Élet és Irodalom, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-05 / 1. szám - Szántó Péter: Két emelet szocializmus, garázzsal • publicisztika (3. oldal) - Orvos András: Virág • kép (3. oldal) - Róbert László: Kapaszkodom (3. oldal)

SZÁNTÓ PÉTER• *-*• -‰,a v - • • •• ■• ■ ■■ - ■ » † ,« a a ,* a 1980. JANUÁR 5. 4­1 A címben szereplő megállapítás nem annyira gúnyos értékítélet volt, mint sóvár, irigy sóhaj egy tükröző fényekben ragyogó, két­szintes pompás villa láttán. Aki mondta, kilenc-tíz évvel ezelőtt mondta. Akkoriban dúlt a Bala­ton-men­ti szerzési láz, és úgy tet­szett: minden okos ember, mun­kás és üzemvezető, élharcos és útitárs, gazdag és sóher, féltucat esztendő alatt megvalósítja a házi stabilitást, megszerzi legalább a magyar tenger menti nadrágszíj parcellát. A bádogból és kátrány­papírból összeszégyenkezett kalyi­bák mellett egyre több lett a pa­lota: műkő, fehérmárvány, csu­dabeton kastély, előtte angolpark, kövirózsás műszirtak, párnás hin­ta. Már alig látszottak a tisztes kétszobás, sátortetős villák. A fiú, aki kilenc éve a sóvár­gást gúnnyal leplezve azt mondta, hogy két emelet szocializmus, ga­rázzsal, egyetemista volt. Ponto­sabban: egyetemisták voltunk, ő is, én is. Gyakran levágták a ha­junkat, mert akkoriban úgy vél­ték, a „hippi” olyan, mint a fű (nyírva jó); a balatonparti kószá­lások során óránként igazolhattuk magunkat, mert gyanús volt du­dorodó zsebünk (különben szájhar­monikát tartottunk ott). Az akkori kijelentésben értékítélet volt, egy életmód, felfogás kritikája, s a demagógia elnyomta a dolog só­haj-részét. A légvárak ősi természetrajza azonban ezúttal meghazudtol­tatott, mert a sóhajból mára lassanként igazi ház lesz. Az akkori srác el­foglalta a munkamegosztásban az illető helyet, s építi a maga két­szintesét. Bontási anyagok után jár, C-fuvart szerez, igyekszik ki­talpalni, hogy középkáder-jelölt létére a középkádereknek járó kedvezményekből minél többet megszerezhessen. Hiába, lakni kell... Hadd halljuk még a kilenc év­vel ezelőtti sóhaj akkori folytata­­tását. Tudod, öregem, mondta a leendő háztulajdonos, egyszerű kétszobás villája minden család­nak lehet, elvileg. Viszont ezeket a csodaházakat, minikastélyokat csak kétféle embertípus építtethe­ti: a maszek gumikutyagyáros meg az állami góré. Utóbbi, túl a C- fuvaron, jószolgálati leértékelt anyagon, bontási holmin, akkor jár igazán jól, ha ráadásul a lakás szolgálati. Ma már tudjuk, némely átlag­család is kétszintes házat épít, s a villasoron a gumikutyások mellett előfordulnak jólmenő szülészek, ügyvédek, szabadfoglalkozásúak, akik vagy valami elvi-pénzügyi egyensúlytalanságot vagy ittragadt, esetleg újra kialakult szokásokat lovagolnak meg. S ma már nem­csak ítélni és kijelenteni, hanem kérdezni is tudunk. Miért mond­ják gondolkodás nélkül a „nem állami” kastély tulajdonosra, hogy belevaló fickó, megérdemli amije van, hisz megdolgozik érte? S mi­ért biztos, hogy a nem maszek vi­szont félig tisztességtelenül szerez­te azt a házat? Az előbbiek, amit csinálnak, még botladozó, de már kialakult morálunk szempontjából becstele­nül teszik, még akkor is, ha az adóügyi hatóságok, az etikai és­­jogi szervek képtelenek ráakadni a trükkre. Végső soron ezek az em­berek mindig a törvény határmes­­gyéjén egyensúlyoznak, önmaguk bőrét kockáztatják, s azért ez fi­gyelembe veendő. Némelyek szá­mára olyanok ők, mint a kaland­filmek rokonszenves betörője: a tévénézők különben­­ becsületes, törvénytisztelő serege esténként leül a készülék elé, s szurkol ne­ki, de nem cseréb­e vele. A másik csoport viszont nem vallhatja magáénak a groteszk ro­­konszenvet. Nyilvánvaló, hogy a középvezető hiába vesz igénybe néhány, csak neki járó, az átlag által irigyelt kedvezményt, abból még nem jön össze a luxuslakás. Ahol azonban kedvezmények van­nak, ott az abból kirekesztettek gyanakvása is megszületik. Mert hát nehéz a legális engedményeik melletti munkatársi, baráti kap­csolatokat, féllegális lehetőségeket, egyszóval az urambátyámkodást nem kihasználni. Jóval nehezebb nem élni ezzel (és bőven akadnak, kiknek vezérelvük még mindig a négy lábbal is botló lóról szóló mondás). Nemrégiben izgalmas történet tartotta lázban a Dunántúl egyik felét. Jó volna megmondani, me­lyiket, neveket is említeni, sajnos, azonban akik tudnak, hallgatnak, akik szívesen kiborítanák a faze­kat, azoknak viszont nincsenek eh­hez a törvény által is értékelhető bizonyítékaik. Szóval, a kisváros ingatlankezel­őségénél hiányzik hat­vanezer forint, szoros összefüg­gésben azzal, hogy főkönyvelőjük viszont van. Nehéz volna sikkasz­tásnak nevezni a dolgot, még a BTK-ban is legalább hatféle né­ven szerepelhetne az összeg eltű­nése. Ráadásul, ha nem bűncse­lekmény, szakértő legyen a talpán, aki a bizonylatok között egyálta­lán kimutatja, hogy hiányzik a pénz. Tehát nehéz ügy volna, ha akadna vállalkozó az első lépésre. A nyugdíj előtt álló, álmát féltő tanácselnök szerint jövőre válasz­tás lesz, s inkább az utóda ne tudjon aludni. Az a néhány em­ber, akinek joga és módja volna kivizsgálni a pénz dolgát, ugyan­úgy húzódik, még kevesebb okkal. Lekötelezettjei ugyanis a főköny­velőnek. Ez számukra is most, a bajban derült ki. Mert annak idején ter­mészetes volt, hogy a szolgálati vagy a tanácsi bérlakásban hirte­len csempét cserélt az ingatlan­kezelő, ha a lakó szép csempét látott Budapesten. Az is a lakás „állagromlásával járt volna”, ha a gázfűtéshez nem épül kandalló. Másutt olasz fürdőkád kellett vagy alulról világított áttetsző üvegtég­lák a veranda padlójára, ismét másutt kedvezmények anyagban és fuvarban, a saját házhoz. Nem kérték, néhányan szabadkoztak is. Vizsgálat esetén nincs ok jogi fe­­lelősségrevonásra. Erkölcsileg még­is kínos volna, ha a főkönyvelő egyszeresen sorolni kezdené, ki­nek, mikor, mennyit... A javítá­sokhoz joguk volt, a kedvezmé­nyek jártait nekik, az elvégzett munkák kis korrekcióval elférnek a „műszakilag indokolt” javítások törvényi kifejezésében. Most mégis azt várják, hátha magától rende­ződik az a kassza, hátha a fő­könyvelő meggondolja magát, a pénz visszasétál, hátha nem kell bűnügynek lenni az esetből. Az idén zárult le az egyik hí­res állami gazdaság vezetőinek bí­rósági ügye is, első fokon, példás nyilvánossággal. Az eset lényege: a három vezető szolgálati lakását közpénzen tette fényűzővé. Egyi­kük sasliksütő teraszt, új szobát építtetett, s másfélszázezer forin­tért bútorokat is vetetett a gazda­sággal, a másik jó másfél millióért újíttatta föl a házát, olasz csem­pével, süttői csiszolt mészkővel, balatonalmádi vöröskővel, zöld be­tonnal. A műszakilag indokolt fel­újítás költségeit mindegyikük százezrekkel lépte túl. Köztiszte­letben álló szakemberek, húsz év alatt nevük összeforrt a gazdasá­géval. Végül is a ház nem az övék, közvetve a céget gazdagít­ják, a gazdaság vagyonát. Maga­tartásuk mégsem volt vezetőhöz méltó, még akkor se, ha a falu közvéleménye s a munkatársaik nem ítélik el őket, sőt, felhábo­rodtak a felelősségrevonás miatt. Vonatkoztassunk el a konkrét ügytől, hisz az ilyen jelenségeket védők érvei is általánosak. (Kü­lönben, ha kedvelt vezetőről van szó, a helyi közvélemény általá­­­­ban megbocsát, viszont ha isme­retlenről hallja ugyanazt a törté­netét, le­tolvaj-gazemberezi az il­letőt.) Tehát: egy valamirevaló ve­zető nem lakhat akárhogy, nem fogadhatja kunyhóban a külföldi partnereket. Nem tudni, persze, miért kell otthon fogadnia őket, s ha a luxusnak valóban csak ez a foka elég magas a főnöknek, a műszakilag indokolt ráfordításon felülit fizesse meg! A másik érv: a lakás nem az övék, tágabb értelemben az álla­mé, nyugdíjasként ki is kell men­niük belőle. Csakhogy igen sokan laknak állami lakásban, mégis, ha ekkora összegeket kérnének a fel­újításra, körülröhögnék őket. (Másrészt, az „állam” — ha meg­kérdeznék — aligha költene ilyen summát épp erre a házra, ha a saját gazdagságát növeli is vele.) A szolgálati vagy vállalati bérlakás nyugdíjas lakója pedig — jogi mű­szóval — jóhiszemű jogcím nélkü­li lakóvá válik, és vagy marad és kárt fizet, vagy hasonló minős­égű cserelakást kap. Tegyük hozzá, hogy gyakorta nem is veszik el tőle a megszökött otthont. A nem saját tulajdonú lakásról van szó, hiszen a saját háznál még nehe­zebb a törvényes és törvénytelen kedvezményeket egymástól elha­tárolni. Ideje, hogy ellenpéldákat is ta­­­láljunk. Leányfalun, csaknem egy­mással szemben két villa áll. Az egyik — szép épület — középve­zetőé. Ha könnyen ítélünk, máris megleltük a ház szerzésmódját, pedig a ház gazdája az utolsó fil­lérig maga fizette ki. Karakán ember volt, nem kellett neki C- fuvar — holott az akármelyik dol­gozónak jár —, bontási vagy ba­ráti áron számított anyag, még a sofőrös vállalati kocsit se vette igénybe. Úgy mondják, gyalogolt az életéért. A másik épület mint­ha egy Grimm-meséből lépett vol­na ki: faragott facsipkéi, oszlopai, törékeny finomságú díszítései szemmel láthatóan vagyonba ke­rültek. Pedig a ház gazdája — magasrangú nyugdíjas — az una­lom óráiban elevenítette föl egy­kori műbútorasztalos tudását, s nemcsak a saját házát faragta ki, hanem másolónuk is segített. Nem tudom, zavarja-e őket, hogy sokan mit gondolnak a két nagyon értékes kétszintesről? Fel­tehetően igen. Kell, hogy zavarja őket, mert ugyanazon réteghez tar­toznak, melyet sokszor a fekete bárányokról ítélnek meg. No, igen, a bárányok. Valaki azt mondta, a vezető olyan, mint a vezérkos: amikor a nyáj új völgybe ér, el­sőnek a vezér merészkedik az is­meretlen földre, s csak ha túléli, akkor jön a többi. Máskor viszont, ha baj esetén megtorpan a vezér­kas, fékezni nem tudván, hátulról rázúdul az egész nyáj. Így volna szép. Igaz, ha így vol­na, a középvezetői lét föléme egy hosszabb börtönbüntetéssel. S rá­adásul akkor még a közvélemény hozzáteszi, hogy a kedvezmények­kel nemcsak élni jogosultak. Nem­élni is. ★ Ami aggasztóbb, hogy a hatvanas évtized végének szájharmoniká­­sai is bontott anyagért, C-fuvarért szaladgálnak, ők egyszer már tud­ták,­ hogy ez általában nem er­kölcsös. Nem tudom, én leeltem-e föl bal lábbal vagy a világ? Talán túl korán ébredtem, azért látom sö­téten: túszos, ködös, intervenciós, rakétás, földrengéses, olajfoltos, erőszakos, mesterkélt, sznob, elő­ítéletes, konformista, kis-, közép-, nagyburzsoá, konzervatív, könyök­lős, képmutató, cinikus, manipu­­láns, manipulált, gyúlékony a vi­lág. Világot gyújtok. De minek? A hírek világosban­ is sötétek. Ez sö­tétben is világos. John Fitzgeral­­dot igazolnák, aki szerint „a dol­gok reménytelenek, és ennek tuda­tában kell folytatni...” ? Folytatni? Mit? Például tovább róni a sorokat. Dehát lehet ezt így­­folytatni, a szeretet és béke meghitten, bejglisen télapós, jézus­­kás ünnepe után? Az újévi első számban? Mit tegyek? A muzulmánoknál — legyenek szunniták vagy síiták — nem is volt karácsony. Külön­ben, talán küldtem volna egy lev­­lapot Mohamed kései síita tanít­ványának. Mindössze egy idézet­tel, amelyet 1979 februárjában egy teheráni mecsetben tanultam, az iráni világot megrengető tíz nap valamelyikén: „Hogyan gyakorol­hatjuk a legjobban az iszlámot? — kérdezte a tanítvány Mohamed­től. — Az a legjobb iszlám — fe­lelte a próféta —, hogy az éhező­ket tápláld és üdvözöld azokat, akiket ismersz és azokat, akiket nem ismersz. Senki sem igazhitű közül­etek, amíg annyi jót nem kí­ván felebarátjának és szomszédjá­nak, mint önmagának.” De ha ebben a vonatkozásban magamat is a­ próféta hűséges kö­vetőjének vallom, most az új esz­tendő küszöbén nem elégszem meg jókívánságokkal. Önző, ajándék­­váró „gyaurrá” változom. Még ha nem is annyira, mint a fiam, aki hétéves korában így foglalta ösz­­sze szerény újévi kívánságait: — Apu, tudod, mi lenne a három kí­vánságom? Vagy inkább négy. De várj, inkább öt. Szűnjenek meg a háborúk, a veszekedések, a beteg­ségek, a börtönök és az iskolák. Mindenki legyen jó meg erős meg okos. És tudjon már mindent, mi­kor megszületik. Tudja, mi a jó, meg mi a rossz. Mit tehet ilyenkor telhetetlen csemetéjével egy tehetetlen apa? — Pista, ez így egyelőre nem megy — válaszoltam akkor. És mint égi sugallat, ötlött eszembe egy Karinthy Frigyes nevű próféta tanmeséje. — Idefigyelj, fiam, in­kább adok neked száz almát. Min­dennap ehetsz egyet. Te válasz­tod ki, melyikbe harapsz először. A legszebbikbe vagy a legcsú­nyábba. Jól vigyázz! Mert két eset van. Vagy mindvégig a leg­szebbet, vagy száz napon át a legcsúnyábbat eszed. Mert száz ép almából is akadhat egy-két hibás és két ronadt alma közül bizto­san szebb az egyik. Eddig a tanmese. Tizenhárom év telt el. Azóta is kísérletezem — néha kétségbeesetten —, hogy a hírek kaotikusan bőséges termésé­ből kiválaszthassam, vagy­­ leg­alább észrevegyem az ép, egészsé­ges gyümölcsöket is. Mert ebben a csúnya, túszos, ködös, interven­ciós, rakétás, földrengéses, olajfol­tos, erőszakos, mesterkélt, sznob, konformista, kis-, közép- és nagy­burzsoá, előítéletes, könyöklő, képmutató, cinikus, manipulált, gyúlékony világban kell nemcsak felfedeznem, de permanensen tud­va tudnom is, hogy a világ ter­mészetesen szép, friss, felhőt­len, be nem avatkozó, űrhajós, olajozott előítélet-mentes, nonkon­formista, haladó, forradalmár, ön­zetlen, szerény, őszinte, békés, jó. Mohamedbe és Karinthy Fri­­­gyesbe kapaszkodom. És egy ál­maimban, lázálmaimban vissza­visszatérő árok szegélyébe is, gör­. esősen. • 1968 telén Hanoi és Haiphong között késő este volt és mégis vi­lágos. A világító rakéták testet­­lelket lemeztelenítő világossága. De a robbanásokat csak dobhár­tyánk érezte meg. Csak a veszélyt túlélő félelem görcse ragaszkodott még a földhöz, kibírhatatlan hosz­­szúnak tűnő percekig. Mellettem az árokban megszólalt barátom és jó szellemem, Thanh, akinek aj­kára addig a pillanatig nem vitt más témát, mint a politikáét és a harcokét a fanatikusnak tetsző forradalmi és nemzeti szenvedély. — Látod azt a megcsonkított kenyérjét? Bombaszilánk törte de­rékba. De most képzeld hozzá a leveleket és a koronáját, sudár törzsét is. Költőnőnknek, Minh Nguyennek száz évvel ezelőtt a kenyérfáról csak a szerelem ju­tott eszébe. És akkor ott az árokban, az is­mét homályba borult éjszaka csendjében nem rakéták, de édes rímek sustorogtak. Majd Thanh felém hajtotta sáros arcát és fran­ciára fordította a vietnami szere­lem művészetének verseit. A kenyérfáért, a rímekért és a figyelem eltereléséért valamivel fizetnem kellett. A halál már el­vonult fölöttünk. Az eső is elállt. A tartozást Radnóti egyenlítette ki. A félelemtől és a fordítás nyelvi erőpróbájától dadogva sut­togtam el a sorokat. ..Eső esik. Felszárad. Nap süt. Ló nyerít. Nézd a világ apró rebbenéseit.” És a helyzet szülte önkívület ha­tárán, a halál mesgyéjén — léleg­zetet és szavakat keresve — be­szélni ■ kezdtem Thanh-nak az egykori saigoni irodalomtanárnak, a költőnek, egykori magyar társá­ról. Aki lélegzetelállító fontosság­­gal írta meg előre halála óráját, de aki ugyanakkor volt szerelmes asszonyba, kökörcsinné, békébe és a jó, igaz rendbe. Reménnyel és reménytelenül. A költőemberről, akinek számára a versmértéket a kor mércéje szabta meg. Mert nézte a világ apró rebbenéseit. Két emelet szocializmus, garázzsal RÓBERT LÁSZLÓ: KAPASZKODOM ★ ★ Orvos András: Virág f

Next