménnyel és reménytelenül. A költőemberről, akinek számára a versmértéket a kor mércéje szabta meg. Mert nézte a világ apró rebbenéseit. Két emelet szocializmus, garázzsal RÓBERT LÁSZLÓ: KAPASZKODOM ★ ★ Orvos András: Virág f