Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-07 / 1. szám - Sonnevend Péter: Csendes korrekciót! • reflexió | Visszhang • Ábel Olga /ÉS 1982. november 26. Páratlan oldal /(2. oldal) - Vadas József: Ezerkét fotográfia • reflexió | Visszhang • Bán András: Ezer fotográfia (ÉS 1982. november 26.) (2. oldal) - Frank János: Két Guggenheim • reflexió | Visszhang • Frank János: Vér a falon (2. oldal) - Vargha János: Teljes gőz vagy vészfék? • reflexió | Visszhang • Lázár István (ÉS 1982. december 10.) (2. oldal) - Szerb Antalné: Csipke(lődjünk) • reflexió | Visszhang • Tüskés Tibor (ÉS 1982. december 3.) (2. oldal) - Szerényi Gábor: rajza • kép (2. oldal)

Csendes korrekciót! Ábel Olga az Élet és Irodalom november 26-i számának Páratlan oldalán helyesbítette egy rádióműsor résztvevőinek állítását, miszerint Cserépfalvi Imre érdeme az első magyar kiadás Solohov Csendes Döfi című regényéből. Ábel Olga energikusan mutat rá, hogy a Csendes Don valódi első hazai kiadója Benamy Sándor volt. A korrekció természetesen helyes. (A Rádióban is csak félreértés lehetett, hisz irodalomtörténeti, bibliográfiai feldolgozásokból a szakértők előtt közismert a tény, maga Cserépfalvi is nemegyszer hivatkozott Benamy érdemeire, lásd például Vásárhelyi Miklós vele készített interjúját, amely az Új Írás 1979. júliusi számában jelent meg.) A cikkíró azokban, szenvedélyes Benamy-védése közben, kisebb hibákat ejt, amelyeket hasonlóképp nem volna helyes megválaszolatlanul hagyni. Ábel Olga alábbi állításaival kívánok foglalkozni: a) „A Csendes Dont legelőször 1935/36-ban, három kötetben Epocha-jelzéssel Benamy Sándor adta ki. Két kötetet ő, egyet pedig Szűrén Renée fordított. Cserépfalvi ezt a fordítást jelentette meg öt kötetben.” b) „Mégpedig az alatt az idő alatt, amíg 1939-től 1941-ig diplomáciai viszony állt fenn Magyarország és a Szovjetunió között...” c) A Benamy-féle „első kiadás nem egy magyar köz- és magánkönyvtárban ma is fellelhető”. Az első állításhoz a Csendes Don születéstörténetéből annyit, hogy Solohov (végül) négy „könyvre” tagolódó regényének első két egységét 1928-ban, a harmadikat 1932- ben jelentette meg, míg a negyedik előzetes, napilapban hozott részletek (Izvesztyija, 1935. március 6., 1937. január 6—9., Pravda, 1936. február 1—4.) után mint összefüggő szövegpublikáció a Novij Mir című folyóirat 1937. 11., 1938. 3. valamint, 1940. 2—3. számaiban látott napvilágot. Húzzuk alá: 1940. tavaszán. Így 1936-ban még nem, 1941- ben már nem lehetett helvben — teljes magyar kiadásra vállalkozni. Cserépfalvi megbízásából a negyedik könyv fordítását Kovár Lőrinc végezte el; munkája 1941-ben és 1945-ben jelent meg (az 1941-es negyedik kötet a regény hetedik részét, s a nyolcadik rész első három fejezetét tartalmazza négyszáztizennyolc oldalon, míg az 1945-re hagyott ötödik kötet a hátralevő negyedik—tizennyolcadik fejezetet hozta százkilencvenöt oldalon). Ennek okáról az 1945-ös könyv címlapja előtt beillesztett oldalon vallott a kiadó: „Az elnyomás esztendeinek egyik legnagyobb irodalmi sikere Solohov nagy regénye volt. Az volt eredeti törekvésünk, hogy a kiváló munka hű fordításban, csonkítatlanul jusson el a magyar olvasóhoz. Ezt a szándékunkat azonban egyre türelmetlenebb, egyre éberebb reakció keresztülhúzta és a Csendes Don negyedik kötetének befejező, második felét kicenzúrázta. Szabadabb sajtóviszonyaink legelső kötelességünkké tették a Csendes Don eme befejező részének megjelentetését... A Csendes Don készülő új kiadása, híven az eredetihez, a negyedik és ötödik kötetet egyesíti majd.” (Erre 1946-ban került sor.) Az 1940 augusztusától bevezetett előzetes cenzúra tehát önmagában sem tette olyan egyszerűvé egy szovjet regény megjelentetését, mint Ábel Olga soraiból kikerekedő képből sejteni lehetne. Maga a vezérkari főnök vádolta a kiadót 1942 tavaszán e könyvért, mikor az, éppen kémkedés gyanújával, letartóztatásban volt. Ábel Olga harmadik állításához a következőket szeretném adalékként hozzáfűzni. Az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében a Benamy-féle Epocha-kiadás első két kötete van meg (jómagam is ezeket tanulmányozhattam), a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központjában az 1949-es Szikra-kiadás már Makai Imre fordította kötetei az elsők (hasonlóképp az Állami Gorkij Könyvtárban is), az Egyetemi Könyvtár állományában a Cserépfalvi-kiadás nyitja a sort. Az OSZK szerkesztette Magyar Könyvészet 1919—1944. VI. Nyelvészet- Irodalom kötete (1981.) az Epocha két kötetéről tud, ugyanígy a FSZEK (és ÁGK) Solohov-bibliográfiája. De Lengyel Béla átfogó monográfiájában (Szovjet irodalom Magyarországon 1919—1944. Akad. K., 1964) is — bár a szövegben három kötetről beszél — csak az első kettő könyvészeti adatait nyújtja. Jó volna tehát, ha valóban „nem egy magyar közkönyvtár”-ban volnának föllelhetők az első kiadású Csendes Don-kötetek (a harmadikat én, is szívesen venném kézbe). Miközben e sorokhoz szükséges adatokat ellenőriztem, megjelent Cserépfalvi Imre memoárkötete, az Egy könyvkiadó feljegyzései. Nézem a Csendes Donról írottakat, s örülök a pontos szövegnek: „a Csendes Don első három kötete 1935-ben és 1936-ban, az Epocha Kiadónál jelent meg először Magyarországon — Szurán Renée, illetve Benamy Sándor fordításában, Ábel Olga segítségével” (227. 1.). Sonnevend Péter VISSZHANG Ezerkét fotográfia Érdeklődéssel olvastam Bán András kollégám kritikáját (Ezer ■fotográfia, Élet és Irodalom, november 26.), amely egy könyvsorozat apropóján a mai magyar fotográfiáról is szól. Örültem a figyelemnek : a fényképezésről, mint művészetről ugyanis még mindig ritkán szokás tudomást venni. Így annál inkább meglepett, hogy a cikkíró, Székely Aladár, a Munkakör, Kádár Kata után a mai magyar fotográfia egyetlen művelőjét és művét sem tartotta említésre érdemesnek. Mondván: ők nem „a fotó nyelvén” szólnak hozzánk, és „nem állt össze olyan albumuk ..., amelyet elkapkodtak volna, vagy legalább (vitathatatlan szakmai elismerést hozva) önbizalmat öntött volna az érdekeltekbe”. Ilyen rosszul állnánk? Kritikai fenntartásaink lehetnek ezzel vagy azzal az életművel szemben; mint tudjuk, az ízlés is szelektál. Az aligha vitatható azonban, hogy Hemző Károly, Szelényi Károly, Féner Tamás.vagy KornissPéter a fotós nyelvét, beszéli műveibe is. Az pedig — Bán András állításával ellentétben — tény, hogy , albumaik szinte kivétel nélkül gyorsan és nagy példányszámban elkeltek. Horribile dictu: olykor még a szakmai elismerés sem hiányzik. Korniss Múlt idő című bestseller albumáról — amikor még csak fotósorozat volt — elsőként, jó szemmel éppen Bán András számolt be lelkesen a Foto című szaklap 1977/2. számában. Vadas József Teljes gőz vagy vészfék? Amikor elolvastam, mi jutott Lázár István eszébe a mindennapi környezetvédelemről (Élet és Irodalom, 1982. december 10.), nekem az jutott eszembe, hogy Lázár Istvánnak mi jutott az eszébe öt hónappal ezelőtt a békéről és a háborúról (ÉS, 1982. június 11.). „Peszszimista vagyok — írta akkor. — Borúlátó, hogy az eddigi társadalmi, vagy társadalmi színezetűvé tett mozgalmak a résztvevők elég szűk körén túl is hathatnának, akár a döntéshozókra, akár a néptömegekre.’’ Igen ám, de,ha akkor föltette a kérdést: „lehet-e itt bármit csinálni?’’, most miért nem teszi ugyanazt? Pontosabban szólva: ha most nem kérdezi ezt, akkor öt hónapja miért kérdezte? Hiszen hasonlóan fogalmaz ezúttal is: „Bűvös körben forgunk... egy szűk szekta tagjaiként, amely próbál ugyan híveket toborozni, ügyéhez téríteni, ám az ország képe azt mutatja, hogy igen kevés sikerrel." Háború és környezetpusztítás, megannyi hasonlat és párhuzam. Kibelezett autóroncsok és fölpuffadt malacdögök a hazai községek határában — ez sem kevésbé szürrealista látvány, mint ami Bernard Estrade elé tárult a messzi Khorramsharban. A karácsonyi játéktankok, a gyermekeink kezébe adott elemes géppisztolycsodák és a hajósüllyesztő, matrózgyilkoló Exocet rakéták között legalább annyi öszszefüggés van, mint amennyit a városrondító szemét és az ivóvízkutaink felé szivárgó mérgek között találhatunk. És különbözik-e az egymás telkére szemetelő szomszédok eljárása attól, ahogy a két „antagonisztikus tábor” egymás torkának szegzi tömegpusztító fegyvereit? Osztozunk az eredményben: szemétben fuldoklunk mindnyájan, és egyszerre válunk hamuvá, ha megnyomják azt abizonyos gömböt. ttífites rd ' /Ha a fegyverkezés őrült masinériáját fékezhetetlennek látjuk, annak kell látnunk a természet és a környezet lerombolását is, vagy fordítva, mindkettő megállításában reménykedhetünk. Attól függően, hogyan ítéljük meg a világgazdaság átformálásának lehetőségeit. Azét a világgazdaságét, amelyből egy ország sem akar kiszakadni. Magyarország is tíz körömmel kapaszkodik, hogy ki ne lökjék a túlzsúfolt vonatból, ami robog még, de meddig és hová? A vélemények megoszlanak. Vannaktöbbnyire a légkondicionált elsőosztályon), akik szerint olyan még nem volt, hogy sehogy se lett volna. Az emberi lángelme mindig kitalál valamit! Tehát: teljes gőzzel előre! Mások viszont (többnyire a fapadoson tipródók) a vészféket keresik. Szálljunk le, gyalog menjünk tovább, erdőn, mezőn, friss levegőn bandukolva. A vonat pedig száguld tovább a nagy eszmei éjszakában, s a fűtők rendületlenül lapátolják a kazánba a fogyó, természetet. Ha nem vigyázunk, már csak mérgezett folyók és bűzölgő salakhegyek birtoklásáért törhet ki az utolsó apokalipszis. Legyünk bizakodóbbak, hiszen többé-kevésbé rend van, a zsugorodó erőforrások és a romló életfeltételek elosztása fölött gondosan őrködnek. Méghozzá egyre tökéletesebben, mert nem babra megy a játék.“’ Ország és ország, ember és ember közt egyre mélyebb a szakadék, amit már álcázni se nagyon lehet, mert egyre lassúbb az átlagos emelkedés. A feszültségek növekednek, s mind jobban hiányoznak a meg nem született magányos hősök és a ki nem dolgozott kooperatív stratégiák. A szűk szekta vagyunk érzése is jogos, kevesen vannak még, akik nem tévesztik össze az ökológiát és az ideológiát. Ez sem meglepő, hiszen századunk második felében is akadtak, akik az ördög művének tekintették az evolúciótant vagy az imperializmus szekértolójának a genetikát. Konzervatív évadokban gyakran kap a haladás ilyesfajta szégyenbélyeget, s mintha most éppen ilyen időket élnénk. Az ipari társadalom öszszébb zárja sorait, buzgó menedzserek és közgazdasági apostolok faragják le a szociális és környezetvédelmi kiadásokat — kell a pénz a fegyverkezésre. A békemozgalom pedig — ha valóban békemozgalom — s a környezetvédelem — ha valóban kör,nyezetvédelem — csak egyszerre szorulhat ki a közönyös vagy magát tehetetlennek érző tömeggel kötött konszenzusból. Logikusnak látszik hát, hogy a senkiföldjén találkozva együtt töprengjenek a jövő alternatív társadalmainak sosemvolt demokráciájáról. Vargha János Szerény Gábor rajza ra Két Guggenheim Egy olvasólevél helyesbítette a Vér a falon című glosszámat: a Guggenheim képtár New Yorkban van, nem pedig — mint én írtam — Firenzében. Igaza volt. Magam azonban mégsem álltam olyan messze az igazságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Tudjuk, állampolgáraink házingatlanjuk mellett vásárolhatnak nyaralóingatlant is, milliomosoknak is telik egy második galériára. Tudnillik két Guggenheim van, a New York-i képtár és egy pompás modern gyűjtemény Velencében. Nem jártam le a lábaim a Guggenheimért Firenzében, hanem a Circolaréval csak fölszálltam a vonatra. A városnevet — így talán bűnöm bocsánatos —, nyilván azért tévesztettem Firenzére, mert — van Freud! — jobban szeretem, mint a lagúnák városát. Peggy Guggenheim vagy három évtizede nyitotta meg velencei palotájának műgyűjteményét a közönség előtt, ott lakott ő is, híres kutyáival — öt pórázt láttam az előszobafogason —, sőt még be is jött az ingyenvendégek közé, amikor ott jártam. A milliomosnő azóta meghalt, palotáját magánmúzeumával együtt Velence városára hagyta. A város azonmód belépődíjat kezdett szedni, a magyarok bánatára. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy van egy másik Guggenheim-gyűjtemény, már a vaporettóból is látszik a Canale Grande partján. Bejárat a 701 San Gregorio alatti kapun. Frank János Csipke(ledjünk) Tüskés Tibor az Élet és Irodalom dec. 3-i számában fölhívja Tatari Sándor figyelmét Emőd Tamás 1923-ban megjelent, egyfelvonásosait tartalmazó, Csipke című kötetére. (A vita előzményei ezúttal már nem is érdekesek.) Nos, eltelt két hét, s Tatay Sándor december 17-én válaszolt. Meglepő módon már szó sem esik Ernőd Tamásról, ő Falu Tamásról beszél. Hát, ami igaz, igaz: Falu Tamásnak is megjelent egy Csipke című kötete, verseivel, 1917-ben. Alig hat évvel Ernőd Tamás kötete előtt. Ami stimmel: Tamás az Tamás, no meg a Csipke. De Tatay Sándor továbbra is reklamál. Helyteleníti, hogy Falu Tamásnak még a neve sem szerepel az irodalmi lexikonban. Ha ez igaz volna, Tataynak igaza is lehetne, de nem igaz. Az AO K kötet háromszázhuszonnyolcadik oldalán megtalálhatja Falu Tamás nevét. Szerb Antalné Tisztelettel és jóindulattal javítom ki az Élet és Irodalom december 17-i számában Tatay Sándor köszönetében a Falu Tamásra vonatkozó sorokat. Falu Tamás ugyanis nem hiányzik a (pontatlanságai miatt már sokszor elmarasztalt) Magyar Irodalmi Lexikonból, csupán az őt megillető helynél öt címszóval hátrább olvasható. A sors iróniáját némiképp enyhíti, hogy születésének centenáriumára, egy évvel ezelőtt megjelent G. Sin Edit róla szóló monográfiája. Harmat Béla Szerkeszti üzenetek GOOR DEZSŐ, SZEGED, a decemberi Kortárs egyik közleményére hívja föl figyelmünket: Csányi Lászlónak Az elcsábított Melnda című esszéjére. „Miért fontos az évszázadok távolából — kérdezi —, hogy miként történt az eset, felelős-e Melinda, és ha igen, mint nem?” A történetírás útjai kifikkészhetetlenek, éppen úgy, mint a utókor vélekedései. Miközben az Sztnosz csodálatos krakkói hármasoltárát készítette, egy sárga szattyáncipő valahogy a falapok mögé hullott. Évszázadokkal később néhány harcos régész ezt a páratlan kortörténeti leletet többre értékelte, mint az egész hármasolart — noha ez mindenképp téves értékítélet, de az apró tények történeti jelentőségére utal. DR. PARTI PÁL, DR. MOLNÁR JÓZSEF, BUDAPEST. Olvasóink Stéhli Ferencnek szóló szerkesztői üzenetünkre (Élet és Irodalom, 1982. december 10.) válaszolnak. Dr. Parti Pál azt írja, nem tud osztozni azon fölháborodásban,hogy a XVIII. kerületi Kolozsvár utcából Tarkő utca lett. „Helyes törekvés — írja —, hogy az 1950-es városegyesítés folytán létrejött többszörös utcaneveket apránként fölszámoljuk. Nem kell egy városban tucatnyi vagy még több Táncsics és Vörösmarty utca. Kolozsvár utcából a fenti átkeresztelés után is maradt négy, amelyhez további öt Kolozsvári utca vagy út társul.” Olvasónknak igazavan, legföljebb azon pontban őrli fel, künket továbbra is a kétely, miért éppen Tarkő lett a Kolozsvár, s egyáltalán: mi az a Tarkő? Dr. Molnár József érdekes, hasznos javaslatot tesz: nevezzünk már el egy utcát Endresz Györgyről, az első magyar óceánrepülőről, akinek útiköltségeit amerikás magyarok teremtették elő, közadakozásból. „Emlékére akkor Budán teret neveztek el — írja. — Ma ez a Magyar Jakobinusok tere. Az a gyanúm, hogy szegény Endresz azért bűnhődött, mert gépe neve az ötvenes években szalonképtelen volt (Justice for Hungary — Igazságot Magyarországnak), de hát erről nem tehet, nem ő volt a gép keresztapja, őcsak világrekordot röpült. Róla elnevezve sem a fővárosban, sem másutt az országban nincs utca, út, tér.” Ha valóban így van, sürgős kijavításra szolgáló mulasztás, hiszen Endresz röpülésének évfordulóját nemrég megünnepeltük. IFJ. GYUKICS PÉTER, BUDAPEST. „Nemrégiben Zalaegerszegre utaztam, megnézni az Állandó Színház arezzói sikerdarabját, A csodálatos mandarint — írja. — Az előadást kellemetlen műszaki hiba zavarta meg: időnként elnémult a zene. Később a játékot megszakították, majd elölről kezdték, feszültségben, idegesen. A befejezés után a színház vezetősége elnézést kért, és a szószóló azzal lépte meg a közönséget, hogy a megzavart, tehát nem teljes értékű előadá-.,iért kárpótlandó, mindünket még’ hívott a következőre, természetesen ingyen.” Ezzel a gyakorlattal a leghatározottabban egyetértünk, s az ön véleményével is, hogy e gyakorlat, sajnos, nem általános. Persze, ha végiggondoljuk, hányféle „technikai” hiba fordulhat elő egy előadásban, a színész indiszponáltságától szöveg-nemtudásig, rosszul beállított díszletektől a játszók unalomból fakadó idétlenkedéséig, nem csoda, ha általában nem ismétlik meg az előadásokat. Hiszen mikor lehetne új előadást tartani, ha folyton ismételni kell? KOVÁCSNÉ HADADY KATALIN, DEBRECEN. A Népszabadságban olvasott egy hirdetést, miszerint „Biztosítson gyermekeinek színvonalas nevelést: költözzön a Rózsadombra!” Mióta magához tért, megdöbbenéséből, azon tűnődik, ki az, aki manapság csak a Rózsadombon képzel el színvonalas nevelést a gyerekek számára? Nos, a minap egy másik hirdetést olvastunk idős úrról, aki luxuslakással, villával, vitorlással és saját lóval, teniszpályával keresi élete párját. Úgy, nekibuzdultunk hogy többen csaknem jelentkeztünk, még férfikollégák is. Az az apróság már csak nem lesz akadály? Komolyra fordulva: reklámok, hirdetések célja termék eladása. Ehhez a hazugságon kívül bármit bevethetnek, a túlzást is, még ha ez bántja is a jobb érzésű embereket. Mindez azért mégsem veszélyezteti a szocializmust, az ember legföljebb nem válaszol az ilyen hirdetésekre. 1983. JANUÁR 7.