Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-04 / 40. szám - Bajomi Lázár Endre: A szabadság hídja (6. oldal) - Barnaföldi Gábor: Ősz felé • kép (6. oldal) - E. Fehér Pál: Nota bene (6. oldal)

BAJOMI LÁZÁR ENDRE: A SZABADSÁG HÍDJA SZABADSÁGHÍD, ugye, furcsa a francia ékezet a magyar betűn? Nem én találtam ki, hanem való­ban ezzel a bocsánatos hibás al­címmel jelent meg 1980 tavaszán, egy kis vidéki francia nyomdában, Paul Lemaire Le Pont de la Liber­té című könyve. Az alcím termé­szetesen jelkép: a szerző — a há­ború alatt hazánkba menekült mintegy ezer francia hadifogoly egyike — előszavában így indokol­ja: „Magyarország, amelyen át a hosszú menekülés viszontagságai után átkeltek — tudniillik a hadi­foglyok. — B. L. E. —, hogy vissza­jussanak Franciaországba, számuk­ra igazán „A szabadság hídja volt”. A háromezer rendes és ezer szá­mozott példányban megjelent visz­­szaemlékezést már eddig is ismer­tem, de csak gépiratban. Milyen más a csinos kis nyomtatott könyvet la­pozgatni a budapesti hidak, a Par­lament, az esztergomi bazilika fényképeit viszontlátni, és a szin­tén ide menekült Raymond Gleize Szellemes karikatúráin mosolyogni. A szerző, 1939-es bevonulása előtt Nogent-sur-Marne városká­ban volt tanulmányi felügyelő egy kollégiumban. 1942 szeptemberében szökött át az ausztriai hadifogoly­­táborból, s a címlapom, a neve után, most is ott áll: „Szalag XVII. B.”, és a 29. oldalon ott látható a lesoványodott, magas homlokú, szemüveges arcú tanár arcképe, nyakában a 27 525 számú táblával. Néhány hónapig a boglári táborban volt könyvelő (civilben ugyanis matematikatanár), később az Eötvös Kollégiumban lett lektor. Amikor megtudta, hogy egy zágrá­bi francia attasé házitanítót keres gyermekeinek, át akart menni, de kérését gyanúsnak találták (azt hit­ték — joggal —, hogy Horvátorszá­gon át akar szabad francia terület­re jutni), s nem adtak engedélyt az utazásra, így nálunk ragadt. 1944- ben a megszállók bebörtönözték, majd visszakerült abba a hadifo­golytáborba, ahonnan jött. A Sza­­lag 1945. április 4-én szabadult föl, akárcsak Magyarország. A háború után ő lett az elnöke a hazánkba menekült francia hadifoglyok egye­sületének. Azóta a Párizstól délke­letre levő Melun városában, Seine­­et-Marne megye székhelyén él, tíz kilométerre nemeskéri Kiss Miklós ezredesnek, Kossuth hű harcostár­sának hajdani kastélyától, és kö­rülbelül harminc kilométerre Ver­­cors híres vízimalmától, amely vi­szont közel van Bercsényi László marsall Luzancy-ban levő sírjához (lám, mennyi magyar emlék egyet­len francia megyében). Lemaire egy ideig a város alpolgármestere volt, közben a gimnáziumban mennyiségtant tanított. Most megy nyugdíjba★ Sok — általában helyesen írt — magyar kifejezést találunk a könyvben. Íme, egy kis csokor: „Arany Virágom”, „palacsinta”, „Rigófészek” (ez egy zöldvendéglő volt), „Magyarok Istene”,­ „Nagy­boldogasszony utca”. És nem utol­sósorban a Himnusz egész első versszaka! Igen, ezek a „pápua” szavak olvashatók a könyvben. Pápua? A franciaországi magya­rok, külön nyelvjárásukban szür­kéknek becézték a befogadó nép fiait, nehogy felfigyeljenek a fran­cia szóra (mellesleg, én sose hasz­náltam ezt a sértő kifejezést: ki le­hetett az az ostoba kitántorgatott hazánkfia, ki szürkének keresztel­te el ezt a színes népet?). A fran­cia évadok — szökött hadifoglyok — viszont így vélekedtek nyel­vünkről, a szerző megfogalmazásá­ban: „A magyar olyan fura nyelv, hogy elkereszteltük pápuának (franciául: papou), úgyhogy néhány héttel érkezésünk után, nekünk minden magyar pápua lett. Ez a kifejezés részünkről ugyanannyi titokzatosságot hordoz, mint amennyi gyöngédséget.” Még egy érdekes mozzanatot szeretnék em­líteni (szemantikusok, figyelem!): amikor a szerzőnek rengeteg után­járás után végre sikerül elintéznie, hogy a felesége (a Kállay-féle Ma­gyarország utolsó napjaiban, azaz 1944. március elején) ellátogasson Budapestre, a Keleti pályaudvaron végre megpillantva hőn várt ifjú nejét, így kiált fel: „Vendéglő!” — és megjegyzi, hogy franciáink ezt a szót örömet kifejező felkiáltásként használták. Természetesen a sok tragikus, de olykor komikus anekdotában gaz­dag visszaemlékezés történelmi vonatkozásai is érdekesek (bár, ami a gyászos 1944. év eseményeit ille­ti, a szerző olykor pontatlan, s ösz­­szekeveri a tényeket), ehelyt inkább azokat a részeket emelem ki, me­lyek kulturális jellegűek. Lemaire volt az, aki Eötvös kollégiumi mű­ködése mellett megszervezte 11 francia színtársulatot, amely az operától kölcsönzött jelmezekben középkori farce-okat meg Moliére A botcsinálta doktor című bohóza­tát játszotta, s a bevételből a Vö­röskereszt révén — harmincezer csomagot küldött a német táborok­ban sínylődő francia foglyoknak. Lemaire az előadások előtt rövid „pápua nyelvű” bevezetőt olvasott föl, s persze, minden szavát meg­tapsolta a hálás magyar publikum. Ezenkívül egy szellemes Lamar­­tine-paródiát adott elő, Ronsard­­verseket szavalt és a feleségével je­lenetet adott elő Claudel Selyem­­cipellőjéből. Sokat segített neki Sennyei Vera, ki egyébként részt vett azon a nagyszabású ünnepsé­gen is a Gellért Szállóban, ahol az Alliance Frangaise igazgatója átad­ta a növendékeknek az okleveleket meg a jutalomkönyveket. A műsor a Marseillaise-zel kezdődött, ame­lyet Zalánfy Aladár orgonán adott elő, majd Nizsinszkij Tamara, Ko­­vách Aladár és mások léptek fel. Lemaire nem feledkezett meg róla, hogy matektanár: továbbképzés vé­gett beiratkozott Kerékgyártó Béla, a világhírű matematikus topológiai tanfolyamára, majd francia lecké­ket adott a professzor lányának. Láthatta a kiváló tudósnál azt a rajzot, amelyet Kerékgyártó egy unalmas genfi értekezleten nagy francia barátja, Paul Valéry mellett ülve rajzolt és amelyre a költő is ráfirkált valamit. Tudjuk, hogy több francia me­nekült a gödöllői líceumban taní­tott, illetve magánleckét adott. De franciák is oktattak franciákat: Lemaire-né például Halber ezre­des katonai attasé két süvölvényét tanítgatta, éspedig Jean-Edernt és Laurent nevű öccsét. Az előbbit ta­lán — mint a mai francia irodalom legszakállrángatóbb fenegyerekét — néhány olvasóm is ismeri (pél­dául az e lap hasábjain 1978. június 24-én megjelent, Budapesti ostrom a francia akadémia ellen című cik­kemből). A szerző megjegyzi, hogy a két fiú „... minden viszontagsá­gos útjára elkísérte apját, és tövi­­ről-hegyire ismerte a menekültek életét... Különösen Jean-Edem képzelete kimeríthetetlen. Nem nagyon szereti a kényszertémákat vagy a túlságos klasszikus dolgoza­tokat. Ugyan! Annyi mindent hall maga körül!... Minden összeeskü­vésről tud, ami Szlovákia, Romá­nia, Szerbia tájain zajlik. A parti­­zántáborok jelszavait is betéve tudja...” A kötethez Dampierre volt bu­dapesti francia követ írt előszót, az a bátor diplomata, aki 1942 őszén — a franciaországi déli övezet né­met megszállása után — szakított Pétainnel, s aki 1944 nyarán ma­ga is megismerkedett a Fő utcai börtönnel, miután feleségét elhur­colták. A követ 1945-ben a híres Normandia-Nyeman repülőrajjal egy gépen ment haza, majd 1948- ig chilei nagykövet lett (1974-ben hunyt el.) Előszavának utolsó mon­datát idézem: „Mindannyiukra ba­rátsággal gondolok örökre a távol­ból, megindultan gondolok azokra is, akik nem tértek haza, vagy akik meghalni tértek haza, emlékük be­tölti az önök életének ezt a szaka­szát, amelyben kapcsolatba kerül­tek egy olyan néppel, amelyet a rossz pásztorok rossz útra tereltek, de amely jó volt önökhöz, felvállal­ta gondjaikat, együtt érzett maguk­kal ...”. Barnaföldi Gábor: ősz felé NÓTA BENE SZEPTEMBER 25., CSÜTÖRTÖK: „A legnagyobb veszély.. . a lélektani hely­zetkülönbség nekiben rejlik. Ha ezek az emberek ül­döz­tek volna, fegyvert fogtak volna rám, harcban találkoztam volna velük, könnyebben tudnék róluk írni. De amikor egy csé­sze tea vagy kávé mellett, süp­pedő fotelban üldögélve beszél­getsz, senki egy rossz szóval meg nem bánt, ellenkezőleg, udvarias, figyelmes veled, s beszélgető partnered, akire nagyon figyelsz, csupa emberi tulajdonsággal ren­delkezik, te pedig, hogy fenn­tartsd a beszélgetés fonalát, ba­rátságos hangulatot erőszakolsz magadra, máris jelentkezik az »ellágyul­ás«, az önkontroll el­vesztésének veszélye... Ez aztán az erkölcsi próbatétel... Mert nemegyszer azon vettem észre magam, hogy nem kell sok hoz­zá, s feledésbe merül mindaz, amiért voltaképpen idejöttem, s az egész dolog közönséges beszél­getéssé fajul két ember között, akik egyszerűen csak meg akar­ják érteni egymást.” Lev Ginz­burg — e sorok szerzője — iga­zán nem azért utazott a Német Szövetségi Köztársaságba, hogy megértse beszélgetőpartnereit. Az ónémet líra, Goethe, Schiller fordítója 1963-ban részt vett Krasznodarban egy SS Sonder­­kommando és ukrán cinkosaik perein. Erről Mélység címmel könyvet írt, majd — megértvén, hogy a főbűnösök másutt talál­hatók és még erkölcsi tekintet­ben sem mindig kapták meg ki­érdemelt büntetésüket — éppen e morális elégtételért utazik Mün­chenbe. Megkeresi a Sonderkom­­mando egykori parancsnokát, aki békés üzletember; találkozik Hermann Esserrel, a 2. számú náci pártigazolvány tulajdonosá­val (Hitleré­k kezdetben a 7. számú volt); beszélget Baldur von Schi­ach és Albert Speer urakkal. „A nürnbergi per!” — Ezt Esser fejtegette Ginzburgnak kereken negyedszázaddal Hitler pusztulása, után. — „Az egy bi­zonyos fokig érthető jogi bosz­­szúállás volt, de ha ön szereti Németországot, akkor ne higy­­gyen a nürnbergi ügyiratoknak, ne tekintse azokat abszolút igaz­ságnak, ne fetisizálja őket.. " Igen, Ginzburgot arról akarták meggyőzni, hogy Hitler­­ félre­értés volt. Voltak áldozatok is, esetleg érzik személyes felelős­ségüket, mert Hitler megtévesz­tette őket, de azért Németország nagy lett, s ha nem lett volna háború, tulajdonképpen minden rendben lenne. Túlvilági találko­zások — így nevezte Ginzburg azt a könyvét, amelyben meg­örökítette e beszélgetéseket, s amely ma az antifasiszta világ­­irodalom egyik fontos teljesít­ménye. Az elévülés veszélyeire figyelmeztetett, a felejtés ellen lázadt, lazított. Nem azt mon­dotta, hogy ne mérlegeljük a körülményeket, hanem állította: a fasiszta lényeget kell észlel­nünk — a szándékok és a mai álarcok mögött. Ez a tanulság — bizonyos értelemben — vo­natkozik mireánk is. Én leg­alább így olvastam Ginzburg műveit, tartsanak ezért bár dog­matikusnak, akinek írásai káro­san hatnak a „nemzeti egység­re”. Ha a „nemzeti egység” — mint egyesek feltételezik — a múlt mentegetésére szolgálna (semmi esetre sem képzelhető el ez!), abban a pillanatban néma szocializmust segítené. Nemrég még olvastam egy interjút Ginz­­burggal, a müncheni Kürbiskern hasábjain. Friedrich Hitzer ké­szítette, ha tetszik, annak bizo­nyításaként, hogy a jobbik Né­metország értette Ginzburg szándékait. Egyébként Ginzburg járt Magyarországon, tudok olyan tervéről, hogy megírja a magyar és a német fasizmus kö­tődéseit. Mi lett e tervből? Nem tudom. Ma tudtam meg, hogy Lev Ginzburg 59 éves korában, súlyos betegség után, Moszkvá­ban meghalt. SZEPTEMBER 26., PÉNTEK: A demokráciáról vitatkozunk. Természetesen arról, ami a miénk, amire szükségünk lenne. Eszembe jut Szávai Géza Hely­zettudat és irodalom című mű­ve — különben az első Méliusz József-monográfia —, amelyben erre a megállapításra bukkan­tam: „Bármilyen szálon indul­jünk el és gondoljuk végig a két világháború közötti romániai magyar nemzetiségi lét különfé­le szféráinak kérdéseit, mindig e lét központi problematikájá­hoz, a demokrácia (és a vele ro­kon fogalmak, elvek) belső ér­vényesítésének föltétlen szüksé­gességéhez jutunk.” Tökéletesen igaza van Szávainak, mert va­lóban csupán a demokrácia el­véhez és gyakorlatához való vi­szony lehet a mérce a progresz­­szió dolgában — a nemzetiségi létben éppenúgy, mint a többsé­gi nemzetek életében. A demok­rácia azonban nem állapot, ju­talmul és készen kapott aján­dék, amelyet szerencsésebb né­pek megszereztek a történelem­től s a történelemtől?), mosto­hább sorsú nemzeteknek vis­zont mostanában kellene lesnie ezt a sült galambot, amíg a szájukba repül. A társadalmi demokrácia ugyanis kemény munka, közös­­­ségi fegyelem és nemzetközi ösz­­szefüggések következménye. Amelyet könnyű elveszíteni — lásd: a weimari Németország—, de semmilyen formában nem le­het exportálni. Miért volt pol­gári demokrácia a két világhá­ború közötti Csehszlovákia és miért nem volt ugyanabban az időszakban Lengyelország? Holott mindkettő a békeszerződések elő­nyeit élvezte. Francia és angol orientációjú volt mindkét or­szág. A cseh ipari munkásság ereje azonban más minőségű volt, mint a lengyel nemesség hagyományai. A demokrácia igenis függvénye az életszínvo­nalnak, és egyszersmind vissza­hat rá. A demokrácia nem a né­zetek diszkreditálásának útján jöhet létre, hanem a betartott és betartatott vitaszabályok medré­ben alakul, formálódik. A Német Szövetségi Köztársaság néhány teológusa a minap nyílt levelet intézett a püspöki karhoz, amely­ben azzal vádolják a római ka­tolikus egyház vezetését, hogy közvetlenül akarnak Straussék mellett a választások menet­ébe beavatkozni. A püspöki kar el­nöke válaszolt e nyílt levélre, s akadnak, akik e párbeszédben a hierarchikus szervezetekben is működő demokrácia tényéré kö­vetkeztetnek. Csakhogy, ha a hierarchikus szervezet alaptény­­kedése — Strauss támogatása — a demokrácia bel- és külföldi biztosítékai ellen irányul, mit ér­dekelnek engem a demokrácia látszólag megtartott játékszabá­lyai? Mert erről se feledkezzünk meg: a demokrácia eszközeinek felhasználásával meg lehet sem­misíteni magának a demokráciá­nak a lehetőségét is. Kivált, ha azok csíraformákban léteznek. Hiába, ez a demokrácia bonyo­lult dolog. SZEPTEMBER 27., SZOMBAT: Ebben a városban élt Stúr. Modorról 1896-ban, a városka német (Modern) és szlovák (Mod­ra) nevét is feltüntetve ezt kö­zölte a Pallas Nagy Lexikona: „A csinos fekvésű város na­­gyobbjára még kőfalakkal van körülvéve s régi kapuinak né­melyike is áll még; utcái ren­desek és tiszták s városi jelle­gűek ...” Akkori 4991 lakosa kö­zött 184 magyar, 737 német és 4057 szlovák volt. Egy mai cseh lexikonban látom, hogy a lakos­ság azóta 7219-re növekedett. Az utcák — itt sétálok — most is rendesek és tiszták, a falak ugyan már nem állnak, de egy­két bástyában szolid borozók működnek. Mit gondolhatott Stúr modorn száműzetésében? Bé­cset támogatta Kossuth ellené­ben : ő „jutalmul” kapta azt, amit a magyar politikus, a túlerő ál­tal legyőzetve szenvedett el. Sor­sa talán Kossuthénál is keserűbb lehetett, hiszen a magyar sza­badságharc vezetője sokáig — tényleges erő híján is! — a vi­lágpolitika tényezője, a szlovák ellenforradalom politikusa pedig minden reális cselekvési lehető­ségét elveszítette. Verseket írt, átkozta sorsát, látomások gyö­törték népe jövőjét illetően. Tu­dott Star arról, hogy Kossuth az általa is tisztelt Herzennel ta­nácskozik Londonban, amíg ő Modor utcáit rótta? Ez nem sze­rencse dolga. Ez a haladás nem­zetközi szövetsége és a reakció internacionalizmusa közötti kü­lönbség. SZEPTEMBER 28., VASÁRNAP: Egy külföldön megjelent hosz­­szabb dolgozat. Hogyan véleke­dett Hitler a magyarokról? A Führer 1941 és 1944 között a fő­hadiszálláson gondosan feljegy­zett monológjaiból a szerző azt a következtetést vonja le, hogy Hitler nem kedvelte a magyaro­kat. „Ezt az averziót talán még Bécsből hozta magával...” — ■IéLET ésioi 1980. OKTÓBER 4.

Next

/
Thumbnails
Contents