Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-07 / 1. szám - Szemadám György: Bízhatsz bennünk Rrose Sélavy • kép (10. oldal) - Bán Magda: Periférián • könyvkritika • Mensáros Zoltán: Záporpróba (Szépirodalmi) (10. oldal) - Csáki Judit: Rezignáció nélkül • könyvkritika • Györe Imre: Paripát, fegyvert (Zrínyi Katonai Kiadó) | Harmandnap előtt (Szépirodalmi) (10. oldal) - -kies-: Kodály Svájcban (10. oldal) - Berkes Erzsébet: Köztudott titkaink • könyvkritika • Mocsár Gábor: Részletek egy közép-európai életrajzból - válogatott elbeszélések (Magvető) (10. oldal)

Rezignáció nélkül . Győré Imre: Paripát, fegyvert (Zrínyi Katonai Kiadó, 234 old.) Harmadnap előtt (Szépirodalmi, 214 old.) Irigyelhetnék a hívők Győré Imrét. És ő a hívőket. Győré hindit akar és tud, ez igazi ereje, a vallásosok hitének magától értetődő természetessége viszont hiányzik belőle. Két kötete különkülön is furcsa gyűjtemény — még furcsább a kettő együtt. A Paripát, fegyvert a teljes költői pályát tekinti át összegző igénynyel; a Harmadnap előtt — bár csak állomás a pályán — a költő életének alappilléreit erősíti. A kettőből együtt összeállhatna egy térhatású, háromdimenziós kép Győréről. . A tűztáncosok köréből „dobbantani” — főleg, ha már irodalomtörténetként gondol vissza rá az ifjabb ember — sok mindent jelent. Nemzedékhez tartozást, izgalmas tanúságtételt izgalmas időkben, erkölcsi alapot majdani kiábránduláshoz, egyenletesen gazdag alkotókedvet... Győrénél ezekhez a sablonszerű stészi fogódzókhoz (és saját indulásához) képest leginkább a költői magány feltűnő. Innen és onnan nézve egyaránt „hiánylika”, ami két kötetében összegyűlt. Benne egyedül legalább egy nemzedéknek elegendő hit lobogott, amikor így írt: „Ó, én hiszem, hogy büntetlen / szívünk ragyogó csapatával / egy bíborvörös reggelen / földünk az ég színére szárnyal / s olyképpen, mint a vadlibák / bár szárnycsapása, röpte félszeg / rontatlan egyként nekivág / a kommunizmus kék Vizének." Néptribun-attitűd, forradalmi odaadás, önfeláldozás a közösségért ugyanúgy része a korai — és a későbbi — verseknek, mint a szabályos ritmus, a pontos szótagszám, a hibátlan rím. Mai visszafogottságunk, higgadtságnak becézett kiábrándultságunk sokallja már az akkori lobogást. Letaglóz a végleteknek ez a kiélezett össztüze, s legfeljebb ironikus tisztelettel adunk hitelt a csak szélső pontokon megnyilatkozni képes érzelmeknek. Győré harcol, gyilkol, véd, épít, mintha gyorsan lehiggadó társai , helyett is venné. Nem arcokat, még kevésbé embereket — osztályt, nemzetet, tömeget lát magával szemben, szövetségesei a világ proletárjai. Harcait mégis egyedül vívja, magányosan. Indulatai, ideái, hite és odaadása drámai töltésűek —, de lírában nyilatkoznak meg, minduntalan hiányt, a személyesség, az intimitás hiányát idézve elő. Csak a végeredmény, az ítélet — és nem a sejtések, sejtelmek, érvek és ellenérvek, mindig a bizonyosság, és sohasem a kétely árad a versekből. „Nézd meg, hogy kivel parolázol / önnön véreddel kit itatsz / kivel lefekszel és komázol / nem mindegy: hamis vagy igaz." Magammal kötekedem, ha visszakérdezek, s ha sem egyik, sem másik, esetleg mindkettő? Mindenesetre: kemény viszonyítási pont a világot jóra-rosszra, feketére-fehérre osztó belső etika. Életművé szervezi a verseket, korszakossá — sőt, koron, túlivá — a hitet.. _i.. 'v. ; //.. . S ha már erkölcs és hit lép be egy líráról szóló elmélkedésbe, hozzá kell tenni: Győre Imrénél ezek nem hétköznapi értelemben válnak magatartást és költészetet meghatározó kategóriákká. Némi irigység is megcsapja a bírálót ennyi önmagába zárt, rendíthetetlen keménység láttán ... „Épp a legjobbkor. Soha alkalmasabb / pillanat arra, hogy eljátsszunk azzal: / e zárt formában mint rímel az »asztal«, / ... / Viszont a kérdés mégis: hogyan lehet / vállánál megrázni a nemzetet, / ha nem okult saját hazája múltján?" E nem túl régi vers keserű játékossága mintha a „nem éri meg” kiábrándultságáról árulkodna, de erkölcsi kitartást, hűséget parancsol, és a hit nem lohad. Legfeljebb minőségében válik transzcendenssé, formájában már-már a valláshoz közelít — mint a Harmadnap előtt kötet egésze —, bár tartalma, tárgya szigorúan, keményen evilági. Sőt, magyar. Sőt, mai. Is lehetne. Furcsa paradoxon, amely a költő líráját — és egyéb műveit — tekintve kordokumentum és korproduktum egyszerre: az elkötelezettség ad abszurdum vitelének természetrajza. „Könyörögj érettünk, / Che, te szent szakállas, / ki immár Isten / trónja körül állasz ... / de néha ott is / rajtunk van szemed, / mert rajtunk vannak / most is a bajok...” A profanizált könyörgés mögül — számomra legalább — erősebben sugárzik az eltávolító, helytől, kortól, embertől elfelé vivő magányos istenkeresés, mint a formát-jelleget ürügyül használó költői tudatosság. A Biblia, s a hozzá kapcsolódó kulturális asszociáció-halmaz termékeny, helyenként szellemes és hatásos forrás a Harmadnap előtt versfüzéreiben — játékként néha megcsodálkoztat. Átfogó eszmék, sorsdöntő események krónikása volt Győré, mindaddig, amíg „átfogó” az eszme, érezhetően sorsdöntő az esemény. Az idő — s a világ dicsőségének — múlását megérezte ő is, megváltoztatta hát kiindulási pontjait. Verssé lett a mondóka, az újsághír, a napi politika, az ábécé, egy el nem hangzott érv egy meg nem rendezett vitában. Az elrugaszkodás, a lendület, az ívelés azonban változatlan maradt. Közvetkezésképp néhol szinte groteszk a tartalmak súlyos, és ismét csak végletes megfogalmazása. A későbbi korok rezignált, de illedelmes gyermeke saját magát hiszi vaknak-süketnek. „Eszem, iszom, / lélegzem, alszom, / akárki azt hihetné: / élek. / A látszat ez. / Holott nem élek, / csak tanúságot teszek felőled." "Szegyszer nem lehet elkerülni, amit máskor kötelezői- szó szerint kell érteni a költő sorait. Mert lírájából a személyesen megélt élet hiánya legalább oly erősen kiált, mint a nem kevésbé elemi erejű tanúságtétel. Hitele, súlya van, elismerést, tiszteletet parancsol. A művészet kegyetlen törvénye azonban, hogy ez önmagában ritkán elég az üdvösséghez. Csáki Judit (____ | ■ , ~/r&/) Szemedem György: Bízhatsz bennünk Rrose Sélavy Periférián k Mensáros Zoltán Záporpróba (Szépirodalmi, 418 old.) A kritikust néha szubjektív érzések, vonzások késztetik a könyvválasztásra. Mensáros Zoltán nevét csaknem másfél évtizeddel ezelőtt hallottam először, de akkor sokszor — és lelkesen — emlegetve. Abban az időben jelent meg első regénye. (Böjti szél.) Az akkor 48 éves szerzőt egy csapásra ismertté tette. Kor, téma és író szerencsés találkozása volt ez, a könyv pedig egyik kezdeti darabja egy olyan nemzeti önvizsgálatsornak, amit azóta Cseres Tibor, Simonffy András és mások kiteljesítettek, a második világháború előtti és alatti magyar hadsereg szerepét vizsgálva. A Böjti szélben Mensáros egy apró sejtben tudta bemutatni — méginkább: megéreztetni — az egész testet jellemző folyamatokat. A mikrovilág bomlása, rothadása félelmetessé lesz, ha meggondoljuk — és lehetetlen nem erre gondolni —, hogy ilyen, és hozzájuk hasonló katonák is irányíthatták az egész ország sorsát, mint az ő „hősei”. Olvasás közben szinte láttuk villanni a hűvös szike élét, amellyel az író tárgyilagosan szedte ízekre és elemezte ezeket az emberrovarokat. A Böjti szél 1968-ban látott napvilágot. Mind egy szálig elfogyott, ma már csak könyvtárban hozzáférhető. A művészi folytatásra, a késői indulás után, tizennégy évet kellett várnunk. A Záporpróba légköre — nyomasztó fülledtsége — hasonló a Böjti széléhez. E regény azonban napjainkban játszódik, bár szereplői (színhelyei) bármikor élhetnek. Olyan peremvidékre kalauzol bennünket a szerző, amelyet laza, pontosabban foszladozó szálak kötnek csak a külvilághoz, a társadalomhoz. Súgólyuk-perspektívából látjuk itt a világot, önkéntelenül eszünkbe jutnak a nagy elődök — Dosztojevszkij, Kafka — hasonló látószögből felvett, félelmetes látleletei. Ám ezúttal Mensáros regényében a katartikus hatás elmarad. Az okok — akár csak a Böjti széllel való összevetésből is — világosan kitűnnek. Az író egy nagyravágyó, de tehetsége mértékének megfelelően súgólyukba szorult színházi ember, Berta Géza, és a cezaromániás színházi tűzoltó, Tuska Márton eseménytelen életének darabkáját tárja elénk; komótosan, aprólékosan szövögeti a cselekmény vékonyka hálóját. Hősei kisemberek. Sötét mellékutcák, kocsmák, a dohos trafik és a még dohosabb MÉH-pince lakói, látogatói. Kicsinyes célokért, s — valljuk meg — érdektelen ügyecskékért harcolnak. Látszólag ez is rokonítja őket az előző regény hőseivel. De míg a Böjti szél hőseinek jelleme, cselekedeteik hatása bátran kivetíthető egy nagyobb közösségre, a mű erővonalai meghoszabbíthatók, a Záporpróba témája és periférikus hőseinek személyisége jelentéktelen. A „cseppben a tengert” — ebből a műből nem ismerhetjük meg. Hogy a hasonlatnál maradjunk, legfeljebb a partra kisodort hordalék pontos leírását kapjuk. Mensáros jó író. A mesterség fortélyainak birtokában szinte regénye végéig meg tudja tartani a fojtogató, nyomasztó, rossz előérzetektől terhes légkört és mi valóban egyre várjuk, hogy történjék valami. Közben szemügyre vehetjük kívülről-belülről, főként a két főszereplőt. Múltjuk emlékképeiből bizonyságot nyerhetünk róla, hogy kora ifjúságuktól lényegében semmit sem változtak — bár különösen Tuska, a tűzoltó uralkodni vágyó természete most bontakozik ki igazán. A regény végén rendezett színházi záporpróbának aztán — drámai csattanó — valódi áldozata lesz. Az idős trafikosné, kinek temetésén veszünk búcsút a szereplőktől. A temető mellett elhaladó villamos áramszedőjének szikrája utolszor Tuska Mártont világítja meg. Több fényt, más fényt nem is érdemelt Bán Magda Köztudott titkaink – Mocsár Gábor: Részletek egy közép-európai életrajzból — válogatott elbeszélések (Magvető, 490 ol dal) Ki tudja, hogy van ez: elmond valaki egy mókás történetet, aztán senki nem csapkodja a térdét nevettiben, csak csöndes mosollyal bámulunk a tűzbe, megbillentjük a pohár alján az italt, bepárásodott szívvel összenézünk. A fiatalabbakban eleinte még fölbugyborog a kirobbanó hahota gerjedelme, de mire harmadikunk mondja a maga történetét, hozzánk csendesednek ők is. Tekintély kényszeríti őket? A rosszkedv ragadós? Úgy hiszem, nem. Érteni kezdik, amit mi tudunk: a jólformált történetke mögött (hisz mesélte már mindenikünk párszor), a csattanó hátteréből előködlik a „poénnál” erősebb rajzolat. A megélt nyomorúságainknak, közös aláztatásunknak fölébe kerekedő csakazértis remény. Virtus, csalafintaság, sunnyogó szökések, hogy „mégis”, hogy „majd aztán”, hogy „másképp nem lehetett”. És beszélhetnek akármit a kacéran riszáló tankönyvek, írhatnak rafinált értekezéseket a titulusra pályázó aspiránsok, farigcsálhatnak — pengeéles definíciókat forgatva — a naprakész elmélkedők önismeretünk fazonján: amíg vannak történeteink, amelyeket e csöndes utánagondolással értünk s átadunk — addig nincsen súlyosabb hiba az identitással. Van közösség, amelyik megtart, amelyik értékeket kijelöl, amelyik viselkedést meg- és elítél, amelyiknek egy az ethosza. Volt ez régebben is. Csakhogy másnak örvendtek a katolikusok és másnak a kálvinisták. Másnak a horvátok és másnak a svábok. Máson somolyodott el a zsidó s megint máson a paraszt, a polgár, a birtokos, a kisbirtokos, a nagybirtokos, a negyvennyolcas, a felirati, a szocdem, a... De abban a rázókeverékben, amit közönségesen történelemnek neveznek, megéltünk olyan dolgokat az utóbbi fél évszázadban, hogy már megértenünk adatott a másik szenvedéseit Azt, amit egymásnak csináltunk. Van már szégyellni valója ennek, annak és amannak, úgyhogy már örvendezhetünk is az összeszokott ellenfelek módján: hát, csak megvagyunk? Megmaradtunk — mégis? Ezzel a többes szám első személlyel, ezzel a „mi”-vel persze nincs bátorságom kiterjeszkedni az egész világra. De tudom, mert tapasztaltam, hogy Közép-Európában érvényes. Rigában és Vásárhelyen, Theresienstadtban és Szabadkán, Drezdában és Jerevánban ugyanúgy értik a szegényemberek, a katonaviseltek, a vonatot, hírt, tábori postát váró anyák történeteit, ahogyan értik Kassán vagy Szombathelyen. Tudja ezt Mocsár Gábor is. Ugyanott kapta a leckét, ahol mindvalahányan. Időrendbe állított válogatott elbeszélései életrajzot körvonalaznak hát. Kivált, mert az időrend nem írásainak keletkezési sorrendjét követi, hanem a történetek társadalmi idejének kronológiáját. Pontos címet írt kötete élére: Részletek egy közép-európai életrajzból. Ami az ő történeteinek tanú- és tanulsága, azt akár Bielystokban is megvallhata volna valaki, vagy Budejovicéban. Ő Debrecen határát és Szegedet ismerve, örvendjünk neki, hogy ilyen, ilyenek is vannak! Ha már megadtuk az árát a tapasztalásnak, legyen jogunk az irodalmi, a nagyobb közösséget is összekaroló nyilvánosságra! Jogunk? A tehetség különös tünemény. Nem valamilyen kikezdhetetlen jogérzet, igazságosság osztja. Ha judíciummal egyáltalán közelíthető, úgy az csak az érzékenység joga. Az a különös fogékonyság, mely az egyszerűri sajátból képes kilátni a többekét. Magyarokét, közép-európaiakét, az emberekét. Évekig úgy tetszett, hogy Mocsár Gábor riportjaival, szociográfiáival elsőbben és kizárólag napjaink folyvást változó magyar valóságát tudja követni. Érzékenyen, hajlékonyan — a naprakészet. Hogy jótollú újságírónál több is lehetne, azt ritkásan publikált elbe- Kodály Svájcban Kodály Zoltán születésének századik évfordulóján a Neue Zürcher Zeitung két újságoldalon emlékezett a világhírű magyar zeneszerzőre és zenepedagógusra. Az egyik cikkben Kurt von Fischer Kodály személyes kapcsolatairól ír, elemzi a zenepedagógiai befolyását, amely ma is jelentős Svájcban. A Kodály nevéhez fűződő módszerrel már 1950 óta tanítanak Bernben és Zürichben. 1972 óta oktatnak az Erkel Esther által alapított Kodály zeneiskolában, rövid ideje pedig Luzernben is működik hasonló intézmény. A zürichi koncertteremben egyébként 1911-től 1979-ig tizenkét Kodály-művet mutattak be, összesen harminckét alkalommal, a Psalmus Hungaricust például négyszer. A Berni Zenei Társaság 1915 és 1955 között tizenöt művet adott elő; Genfben az első Kodály-bemutató, a Psalmus Hungaricus előadása 1927-ben volt, s számos más művét is korán megismerhette a svájci zenekedvelő közönség. Erkel Esther külön cikkben elemzi a Kodály-módszert, s azt, hogy miért olyan nagy jelentőségű a gyerekek zenei fejlődésében. A harmadik évfordulós írásban egy magyarországi szerző, Bonis Ferenc emlékezik Kodály Zoltánra; ő elsősorban a népdalfeldolgozásokat emeli ki. Leírja, hogyan került a fiatal Kodály kapcsolatba a népművészettel, s hogy otthonról a komoly zene szeretetét hozta magával. Magyar népdal és klasszikus zene — ezzel a kettős kötődéssel érkezett meg a tizennyolc éves diák 1900-ban Budapestre, hogy ott „kettős életet” éljen. Tanult a Zeneakadémián, de magyar és német filológia szakon is, ahol disszertációját a magyar népdal strófaszerkezetéről írta. Bónis Ferenc részletezi, hogyan tanulmányozott Kodály népdalokat, hogyan gyűjtött 1905-ben Galántán és környékén, hogyan került kapcsolatba Bartók Bélával, hogyan komponálta — (az alapos gyűjtések után) — ma már világhírű műveit. Bemutatja a svájci olvasóknak a Psalmus Hungaricust, a Háry Jánost, a Galántai táncokat, a Felszállott a páva zenekari változatát. —kies— 1983. JANUÁR 7.