Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-06 / 1. szám - Antal Gábor: Üdvösség mára és holnapra • publicisztika (3. oldal) - Keresztes Ágnes: Hinták • vers (3. oldal) - Lóránt János: kiállításáról • kép (3. oldal)
) 1984. JANUÁR 6.3 ANTAL GÁBOR. Üdvösség mára és holnapra Különös embereik vagyunk mi, hírlapírók. Betűket sorakoztatunk, mondatokat, bekezdéseket helyezünk egymás mellé, de amit létrehozunk — legyen az bármily hatásos, szórakoztató, vagy fölemelő — mégsem irodalom. Lehet azonban irományunk szárazabb az őszi falevélnél, mégsem azonos egy — esetleg vonzóbb tartalmú (és formájú) — magánirattal. Mi azért mondhatjuk magunkat különös embereknek, mert mi hozzuk a Hírt. Evangélisták vagyunk. Különös emberek vagyunk mi, hírlapírók, különös anyagból vagunk mi gyúrva. Már nem munkaeszközünk a lúdtoll, kiment a divatból a ceruza, és sokan közülünk már csak ritkán használják a töltő- vagy golyóstollat is. írógépen kopogjuk vagy diktáljuk le a Hírt a Lapba, ami már nem is feltétlenül nyomtatott papír, hanem az éter emberi hangot közvetítő hulláma, vagy a képernyőn villódzó képek sora. Mégis naponta érezhetjük azt, amit Kossuth Lajos, amikor — a közhasznosság céljára — a Pesti Hírlapot megindító. A téma, amivel a közhasznosságot szolgálni kívánjuk, rendkívül változatos. Lehet meghirdetése egy új, sokkal jobb közlekedést segítő metróállomás épülésének, lehet olcsóbb burgonyaáraknak — ez még szélesebb kör hasznát szolgálja —, de egy új világállapotnak is, ami megmenti a tömegeket háborúktól és egyéb kellemetlenségektől. S ha a jóhír nem látszana beválni, mi átlátunk a látszatokon, és a csüggedő szíveket újra fölemelve, újra közöljük az emberiséggel, hogy ha holnap nem is, de holnapután megépül az a metróállomás és olcsóbb lesz a krumpli. A legfontosabb maga a Hír, a Közlés. A tartalom tulajdonképpen másodlagos. A hírlapírót az a jogos érzése különbözteti meg az egyszerű — legalábbis nem különös — emberektől, hogy bármiről szól is, szólási jogát ha nem is közvetlenül, de a Történelemtől nyeri. Tehát közlései nélkül szétesik a világ. Lehetett valaki — mellékesen — jelentős költő, mint például Kosztolányi Dezső, ő is abból a különös anyagból gyúratott, mint — például — Demeter Sándor. Másodlagos, hogy Kosztolányi Gorkijjal beszélgetett Sorrentóban, hogy másfél órával az előadás után már „leadta” színházi beszámolóját, és arról a falevélről közölt jelentést, amely egy nappal ezelőtt még késő nyári volt, de ebben a pillanatban már kora őszi. A keszeg, szakállas D. S. pedig (akivel e sorok hírlapírója annak idején együtt dolgozott a Magyar Nemzetnél) akkor már évek óta csak MTI- híreket diktált át. Aki bennünket, különös embereket ismer, azt sem tartja érdekesnek, hogy a félművelt, iszákos, éjszakáit gyakran az utcán töltő „Dió”, — azaz Diószeghy Miklós — ugyanúgy hírlapíró volt, mint a széles műveltségű, józan, korán kelő és korán fekvő és — mellékesen — vezető állásokat betöltő Dr. Mihályfi Ernő. „Dió” a kocsmában, éjfélkor, tehát lapzárta után, és akkor, amikor még nem jöttek ki az utcára a nyomdaszagú hírlapok — friss híreket tudott közölni azzal, akit kitüntetett bizalmával, márpedig a különös anyag, amiből gyúrattunk, nem elsősorban a LAP, hanem főleg a HÍR. „Dió”, akit negyvenéves kora után kitiltottak minden redakcióból, akit nem enged tekébe egyetlen rendes helyre sem, előbb tudott kormány-, sőt rendszerváltozásokról, mint némely miniszterek. Dr. Mihályfi Ernő viszont két fennkölten közéleti értekezlet között heves kíváncsisággal töltötte fel magát a legújabb — a nem különös emberek számára nyilván vulgárisaknak tetsző — pletykákkal. Szerintem — bocsánat, szerintünk, mert mi, hírlapírók, többes számban beszélünk, mint a királyok és a pápák — például a miskolci származású amerikai Pulitzer (hiába volt laptulajdonos, s hiába nevezték el róla a Pulitzer-díjat!) mégsem volt valóban hírlapíró. Hiszen élete végén évekig hajókázott a tengeren, anélkül, hogy egyetlen sort írt vagy diktált volna, akár a tenger, akár a tőzsdei árfolyamok hullámzásáról. Igaz, Pulitzer akkor már vak volt és süket, de például egy idősebb angol kortársát, Charles Darwin kollégánkat előrehaladó betegsége sem gátolta abban, hogy befejezze riportját az ember előrehaladásáról. Darwin hírlapírót többen elsősorban természettudósnak vagy ilyesminek tartják, de aki olyan izgalmasan szólt bizonyos kissé kacskaringós, feltétlenül felfelé vezető szerpentinekről, az elsősorban mégiscsak hírlapíró. (E témáról a hírközlő fellépéséig legfeljebb kacsák — és emlőscsontvázak — tudósítottak.) Pulitzer úr ott ült a jachtján, hogy érezze öreg arcán a tengeri szellő — minden bizonnyal kellemes — simogatását. Darwin viszont haláláig ontotta a kommünikéket, amelyekkel újabb és újabb csimpánzokat, maki más mókát és főleg gorillákat kívánt bevonni — s vont is be —, ha nem is feltétlenül a különös emberek, mindenesetre különös előemberek táborába.★ Tegnap minden idők legjobb és legmegbízhatóbb német szövegét, a Faustot lapozgattam két hadijelentés között... A közép-európai tengerek egy Toronyőre jelentette ezt közönségének. Elismerjük, ez a Toronyőr is hírlapíró volt, de csak mellékesen. Először is, túl gyakran szólt első személyben, ami illetlenség — Darwin, ha nem is többes számban, de egyes szám harmadik személyben nyilatkozott —, másodszor fontos szövegnek tartotta a Faust-ot, amely ma ugyan egy pletykára kíváncsi hírlapíróról szól, de hiányzik e riportból annak a különös viszonynak a leírása, ami a hírlapírókat — így dr. Faust segédszerkesztőt is — a halálhoz fűzi. Halálommal megváltom telkemet — így nem lehet beszélni sem egy hírlapírónak, sem egy hírlapíróról. Lev Tolsztoj — a HÁBORÚ ÉS BÉKE című folyóirat belső munkatársa — tudta ezt és Ivan Iljics halála című hírfeje (fejhíre?) hősének nem egy hírlapírót tett meg, hanem egy csinovnyikot Mert csinovnyikhalál éppen úgy van, mint bányászhalál, vagy színészhalál, de a hírlapírót az ős szakadéké választja el ettől a sajátos állapottól. Krúdy úr tárcinkójának tehát nem véletlenül A hírlapíró és a halál a címe, s nem pusztán azért, mert (bár ez is jellemző) Szépvölgyi Titusz helyzete — tulajdonképpen a szerencsés csonthús elfogyasztása után — annyira megváltozott, hogy nem P. E. G. szolgálaton kívüli huszárezredes golyója találta el a hírlapírót, hanem a hírlapíróé a félelmetes párbajhőst. Tudunk, persze hírlapírók úgynevezett fizikai haláláról, hiszen közülük többeket is egyszerűen elégettek, mint egy kompromittáló levelet vagy egy idejétmúlt kéziratot. És tanúi voltunk akár annak is, miként haldoklott — Várkonyi Titusz néven, hetvenévesen, lekonyuló, ősz bajusszal — ifjú Szépvölgyi kollégánk a fasori szanatóriumban. (Hogy utána a nekrológokból ismert „örök ólomba szenderüljön”.) Efféle incidensek — úgy látszik — érhetnek hírlapírókat is, de csak ritkán ... Tolsztoj Ivan Iljicsének — és még sok más csinovnyiknak — csinovnyikságából következően kellett (vezércikk!) „eltávoznia az élők sorából”. A bányászok azért juthatnak égi magasságba, s esetleg a legmélyebb tárnánál is mélyebbre, mert (riport!) „mindennapi szenünkért vállalták, hogy lehúzódjanak a föld gyomrába”. Színészek számára, különösen, ha legkedvesebb vagy legnevezetesebb szerepüket játsszák, hatásos felvonás — esetleg csak monológvég lehet egy nyíltszíni halál. Testre szabott hírlapíróhalál azonban nem létezik. S ha valaki megjegyezné, hogy akadtak hírlapírók — például Szervét Mihály olvasószerkesztő — akiket nemcsak úgy véletlenül, hanem cikkeik miatt égettek el, akkor magabiztosan állíthatjuk, hogy itt sem a szakma különösségéről, hanem az értelmezés sajátosságáról van szó. Ez pedig külön dimenzió (és tészta). A Toronyőr szerint minden toronyőr arra született, hogy lásson, arra rendeltetett, hogy nézzen, hűséget esküdött a toronynak... Ez csakugyan lehet a toronyőrök dolga — mellékesen: van toronyőrhalál is! —, a hírlapírónak azonban nem néznie kell, s különösen nem látnia, hanem fogalmaznia. Még pontosabban fogalmazva: átfogalmaznia. Például a szakállas Demeter is ■— az időjárásjelentést diktálva — gyakran átdiktálta a Távirati Irodából (az ÖSKÁOSZ szerkesztőségéből) érkezett ős-szövegeket. Nem nagyon, csak egy kicsit. Legszívesebben csak egy jelzőt cserélt ki — a „hideg”-et például „meleg”-re, a „tartós”-at „rövid”re és így továbbb —, ám ettől a híradás teljesebb értelmet kapott; így vált csak igazán az idő és a történelem előrejelzésévé. D. S.-t is ugyanaz a szenvedély vezette, mint egy másik kitűnő diktálót, Bonaparte Napóleont, aki a VILÁGSZELLEM szerkesztőségében vezette a lósport-rovatot. ★ Mi, hírlapírók, különös emberek vagyunk... Üljünk akár a MŰSAJTPÁR — a Mucsai Sajtpároló Művek üzemi lapja — vagy a VILÁGSZELLEM szerkesztőségében, egyszerre vagyunk parancsnokai és foglyai a történéseknek. Ha mi, nem tesszük közhírré: soha nem tudja meg a világ, mennyi ementálit párolnak Mucsán — és hogy egyáltalán párolnak sajtot. Még az atomháború is pusztán csak történik, de nem válik történelemmé, ha nem adunk erről megfelelő közleményt. Kétségtelen azonban, hogy időnként ki vagyunk téve félreértéseknek. Előfordulhat, hogy nem a történelem beszél belőlünk, hanem valaki más, és a VILÁGSZELLEM szerkesztőségi cikkét — például a nyomda ördögének közbejöttével — nem Hegel főszerkesztő appróbálta. Ilyenkor újabb kommünikét adunk ki, majd még újabbat, ha az ördög újra beleszól és hiba csúszott a Helyreigazításba is. Mi, hírlapírók, azonban különös emberek vagyunk, nem lehet olyan helyzet, hogy ne vessük bele magunkat — egyéb hullámok mellett — az éter hullámaiba és ne úszszunk tovább. Ha kiallózva, ha pillangózva, ha időnként fulladozva is, de végül is eljutunk a Célba. Mi, hírlapírók, különös emberek vagyunk: akkor is Célba érünk, ha az elfutott előlünk, sőt még akkor is, ha mi jutottunk el a Céltól. Hogy lehet ez? A válasz egyszerű: különös anyagból vagyunk mi gyúrva. Egy Elias Canetti nevű, Londonban élő — de persze, Bulgáriában született és híreit németül közlő — hírlapíró (akit valamilyen másodlagos vagy harmadlagos tevékenységéért tüntetett ki a gyakran oly balgatag Nobel-bizottság) egy kétezer oldalas glosszájában azt állítja, hogy minden Parancsban van egy tüske, amely belefúródik abba, aki végrehajtja, és hogy a tüske vagy betokosodik, vagy sem. Miután az a különös anyag, amiből gyúrva vagyunk, kétségkívül Parancsot is hordoz — és ez nem mindig ered közvetlenül az emberré válás folyamatának szerkesztőitől; még az ŐSKÁOSZ szerkesztőségében is akadhatnak félrehallások. Az okosítóan tokosodó tüskék mellett felfelbukkannak olyanok is, amelyek meglehetős kényelmetlenséget okoznak a hírlapírónak. Egy meginterjúvolt Rádír kijelentette: Szigorú vagyok és rugalmas. Hiába szúrkálnak trónnal, szeggel, bicskaheggyel — meg sem érzem. Könnyedén, egyenletesen szántom végig a papirost és eltüntetem a rossz szövegeket. A kéz megremeg és rosszat ír: én jóvá teszem. Tudom, hogy a kéz mögött az értelem remegett meg, és segítségére sietek. Mi, hírlapírók — ellentétben a Kadírral — megérezzük, ha Iránnal, szeggel, bicskaheggyel — és történelemmel — szúrkálnak bennünket. Különös emberek vagyunk, de nem tehetjük, hogy kiirtsuk a hibás szövegeket, amik a nem különös emberektől erednek. Csak bele kell gondolnunk egy kicsit, hogy felfogjuk: éppen ezek a hibás szövegek, artikulálatlan indulatok, ködös gondolatok tartják fenn őket, ha törölnék őket, a szigorú radírral együtt az emberiség is megsemmisülne... Ezért hát a hibás szövegeket — és a hibás emberiséget — célszerűbb zárójelbe helyezni. Az izgága értelem helyett a homályos, de megnyugtató látszatokat kell segítenünk. Mi, hírlapírók, különös emberek vagyunk. Gyakran negyven évig sem szűnünk meg a homályos látszatok mögötti, esetleg még homályosabb látszatokat (s az azok mögöttieket is) lapozgatni. Hasonlatosan azokhoz, akik tudnak arról, hogy az újra- meg újraszülető, esőt, nyirkosságot teremtő felhők mögött ott ragyog a földünket egyértelműen bevilágítani képes Nap. Mi is tudunk, de nem teszünk! Makacs ambivalenciánkat, ambivalens konokságunkat régi evangélistáktól örököltük. Például Lukácsnál írva vagyon. De sohase feledjük el, hogy mind a partikularitásban, mind pedig a nembeliségben az ember folyton a biológiai és a társadalmi lét egységeként szerepel, noha persze formailag és tartalmilag fölöttébb különböző értékdöntések mozgatják, mozgathatják, amelyek meghatározzák választását a megőrzés, a reprodukció és a legyőzés között. De éppen mert az embernek ebben a fejlődésében ontológiailag nagy az értékek jelentősége, a biológiai és a társadalmi lét viszonyában rejlő kezdeti véletlenszerűségnek mindvégig meg kell maradnia. Lehet, hogy ez a kommüniké-részlet nem olyan elegáns, mint például Máté evangélista valamelyik szövege — mondjuk: Ami a legfelháborítóbb, az az összeesküvő Júdások példátlan cinizmusa —, ám e próféciákból is biztatás csendül felénk. A tradíciókból merítjük az erőt, így nem hamvadhat ki lelkünkből a Hír, a Remény és a Szeretet. Még akkor sem, ha időlegesen nem látszik a fáklyafény tüze. Az örökmécses azonban, ha tán pislákolva is, de ott ég, kialvatlanul, néha fél kolumnányi, néha csak egymondatos közleményeinkben. Mert el kell ismerni, lehetnek egészen rövid hírek, amelyek egész kolumnákkal lefelérnek. Például: „feleannyiba kerül a krumpli, mint tegnap.” Vagy „Kitört az atom-világháború.” Esetleg: „Ez az egész hírlap ezen az egyetlen mondaton kívül csupa hazugság.” (Bár a Hírek tartalma — utaltunk már erre — szinte mellékes, a tömörítő fogalmazás szép, nemcsak esztétikai, de ontológiai erénye a hírlapírónak.) Mi, hírlapírók, különös emberek vagyunk. Nem koptatnak el bennünket a változatlan változások — és a változó változatlanság hosszú időszakai. Jöhet akármi és akárki, utolsó percünkig kopogtatjuk az írógépet, ha másfélét nem, hát az agyunkban lévőt. És ha agyunk sincs már, mint kísértetek kopogtatunk. Maradék nélkül fogyok majd el, utolsó porcikám együtt semmisül meg az utolsó, hibás szóval, amit kiirtok. Nyom nélkül szűnök meg, elvontan és tökéletesen. Sajnos, vagy szerencsére — ennek eldöntésére egy nálunk kiválóbb hírlapíróra volna szükség — mi nem szűnünk meg, nekünk még az úgynevezett fizikai halálon túl is kíváncsinak kell lennünk, mi lesz velünk nélkülünk. Folytatni kell Napóleon, Darwin és „Dió” munkáját, s egy üzemi lapban — vagy egy korcsmában — közölnünk kell a Hírt. S az új (vagy régi) Hírek szagára kőnyomatosokkal bélelt sírja mélyéről előbújhat Demeter Sándor is, hogy a Távirati Iroda legújabb közleményét — Holnapra nedvesség várható — a jóízlés és az ihlet nevében csak egy icipicit megfejelje: Holnapra üdvösség várható. Lóránt János kiállításáról k KERESZTES ÁGNES: Hinták Mikor a hinta fordul, én nem kapaszkodom, örökös tériszonyban a pillanatra bízom: fenntart, elejt, megáll. Voltam vad és keserves, voltam szelíd bohóc, de mindegyik viszonyban szívemben hinta fordul. Fenntart, elejt, megáll. Kis játszótéri hinták ha elkerülhetők is, negyvenhatodik éve ülök egy hinta Földön o e o* •» ^ • * « i