Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-04-08 / 14. szám - Tandori Dezső: Most-se-soha • vers (13. oldal) - Szántó Péter: Halálangyal a Central Park fölött • televíziókritika (13. oldal) - Oravecz Imre: Wellington szelet pirulákban • filmkritika • Örökmozi (13. oldal) - Vadas József: A fényképek elváltak • tárlat • Török László. Helikon Galéria (13. oldal)
TANDORI DEZSŐ: Most-se soha Van középút? Minden más: éltet és öl? Irigylem a Vörös és feketéből a hirtelen elmúló de Renalnét, jöhetne így, amibe belehalnék? Kezem a madarainkon nyugodna, s valami két szemem felől befogna. S ehhez is olyan sok kell, oly kevés kell, hogy azt nem is lehet felfogni ésszel. Nem próbálok nem gondolni magamra, mert nincs Emlékezet, mely így kihagyna, mint teli poharat, épp megemelve, elengedne, kő felületre ejtve. Ily-oly érzelmek farsang-évadából csak az álarc-pár lehet, mely kitáncol. Csak a pillanat bohócmaskarája mondhatja, hogy kész holmi meghalásra. Én ott leszek, épp ami ahová tesz; ha madaraink meghalnak, kutyánk lesz. Fél bal lába piros lesz ragtapasszal — jó, ha az ember mindent megtapasztal! jó, ha járkál most-se soha se bárhol, és úgy ezt-azt megkérdez már, kutyákról. De persze nem a madarak-miatta örvendeztetne, ha szívem kihagyna. Így csak szót formálhatok rendhagyóan: rendetlenkedem, lám, szófogadóan. Ám épp ezért jobb, ha kevésre számít felőlem, ami látszólag elámít. Míg szüleimnél laktam, a „szobámat" nem rendeztem be; volt: fussak-e? várjak? Sohase hittem, hogy angyali kar lesz. Azt se, igaz, hogy ilyen zűrzavar lesz- Azt se, viszont, hogy még így lesz a legjobb, hogy ami elejt, mindig egyre megfog, hogy visszatart, mert akkor még elejthet, így ír rejtvényébe, mit bárki sejthet. ---------------------------------------------------------------------------------- ORAVECZ IMRE» Film Wellington szelet pirulákban Filmezésben jártas írókollégámmal a minap az operatőri munkáról beszélgettünk. Nem úgy általában, hanem egy új film kapcsán, amelynek fényképezését kifogásoltam, mondván, hogy... de mindegy is mit. A lényeg az, hogy ő azt felelte valamire: csak ne ringassam magam abban a hitben, hogy Magyarországon az operatőrnek beleszólása van abba, hogy mit honnan és hogyan fényképez. A rendezők többsége az operatőrt csupán a felvevőgép tartozékának tekinti. Ugyanezért felvétel közben nem küldi el parizerért a közeli élelmiszerboltba. És, ha tudni akarom, egy forgatáson az operatőrnél még a világosító is nagyobb ember. Kollégám közlése megdöbbentett. Az első kétségbeesett gondolatom az volt, hogy szörnyű igazságtalanságokat követtek el. Méghozzá sorozatban. Hiszen e lap hasábjain a szűkre szabott keretek közt sommásan ugyan, de hétről hétre mindig minősítem valakinek a munkáját, aki történetesen a kamera mögött áll. Holott állítólag semmi köze ahhoz a végeredményhez, amelyet többek közt az ő neve is jegyez. De azután elhesegtettem magamtól a gondolatot. És magamban úgy döntöttem, hogy kollégám minden bizonnyal ugrat, amikor ilyen képtelenséget állít. De most az Örökmozi című, magyar filmet látva megint lelkifurdalásom van. És akaratlanul is gyanítom: valami azért van a dologban. Legalábbis nem tudom másra magyarázni azt a tényt, hogy mindazzal, amit Tóth János, az operatőrök operatőre (ezúttal rendezőként is) átnyújt, vagy ha úgy tetszik, amiből leckét ad, jószerével alig találkozhatni azokban a játékfilmekben, amelyeknek fotográfusa volt. Példának okáért és a cím alá sorolt egyes darabokat sorra véve, azzal a vizuális szuperérzékenységgel, amely a Csendéletben a pusztulás kiváltotta rettenet kifejezését szolgálja. Azzal a merész perspektívaváltogatással, amely a Poézisben mély összefüggéseket tár fel alkotó és alkotás közt. Azzal a szinte tudományos anyagszerűséggel, amely az Arénában valósággal laboratóriumi feltételeket teremt egy tömeglélektani vizsgálathoz. Vagy azzal a kifejlett látványelemző-készséggel, amely a Ragyogásban egy stílustörténeti paródia ürügyén a filmművészetnek mintegy önmagával való szembenézését teszi lehetővé. Persze lehet, hogy tévedek. És csupán arról van szó, hogy a fényképezés erényei idegen szándékoknak alárendelve szükségszerűen nem olyan vegytiszták, mint ebben a több mint húszéves alkotói időszakot reprezentáló műhelytanulmány-válogatásban. És ha így van, akkor talán jobb is, hogy így van. Mert ennyi makulátlan formai ötlet, trükk, csavar, sziporka meg miegymás kissé, bizony, sok és fárasztó így együtt. Az összekötőszövegnek szánt, Weöres Sándor pazar fordításában elhangzó Lao-ce-idézetek és az angol nyelvű feliratozás üdítő baklövései (a csúcs: Mrs. Zoltán Homonnay) ellenére. És egy idő után úgy vagyok az egésszel, mintha, teszem azt, Wellington-módra készült, finom bélszínt ennék a pirulákban. Ugyanazok az ízek. Csak éppen a fogamnak nincs mit rágni, a gyomromnak nincs mivel megtelni. Némiképpen más volna a helyzet, ha az egyes darabok kísérőfilmként külön-külön egy-egy nagyfilmhez lennének mellékelve, és úgy kerülnének a vetítővászonra. De most már késő. Aki kíváncsi rá, kihez járt iskolába a Balázs Béla stúdiós operatőrök újító, második nemzedéke — mert mellesleg ez is kiderül —, annak együtt kell megnéznie őket. 1983. ÁPRILIS 8. szántő Péter Halálangyal a Central Park fölött Házasítsuk össze a vagyonunkat, azaz rakjuk egy helyre tarisznyánk tartalmát —, énekelte egykor Paul Simon egy Kathy nevű lánynak —, felezzük el az utolsó cigit, és induljunk, fedezzük föl Amerikát! Simon és Garfunkel dalait aznap hallottam először, midőn féléves egyetemisták lévén immár barátnőmmel, úgy döntöttünk, ideje világot látnunk: elutaztunk hát Kaposvárra. Előtte azonban, életünkben először, szavaznunk kellett. Még nem tudtuk, hogy Kaposváron majd egy elegáns házban fél napig a Híd a zavaros vizek fölött című lemezt hallgatjuk, de azért siettünk. Hogy elérjük a vicinálist, már hajnali hatkor a bejáratnál toporogtunk, és elsőként járultunk urnához, az én „Kathym” szerint kolumbáriumhoz hasonlatos szavazóhelyiségben. Levoksoltunk a kopaszodó, mosolygós fotóra, majd rohantunk. 1971 kora tavasza volt. Nemzedék ébredezett. Néhány napja megint a szavazással kapcsolatban találkoztam velük. Az amerikai Time jeles munkatársa, Lance Morrow cikket írt az emberiség immár örök dalairól. Azt írja: csak hallania kell a Mrs. Robinson című Paul Simon-Art Garfunkel dalt, s máris kezdő újságírónak érzi magát, aki bérelt autón Robert Kennedy 1968- as előválasztási konvoját üldözi Indiana államban. Tegyük hozzá, Simonék sosem politizáltak, csak az a nemzedék volt jóvátehetetlenül beoltva közügyekkel. Persze, az amerikai és a magyar újságíró között nemcsak az évek különbsége van, sokminden más is. Például, hogy mennyivel izgalmasabb tizenévesen a vonat után rohanni, mint huszonévesen konvojt követni. Nem beszélve arról, hogy némely efféle elő- illetve sima választáson több jelölt van, így nem tudni, melyik az igazi konvoj. Komolytalan dolog. Bizonyos vagyok benne, hogy például mi, barátnőmmel, el se téveszthettük volna a megfelelő autókat 1971 kora tavaszán. Jii I..*121 S még mindig nincs vége az okkultizmusnak, véletlen egybeeséseknek. A Magyar Televízió vasárnap bemutatott egy 1981-ben készült amerikai filmet Simon és Garfunkel New Yor-i koncertjéről. Az akkor már tizenegy éve föloszlott együttes hangversenyét a választásokra készülő polgármester, Ed Koch hozta össze. Mindez, persze, magánérdekű maradna, ha a két éteri hangú fiatalember dalairól sokaknak nem ez — a politika és az okkult — jutna eszébe. Talán ezért is zarándokolt el több, mint négyszázezer ember a Central Parkba, hogy egy rég lefutott évtized rég panoptikumba száműzött énekkettősét meghallgassa. Azokat, akik sosem ejtették ki az akkor ügyeletes híres emberek nevét, országvagy irányzatneveket — ezzel politizáltak. Leghíresebb képviselői voltak annak az „istállónak” melynek favoritjait mi idehaza vagy „pol”-nak, vagy „folk”-nak neveztük. S az okkult? Tessék meghallgatni légies, már-már földöntúli dallamaikat, melyek végeérhetetlen strófákban úgy baktatnak titokzatos végcéljuk felé, ahogy kisgyerek imbolyog a kopott járdaszegélyen. Mint műkritikusnak, illenék szólnom a film rendezéséről is. Nemigen tudok. Michael Lindsay- Hogy már annak idején formabontóan rendezte meg a Let It Be című Beatles filmet; a négy Beatle próbált, veszekedett, zenélt egy háztetőn, majd megjelent a The End felirat. Most is újított, beállított hat kamerát, és nem csinált velük semmi trükköset Egyet a Central Park fölé helikopteren, kettőt a közönség fölé darun, egyet a zenészek háta mögé, kettőt a közönség között, a színpad felé. A kamerák dolgoztak, Simon és Garfunkel énekelt, és az egyetlen „show-elem” az összetákolt deszkaszínpadon a baj esetére fölállított víztorony volt. A másik, nem kiszámított hatáskeltés is csak annyi, hogy mikor Paul Simon John Lennon értelmetlen haláláról énekelt, egy hisztérikus fiú fölugrott a színpadra és nekirontott, de a testőrök azonnal lerángatták. Paul meghőkölt, majd rezzenetlenül énekelt tovább, mint aki nem vette észre, hogy megsuhogtatja feje fölött szárnyait Azázel a Halál Angyala. Két fiú, másoknak inkább már bácsi , egy zsiráfforma vörösszőke és egy sötétbarna alacsony. Énekeltek. Ráadásul ketten egy gitárral, öt perc híján másfél órán keresztül, leggyakrabban csak az arcuk látszott. Mégsem volt unalmas a film, ahogy a frissen föltámadott is alighanem szórakoztatónak hallja a szférák zenéjét, könnyeztetőnek az angyalok átszellemült korát. Arra gondoltam, ki merne nálunk ilyen rockfilmet csinálni, akárcsak húsz percben is? Két arcot látnánk, nem volna füstköd, löttyedt kebleiket rázó lokálgörlök, elektronikus fénykavalkád, az énekesek fejéből nem karikáznának ki parányi, forrónadrágos lézerlánykák. Alig hiszek egy ilyen filmben. Nem azért, mert nem volna, aki megrendezhetné. Azt nem tudom, hány olyan előadó van nálunk, akihez nem kell lézer és rista, akinek az átszellemült arcán látni, hogy hiszi, amit csinál!? Szól a dal, sorjáznak a nemzedékek. Az első, melynek az volt a jelszava: „ne csinálj háborút, szeretkezz”! A második: „ne szeretkezz, csinálj pénzt”! S lassan a harmadik is előtűnik a különféle parkok sötétjéből. Táblájukon mintha az állna: „ne pénzt csinálj, háborúzz”! Magamban Paul Simon és Art Garfunkel tán legnagyobb hitvallását, a Keselyű völgyét (El Condor Pasa) dúdolom, inkább volnék veréb, mint csiga, erdő, mint utca, inkább kalapács, mint szög, inkább bármi, mint ember, aki a világegyetem legszomorúbb hangján szól. A Central Parkból hazaindul félmillió ember, a sötétben várja legalább egymillió rabló és erőszaktevő (vezércikk-sablon), pereg a film, hol van 1968, 1971, Kathy, hol már a jólfésült fénykép, hol vagyunk!... VADAS JÓZSEF« Megosztottság jellemzi ma a magyar fotográfiát. A fiatalokat mindenképpen. Az egyik tábort azok alkotják, akiket a mindennapi élet izgat. S benne az ember drámája. A másik tábor ezzel szemben azt vallja: a szemünk elé táruló valóság megörökítése csupán másolás. A művészet az átlényegítésben rejlik. Innen a fotózandó tárgy, a film negatív, olykor a papírkép mindenféle manipulációja. Az érvek felsorakoztatásában és a tisztázásban két nemrég nyílt kiállítás segít. A Helikon Galériában Török László fotói sorakoznak. Szépséges kék képei, mert minden munkáját a tenger színe teszi légiessé. Légiesek maguk a kompozíciók is. Gyakran találkozunk áttűnésekkel, könnyed mozdulatokkal és finom lényekkel. Török László szinte fest a kamerájával, tehetném hozzá, ha ez nem volna képzavar. Ezért helyesebb azt mondani: ő nem anynyira megörökít az objektívval, mint inkább ábrázol. Barátait, akikről total és premier plan felvételek szembesítésével ad portrét, valamint a gondolkodásunk belső történéseit, amilyen a test képzetének átváltozása, az öregedés folyamata, a baleset emlékezeti forgatókönyve. Teszi ezt finoman, elegánsan, szuggesztívan, mert vonzók a modelljei — nem csupán a testük szép, hanem az arcuk és az öltözékük is kifejező —, mert sejtetőek a beállításai, mert rajzosak és mégis festőiek a tónusai. A Fényes Adolf Teremben Szociofotó — fiatalok címen nyolc fotográfus mutatkozik be: Horváth Dávid, Fejér Gábor, Stalter György, Bánkuti András, Benkő Imre, Kiss Árpád, Urbán Tamás. Őket — a műveiket — nem a finomság és az elegancia jellemzi, sokkal inkább a nyers szókimondás. Itt a szó szoros értelmében fekete-fehéren mutatkozik meg minden. Ezen a tárlaton nem az objektívé a főszerep, hanem a fotós szeméé; minden mű sikere azon múlik: készítője mit vett észre a körülöttünk zajló életből — legyen a helyszín ifjúsági koncert, munkásszállás, lakatos műhely, vizelde, faluszéle. Fiatal művészek szólnak itt fiatalokról, akik nagyon különbözőek, mert látunk a felvételeken lakótelepi kisgyerekeket és szerelmes katonaifjakat, tiszta tekintetű embereket és félig-meddig már elzüllött alakokat, játék és munka, pihenés és szórakozás közben. Mégpedig retus nélkül. Sőt, nagyon is kritikusan. Ezeken a képeken a műhely koszos és elhanyagolt; a rongyos cigánygyerekek úgy festenek, mintha a fotó ötven évvel ezelőtt készült volna; a tánc eksztázisában hajlongó tinédzserek csak azért nem ripacsok, mert őszintén adják szegényes önmagukat. Óriási a kontraszt. A Helikon Galériában esztétizálás, a Fényes Adolf Teremben dokumentarizmus, ott finom líra, itt véres valóság, s folytathatnám a különbségeket, de nem érdemes. Mert akármilyen is az eltérés témában, hangvételben és komponálásban, a döntő mozzanat a tevékenység értelmezésében ragadható meg. Török László képzőművészként vesz a kezébe fényképezőgépet; amit csinál, az szép és elegáns, bár olykor közhelyes (az öregedő és a fiatal test szembesítése), és gyakran üres (az például, ahogy a modell kezében elsötétedik a gyűrött papír). A nyolc másik szociofotósként nyúl a kamerához; amit csinálnak, az kellemetlen és kemény, bár előfordul üresjárat (lakótelepi gyerekek), mindig őszinte és helyenként félelmetes (Stalter György: Manufaktúra; Fejér Gábor 85. vasárnap; Horváth Dávid cím nélküli képe, amely egy cigarettázó — talán szipózó? — férfi magányát ábrázolja a magányos kályhával). Lehet-e a két felfogás közül választani? Hát hogyne. Ha ilyen különböző a témavilág, ha ennyire eltérő szerephez jut a kamera, ha ennyire más a művek hatásmechanizmusa, kell-e közülük választani? Erre már nehezebb felelni. Igent is, nemet is kell egyszerre mondanunk, és nem valamiféle arany középút nevében. A nemet az indokolja, hogy ez a kétféle fotográfia nem zárja ki egymást. Olyannyira mások. Értelmetlenség volna — szellemi öncsonkításhoz vezetne —, ha az egyiket a másik javára kiiktatnánk. Mégis hajlok arra, hogy igent mondjak a fenti kérdésre, természetesen más értelemben, mint amiért nemet emlegettem. Mindenekelőtt a fotósnak kell választania. Csak akkor lesz következetes, ha eldönti, mire használja a fényképezést, önkifejezésre vagy az élet megidézésére. De választani kell az írástudónak is, ha méltó akar lenni a névre. Látnia illik ugyanis: az egyik irányzat visszahúzódik a kínzó-sajgó problémák elől, a másik legalább megkísérli láttatni mindazokat a bajokat, amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak. Lehet, hogy — látványként — az a hatásosabb, de bátorságával ez utóbbi formálja a jelent és vele a jövendőt. A fényképek elváltak Televízió Képzőművészet illata