Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-06 / 1. szám - dr. Filep Aladár: A mi kutyánk futballkapusa • reflexió | Visszhang • Papp István: Járda vagy könyvtár (ÉS 1983. november 7.) • dr. Filep Aladár egyetemi m. tanár, ny. kórházi főorvos (2. oldal) - Miklós Gábor: Ingadozó próféta • reflexió | Visszhang • Ingázó próféta (ÉS 1983. 45. szám) (2. oldal) - Kéri Tamás: Ez se reklám • reflexió | Visszhang • Garni Gábor: Cigarettanekrológ (ÉS 1983. december 16.) (2. oldal) - Biró Endre: Finnegans Wake • reflexió | Visszhang • D. Magyari Imre: Bohócszám Joyce-ról (1983. december 2.) (2. oldal) - Kustos Lajos: Vannak változások • reflexió | Visszhang • - brrr -: Sokoldalú tájékoztatás (ÉS 1983. november 25.) • Kustos Lajos osztályvezető, VII. kerületi Tanács V.B. (2. oldal) - Leoczky László: Albérlők mennyországa • reflexió | Visszhang • Így jöttem (ÉS 1983. december 9.) • Lehoczky László a KISZ KB gazaságpolitikai és érdekképviseleti osztályának vezetője (2. oldal) - Varga Zsófi: Násznép • kép (2. oldal)
A mi kutyánk futballkapusa Már Papp István Járda vagy könyvtár című glosszájában (Élet és Irodalom, november 7.) írottakkal egyetértettek, hogy tudniillik kis, vagy kisebb jelentőségű ügyekben a helyi vezetők döntsenek. Viszont Andai György A mi kutyánk kölyke című riportja feltárta azt a régi betegségünket, melyről azt hittem, már kiveszőben van. Andai bőven illusztrálta, hogy tévedtem. Riportjáért csak hálásai lehetünk. Talán még fékező hatása is lesz. Talán? Közéletünk nagyon régi betegségéről van szó, nehéz lesz kiirtani. Álljon itt egy-két eset rövid ismertetése a régi világból. Megyei székhelyen nyugdíjba ment az idős, köztiszteletben álló főállatorvos. Az állására két pályázó akadt. Az egyik kitűnő képesítésű, aki saját készítésű szérummal oltotta az akkor dühöngő sertésvészben megbetegedett állatokat, megelőző oltásokat végzett kitűnő eredménynyel. A másik futballkapus volt. Ez magában még nem lett volna baj, de az annál inkább, hogy súlyos alkoholista, akit naponta szedtek ki az árokból. Előzőleg beszéltem a városi tanács tagjaival, ecsetelve a két pályázó közötti nagy különbséget. Persze „Gazsi” részeges voltáról ők is tudtak, sőt ismerték a másik pályázó kitűnő eredményeit is. Mindegyik tanácstag meg is ígérte, hogy a jól felkészült pályázóra fog szavazni. Az eredmény: megválasztották a súlyos alkoholista, tudatlan Gazsit. Másnap az egyik helyi lapban megjelent egy rövid közlemény a következő szöveggel: „Gazsi, most elő a könyvekkel, próbáld megtanulni, amit eddig elmulasztottál!” Megkérdeztem a cikk íróját, hogy lehetett ezt a senkiházit megválasztani? Válasza: hol kapjon állást „a mi kutyánk kölyke”, ha itthon sem támogatjuk? Válaszom nagyon drasztikus volt, nem írhatom le. Szépen szólva sehol. Örülök Andai cikkének, és még annyit tennék hozzá, hogy megyei szintű vezetőhely betöltésének eldöntése maradjon magasabb szinten. dr. Filep Aladár egyetemi m. tanár, ny. kórházi főorvos amely a „Szocializmus Lengyelországban — lengyel szocializmus” címet viseli. Bekerült a cikkbe egy sajnálatos félreértés is. Az a bizonyos testamentum nem Oskar Langétól, a neves marxista közgazdásztól származott (korábban a Lengyel Szocialista Párt tagja), hanem Alfred Lámpától, aki a Lengyel Kommunista Párt vezető személyisége volt, s a háború alatt a Szovjetunióban élt. Még egy adalék, ez már Adam Schaff személyére vonatkozik. A filozófust Bécsben kiadott könyvének egy mondata miatt bíróság elé idézte a „Grunwald Hazafias Egyesülés”. Schaff ugyanis írásában olyan megjegyzést tett, miszerint ez az egyesület a háború előtti lengyel soviniszta szélsőjobboldali szervezet, a Nemzeti Radikális Tábor (ONR) ideológiájának örököseként lépett fel a szocialista megújulás időszakában. A becsületsértési per végül is megállapodással ért véget: a két fél leszögezte, hogy Schaff ezt a mondatát egy olyan könyvnek elolvasása alapján írta le, amelynek szerzőjét — egyéb viszszaélések miatt — a hazafias egyesület már kizárta tagjai sorából. Miklós Gábor (Varsó) Ingadozó próféta Némi késéssel kaptam meg a lapszámot, amelyben Tamás Pál Adam Schaff legújabb lengyelországi szerepléséről és a cikkei — illetve Bécsben kiadott könyve — körüli vitáról ír (Ingázó próféta, Élet és Irodalom, 45. szám). Mint a lengyel politikai és társadalmi élet hivatalból kirendelt megfigyelője, én is nagy érdeklődéssel követtem a vitát, már csak azért is, mert az idős marxista filozófus interjúi és írásai nyomán keletkezett (múló) vihar sok gyógyulatlan sebre, a lengyelországi ideológiai és művészeti élet közelmúltjának számos megválaszolatlan kérdésére mutatott rá. Természetesen Schaff alakja sem mentes az ellentmondásoktól: vitapartnereinek egy része (gyakran azok, akik konzervatív oldalról bírálják) szemére veti az ötvenes években játszott „eszmei inkvizítori” szerepét. Mások — hasonló kiindulópontról — az 1968 tavaszán lezajlott események kezdeményezőjének állítják be. Azt hiszem, hogy Tamás Pál tévedett, amikor azt írta: a Tu Teraz című hetilap azért közölte Schaff írásait, hogy ezzel „kompenzálja” vezetőinek szerepét, amit a korábbi írószövetség feloszlatása körül játszottak. Ez a viszonylag kis példányszámú orgánum a kezdetektől fogva több érdekes — vitára ingerlő — írást jelentetett meg. Jelenleg például sorozatban köztik annak az értelmiségiek között lebonyolított közvéleménykutatás-vitának az anyagát. ».IRODALOM! VISSZHANG Ez se reklám „Te »illatosított pipadohánykülönlegesség«, Óbester / Hogy az a debreceni Dohánykutató Intézet nem restell / Különlegességnek, sőt, dohánynak nevezni, / Vájtfülű olvasó, teli szájjal nevesd ki!” Ha már ilyen pompás rímekre ihletett Garai Gábor Kossuth-díjas költőnek az Élet és Irodalom december 16-i számában megjelent glosszája (Cigarettanekrológ), dehogyis hagyom a végére a költeményt: jó lesz blickfangnak. A költő elsiratja a jól kitalált, de immár nem gyártott Metropol cigarettát, az Óbestert viszont (megalkotóit nem a nívódíjra javaslom) jobb lett volna ki sem találni. De mindenki beláthatja, nem azért vettük meg a svéd Borkum pipadohány gyártási jogát, hogy a dohánykutató a vitrinben őrizgesse. Így jött létre a legjobb hazai, illatosított pipadohány-különlegesség, az Óbester, amit ha megszagoltalak egy kutyával, hát kéjesen megnyalja a szája szélét. Hanem ha az a kutya történetesen pipázik is, isten legyen izgalmas hozzá! Mert a „magyar Borkaim”-nak az aromáját még sikerült úgy-ahogy eltalálni, de dohánya csak annyira emlékeztet az eredetire, mint Napóleon konyakra a sósborszesz. A külkereskedők pedig tiszteletre méltó buzgalommal szereznek be jelenleg is többféle drága nyugati pipadohányt, de Borkumot nem, vagy alig vásárolnak, hiszen abból (hát nem nagyszerű?) már önellátóak vagyunk. Régóta fortyogok óbesteres levemben emiatt, de csak most, a cigarettasirató olvastán ébredt föl bennem a szörnyű gyanú. Lehet, hogy azért szüntették be a Metropol cigaretta gyártását, mert kellett a finom dohány az Óbesterhez? Kéri Tamás Finnegans Wake Szeretnék egy kevés helyet kérni egy személyemet illető közlésük helyesbítésére. D. Magyari Imre, az Élet és Irodalom december 2-i számában Bohócszám Joyce-ról címen élvezetes és pontos beszámolót közöl a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Joyce-üléséről, Szentkuthy Miklós sajnos igen ritka „élőben” történt fellépéseinek egyikéről. Az egy hasábnyi kis írásban a tudósító helyet talál a másik előadó, a kitűnő Joyce-kutató, Takács Ferenc előadásának tartalmas ismertetésére is. Őt idézve azt állítja, hogy én készítem a Finnegans Wake (Joyce sokat vitatott utolsó műve) magyar fordítását. Ez teljességgel téves. A tévedés onnan származhat, hogy valóban közöltem „fordítás”részleteket (morzsákat!), valamint egy tanulmányt, mintegy kalauzként ehhez a nehezen hozzáférhető műhöz. Weöres Sándor biztatása és ajánlása nyomán először az újvidéki Hídban (1946), majd a párizsi Magyar Műhely 42. számában (1973) jelentek meg ezek a teljesen saját örömömre, szabad időben, pihenésképpen készített próbálkozások, lévén, hogy a foglalkozásom akkor is biokémikus volt és ma is az. Ezek a fordítások (vagy helyesebb „átköltésnek”, „variációnak” nevezni) igen jól sikerültek. „Szakmai és irodalmi körökhöz is eljutottak”, mint egyik irodalmi lapunk főszerkesztője írta nekem nemrégiben. Sikert arattak, mint ezt azok a fiatal irodalomkedvelők tanúsítják, akik lassanként összes tiszteletpéldányaimtól megfosztottak, hogy kézről kézre adogassák. Erre a helyreigazításra, hogy tudniillik nem fordítom a Finnegans Walket, akkor is szükség volna, ha az elkészült anyag hazai megjelenése megtörtént volna, vagy folyamatban volna. Úgy érzem, el kell oszlatnom a hiedelmet, hogy ezzel a teljesen fölösleges filológiai „rekordkísérlettel” izzadok. Mire volna jó egy „nemlétező” „privát” angol nyelven írt 628 oldalas művet magyar olvasó számára hozzáférhetőbb, de szintén nem létező magyar nyelvre átültetni? Teljes összhangban Szentkuthynak az Irodalomtörténeti Társaság ülésén elhangzott értékelésével, úgy látom, hogy olvasmány, elolvasni való könyv akkor se lenne a Finnegansból, ha valaki bravúrosan megoldaná az átköltést. Hiszen az eredeti sem az! Joyce jóslata-tréfája, hogy háromszáz évre el akarja látni a filológusokat munkával, úgy látszik, „bejön”, de a vérbeli olvasó szemével nézve a könyv valójában , ismét Joyce tréfáját idézve, „az ideális álmatlanságban szenvedő ideális olvasónak” készült. “Nem elolvasásra, hanem böngészésre való! Ma is böngésztem, sőt, ha kedvemre való és magyarul megoldhatónak látszó mazsolát találok a hatalmas, de sokhelyütt bizony száraz kalácsban — talán újra örömömet telem majd abban, hogy az eddig körülbelül 0,8 százaléknyit kitevő fordításaimhoz még néhány tized százalékot hozzátoldjak. De arról szó sem eshet, hogy az egésszel „megbirkózni” próbáljak. Biró Endre egyetemi tanár Vannak változások Az Élet és Irodalom november 25-i számában megjelent glosszára (Sokoldalú tájékoztatás), melyben — bír — szignójú szerzőjük két nyilatkozatomat szemlézi — az egyikben arról van szó, hogy nincs „gazdája” a foghíjteleknek, a másikból az derül ki, hogy van kereslet irántuk —, a következőket tudom válaszolni. A két újság két cikkének egy napon való megjelenése nyilvánvalóan véletlen, az egyikhez hetekkel korábban szolgáltattam az adatokat. Már ezek az adatok is mutatják egyébként, hogy beépülnek a foghíjak kerületünkben, nem is egy — sajnálom, hogy ez elkerülte a szerző figyelmét. Ezt követően örvendetes változás volt, és ez éppen a sajtó érdeme: az Esti Hírlap Köztér rovatában megjelent cikkek hatására kisebb tervezői és kivitelező építőipari szervezetek, valamint ügyvédi munkaközösségek képviselői jelentkeztek határozott szándékkal a foghíjak beépítésére. Ezeken túlmenően mi magunk is keressük a beépítés további lehetőségeit, hogy előbbreléphessünk, de előttünk kitaposatlan az út... Kustos Lajos osztályvezető, VII. kerületi Tanács V. B. Albérlők mennyországa Az Élet és Irodalom 1983. december 9-i számában megjelent Így jöttem című párglosszával kapcsolatban az alábbi tájékoztatást adjuk (mint ismeretes, az írás arról szólt, hogy a volt állami gondozott terhes anyát a szabályokra hivatkozva, férjével együtt sem fogadták be az albérlők házába). Több szerv, intézmény közbenjárásának eredményeként a fiatal házaspár problémája megoldódott. December 14-én kiutalták számukra az őket jogosan megillető lakást az albérlők házában (Budapest, XV. ker., Kőrakás park 4. sz.) A fiatalok még ezen a napon megkapták a kulcsokat, és be is költöztek otthonukba. Lehoczky László a KISZ KB gazdaságpolitikai és érdekképviseleti osztályának vezetője Varga Zsófi: Násznép Szerkesztői üzenetek FABIts FERENC, BUDAPEST. Olvasónk a zavaros, olvashatatlan könyvcímlapok miatt bosszankodik. Így ír: „Megállok egy könyvesbolt kirakata előtt. Nocsak, káprázik a szemem? Némely könyvön a szerző nevét, másutt a címet, néhol egyiket sem tudom elolvasni. A betűk ugyanis a címlap rajzának vagy fotójának olyan foltjain haladnak át, amelyek — hasonló árnyalatuk miatt — teljesen olvashatatlanná teszik a szöveget.” Ezután kénytelen volt bemenni a boltba, hogy alaposabban szemügyre vegye a könyveket. ,,A zavarosság is lehet figyelemfelkeltő tényező — írja végül —, ám nem hiszem, hogy így kellene az irodalmat terjeszteni.” Olvasónknak teljességgel igaza van, de mi a könyvszakma jelenlegi helyzete miatt minden eszközt elfogadhatónak tartunk, ami a vásárlót a könyv közelébe viszi. Még azt is, ha kalapját befújja a szél a könyvesboltba. DR. CSISZÉR ZOLTÁN, IPARFEJLESZTÉSI VILÁGSZERVEZET, BÉCS. Olvasónk néhány kiegészítést tesz Hallama Erzsébet Megfakult nimbusz című interjújával kapcsolatban (Élet és Irodalom, 1983/46. szám). „A cikk állítása — írja —, mely szerint »köztudomású, hogy a világon mi készítettünk először diperte vakcinát« helyesbítésre szorul. Magyarországon ugyanis nem először állították elő, hanem a világon először vezették be, 1953-ban, a diperte oltóanyaggal való kötelező védőoltást. Ugyanebben a mondatban szerepel a másik tévedés is, mely szerint ezt a vakcinát azért nem tudjuk eladni Bangladesben, mert nem felel meg az Egészségügyi Világszervezet normatíváinak. A közelmúltban szakértőként tíz hónapot töltöttem az említett országban, s tapasztalataim szerint a Magyarországon előállított diperte oltóanyag piaci lehetőségeit nem a vakcina összetétele és minősége határozza meg (mely egyébként 1964 óta, mikor az Egészségügyi Világszervezet előírásait kiadták, ezeknek az előírásoknak megfelel) .” Észrevételeit, kiegészítéseit köszönjük. MÁNYOKI KATALIN, BUDAPEST. Olvasónk felháborodottan utasítja vissza egyik cikkünket, amely ,,meg nem engedhető” hangnemben ír a cigányságról. Követeli, hogy szolgáltassunk elégtételt a „népcsoportnak”, melyről a cikkíró „foghegyről, lenézően” nyilatkozik. Ezt is olvashatjuk a levélben: „Hogy előfordul a szóban forgó eset, nem vitás. De néhány jelenségből általánosítani, és véleményt alkotni egy egész népcsoportról (hivatalosan etnikai csoportról) az már nem csak gondolkodásbeli hiba, hanem ebben az esetben szó szerint a fajelmélet megnyilvánulása.” Tanácsialanul ülünk a levél előtt. Varga S. József A kisember című riportjában (Élet és Irodalom, 1983. december 9.) szó szerint a következő olvasható, legalábbis úgy sejtjük, levélírónk ezt véli a sérelmes passzusnak: „Állítja: bár hátrányos helyzetűek lennének az ő gyerekei is. Úgy, mint az ötszázzaskötegeket lobogtató, villogó fogú bontási vállalkozó lányai, fiai. Autóval viszi őket iskolába, számolatlanul osztja a zsebpénzt, s autót helyez kilátásba, ha év végén nem lesz bukás.” Mi eddig azt hittük, ennél konkrétabb, egyénre szabottabb, kevésbé általánosító dolgot nehéz leírni. Most sem hisszük, hogy tévedünk. Nagyon régi téma ez: ha az újságíró azt írja: a sarki KÖZÉRT-ben becsapták, kikéri magának valaki a „tisztességesen dolgozó közértesek százezrei nevében”, jóllehet az újságíró egy eladóról, egy bontási vállalkozóról, egy konkrét, figuráról írt. Az érzékenységnek, a belemagyarázásnak ilyen szélsőséges eseteivel azonban, mint ez, ritkán találkozhatni. 1384. JANUÁR 5.