Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-03 / 1. szám - Tamás Aladár: Elfelejtések • reflexió | Visszhang • Asperján György: Csak utcanév (ÉS 1980. 50. szám) (2. oldal) - Kemény Dezső: Időben? Idejében? • reflexió | Visszhang • Lőrincze Lajos (ÉS 1980. december 6.) (2. oldal) - Barna Imre: Kard ki, kard! • reflexió | Visszhang • Szegő László: Kard egy íráson (ÉS 1980. november 29.) (2. oldal) - Tardos Péter: Sir • reflexió | Visszhang • Széky János (ÉS 1980. december 13.) (2. oldal) - Dr. Simon Kis Gábor - Dr. Illés Béla: Az Egészségügyi Minisztérium válasza • reflexió | Visszhang • Földeák János: Egy süket ügy (ÉS 1980. november 29.) • Dr. Simon Kis Gábor osztályvezető, Dr. Illés Béla főosztályvezető-helyettes (2. oldal) - Háy Ágnes: rajza • kép (2. oldal)

­i VISSZHANG Elfelejtések Kedves Asperján György! Most olvastam el az Élet és Iro­­­­dalom 1980. 50. számában Csak ut­canév című, Schönherz Zoltánról szóló írását. Írása irodalmi érté­keiről, engedje meg, ezúttal ne szóljak. Mindössze azt szeretném, ha megtudná, mennyire felzaklató, döbbenetes érzések keltek bennem életre olvasása után. Magam is ah­hoz a nemzedékhez tartozom, még ha megközelítőleg sem akkora tel­jesítményekkel és vállalásokkal, mint Schönherz; ez sok mindent megmagyaráz. És talán érthető, ha sokkal mélyebb átéléssel olvastam írását. Nagyon igaza van, amikor „véletlen vagy tudatos elfelejté­sekéről ír. Egykori forradalmi múltunknak számos nagy alakja van, akikről jóformán soha szó sem esik. Sokan áldozták fel éle­tüket, mások a „hálás utókor” fe­lejtése közepett élték végig, amíg éltek. Mintha minden összejátszott volna abban, hogy róluk soha szó se essék. Még az irodalom is. Mi­kor egyre-másra hangoztatták, hogy hősök ma már nincsenek, nem lehet tehát írni róluk. Pedig hát rendkívül nagy és megrázó hő­siesség volt életükben. Nemcsak halálukban. Mindezek kapcsán fel szeretném hívni figyelmét, hogy a fiatalabb generációnak — közöttük az írók­nak is — nemcsak várnia kell, hogy feltárják előtte a mártírok és nem mártírok gyönyörű életútját, de a lehetőség szerint közre is kel­lene ebben működni. Úgy, ahogyan ezt ön tette — szerintem — igen nagy jelentőségű és súlyú írásá­ban. Nagyon örülnék, ha ez a né­­­­hány, siettében odavetett, egyál­talában nem elegendő és kusza sor még jobban megértetné önnel azt, amit minden bizonnyal úgy is tud: szép tett volt írása. Magam mód­ján én is erről szóltam a Parázsló alkony című verseskötetemben. De hát a verseknek ma kevés hitele van Magyarországon. Ismeretlenül is szívélyesen üdvözli Tamás Aladár ség fontos lehet, nemcsak, mond­juk, a szépirodalomban, hanem a köznapi beszédben is. Nem hiszem, hogy hasznos el­mosni az árnyalatnyi különbsége­ket, s nem elég az, amit Lőrincze ír: „... erre az érdekes, a minden­napitól eltérő formára is szüksé­günk van, amikor változatosab­ban, színesebben, hangulatosabban akarjuk magunkat kifejezni”, mert itt nem csupán hangulatkülönbség­ről, hanem jelentéskülönbségről van szó. Mint ahogyan a jár igéből képzett gyakorító alakok közül mást jelent a járdás, mást a járkál és megint csak mást a járogat (Er­délyben már ezt is hallottam: jár­­kálgat). Én így érzem, s remélem, hogy Lőrincze Lajos is így érzi. S bár lehet, hogy nem időben, de remélem, még idejében írtam ezt. Kemény Dezső Időben? Idejében? Lőrincze Lajosnak majdnem négy hasábnyi eszmefuttatásával (ÉS, december 6.) lényegében egyet­értenék, ha teljesen rendet terem­tene az „időben” és az „idejében” között. Mert ez a kétféle absztrak­ció — egy minőségjelzős és egy bir­tokos jelzős szerkezet elvonása —, noha mindkettejük helyes, egyálta­lában nem ugyanazt jelenti. Azért tartom fontosnak tisztázni ezt, mert az évtizedek óta dúló nyelvvédő háborúban igen gyakran elhangzik autentikus helyről olyan vélemény, hogy „így is lehet, úgy is lehet” (például az ikes igék ragozása dol­gában — meglehetősen nagy fájdal­mamra). Nos, e kétféle kifejezést csakugyan lehet használni, de csak a­­maga helyén mindegyiket, s nem áll rájuk az, hogy „így is lehet, úgy is lehet”. Lássunk egy példát.­­ „A járőr időben felrobbantotta volna a hidat, de az ellenség meg­akadályozta.” Ez azt jelenti: „kellő időben”, vagyis abban az időben, amikor parancs szerint robbanta­nia kellett volna. De semmiesetre sem idejében. Ha azonban ezt mon­dom: „Az előnyomuló ellenség már a hídnál volt, de a járőr még idejé­ben felrobbantotta a hidat”, akkor világos, hogy bár nem a parancs­ban megjelölt időpontban, de még jókor. S ez az árnyalatnyi különb­ 2 . Háy Ágnes rajza Kard ki, kard! Szegő László Kard egy íráson cí­mű, glosszaszerű és irodalmi ter­mészetű információkat alig tartal­mazó kritikájához (ÉS, 1980. no­vember 29.) tulajdonképpen nem illenék megjegyzéseket fűznöm. Először is azért nem, mert a meg­bírált Írás egy kardon című Nguyen Trai-válogatás egyik fordítója va­gyok, még ha Szegő csak zárójel­ben említ is, mint aki „néhány más” verset fordított. (Hadd je­gyezzem meg, szintén zárójelben, hogy a „néhány más” vers a válo­gatásnak több mint egyharmada.) Másodszor azért sem illenék ref­lektálnom, mert a kötetet gondozó Európa kiadó, melyet Szegő külön is bírál, a munkahelyem. Csakhogy: Szegő nem énvelem, hanem mindvégig Tandorival fog­lalkozik mint fordítóval, mondván, hogy ez a könyv „voltaképp az ő műve”. Továbbá: éppen, mert az Európa Könyvkiadó szerkesztője vagyok, többet, illetve mást tudok a szóban forgó könyv születésének körülményeiről, mint Szegő László. 1. Tandori utószava, írja a bíráló,­­„a vietnami költészettel ismerkedő műfordító őszinte vallomása ugyan (...), de Kosztolányi, Illyés, Weöres, Képes és a többiek után új infor­mációt nemigen nyújt az olvasók számára”. De hisz Tandori utósza­va nem szaktanulmány, nem a Sze­gő által ingerülten hiányolt „elmé­lyült, filologikus magyarázat”, ha­nem csakugyan „őszinte vallomás” és semmi több! Miért kell olyasmit számon kérni rajta, amire nem is vállalkozik? De nem is hiszem, hogy az aprólékos jegyzetelés, a fi­­lologizálás népszerűbbé tenné az effajta, egyébként sem bestseller­gyanús könyvet. 2. Hogy „a többivel egybevetve” hibás-e a válogatás? Ki tudja. Ta­lán Szegő, aki bizonyára „egybeve­tette” a többivel. Ehhez a váloga­táshoz mindenesetre két tekinté­lyes vietnami szakember adta a ne­vét. Az az állítás ellenben már tényszerűen nem igaz, mely szerint Ho Ton Trinh francia fordítások­ból válogatott, és „a nyugat-euró­pai irodalmi ízlésre kacsingatott”, nem tudhatván arról, hogy „Ma­gyarországon a vietnami líra már nem egészen »­fehér folt«”. A való­ság ugyanis az, hogy a válogatást Ho Ton Trinh, a Hanoi Irodalmi Intézet igazgatóhelyettese az ere­deti versek alapján, és kimondot­tan a magyar olvasók, az Európa számára készítette. Franciára a vá­logatás készítője, Xuan Dieu for­dította a verseket. 3. Szegő László egyik további ál­lítását nem is értem. Ugyan, miért véli következetlenségnek, hogy a versek egy részének vietnamiul, más részének meg kínaiul, azaz sino-vietnami nyelven szerepel a címe? Hiszen ő maga magyarázza, hogy Nguyen Trai a versek „nem kis hányadát” kínaiul írta! Ennek megfelelően szerepelnek a címek vietnamiul, illetve kínaiul. 4. De állítólag mindeme hiányos­ságok eltörpülnek, ha a fordítások színvonalát nézzük. Egyfelől Szegő azt írja ugyanis, hogy kialakult egy „bevett” technika, amely szerint a kínai, vietnami verssorokat a ma­gyar fordító „legföljebb két szó­­taggal” hosszabbítja meg, s ehhez képest Tandori következetlensége­ket enged meg magának: hol eny­­nyi, hol annyi szótaggal hosszabbít. Másfelől meg, úgymond, az a baj, hogy a fordítások tartalmilag is hűtlenek, s ennek a francia nyers­ből való fordítás meg a kontroll­­szerkesztés hiánya az oka. Szerintem nincs „bevett” techni­ka. A Szegő által megkövetelt két­­szótagos solnyújtásnál — egyéb­ként — ismereteim, a magam és mások, így részben Tandori gya­korlata szerint is — sokkal gyako­ribb a sorok hosszúságának meg­kettőzése. Ami a „hűtlenséget” illeti, elvi­leg igaza lehet Szegőnek, noha ke­rek-perec ítélete szerfölött gyanús. A nyersfordító Xuan Dieu ugyanis a vietnami költészet élő klassziku­sa, és francia tudása is megbízható­nak látszik: a Sorbonne-on szerez­te. Az ellenőrző szerkesztés egyéb­ként a kínaiul írott verseknek (a kötet csaknem felének) az esetében nem maradt el: a kötet szerkesztő­je, Kalmár Éva végezte el ezt a munkát, méghozzá — tanúsíthatom — igen lelkiismeretesen. 5. Szegő azzal summázta észre­vételeit, hogy „a vietnami literatú­­ra magyarországi népszerűsítését e verskötet kevéssé szolgálja”. „Re­méljük — mondja többes számban —, hogy sor kerül még egy új, autentikusabb magyar nyelvű Nguyen Trai-kiadásra.” Hát, nem tudom. A magam for­dításairól nincs mérvadó vélemé­nyem, és eszemben sincs, hogy zse­niálisnak higgyem őket. De Tandori Dezső nyelvét, csakúgy, mint Garai Gáborét, igenis „autentikus magyar nyelvnek” érzem, függetlenül az esetleges hűtlenségekről, melyekről viszont képtelen vagyok elhinni, hogy önmagukban népszerűtlenné tehetnének egy egész irodalmat. Szerintem épp az „autentikus ma­gyar nyelv” lehet az, ami népszerű­sítheti Nguyen Trait, ha egy ilyen kis példányszámú kötet egyáltalán hozzájárulhat egy távoli és nálunk majdnem ismeretlen klasszikus népszerűsítéséhez. Barna Imre Sir Oszlassunk szét végül is egy fél­reértést: John Lennon halálával is­mét felbukkant a sajtóban, így az ÉS, illetve Széky János búcsúztató cikkében (december 13.), hogy a Beatles tagjait lovaggá ütötték és Sir John Winston Lennon vissza­küldte rendjelét a királynőnek. Nem, a Beatles tagjai sohasem kap­tak a Sir címzést biztosító kitün­tetést, ők a Brit Birodalomért rend­jel alsó fokozatát kapták (és küld­ték vissza). Számos kimagasló szí­nész jogosult a Sir cím viselésére, a négy egykori liverpoolli­a nem. Legfeljebb az ember Sír. Hogy értesült Lennon értelmetlen és gyalázatos meggyilkolásáról. Tardos Péter ­ _______________________ __________ | Az Egészségügyi Minisztérium válasza Az Élet és Irodalom 1980. novem­ber 29-i 48-as számában Földeák János Egy süket ügy nem süket il­letékeseknek címmel hallókészülék rendelésével, illetve beszerezhető­ségével kapcsolatos tapasztalatait írta meg. Engedjék meg, hogy az általa fel­vetett problémákra válaszoljunk. A halláskárosultak ellátásának rendje is megfelel a területi egész­ségügyi ellátás elvének. Ennek meg­felelően az állam­polgár ellátása a lakóhelye, munkahelye szerint te­rületileg illetékes gyógyító-megelő­ző intézményben történik. Ameny­­nyiben a szakorvosi vizsgálat alap­ján hallókészülék rendelés indo­koltsága merül fel, akkor a beteget olyan (területileg illetékes) audio­­lógiai állomásra küldi, ahol ezt egy nagyértékű műszerrel megállapít­ják és a megfelelő készüléket fel­írják. (Ezt a nagyértékű műszert nem tudjuk minden szakrendelé­sen biztosítani.) A „J” kórházba történő irányítás oka szubjektív és sajnálatos tájékozatlanság volt. Az Egészségügyi Minisztérium követ­kezetesen igyekszik érvényt szerez­ni annak, hogy a párhuzamos és a fölöslegesen megismételt vizsgála­tok megszűnjenek mindenütt, ahol ez ésszerű. Az orvosi gyakorlatban azonban hosszú évtizedek óta be­­idegződött szemléletet és gyakorla­tot csak folyamatosan lehet meg­szüntetni. Ezzel magyarázható, hogy a cikk szerzőjénél a hallás­­vizsgálatot megismételték. A halláskárosultak gyógyászati segédeszközzel való ellátása rész-­i­ben hazai, részben — a cikkíró ál­tal is említett — tőkés importból származó készülékekkel történik. Az egészségügy rendelkezésére álló devizakeretekből történik vala­mennyi gyógyászati segédeszköz, így a hallókészülék­­ beszerzése is. A népgazdaság jelenlegi deviza­­helyzete szükségessé teszi az import eszközök rendelhetőségének és ki­utalásának szigorú ellenőrzését. Ez az indoka a nyilvántartásba vétel­nek, továbbá az egy helyen történő kiszolgálásnak. Az importbeszerzé­seknél természetszerűleg elsősor­ban az életmentő eszközökből — ahol értelemszerűen nincs mód vá­rakozásra — kell a folyamatos el­látást és megfelelő biztonsági kész­letet tartani. Az előzőekben emlí­tett okok, valamint a hallókészülé­kek (elsősorban import) iránti igény nagysága következtében bi­­zonyos várakozási idő után van mód az erre rászorulók ellátására. Itt tehát nem a cikkben említett rossz kereskedelempolitikáról, ha­nem egy szűkösségből faka­dó kény­szerű rangsorolásról van szó. Az egészségügyi ellátás rendsze­rében helyenként még meglevő túl­zsúfoltság mielőbbi megszüntetésé­re, tárgyi, személyi feltételeink függvényében további erőfeszítése­ket teszünk. Ennek során is azon­ban megfelelő sorrendiség fi­gyelembevételére kényszerülünk. Ugyanakkor az adminisztratív le­bonyolítás egyszerűsítésével foglal­kozunk a kellő szakmai és anyagi biztonság fenntartása mellett. Tájékoztatásul megjegyezzük, hogy az import készülék ára 5526,— Ft, amelyért az állampolgár 1826, — Ft-ot fizet. Dr. Simon Kis Gábor osztályvezető Dr. Illés Béla főosztály­vezető-he­lyettes Szerkesztői üzenetek GEDEI TIBOR, JÁSZBERÉNY. Önnek nem tetszett egy közlemé­nyünk. Ugyanarról az írásról né­­hány olvasónk és kollégánk — ha nem is lelkendezve — elismerően beszélt. Mi magunk sem „a lap­zárta előtti pillanatban­’, más kézirat híján adtuk nyomdába, amint feltételezi. Mégis szívesen közöltünk volna legalább néhány részletet dühös leveléből, ha a szidalmak közt egyetlen elvi, lé­nyegi kifogásra bukkanunk. Mert az, hogy rossz, buta. Önt nem érdekelte, nem értette a szerzői szándékot, továbbá nem kellett volna honoráriumot adni a szer­zőnek, aligha vitaképes érv Mit is felelhetnénk rá? Hogy a szerző szép, bölcs, gondolatai mélyen­­szántók, cikke zseniális? Egyet­len megjegyzésére azonban vála­szolunk. „Vajon a cenzor kezén hogyan csúszhatott át” a becs­mérelt iromány? Könnyedén. Ugyanis a cenzornak nincs keze. Sőt cenzor sincs. N. N. BUDAPEST. Olvasónk azt nehezményezi, hogy a romániai, szlovákiai és Jugoszláviában ta­lálható, történelmi jelentőségű, magyarlakta városok nevét nem magyarul említi a sajtó. „A saj­tó” nevében nincs jogunk nyi­latkozni, mi azonban Kolozsvárt Kolozsvárként, Pozsonyt Poz­sony­­ként szoktuk említeni. Azzal már bajos egyetérteni, hogy Belgrá­­dot, Jugoszlávia fővárosát, pusz­tán történelmi emlékeink előtt tisztelegve Nándorfehérvárként „illenék” nevezni, végül egy kér­dés: az okosan érvelő, higgadt levelet vajon miért nem szignál­ta? A szomszédos baráti országok sem tekintik bűnnek az általunk követett gyakorlatot, soha senki­től nem káptunk szemrehányást, ha Ungvárról, Eperjesről, Nagy­bányáról írtunk. ZEKANY KLÁRA, ZALAEGER­SZEG. Nagy Attilával vitatkozva azt javasolja, .........mint egy fel­ügyelő vagy Columbo hadnagy járjanak végére annak, mi az igazság a versmondók készület­­lensége avagy a baki körül Ki a felelős? A színész vagy a szer­kesztő? Mert tudnék még néhány példát említeni Nagy Attila szín­művész ellenében” Indulata és gondos filológiai magánnyomozása minden tiszteletet megérdemel, önnel együtt hívei lennénk egy hosszabb vitának — a Színház című folyóirat hasábjain vagy másutt. Mi magunk csak azért tekintjük lezártnak a problémát, mert a terjedelmi korlátok már az ön — tizenhat gépelt oldalnyi — hozzászólásának közlését is le­hetetlenné teszik. A hosszú levél egyébként olyan íráskészségről tanúskodik, hogy szívesen fogad­nánk újabb „visszhangját" vagy cikkét. VAJDA KÁLMÁN, MISKOLC. Arra kép minket, hogy Írását ne „visszhangozzuk”. Kérésének fájó szívvel teszünk eleget. Asperján György Csak utcanév című, Schönherz Zoltán alakját „helyes megvilágításban” felidéző cikkét egészíti ki azzal, hogy Ságvári Endrét is „szoborrá” merevítjük. Remélve, hogy válaszunkkal nem sértjük meg a kért diszkréciót, annyit engedjen meg nekünk: az ötvenes évek elejének „kozmeti­kázása”, a Ságvári halála körül akkor kialakult óvatosság, mely már — mint ön írja — „a disz­krimináció mezsgyéjén mozgott” — a múlté Levelét átadtuk As­perján Györgynek. BALOGH ADÁM, BUDAPEST. .Minden Sebestyén-koncert él­mény a hallgatónak. Sajnos, rit­ka élmény. Ilyen volt a decem­ber 34-i koncert is a Zeneaka­démián, a csembalón előadott Vi­­valdi-művek és a Bachok orgo­nán. Miért veszteget a Filhar­mónia ilyen ínyencfalatot a kö­zépiskolás bérlet keretében, noha végül az üresen maradó zsöllyé­­ket boldogan vásárolják meg a felnőttek?” — írja, majd nekünk szegezi a kérdést: „Miért ír az ÉS minden rossz magyar filmről, da­rabról, miért szorítkozik a hang­versenyek világában csak az új magyar bemutatókra?” Minden tiszteletünk Sebestyén Jánosé. Azt azonban kötve hinnénk, hogy a középiskolások bérlete valamiféle csökkentett befogadóképességű közönséggel volna azonos Hogy a telt ház ellenére lehetett a helyszínen jegyet kapni? De hi­szen a nem középiskolásoknak szervezett bérletes koncertek jó részénél is találni üres helyeket, örömére mindazoknak, akik csak halvány reménnyel gyülekeznek az előcsarnokban, hátha kapnak jegyet... A második kérdésre igen egyszerű a válasz. Minden magyar színdarabról se tudunk recenziót közölni, bár ez valóban kötelességünk volna. Minden kon­certről beszámolni még a Mu­zsika és a napilapok se tudnak Hisszük, hogy Kroó Györgynek az új magyar bemutatókról és olykor magyar művek külföldi visszhangjáról írt bírálatai felel­nek meg egy tizenhat oldalas, irodalmi és politikai f­­llap jel­legének és lehetőségeinek. 1981. JANUÁR 3.

Next