Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-04-08 / 14. szám - Tandori Dezső: Most-se-soha • vers (13. oldal) - Szántó Péter: Halálangyal a Central Park fölött • televíziókritika (13. oldal) - Oravecz Imre: Wellington szelet pirulákban • filmkritika • Örökmozi (13. oldal) - Vadas József: A fényképek elváltak • tárlat • Török László. Helikon Galéria (13. oldal)

TANDORI DEZSŐ: Most-se­ soha Van középút? Minden más: éltet és öl? Irigylem a­ Vörös és feketéből a hirtelen elmúló de Renalnét, jöhetne így, amibe belehalnék? Kezem a madarainkon nyugodna, s valami két szemem felől befogna. S ehhez is olyan sok kell, oly kevés kell, hogy azt nem is lehet felfogni ésszel. Nem próbálok nem gondolni magamra, mert nincs Emlékezet, mely így kihagyna, mint teli poharat, épp megemelve, elengedne, kő felületre ejtve. Ily-oly érzelmek farsang-évadából csak az álarc-pár lehet, mely kitáncol. Csak a pillanat bohócmaskarája mondhatja, hogy kész holmi meghalásra. Én ott leszek, épp ami ahová tesz; ha madaraink meghalnak, kutyánk lesz. Fél bal lába piros lesz ragtapasszal — jó, ha az ember mindent megtapasztal! jó, ha járkál most-se­ soha se bárhol, és úgy ezt-azt megkérdez már, kutyákról. De persze nem a madarak-miatta örvendeztetne, ha szívem kihagyna. Így csak szót formálhatok rendhagyóan: rendetlenkedem, lám, szófogadóan. Ám épp ezért jobb, ha kevésre számít felőlem, ami látszólag elámít. Míg szüleimnél laktam, a „szobámat" nem rendeztem be; volt: fussak-e? várjak? Sohase hittem, hogy angyali kar lesz. Azt se, igaz, hogy ilyen zűrzavar lesz- Azt se, viszont, hogy még így lesz a legjobb, hogy ami elejt, mindig­ egyre megfog, hogy visszatart, mert akkor még elejthet, így ír rejtvényébe, mit bárki sejthet. ------------------­----------------------------------------------------------------­ ORAVECZ IMRE» Film Wellington szelet pirulákban Filmezésben jártas írókollégám­mal a minap az operatőri munkáról beszélgettünk. Nem úgy általában, hanem egy új film kapcsán, amely­nek fényképezését kifogásoltam, mondván, hogy... de mindegy is mit. A lényeg az, hogy ő azt felel­te valamire: csak ne ringassam ma­gam abban a hitben, hogy Magyar­­országon az operatőrnek beleszólá­sa van abba, hogy mit honnan és hogyan fényképez. A rendezők többsége az operatőrt csupán a fel­vevőgép tartozékának tekinti. Ugyanezért felvétel közben nem küldi el parizerért a közeli élelmi­szerboltba. És, ha tudni akarom, egy forgatáson az operatőrnél még a világosító is nagyobb ember. Kollégám közlése megdöbbentett. Az első kétségbeesett gondolatom az volt, hogy szörnyű igazságtalan­ságokat követtek el. Méghozzá so­rozatban. Hiszen e lap hasábjain a szűkre szabott keretek közt sommá­san ugyan, de hétről hétre mindig minősítem valakinek a munkáját, aki történetesen a kamera mögött áll. Holott állítólag semmi köze ah­hoz a végeredményhez, amelyet többek közt az ő neve is jegyez. De azután elhesegtettem magamtól a gondolatot. És magamban úgy dön­töttem, hogy kollégám minden bi­zonnyal ugrat, amikor ilyen képte­lenséget állít. De most az Örökmozi című, ma­gyar filmet látva megint lelkifur­dalásom van. És akaratlanul is gya­nítom: valami azért van a dolog­ban. Legalábbis nem tudom másra ma­gyarázni azt a tényt, hogy mindaz­zal, amit Tóth János, az operatő­rök operatőre (ezúttal rendezőként is) átnyújt, vagy ha úgy tetszik, amiből leckét ad, jószerével alig ta­lálkozhatni azokban a játékfilmek­ben, amelyeknek fotográfusa volt. Példának okáért és a cím alá so­rolt egyes darabokat sorra véve, az­zal a vizuális szuperérzékenységgel, amely a Csendéletben a pusztulás kiváltotta rettenet kifejezését szol­gálja. Azzal a merész perspektíva­váltogatással, amely a Poézisben mély összefüggéseket tár fel alkotó és alkotás közt. Azzal a szinte tu­dományos anyagszerűséggel, amely az Arénában valósággal laborató­riumi feltételeket teremt egy tö­meglélektani vizsgálathoz. Vagy az­zal a kifejlett látványelemző-kész­­séggel, amely a Ragyogásban egy stílustörténeti paródia ürügyén a filmművészetnek mintegy önmagá­val való szembenézését teszi lehe­tővé. Persze lehet, hogy tévedek. És csupán arról van szó, hogy a fény­képezés erényei idegen szándékok­nak alárendelve szükségszerűen nem olyan vegytiszták, mint ebben a több mint húszéves alkotói idő­szakot reprezentáló műhelytanul­mány-válogatásban. És ha így van, akkor talán jobb is, hogy így van. Mert ennyi makulátlan formai öt­let, trükk, csavar, sziporka meg mi­egymás kissé, bizony, sok és fárasz­tó így együtt. Az összekötőszöveg­nek szánt, Weöres Sándor pazar fordításában elhangzó Lao-ce-idé­­zetek és az angol nyelvű feliratozás üdítő baklövései (a csúcs: Mrs. Zol­tán Homonnay) ellenére. És egy idő után úgy vagyok az egésszel, mint­ha, teszem azt, Wellington-módra készült, finom bélszínt ennék a pi­rulákban. Ugyanazok az ízek. Csak éppen a fogamnak nincs mit rágni, a gyomromnak nincs mivel megtel­ni. Némiképpen más volna a hely­zet, ha az egyes darabok kísérő­filmként külön-külön egy-egy nagy­filmhez lennének mellékelve, és úgy kerülnének a vetítővászonra. De most már késő. Aki kíváncsi rá, kihez járt iskolába a Balázs Béla stúdiós operatőrök újító, második nemzedéke — mert mellesleg ez is kiderül —, annak együtt kell meg­néznie őket. 1983. ÁPRILIS 8. szántő Péter Halálangyal a Central Park fölött Házasítsuk össze a vagyonunkat, azaz rakjuk egy helyre tarisznyánk tartalmát —, énekelte egykor Paul Simon egy Kathy nevű lánynak —, felezzük el az utolsó cigit, és in­duljunk, fedezzük föl Amerikát! Simon és Garfunkel dalait az­nap hallottam először, midőn fél­éves egyetemisták lévén immár barátnőmmel, úgy döntöttünk, ide­je világot látnunk: elutaztunk hát Kaposvárra. Előtte azonban, éle­tünkben először, szavaznunk kel­lett. Még nem tudtuk, hogy Ka­posváron majd egy elegáns házban fél napig a Híd a zavaros vizek fölött című lemezt hallgatjuk, de azért siettünk. Hogy elérjük a vi­cinálist, már hajnali hatkor a be­járatnál toporogtunk, és elsőként járultunk urnához, az én „Ka­­thym” szerint kolumbáriumhoz ha­sonlatos szavazóhelyiségben. Le­voksoltunk a kopaszodó, mosoly­gós fotóra, majd rohantunk. 1971 kora tavasza volt. Nemzedék ébre­dezett. Néhány napja megint a szava­zással kapcsolatban találkoztam velük. Az amerikai Time jeles munkatársa, Lance Morrow cikket írt az emberiség immár örök da­lairól. Azt írja: csak hallania kell a Mrs. Robinson című Paul Si­­mon-Art Garfunkel dalt, s máris kezdő újságírónak érzi magát, aki bérelt autón Robert Kennedy 1968- as előválasztási konvoját üldözi Indiana államban. Tegyük hozzá, Simonék sosem politizáltak, csak az a nemzedék volt jóvátehetet­lenül beoltva közügyekkel. Persze, az amerikai és a magyar újságíró között nemcsak az évek különb­sége van, sokminden más is. Pél­dául, hogy mennyivel izgalmasabb tizenévesen a vonat után rohanni, mint huszonévesen konvojt követ­ni. Nem beszélve arról, hogy né­mely efféle elő- illetve sima vá­lasztáson több jelölt van, így nem tudni, melyik az igazi konvoj. Ko­molytalan dolog. Bizonyos vagyok benne, hogy például mi, barátnőm­mel, el se téveszthettük volna a megfelelő autókat 1971 kora tava­szán. Jii I­­..*121 S még mindig nincs vége az ok­kultizmusnak, véletlen egybeesé­seknek. A Magyar Televízió vasár­nap bemutatott egy 1981-ben ké­szült amerikai filmet Simon és Garfunkel New Yor­­-i koncertjé­ről. Az akkor már tizenegy éve föloszlott együttes hangversenyét a választásokra készülő polgármes­ter, Ed Koch hozta össze. Mindez, persze, magánérdekű maradna, ha a két éteri hangú fiatalember dalairól sokaknak nem ez — a politika és az okkult — jutna eszébe. Talán ezért is za­rándokolt el több, mint négyszáz­­ezer ember a Central Parkba, hogy egy rég lefutott évtized rég pa­noptikumba száműzött énekkettő­­sét meghallgassa. Azokat, akik so­sem ejtették ki az akkor ügyele­tes híres emberek nevét, ország­vagy irányzatneveket — ezzel po­litizáltak. Leghíresebb képviselői voltak annak az „istállónak” mely­nek favoritjait mi idehaza vagy „pol”-nak, vagy „folk”-nak ne­veztük. S az okkult? Tessék meg­hallgatni légies, már-már földön­túli dallamaikat, melyek végeér­hetetlen strófákban úgy baktatnak titokzatos végcéljuk felé, ahogy kisgyerek imbolyog a kopott jár­daszegélyen. Mint műkritikusnak, illenék szólnom a film rendezéséről is. Nemigen tudok. Michael Lindsay- Hogy már annak idején forma­bontóan rendezte meg a Let It Be című Beatles filmet; a négy Beat­le próbált, veszekedett, zenélt egy háztetőn, majd megjelent a The End felirat. Most is újított, beállí­tott hat kamerát, és nem csinált velük semmi trükköset Egyet a Central Park fölé helikopteren, kettőt a közönség fölé darun, egyet a zenészek háta mögé, ket­tőt a közönség között, a színpad felé. A kamerák dolgoztak, Simon és Garfunkel énekelt, és az egyet­len „show-elem” az összetákolt deszkaszínpadon a baj esetére föl­állított víztorony volt. A másik, nem kiszámított hatáskeltés is csak annyi, hogy mikor Paul Si­mon John Lennon értelmetlen ha­láláról énekelt, egy hisztérikus fiú fölugrott a színpadra és neki­rontott, de a testőrök azonnal le­rángatták. Paul meghőkölt, majd rezzenetlenül énekelt tovább, mint aki nem vette észre, hogy megsu­hogtatja feje fölött szárnyait Azá­­zel a Halál Angyala. Két fiú, másoknak inkább már bácsi , egy zsiráf­forma vörös­szőke és egy sötétbarna alacsony. Énekeltek. Ráadásul ketten egy gitárral, öt perc híján másfél órán keresztül, leggyakrabban csak az arcuk látszott. Mégsem volt unalmas a film, ahogy a fris­sen föltámadott is alighanem szó­rakoztatónak hallja a szférák ze­néjét, könnyeztetőnek az angya­lok átszellemült korát. Arra gon­doltam, ki merne nálunk ilyen rockfilmet csinálni, akárcsak húsz percben is? Két arcot látnánk, nem volna füstköd, löttyedt keb­leiket rázó lokálgörlök, elektroni­kus fénykavalkád, az énekesek fe­jéből nem karikáznának ki pará­nyi, forrónadrágos lézerlánykák. Alig hiszek egy ilyen filmben. Nem azért, mert nem volna, aki megrendezhetné. Azt nem tudom, hány olyan előadó van nálunk, akihez nem kell lézer és rista, akinek az átszellemült arcán lát­ni, hogy hiszi, amit csinál!? Szól a dal, sorjáznak a nemze­dékek. Az első, melynek az volt a jelszava: „ne csinálj háborút, szeretkezz”! A második: „ne sze­retkezz, csinálj pénzt”! S lassan a harmadik is előtűnik a külön­féle parkok sötétjéből. Tábláju­kon mintha az állna: „ne pénzt csinálj, háborúzz”! Magamban Paul Simon és Art Garfunkel tán legnagyobb hitvallását, a Ke­selyű völgyét (El Condor Pasa) dú­dolom, inkább volnék veréb, mint csiga, erdő, mint utca, inkább kala­pács, mint szög, inkább bármi, mint ember, aki a világegyetem leg­­szomorúbb hangján szól. A Cent­ral Parkból hazaindul félmillió ember, a sötétben várja legalább egymillió rabló és erőszaktevő (ve­zércikk-sablon), pereg a film, hol van 1968, 1971, Kathy, hol már a jólfésült fénykép, hol vagyunk!... VADAS JÓZSEF« Megosztottság jellemzi ma a ma­gyar fotográfiát. A fiatalokat min­denképpen. Az egyik tábort azok alkotják, akiket a mindennapi élet izgat. S benne az ember drámája. A másik tábor ezzel szemben azt vallja: a szemünk elé táruló való­ság megörökítése csupán másolás. A művészet az átlényegítésben rej­lik. Innen a fotózandó tárgy, a film negatív, olykor a papírkép mindenféle manipulációja. Az érvek felsorakoztatásában és a tisztázásban két nemrég nyílt ki­állítás segít. A Helikon Galériában Török László fotói sorakoznak. Szépséges kék képei, mert minden munkáját a tenger színe teszi légiessé. Légi­esek maguk a kompozíciók is. Gyakran találkozunk áttűnésekkel, könnyed mozdulatokkal és finom lényekkel. Török László szinte fest a kamerájával, tehetném hozzá, ha ez nem volna képzavar. Ezért he­lyesebb azt mondani: ő nem any­­nyira megörökít az objektívval, mint inkább ábrázol. Barátait, akikről total és premier plan fel­vételek szembesítésével ad portrét, valamint a gondolkodásunk belső történéseit, amilyen a test képze­tének átváltozása, az öregedés fo­lyamata, a baleset emlékezeti for­gatókönyve. Teszi ezt finoman, ele­gánsan, szuggesztívan, mert vonzók a modelljei — nem csupán a tes­tük szép, hanem az arcuk és az öl­tözékük is kifejező —, mert sejte­­tőek a beállításai, mert rajzosak és mégis festőiek a tónusai. A Fényes Adolf Teremben Szo­­ciofotó — fiatalok címen nyolc fo­tográfus mutatkozik be: Horváth Dávid, Fejér Gábor, Stalter György, Bánkuti András, Benkő Imre, Kiss Árpád, Urbán Tamás. Őket — a műveiket — nem a finomság és az elegancia jellemzi, sokkal inkább a nyers szókimondás. Itt a szó szoros értelmében fekete-fehéren mutat­kozik meg minden. Ezen a tárlaton nem az objektívé a főszerep, ha­nem a fotós szeméé; minden mű sikere azon múlik: készítője mit vett észre a körülöttünk zajló élet­ből — legyen a helyszín ifjúsági koncert, munkásszállás, lakatos műhely, vizelde, faluszéle. Fiatal művészek szólnak itt fiatalokról, akik nagyon különbözőek, mert lá­tunk a felvételeken lakótelepi kis­gyerekeket és szerelmes katonaif­­jakat, tiszta tekintetű embereket és félig-meddig már elzüllött ala­kokat, játék és munka, pihenés és szórakozás közben. Mégpedig re­tus nélkül. Sőt, nagyon is kritiku­san. Ezeken a képeken a műhely koszos és elhanyagolt; a rongyos cigánygyerekek úgy festenek, mint­ha a fotó ötven évvel ezelőtt ké­szült volna; a tánc eksztázisában hajlongó tinédzserek csak azért nem ripacsok, mert őszintén adják szegényes önmagukat. Óriási a kontraszt. A Helikon Galériában esztétizá­­lás, a Fényes Adolf Teremben do­­kumentarizmus, ott finom líra, itt véres valóság, s folytathatnám a különbségeket, de nem érdemes. Mert akármilyen is az eltérés té­mában, hangvételben és komponá­lásban, a döntő mozzanat a tevé­kenység értelmezésében ragadható meg. Török László képzőművészként vesz a kezébe fényképezőgépet; amit csinál, az szép és elegáns, bár olykor közhelyes (az öregedő és a fiatal test szembesítése), és gyak­ran üres (az például, ahogy a mo­dell kezében elsötétedik a gyűrött papír). A nyolc másik szociofotósként nyúl a kamerához; amit csinálnak, az kellemetlen és kemény, bár elő­fordul üresjárat (lakótelepi gyere­kek), mindig őszinte és helyenként félelmetes (Stalter György: Manu­faktúra; Fejér Gábor 85. vasárnap; Horváth Dávid cím nélküli képe, amely egy cigarettázó — talán szi­­pózó? — férfi magányát ábrázolja a magányos kályhával). Lehet-e a két felfogás közül vá­lasztani? Hát hogyne. Ha ilyen különböző a témavilág, ha ennyire eltérő sze­rephez jut a kamera, ha ennyire más a művek hatásmechanizmusa, kell-e közülük választani? Erre már nehezebb felelni. Igent is, nemet is kell egyszerre monda­nunk, és nem valamiféle arany középút nevében. A nemet az indo­kolja, hogy ez a kétféle fotográfia nem zárja ki egymást. Olyannyira mások. Értelmetlenség volna — szellemi öncsonkításhoz vezetne —, ha az egyiket a másik javára kiik­tatnánk. Mégis hajlok arra, hogy igent mondjak a fenti kérdésre, természetesen más értelemben, mint amiért nemet emlegettem. Mindenekelőtt a fotósnak kell választania. Csak akkor lesz követ­kezetes, ha eldönti, mire használja a fényképezést, önkifejezésre vagy az élet megidézésére. De választani kell az írástudónak is, ha méltó akar lenni a névre. Látnia illik ugyanis: az egyik irányzat vissza­húzódik a kínzó-sajgó problémák elől, a másik legalább megkísérli láttatni mindazokat a bajokat, ame­lyek mindannyiunkat foglalkoztat­nak. Lehet, hogy — látványként — az a hatásosabb, de bátorságával ez utóbbi formálja a jelent és vele a jövendőt. A fényképek elváltak Televízió Képzőművészet illata

Next