Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-03 / 1. szám - Tamás Aladár: Elfelejtések • reflexió | Visszhang • Asperján György: Csak utcanév (ÉS 1980. 50. szám) (2. oldal) - Kemény Dezső: Időben? Idejében? • reflexió | Visszhang • Lőrincze Lajos (ÉS 1980. december 6.) (2. oldal) - Barna Imre: Kard ki, kard! • reflexió | Visszhang • Szegő László: Kard egy íráson (ÉS 1980. november 29.) (2. oldal) - Tardos Péter: Sir • reflexió | Visszhang • Széky János (ÉS 1980. december 13.) (2. oldal) - Dr. Simon Kis Gábor - Dr. Illés Béla: Az Egészségügyi Minisztérium válasza • reflexió | Visszhang • Földeák János: Egy süket ügy (ÉS 1980. november 29.) • Dr. Simon Kis Gábor osztályvezető, Dr. Illés Béla főosztályvezető-helyettes (2. oldal) - Háy Ágnes: rajza • kép (2. oldal)
i VISSZHANG Elfelejtések Kedves Asperján György! Most olvastam el az Élet és Irodalom 1980. 50. számában Csak utcanév című, Schönherz Zoltánról szóló írását. Írása irodalmi értékeiről, engedje meg, ezúttal ne szóljak. Mindössze azt szeretném, ha megtudná, mennyire felzaklató, döbbenetes érzések keltek bennem életre olvasása után. Magam is ahhoz a nemzedékhez tartozom, még ha megközelítőleg sem akkora teljesítményekkel és vállalásokkal, mint Schönherz; ez sok mindent megmagyaráz. És talán érthető, ha sokkal mélyebb átéléssel olvastam írását. Nagyon igaza van, amikor „véletlen vagy tudatos elfelejtésekéről ír. Egykori forradalmi múltunknak számos nagy alakja van, akikről jóformán soha szó sem esik. Sokan áldozták fel életüket, mások a „hálás utókor” felejtése közepett élték végig, amíg éltek. Mintha minden összejátszott volna abban, hogy róluk soha szó se essék. Még az irodalom is. Mikor egyre-másra hangoztatták, hogy hősök ma már nincsenek, nem lehet tehát írni róluk. Pedig hát rendkívül nagy és megrázó hősiesség volt életükben. Nemcsak halálukban. Mindezek kapcsán fel szeretném hívni figyelmét, hogy a fiatalabb generációnak — közöttük az íróknak is — nemcsak várnia kell, hogy feltárják előtte a mártírok és nem mártírok gyönyörű életútját, de a lehetőség szerint közre is kellene ebben működni. Úgy, ahogyan ezt ön tette — szerintem — igen nagy jelentőségű és súlyú írásában. Nagyon örülnék, ha ez a néhány, siettében odavetett, egyáltalában nem elegendő és kusza sor még jobban megértetné önnel azt, amit minden bizonnyal úgy is tud: szép tett volt írása. Magam módján én is erről szóltam a Parázsló alkony című verseskötetemben. De hát a verseknek ma kevés hitele van Magyarországon. Ismeretlenül is szívélyesen üdvözli Tamás Aladár ség fontos lehet, nemcsak, mondjuk, a szépirodalomban, hanem a köznapi beszédben is. Nem hiszem, hogy hasznos elmosni az árnyalatnyi különbségeket, s nem elég az, amit Lőrincze ír: „... erre az érdekes, a mindennapitól eltérő formára is szükségünk van, amikor változatosabban, színesebben, hangulatosabban akarjuk magunkat kifejezni”, mert itt nem csupán hangulatkülönbségről, hanem jelentéskülönbségről van szó. Mint ahogyan a jár igéből képzett gyakorító alakok közül mást jelent a járdás, mást a járkál és megint csak mást a járogat (Erdélyben már ezt is hallottam: járkálgat). Én így érzem, s remélem, hogy Lőrincze Lajos is így érzi. S bár lehet, hogy nem időben, de remélem, még idejében írtam ezt. Kemény Dezső Időben? Idejében? Lőrincze Lajosnak majdnem négy hasábnyi eszmefuttatásával (ÉS, december 6.) lényegében egyetértenék, ha teljesen rendet teremtene az „időben” és az „idejében” között. Mert ez a kétféle absztrakció — egy minőségjelzős és egy birtokos jelzős szerkezet elvonása —, noha mindkettejük helyes, egyáltalában nem ugyanazt jelenti. Azért tartom fontosnak tisztázni ezt, mert az évtizedek óta dúló nyelvvédő háborúban igen gyakran elhangzik autentikus helyről olyan vélemény, hogy „így is lehet, úgy is lehet” (például az ikes igék ragozása dolgában — meglehetősen nagy fájdalmamra). Nos, e kétféle kifejezést csakugyan lehet használni, de csak amaga helyén mindegyiket, s nem áll rájuk az, hogy „így is lehet, úgy is lehet”. Lássunk egy példát. „A járőr időben felrobbantotta volna a hidat, de az ellenség megakadályozta.” Ez azt jelenti: „kellő időben”, vagyis abban az időben, amikor parancs szerint robbantania kellett volna. De semmiesetre sem idejében. Ha azonban ezt mondom: „Az előnyomuló ellenség már a hídnál volt, de a járőr még idejében felrobbantotta a hidat”, akkor világos, hogy bár nem a parancsban megjelölt időpontban, de még jókor. S ez az árnyalatnyi különb 2 . Háy Ágnes rajza Kard ki, kard! Szegő László Kard egy íráson című, glosszaszerű és irodalmi természetű információkat alig tartalmazó kritikájához (ÉS, 1980. november 29.) tulajdonképpen nem illenék megjegyzéseket fűznöm. Először is azért nem, mert a megbírált Írás egy kardon című Nguyen Trai-válogatás egyik fordítója vagyok, még ha Szegő csak zárójelben említ is, mint aki „néhány más” verset fordított. (Hadd jegyezzem meg, szintén zárójelben, hogy a „néhány más” vers a válogatásnak több mint egyharmada.) Másodszor azért sem illenék reflektálnom, mert a kötetet gondozó Európa kiadó, melyet Szegő külön is bírál, a munkahelyem. Csakhogy: Szegő nem énvelem, hanem mindvégig Tandorival foglalkozik mint fordítóval, mondván, hogy ez a könyv „voltaképp az ő műve”. Továbbá: éppen, mert az Európa Könyvkiadó szerkesztője vagyok, többet, illetve mást tudok a szóban forgó könyv születésének körülményeiről, mint Szegő László. 1. Tandori utószava, írja a bíráló,„a vietnami költészettel ismerkedő műfordító őszinte vallomása ugyan (...), de Kosztolányi, Illyés, Weöres, Képes és a többiek után új információt nemigen nyújt az olvasók számára”. De hisz Tandori utószava nem szaktanulmány, nem a Szegő által ingerülten hiányolt „elmélyült, filologikus magyarázat”, hanem csakugyan „őszinte vallomás” és semmi több! Miért kell olyasmit számon kérni rajta, amire nem is vállalkozik? De nem is hiszem, hogy az aprólékos jegyzetelés, a filologizálás népszerűbbé tenné az effajta, egyébként sem bestsellergyanús könyvet. 2. Hogy „a többivel egybevetve” hibás-e a válogatás? Ki tudja. Talán Szegő, aki bizonyára „egybevetette” a többivel. Ehhez a válogatáshoz mindenesetre két tekintélyes vietnami szakember adta a nevét. Az az állítás ellenben már tényszerűen nem igaz, mely szerint Ho Ton Trinh francia fordításokból válogatott, és „a nyugat-európai irodalmi ízlésre kacsingatott”, nem tudhatván arról, hogy „Magyarországon a vietnami líra már nem egészen »fehér folt«”. A valóság ugyanis az, hogy a válogatást Ho Ton Trinh, a Hanoi Irodalmi Intézet igazgatóhelyettese az eredeti versek alapján, és kimondottan a magyar olvasók, az Európa számára készítette. Franciára a válogatás készítője, Xuan Dieu fordította a verseket. 3. Szegő László egyik további állítását nem is értem. Ugyan, miért véli következetlenségnek, hogy a versek egy részének vietnamiul, más részének meg kínaiul, azaz sino-vietnami nyelven szerepel a címe? Hiszen ő maga magyarázza, hogy Nguyen Trai a versek „nem kis hányadát” kínaiul írta! Ennek megfelelően szerepelnek a címek vietnamiul, illetve kínaiul. 4. De állítólag mindeme hiányosságok eltörpülnek, ha a fordítások színvonalát nézzük. Egyfelől Szegő azt írja ugyanis, hogy kialakult egy „bevett” technika, amely szerint a kínai, vietnami verssorokat a magyar fordító „legföljebb két szótaggal” hosszabbítja meg, s ehhez képest Tandori következetlenségeket enged meg magának: hol enynyi, hol annyi szótaggal hosszabbít. Másfelől meg, úgymond, az a baj, hogy a fordítások tartalmilag is hűtlenek, s ennek a francia nyersből való fordítás meg a kontrollszerkesztés hiánya az oka. Szerintem nincs „bevett” technika. A Szegő által megkövetelt kétszótagos solnyújtásnál — egyébként — ismereteim, a magam és mások, így részben Tandori gyakorlata szerint is — sokkal gyakoribb a sorok hosszúságának megkettőzése. Ami a „hűtlenséget” illeti, elvileg igaza lehet Szegőnek, noha kerek-perec ítélete szerfölött gyanús. A nyersfordító Xuan Dieu ugyanis a vietnami költészet élő klasszikusa, és francia tudása is megbízhatónak látszik: a Sorbonne-on szerezte. Az ellenőrző szerkesztés egyébként a kínaiul írott verseknek (a kötet csaknem felének) az esetében nem maradt el: a kötet szerkesztője, Kalmár Éva végezte el ezt a munkát, méghozzá — tanúsíthatom — igen lelkiismeretesen. 5. Szegő azzal summázta észrevételeit, hogy „a vietnami literatúra magyarországi népszerűsítését e verskötet kevéssé szolgálja”. „Reméljük — mondja többes számban —, hogy sor kerül még egy új, autentikusabb magyar nyelvű Nguyen Trai-kiadásra.” Hát, nem tudom. A magam fordításairól nincs mérvadó véleményem, és eszemben sincs, hogy zseniálisnak higgyem őket. De Tandori Dezső nyelvét, csakúgy, mint Garai Gáborét, igenis „autentikus magyar nyelvnek” érzem, függetlenül az esetleges hűtlenségekről, melyekről viszont képtelen vagyok elhinni, hogy önmagukban népszerűtlenné tehetnének egy egész irodalmat. Szerintem épp az „autentikus magyar nyelv” lehet az, ami népszerűsítheti Nguyen Trait, ha egy ilyen kis példányszámú kötet egyáltalán hozzájárulhat egy távoli és nálunk majdnem ismeretlen klasszikus népszerűsítéséhez. Barna Imre Sir Oszlassunk szét végül is egy félreértést: John Lennon halálával ismét felbukkant a sajtóban, így az ÉS, illetve Széky János búcsúztató cikkében (december 13.), hogy a Beatles tagjait lovaggá ütötték és Sir John Winston Lennon visszaküldte rendjelét a királynőnek. Nem, a Beatles tagjai sohasem kaptak a Sir címzést biztosító kitüntetést, ők a Brit Birodalomért rendjel alsó fokozatát kapták (és küldték vissza). Számos kimagasló színész jogosult a Sir cím viselésére, a négy egykori liverpoollia nem. Legfeljebb az ember Sír. Hogy értesült Lennon értelmetlen és gyalázatos meggyilkolásáról. Tardos Péter _______________________ __________ | Az Egészségügyi Minisztérium válasza Az Élet és Irodalom 1980. november 29-i 48-as számában Földeák János Egy süket ügy nem süket illetékeseknek címmel hallókészülék rendelésével, illetve beszerezhetőségével kapcsolatos tapasztalatait írta meg. Engedjék meg, hogy az általa felvetett problémákra válaszoljunk. A halláskárosultak ellátásának rendje is megfelel a területi egészségügyi ellátás elvének. Ennek megfelelően az állampolgár ellátása a lakóhelye, munkahelye szerint területileg illetékes gyógyító-megelőző intézményben történik. Amenynyiben a szakorvosi vizsgálat alapján hallókészülék rendelés indokoltsága merül fel, akkor a beteget olyan (területileg illetékes) audiológiai állomásra küldi, ahol ezt egy nagyértékű műszerrel megállapítják és a megfelelő készüléket felírják. (Ezt a nagyértékű műszert nem tudjuk minden szakrendelésen biztosítani.) A „J” kórházba történő irányítás oka szubjektív és sajnálatos tájékozatlanság volt. Az Egészségügyi Minisztérium következetesen igyekszik érvényt szerezni annak, hogy a párhuzamos és a fölöslegesen megismételt vizsgálatok megszűnjenek mindenütt, ahol ez ésszerű. Az orvosi gyakorlatban azonban hosszú évtizedek óta beidegződött szemléletet és gyakorlatot csak folyamatosan lehet megszüntetni. Ezzel magyarázható, hogy a cikk szerzőjénél a hallásvizsgálatot megismételték. A halláskárosultak gyógyászati segédeszközzel való ellátása rész-iben hazai, részben — a cikkíró által is említett — tőkés importból származó készülékekkel történik. Az egészségügy rendelkezésére álló devizakeretekből történik valamennyi gyógyászati segédeszköz, így a hallókészülék beszerzése is. A népgazdaság jelenlegi devizahelyzete szükségessé teszi az import eszközök rendelhetőségének és kiutalásának szigorú ellenőrzését. Ez az indoka a nyilvántartásba vételnek, továbbá az egy helyen történő kiszolgálásnak. Az importbeszerzéseknél természetszerűleg elsősorban az életmentő eszközökből — ahol értelemszerűen nincs mód várakozásra — kell a folyamatos ellátást és megfelelő biztonsági készletet tartani. Az előzőekben említett okok, valamint a hallókészülékek (elsősorban import) iránti igény nagysága következtében bizonyos várakozási idő után van mód az erre rászorulók ellátására. Itt tehát nem a cikkben említett rossz kereskedelempolitikáról, hanem egy szűkösségből fakadó kényszerű rangsorolásról van szó. Az egészségügyi ellátás rendszerében helyenként még meglevő túlzsúfoltság mielőbbi megszüntetésére, tárgyi, személyi feltételeink függvényében további erőfeszítéseket teszünk. Ennek során is azonban megfelelő sorrendiség figyelembevételére kényszerülünk. Ugyanakkor az adminisztratív lebonyolítás egyszerűsítésével foglalkozunk a kellő szakmai és anyagi biztonság fenntartása mellett. Tájékoztatásul megjegyezzük, hogy az import készülék ára 5526,— Ft, amelyért az állampolgár 1826, — Ft-ot fizet. Dr. Simon Kis Gábor osztályvezető Dr. Illés Béla főosztályvezető-helyettes Szerkesztői üzenetek GEDEI TIBOR, JÁSZBERÉNY. Önnek nem tetszett egy közleményünk. Ugyanarról az írásról néhány olvasónk és kollégánk — ha nem is lelkendezve — elismerően beszélt. Mi magunk sem „a lapzárta előtti pillanatban’, más kézirat híján adtuk nyomdába, amint feltételezi. Mégis szívesen közöltünk volna legalább néhány részletet dühös leveléből, ha a szidalmak közt egyetlen elvi, lényegi kifogásra bukkanunk. Mert az, hogy rossz, buta. Önt nem érdekelte, nem értette a szerzői szándékot, továbbá nem kellett volna honoráriumot adni a szerzőnek, aligha vitaképes érv Mit is felelhetnénk rá? Hogy a szerző szép, bölcs, gondolatai mélyenszántók, cikke zseniális? Egyetlen megjegyzésére azonban válaszolunk. „Vajon a cenzor kezén hogyan csúszhatott át” a becsmérelt iromány? Könnyedén. Ugyanis a cenzornak nincs keze. Sőt cenzor sincs. N. N. BUDAPEST. Olvasónk azt nehezményezi, hogy a romániai, szlovákiai és Jugoszláviában található, történelmi jelentőségű, magyarlakta városok nevét nem magyarul említi a sajtó. „A sajtó” nevében nincs jogunk nyilatkozni, mi azonban Kolozsvárt Kolozsvárként, Pozsonyt Pozsonyként szoktuk említeni. Azzal már bajos egyetérteni, hogy Belgrádot, Jugoszlávia fővárosát, pusztán történelmi emlékeink előtt tisztelegve Nándorfehérvárként „illenék” nevezni, végül egy kérdés: az okosan érvelő, higgadt levelet vajon miért nem szignálta? A szomszédos baráti országok sem tekintik bűnnek az általunk követett gyakorlatot, soha senkitől nem káptunk szemrehányást, ha Ungvárról, Eperjesről, Nagybányáról írtunk. ZEKANY KLÁRA, ZALAEGERSZEG. Nagy Attilával vitatkozva azt javasolja, .........mint egy felügyelő vagy Columbo hadnagy járjanak végére annak, mi az igazság a versmondók készületlensége avagy a baki körül Ki a felelős? A színész vagy a szerkesztő? Mert tudnék még néhány példát említeni Nagy Attila színművész ellenében” Indulata és gondos filológiai magánnyomozása minden tiszteletet megérdemel, önnel együtt hívei lennénk egy hosszabb vitának — a Színház című folyóirat hasábjain vagy másutt. Mi magunk csak azért tekintjük lezártnak a problémát, mert a terjedelmi korlátok már az ön — tizenhat gépelt oldalnyi — hozzászólásának közlését is lehetetlenné teszik. A hosszú levél egyébként olyan íráskészségről tanúskodik, hogy szívesen fogadnánk újabb „visszhangját" vagy cikkét. VAJDA KÁLMÁN, MISKOLC. Arra kép minket, hogy Írását ne „visszhangozzuk”. Kérésének fájó szívvel teszünk eleget. Asperján György Csak utcanév című, Schönherz Zoltán alakját „helyes megvilágításban” felidéző cikkét egészíti ki azzal, hogy Ságvári Endrét is „szoborrá” merevítjük. Remélve, hogy válaszunkkal nem sértjük meg a kért diszkréciót, annyit engedjen meg nekünk: az ötvenes évek elejének „kozmetikázása”, a Ságvári halála körül akkor kialakult óvatosság, mely már — mint ön írja — „a diszkrimináció mezsgyéjén mozgott” — a múlté Levelét átadtuk Asperján Györgynek. BALOGH ADÁM, BUDAPEST. .Minden Sebestyén-koncert élmény a hallgatónak. Sajnos, ritka élmény. Ilyen volt a december 34-i koncert is a Zeneakadémián, a csembalón előadott Vivaldi-művek és a Bachok orgonán. Miért veszteget a Filharmónia ilyen ínyencfalatot a középiskolás bérlet keretében, noha végül az üresen maradó zsöllyéket boldogan vásárolják meg a felnőttek?” — írja, majd nekünk szegezi a kérdést: „Miért ír az ÉS minden rossz magyar filmről, darabról, miért szorítkozik a hangversenyek világában csak az új magyar bemutatókra?” Minden tiszteletünk Sebestyén Jánosé. Azt azonban kötve hinnénk, hogy a középiskolások bérlete valamiféle csökkentett befogadóképességű közönséggel volna azonos Hogy a telt ház ellenére lehetett a helyszínen jegyet kapni? De hiszen a nem középiskolásoknak szervezett bérletes koncertek jó részénél is találni üres helyeket, örömére mindazoknak, akik csak halvány reménnyel gyülekeznek az előcsarnokban, hátha kapnak jegyet... A második kérdésre igen egyszerű a válasz. Minden magyar színdarabról se tudunk recenziót közölni, bár ez valóban kötelességünk volna. Minden koncertről beszámolni még a Muzsika és a napilapok se tudnak Hisszük, hogy Kroó Györgynek az új magyar bemutatókról és olykor magyar művek külföldi visszhangjáról írt bírálatai felelnek meg egy tizenhat oldalas, irodalmi és politikai fllap jellegének és lehetőségeinek. 1981. JANUÁR 3.