Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-01-06 / 1. szám - dr. Filep Aladár: A mi kutyánk futballkapusa • reflexió | Visszhang • Papp István: Járda vagy könyvtár (ÉS 1983. november 7.) • dr. Filep Aladár egyetemi m. tanár, ny. kórházi főorvos (2. oldal) - Miklós Gábor: Ingadozó próféta • reflexió | Visszhang • Ingázó próféta (ÉS 1983. 45. szám) (2. oldal) - Kéri Tamás: Ez se reklám • reflexió | Visszhang • Garni Gábor: Cigarettanekrológ (ÉS 1983. december 16.) (2. oldal) - Biró Endre: Finnegans Wake • reflexió | Visszhang • D. Magyari Imre: Bohócszám Joyce-ról (1983. december 2.) (2. oldal) - Kustos Lajos: Vannak változások • reflexió | Visszhang • - brrr -: Sokoldalú tájékoztatás (ÉS 1983. november 25.) • Kustos Lajos osztályvezető, VII. kerületi Tanács V.B. (2. oldal) - Leoczky László: Albérlők mennyországa • reflexió | Visszhang • Így jöttem (ÉS 1983. december 9.) • Lehoczky László a KISZ KB gazaságpolitikai és érdekképviseleti osztályának vezetője (2. oldal) - Varga Zsófi: Násznép • kép (2. oldal)

A mi kutyánk futballkapusa Már Papp István Járda vagy könyvtár című gloss­zájában (Élet és Irodalom, november 7.) írottak­kal egyetértettek, hogy tudniillik kis, vagy kisebb jelentőségű ügyek­ben a helyi vezetők döntsenek. Vi­szont Andai György­­ A mi ku­tyánk kölyke című riportja feltár­ta azt a régi betegségünket, mely­ről azt hittem, már kiveszőben van. Andai bőven illusztrálta, hogy tévedtem. Riportjáért csak hálásai­ lehetünk. Talán még fékező hatása is lesz. Talán? Közéletünk nagyon régi betegsé­géről van szó, nehéz lesz kiirtani. Álljon itt egy-két eset rövid ismer­tetése a régi világból. Megyei szék­helyen nyugdíjba ment az idős, köztiszteletben álló főállatorvos. Az állására két pályázó akadt. Az egyik kitűnő képesítésű, aki sa­ját készítésű szérummal oltotta az akkor dühöngő sertésvészben meg­betegedett állatokat, megelőző ol­tásokat végzett kitűnő eredmény­nyel. A másik futballkapus volt. Ez magában még nem lett volna baj, de az annál inkább, hogy sú­lyos alkoholista, akit naponta szed­tek ki az árokból. Előzőleg beszél­tem a városi tanács tagjaival, ecse­telve a két pályázó közötti nagy különbséget. Persze „Gazsi” része­ges voltáról ők is tudtak, sőt ismer­ték a másik pályázó kitűnő ered­ményeit is. Mindegyik tanácstag meg is ígérte, hogy a jól felkészült pályázóra fog szavazni. Az ered­mény: megválasztották a súlyos alkoholista, tudatlan Gazsit. Más­nap az egyik helyi lapban megje­lent egy rövid közlemény a követ­kező szöveggel: „Gazsi, most elő a könyvekkel, próbáld megtanulni, amit eddig elmulasztottál!” Megkérdeztem a cikk íróját, hogy lehetett ezt a senkiházit meg­választani? Válasza: hol kapjon ál­­­lást „­a mi kutyánk kölyke”, ha itt­hon sem támogatjuk? Válaszom nagyon drasztikus volt, nem írha­tom le. Szépen szólva sehol. Örülök Andai cikkének, és még annyit tennék hozzá, hogy megyei szintű vezetőhely betöltésének eldöntése maradjon magasabb szinten. dr. Filep Aladár egyetemi m. tanár, ny. kórházi főorvos amely a „Szocializmus Lengyelor­szágban — lengyel szocializmus” címet viseli. Bekerült a cikkbe egy sajnálatos félreértés is. Az a bizo­nyos testamentum nem Oskar Lan­gétól, a neves marxista közgazdász­tól származott (korábban a Len­gyel Szocialista Párt tagja), hanem Alfred Lámpától, aki a Lengyel Kommunista Párt vezető személyi­sége volt, s a háború alatt a Szov­jetunióban élt. Még egy adalék, ez már Adam Schaff személyére vonatkozik. A fi­lozófust Bécsben kiadott könyvének egy mondata miatt bíróság elé idézte a „Grunwald Hazafias Egye­sülés”. Schaff ugyanis írásában olyan megjegyzést tett, miszerint ez az egyesület a háború előtti lengyel soviniszta szélsőjobboldali szerve­zet, a Nemzeti Radikális Tábor (ONR) ideológiájának örököseként lépett fel­­ a szocialista megújulás időszakában. A becsületsértési per végül is megállapodással ért véget: a két fél leszögezte, hogy Schaff ezt a mondatát egy olyan könyv­nek elolvasása alapján írta le, amelynek szerzőjét — egyéb visz­­szaélések miatt — a hazafias egye­sület már kizárta tagjai sorából. Miklós Gábor (Varsó) Ingadozó próféta Némi késéssel kaptam meg a lap­számot, amelyben Tamás Pál Adam Schaff legújabb lengyelországi sze­repléséről és a cikkei — illetve Bécsben kiadott könyve — körüli vitáról ír (Ingázó próféta, Élet és Irodalom, 45. szám). Mint a lengyel politikai és társadalmi élet hivatal­ból kirendelt megfigyelője, én is nagy érdeklődéssel követtem a vi­tát, már csak azért is, mert az idős marxista filozófus interjúi és írásai nyomán keletkezett (múló) vihar sok gyógyulatlan sebre, a lengyel­­országi ideológiai és művészeti élet közelmúltjának számos megvála­szolatlan kérdésére mutatott rá. Természetesen Schaff alakja sem mentes az ellentmondásoktól: vita­partnereinek egy része (gyakran azok, akik konzervatív oldalról bí­rálják) szemére veti az ötvenes években játszott „eszmei inkvizíto­­ri” szerepét. Mások — hasonló ki­indulópontról — az 1968 tavaszán lezajlott események kezdeményező­jének állítják be. Azt hiszem, hogy Tamás Pál tévedett, amikor azt ír­ta: a Tu­­ Teraz című hetilap azért közölte Schaff írásait, hogy ezzel „kompenzálja” vezetőinek szere­pét, amit a korábbi írószövetség fel­oszlatása körül játszottak. Ez a vi­szonylag kis példányszámú orgá­num a kezdetektől fogva több ér­dekes — vitára ingerlő — írást je­lentetett meg. Jelenleg például so­rozatban köztik annak az értelmi­ségiek között lebonyolított közvéle­­ménykutatás-vitának az anyagát. ».IRODALOM! VISSZHANG Ez se reklám „Te »­illatosított pipadohány­különlegesség­«, Óbester / Hogy az a debreceni Dohánykutató Intézet nem restell / Különlegességnek, sőt, dohánynak nevezni, / Vájtfülű ol­vasó, teli szájjal nevesd ki!” Ha már ilyen pompás rímekre ihletett Garai Gábor Kossut­h-díjas költőnek az Élet és Irodalom de­cember 16-i számában megjelent glosszája (Cigarettanekrológ), de­hogyis hagyom a végére a költe­ményt: jó lesz blickfangnak. A köl­tő elsiratja a jól kitalált, de immár nem gyártott Metropol cigarettát, az Óbestert viszont (megalkotóit nem a nívódíjra javaslom) jobb lett volna ki sem találni. De mindenki beláthatja, nem azért vettük meg a svéd Borkum pipadohány gyártási jogát, hogy a dohánykutató a vit­rinben őrizgesse. Így jött létre a legjobb hazai, il­latosított pipadohány-különleges­ség, az Óbester, amit ha megsza­goltalak egy kutyával, hát kéje­sen megnyalja a szája szélét. Ha­nem ha az a kutya történetesen pi­pázik is, isten legyen izgalmas hoz­zá! Mert a „magyar Borkaim”-nak az aromáját még sikerült úgy-ahogy eltalálni, de dohánya csak annyira emlékeztet az eredetire, mint Na­póleon konyakra a sósborszesz. A külkereskedők pedig tiszteletre méltó buzgalommal szereznek be jelenleg is többféle drága nyugati pipadohányt, de Borkumot nem, vagy alig vásárolnak, hiszen abból (hát nem nagyszerű?) már önellá­tóak vagyunk. Régóta fortyogok óbesteres le­­vemben emiatt, de csak most, a ci­­garettasirató olvastán ébredt föl bennem a szörnyű gyanú. Lehet, hogy azért szüntették be a Metro­pol cigaretta gyártását, mert kel­lett a finom dohány az Óbester­hez? Kéri Tam­ás Finnegans Wake Szeretnék egy kevés helyet kér­ni egy személyemet illető közlésük helyesbítésére. D. Magyari Imre, az Élet és Irodalom december 2-i számában Bohócszám Joyce-ról cí­men élvezetes és pontos beszámo­lót közöl a Magyar Irodalomtörté­neti Társaság Joyce-üléséről, Szent­­kuthy Miklós sajnos igen ritka „élőben” történt fellépéseinek egyi­kéről. Az egy hasábnyi kis írás­ban a tudósító helyet talál a má­sik előadó, a kitűnő Joyce-kutató, Takács Ferenc előadásának tartal­mas ismertetésére is. Őt idézve azt állítja, hogy én készítem a Finne­gans Wake (Joyce sokat vitatott utolsó műve) magyar fordítását. Ez teljességgel téves. A tévedés onnan származhat, hogy valóban közöltem „fordítás”­­részleteket (morzsákat!), valamint egy tanulmányt, mintegy kalauz­ként ehhez a nehezen hozzáférhe­tő műhöz. Weöres Sándor biztatása és ajánlása nyomán először az újvidéki Hídban (1946), majd a párizsi Magyar Műhely 42. számában (1973) jelentek meg ezek a teljesen saját örömöm­re, szabad időben, pihenéskép­pen­ készített próbálkozások, lé­vén, hogy a foglalkozásom akkor is biokémikus volt és ma is az. Ezek a fordítások (vagy helyesebb „átköltésnek”, „variációnak” nevez­ni) igen jól sikerültek. „Szakmai és irodalmi körökhöz is eljutottak”, mint egyik irodalmi lapunk főszer­kesztője írta nekem nemrégiben. Sikert arattak, mint ezt azok a fiatal irodalomkedvelők tanúsítják, akik lassanként összes tiszteletpél­dányaimtól megfosztottak, hogy kézről kézre adogassák. Erre a helyreigazításra, hogy tudniillik nem fordítom a Finne­gans Walket, akkor is szükség vol­na, ha az elkészült anyag hazai megjelenése megtörtént volna, vagy folyamatban volna. Úgy érzem, el kell oszlatnom a hiedelmet, hogy ezzel a teljesen fölösleges filológiai „rekordkísérlettel” izzadok. Mire volna jó egy „nemlétező” „privát” angol nyelven írt 628 oldalas mű­vet magyar olvasó számára hozzá­férhetőbb, de szintén nem létező magyar nyelvre átültetni? Teljes összhangban Szentkuthyna­k az Iro­dalomtörténeti Társaság ülésén el­hangzott értékelésével, úgy látom, hogy olvasmány, elolvasni való könyv akkor se lenne a Finnegans­­ból, ha valaki bravúrosan megol­daná az átköltést. Hiszen az ere­deti sem az! Joyce jóslata-tréfája, hogy háromszáz évre el akarja lát­ni a filológusokat munkával, úgy látszik, „bejön”, de a vérbeli olva­só szemével nézve a könyv valójá­ban , ismét Joyce tréfáját idézve, „az ideális álmatlanságban szenve­­dő ideális olvasónak”­ készült. “Nem elolvasásra, hanem böngészésre való! Ma is böngésztem, sőt, ha kedvem­re való és magyarul megoldhatónak látszó mazsolát találok a hatalmas, de sokhelyütt bizony száraz ka­lácsban — talán újra örömömet telem majd abban, hogy az eddig körülbelül 0,8 százaléknyit kitevő fordításaimhoz még néhány tized százalékot hozzátoldjak. De arról szó sem eshet, hogy az egésszel „megbirkózni” próbáljak. Biró Endre egyetemi tanár Vannak változások Az Élet és Irodalom november 25-i számában megjelent glosszára (Sokoldalú tájékoztatás), melyben — bír — szignójú szerzőjük két nyilatkozatomat szemlézi — az egyikben arról van szó, hogy nincs „gazdája” a foghíjteleknek, a má­sikból az derül ki, hogy van keres­let irántuk —, a következőket tu­dom válaszolni. A két újság két cikkének egy napon való megjele­nése nyilvánvalóan véletlen, az egyikhez hetekkel korábban szol­gáltattam az adatokat. Már ezek az adatok is mutatják egyébként, hogy beépülnek a foghíjak kerületünk­ben, nem is egy — sajnálom, hogy ez elkerülte a szerző figyelmét. Ezt követően örvendetes változás volt, és ez éppen a sajtó érdeme: az Esti Hírlap Köz­tér rovatában megje­lent cikkek hatására kisebb terve­zői és kivitelező építőipari szerve­zetek, valamint ügyvédi munkakö­zösségek képviselői jelentkeztek határozott szándékkal a foghíjak beépítésére. Ezeken túlmenően mi magunk is keressük a beépítés to­vábbi lehetőségeit, hogy előbbre­léphessünk, de előttünk kitaposat­­lan az út... Kustos Lajos osztályvezető, VII. kerületi Tanács V. B. Albérlők mennyországa Az Élet és Irodalom 1983. decem­ber 9-i számában megjelent Így jöttem című párglosszával kap­csolatban az alábbi tájékoztatást adjuk (mint ismeretes, az írás ar­ról szólt, hogy a volt állami gondo­zott terhes anyát a szabályokra hi­vatkozva, férjével együtt sem fo­gadták be az albérlők házába). Több szerv, intézmény közbenjárá­sának eredményeként a fiatal há­zaspár problémája megoldódott. December 14-én kiutalták számuk­ra az őket jogosan megillető lakást az albérlők házában (Budapest, XV. ker., Kőrakás park 4. sz.) A fiatalok még ezen a napon meg­kapták a kulcsokat, és be is köl­töztek otthonukba. Lehoczky László a KISZ KB gazdaságpolitikai és érdekképviseleti osztályának vezetője Varga Zsófi: Násznép Szerkesztői üzenetek FABIts FERENC, BUDAPEST. Olva­sónk a zavaros, olvashatatlan könyv­címlapok miatt bosszankodik. Így ír: „Megállok egy könyvesbolt kirakata előtt. Nocsak, káprázik a szemem? Némely könyvön a szerző nevét, má­sutt a címet, néhol egyiket sem tu­dom elolvasni. A betűk ugyanis a címlap rajzának vagy fotójának olyan foltjain haladnak át, amelyek — ha­sonló árnyalatuk miatt — teljesen ol­vashatatlanná teszik a szöveget.” Ez­után kénytelen volt bemenni a bolt­ba, hogy alaposabban szemü­gyre ve­gye a könyveket. ,,A zavarosság is le­het figyelemfelkeltő tényező — írja végül —, ám nem hiszem, hogy így kellene az irodalmat terjeszteni.” Ol­vasónknak teljességgel igaza van, de mi a könyvszakma jelenlegi helyzete miatt minden eszközt elfogadhatónak tartunk, ami a vásárlót a könyv kö­zelébe viszi. Még azt is, ha kalapját befújja a szél a könyvesboltba. DR. CSISZÉR ZOLTÁN, IPARFEJ­LESZTÉSI VILÁGSZERVEZET, BÉCS. Olvasónk néhány kiegészítést tesz Hallama Erzsébet Megfakult nimbusz című interjújával kapcsolatban (Élet és Irodalom, 1983/46. szám). „A cikk állítása — írja —, mely szerint »köz­tudomású, hogy a világon mi készí­tettünk először diperte vakcinát­« he­lyesbítésre szorul. Magyarországon ugyanis nem először állították elő, hanem a világon először vezették be, 1953-ban, a diperte oltóanyaggal való kötelező védőoltást. Ugyanebben a mondatban szerepel a másik tévedés is, mely szerint ezt a vakcinát azért nem tudjuk eladni Bangladesben, mert nem felel meg az Egészségügyi Világszervezet normatíváinak. A kö­zelmúltban szakértőként tíz hónapot töltöttem az említett országban, s ta­pasztalataim szerint a Magyarorszá­gon előállított diperte oltóanyag piaci lehetőségeit nem a vakcina összetéte­le és minősége határozza meg (mely egyébként 1964 óta, mikor az Egész­ségügyi Világszervezet előírásait ki­­adták, ezeknek az előírásoknak meg­felel) .” Észrevételeit, kiegészítéseit köszönjük. MÁNYOKI KATALIN, BUDAPEST. Olvasónk felháborodottan utasítja vissza egyik cikkünket, amely ,,meg nem engedhető” hangnemben ír a cigányságról. Követeli, hogy szolgál­tassunk elégtételt a „népcsoportnak”, melyről a cikkíró „foghegyről, lené­zően” nyilatkozik. Ezt is olvashatjuk a levélben: „Hogy előfordul a szóban forgó eset, nem vitás. De néhány je­lenségből általánosítani, és véleményt alkotni egy egész népcsoportról (hi­vatalosan etnikai csoportról) az már nem csak gondolkodásbeli hiba, ha­nem ebben az esetben szó szerint a faj­elmélet megnyilvánulása.” Tanácsi­­alanul ülünk a levél előtt. Varga S. József A kisember című riportjában (Élet és Irodalom, 1983. december 9.) szó szerint a következő olvasható, legalábbis úgy sejtjük, levélírónk ezt véli a sérelmes passzusnak: „Állítja: bár hátrányos helyzetűek lennének az ő gyerekei is. Úgy, mint az ötszáz­zaskötegeket lobogtató, villogó fogú bontási vállalkozó lányai, fiai. Autó­val viszi őket iskolába, számolatlanul osztja a zsebpénzt, s autót helyez ki­látásba, ha év végén nem lesz bukás.” Mi eddig azt hittük, ennél konkré­tabb, egyénre szabottabb, kevésbé ál­talánosító dolgot nehéz leírni. Most sem hisszük, hogy tévedünk. Nagyon régi téma ez: ha az újságíró azt írja: a sarki KÖZÉRT-ben becsapták, ki­kéri magának valaki a „tisztességesen dolgozó közértesek százezrei nevé­ben”, jóllehet az újságíró egy eladó­ról, egy bontási vállalkozóról, egy konkrét, figuráról írt. Az érzékeny­ségnek, a belemagyarázásnak ilyen szélsőséges eseteivel azonban, mint ez, ritkán találkozhatni. 1384. JANUÁR 5.

Next