Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-01-06 / 1. szám - Antal Gábor: Üdvösség mára és holnapra • publicisztika (3. oldal) - Keresztes Ágnes: Hinták • vers (3. oldal) - Lóránt János: kiállításáról • kép (3. oldal)

) 1984. JANUÁR 6.3 ANTAL GÁBOR. Üdvösség mára és holnapra Különös embereik vagyunk mi, hírlapírók. Betűket sorakoztatunk, mondatokat, bekezdéseket helye­zünk egymás mellé, de amit létre­hozunk — legyen az bármily ha­tásos, szórakoztató, vagy fölemelő — mégsem irodalom. Lehet azon­ban irományunk szárazabb az őszi falevélnél, mégsem azonos egy — esetleg vonzóbb tartalmú (és for­májú) — magánirattal. Mi azért mondhatjuk magunkat különös embereknek, mert mi hozzuk a Hírt. Evangélisták vagyunk. Különös emberek vagyunk mi, hírlapírók, különös anyagból va­gunk mi gyúrva. Már nem munka­eszközünk a lúdtoll, kiment a di­vatból a ceruza, és sokan közülünk már csak ritkán használják a töl­tő- vagy golyóstollat is. írógépen kopogjuk vagy diktáljuk le a Hírt a Lapba, ami már nem is feltétle­nül nyomtatott papír, hanem az éter emberi hangot közvetítő hulláma, vagy a képernyőn villódzó képek sora. Mégis naponta érezhetjük azt, amit Kossuth Lajos, amikor — a közhasznosság c­éljára — a Pes­ti Hírlapot megindító. A téma, amivel a közhasznosságot szolgál­ni kívánjuk, rendkívül változatos. Lehet meghirdetése egy új, sokkal jobb közlekedést segítő metróállo­más épülésének, lehet olcsóbb bur­gonyaáraknak — ez még szélesebb kör hasznát szolgálja —, de egy új világállapotnak is, ami megmenti a tömegeket háborúktól és egyéb kellemetlenségektől. S ha a jóhír nem látszana beválni, mi átlátunk a látszatokon, és a csüggedő szí­veket újra fölemelve, újra közöljük az emberiséggel, hogy ha holnap nem is, de holnapután megépül az a metróállomás és olcsóbb lesz a krumpli. A legfontosabb maga a Hír, a Közlés. A tartalom tulajdon­képpen másodlagos. A hírlapírót az a jogos érzése különbözteti meg az egyszerű — legalábbis nem különös — embe­rektől, hogy bármiről szól is, szó­lási jogát ha nem is közvetlenül, de a Történelemtől nyeri. Tehát közlései nélkül szétesik a világ. Lehetett valaki — mellékesen — jelentős költő, mint például Kosz­tolányi Dezső, ő is abból a külö­nös anyagból gyúratott, mint — például — Demeter Sándor. Má­sodlagos, hogy Kosztolányi Gorkij­jal beszélgetett Sorrentóban, hogy másfél órával az előadás után már „leadta” színházi beszámolóját, és arról a falevélről közölt jelentést, amely egy nappal ezelőtt még ké­ső nyári volt, de ebben a pillanat­ban már kora őszi. A keszeg, sza­kállas D. S. pedig (akivel e sorok hírlapírója annak idején együtt dolgozott a Magyar Nemzetnél) akkor már évek óta csak MTI- híreket diktált át. Aki bennünket, különös embereket ismer, azt sem tartja érdekesnek, hogy a félmű­velt, iszákos, éjszakáit gyakran az utcán töltő „Dió”, — azaz Dió­­szeghy Miklós — ugyanúgy hírlap­író volt, mint a széles műveltsé­gű, józan, korán kelő és korán fek­vő és — mellékesen — vezető ál­lásokat betöltő Dr. Mihályfi Ernő. „Dió” a kocsmában, éjfélkor, tehát lapzárta után, és akkor, amikor még nem jöttek ki az utcára a nyomdaszagú hírlapok — friss hí­reket tudott közölni azzal, akit ki­tüntetett bizalmával, márpedig a különös anyag, amiből gyúrattunk, nem elsősorban a LAP, hanem fő­leg a HÍR. „Dió”, akit negyven­éves kora után kitiltottak minden redakcióból, akit nem enged tekébe egyetlen rendes helyre sem, előbb tudott kormány-, sőt rendszervál­tozásokról, mint némely miniszte­rek. Dr. Mihályfi Ernő viszont két fennkölten közéleti értekezlet kö­zött heves kíváncsisággal töltötte fel magát a legújabb — a nem kü­lönös emberek számára nyilván vulgárisaknak tetsző — pletykák­kal. Szerintem — bocsánat, szerin­tünk, mert mi, hírlapírók, többes számban beszélünk, mint a kirá­lyok és a pápák — például a mis­kolci származású amerikai Pulitzer (hiába volt laptulajdonos, s hiába nevezték el róla a Pulitzer-díjat!) mégsem volt valóban hírlapíró. Hiszen élete végén évekig hajóká­­zott a tengeren, anélkül, hogy egyetlen sort írt vagy diktált vol­na, akár a tenger, akár a tőzsdei árfolyamok hullámzásáról. Igaz, Pulitzer akkor már vak volt és sü­ket, de például egy idősebb angol kortársát, Charles Darwin kollé­gánkat előrehaladó betegsége sem gátolta abban, hogy befejezze ri­portját az ember előrehaladásáról. Darwin hírlapírót többen elsősor­ban természettudósnak vagy ilyes­minek tartják, de aki olyan izgal­masan szólt bizonyos kissé kacs­­karingós, feltétlenül felfelé vezető szerpentinekről, az elsősorban még­iscsak hírlapíró. (E témáról a hír­közlő fellépéséig legfeljebb kacsák — és emlőscsontvázak — tudósí­tottak.) Pulitzer úr ott ült a jacht­ján, hogy érezze öreg arcán a ten­geri szellő — minden bizonnyal kellemes — simogatását. Darwin viszont haláláig ontotta a kommü­nikéket, amelyekkel újabb és újabb csimpánzokat, maki más mókát és főleg gorillákat kívánt bevonni — s vont is be —, ha nem is fel­tétlenül a különös emberek, min­denesetre különös előemberek tá­borába.★ Tegnap minden idők legjobb és legmegbízhatóbb német szövegét, a Faustot lapozgattam két hadi­jelentés között... A közép-európai tengerek egy Toronyőre jelentette ezt közönségének. Elismerjük, ez a Toronyőr is hírlapíró volt, de csak mellékesen. Először is, túl gyak­ran szólt első személyben, ami il­letlenség — Darwin, ha nem is többes számban, de egyes szám har­madik személyben nyilatkozott —, másodszor fontos szövegnek tartot­ta a Faust-ot, amely ma ugyan egy pletykára kíváncsi hírlapíróról szól, de hiányzik e riportból annak a különös viszonynak a leírása, ami a hírlapírókat — így dr. Faust segédszerkesztőt is — a halálhoz fűzi. Halálommal megváltom tel­kemet — így nem lehet beszélni sem egy hírlapírónak, sem egy hírlapíróról. Lev Tolsztoj — a HÁBORÚ ÉS BÉKE című folyóirat belső munkatársa — tudta ezt és Ivan Iljics halála című hírfeje (fej­­híre?) hősének nem egy hírlapírót tett meg, hanem egy csinovnyikot Mert csinovnyikhalál éppen úgy van, mint bányászhalál, vagy szí­nészhalál, de a hírlapírót az ős szakadéké választja el ettől a sa­játos állapottól. Krúdy úr tárcin­­kójának tehát nem véletlenül A hírlapíró és a halál a címe, s nem pusztán azért, mert (bár ez is jel­lemző) Szépvölgyi Titusz helyze­te — tulajdonképpen a szerencsés csonthús elfogyasztása után — annyira megváltozott, hogy nem P. E. G. szolgálaton kívüli huszár­ezredes golyója találta el a hírlap­írót, hanem a hírlapíróé a félelme­tes párbajhőst. Tudunk, persze hírlapírók úgy­nevezett fizikai haláláról, hiszen közülük többeket is egyszerűen el­égettek, mint egy kompromittáló levelet vagy egy idejétmúlt kézira­tot. És tanúi voltunk akár annak is, miként haldoklott — Várkonyi Titusz néven, hetvenévesen, leko­nyuló, ősz bajusszal — ifjú Szép­völgyi kollégánk a fasori szanató­riumban. (Hogy utána a nekroló­gokból ismert „örök ólomba szen­­derüljön”.) Efféle incidensek — úgy látszik — érhetnek hírlapíró­kat is, de csak ritkán ... Tolsztoj Ivan Iljicsének — és még sok más csinovnyiknak — csinovnyikságá­­ból következően kellett (vezér­cikk!) „eltávoznia az élők sorá­ból”. A bányászok azért juthatnak égi magasságba, s esetleg a leg­mélyebb tárnánál is mélyebbre, mert (riport!) „mindennapi szenün­kért vállalták, hogy lehúzódjanak a föld gyomrába”. Színészek szá­mára, különösen, ha legkedvesebb vagy legnevezetesebb szerepüket játsszák, hatásos felvonás — eset­leg csak monológvég lehet egy nyíltszíni halál. Testre szabott hír­lapíróhalál azonban nem létezik. S ha valaki megjegyezné, hogy akadtak hírlapírók — például Szervét Mihály olvasószerkesztő — akiket nemcsak úgy véletlenül, ha­nem cikkeik miatt égettek­ el, ak­kor magabiztosan állíthatjuk, hogy itt sem a szakma különösségéről, hanem az értelmezés sajátosságá­ról van szó. Ez pedig külön dimen­zió (és tészta). A Toronyőr szerint minden to­ronyőr arra született, hogy lásson, arra rendeltetett, hogy nézzen, hű­séget esküdött a toronynak... Ez csakugyan lehet a toronyőrök dol­ga — mellékesen: van toronyőrha­­lál is! —, a hírlapírónak azonban nem néznie kell, s különösen nem látnia, hanem fogalmaznia. Még pontosabban fogalmazva: átfogal­maznia. Például a szakállas Deme­ter is ■— az időjárásjelentést dik­tálva — gyakran átdiktálta a Táv­irati Irodából (az ÖSKÁOSZ szer­kesztőségéből) érkezett ős-szövege­ket. Nem nagyon, csak egy kicsit. Legszívesebben csak egy jelzőt cserélt ki — a „hideg”-et például „meleg”-re, a „tartós”-at „rövid”­­re és így továbbb —, ám ettől a hír­adás teljesebb értelmet kapott; így vált csak igazán az idő és a tör­ténelem előrejelzésévé. D. S.-t is ugyanaz a szenvedély vezette, mint egy másik kitűnő diktálót, Bona­parte Napóleont, aki a VILÁG­SZELLEM szerkesztőségében ve­zette a lósport-rovatot. ★ Mi, hírlapírók, különös emberek vagyunk... Üljünk akár a MŰ­­SAJTPÁR — a Mucsai Sajtpároló Művek üzemi lapja — vagy a VI­LÁGSZELLEM szerkesztőségében, egyszerre vagyunk parancsnokai és foglyai a történéseknek. Ha mi, nem tesszük közhírré: soha nem tudja meg a világ, mennyi emen­tálit párolnak Mucsán — és hogy egyáltalán párolnak sajtot. Még az atomháború is pusztán csak tör­ténik, de nem válik történelemmé, ha nem adunk erről megfelelő köz­leményt. Kétségtelen azonban, hogy időnként ki vagyunk téve félreér­téseknek. Előfordulhat, hogy nem a történelem beszél belőlünk, ha­nem valaki más, és a VILÁGSZEL­LEM szerkesztőségi cikkét — pél­dául a nyomda ördögének közbe­jöttével — nem Hegel főszerkesz­tő appróbálta. Ilyenkor újabb kom­münikét adunk ki, majd még újab­bat, ha az ördög újra beleszól és hiba csúszott a Helyreigazításba is. Mi, hírlapírók, azonban különös emberek vagyunk, nem lehet olyan helyzet, hogy ne vessük bele ma­gunkat — egyéb hullámok mellett — az éter hullámaiba és ne úsz­­szunk tovább. Ha kiallózva, ha pil­langózva, ha időnként fulladozva is, de végül is eljutunk a Célba. Mi, hírlapírók, különös emberek vagyunk: akkor is Célba érünk, ha az elfutott előlünk, sőt még akkor is, ha mi jutottunk el a Céltól. Hogy lehet ez? A válasz egyszerű: különös anyagból vagyunk mi gyúrva. Egy Elias Canetti nevű, London­ban élő — de persze, Bulgáriában született és híreit németül közlő — hírlapíró (akit valamilyen másod­lagos vagy harmadlagos tevékeny­ségéért tüntetett ki a gyakran oly balgatag Nobel-bizottság) egy két­ezer oldalas glosszájában azt állít­ja, hogy minden Parancsban van egy tüske, amely belefúródik abba, aki végrehajtja, és hogy a tüske vagy betokosodik, vagy sem. Miután az a különös anyag, amiből gyúrva vagyunk, kétségkívül Parancsot is hordoz — és ez nem mindig ered közvetlenül az emberré válás fo­lyamatának szerkesztőitől; még az ŐSKÁOSZ szerkesztőségében is akadhatnak félrehallások. Az oko­­sítóan tokosodó tüskék mellett fel­felbukkannak olyanok is, ame­lyek meglehetős kényelmetlenséget okoznak a hírlapírónak. Egy meg­interjúvolt Rádír kijelentette: Szi­gorú vagyok és rugalmas. Hiába szúrkálnak trónnal, szeggel, bics­kaheggyel — meg sem érzem. Könnyedén, egyenletesen szántom végig a papirost és eltüntetem a rossz szövegeket. A kéz megremeg és rosszat ír: én jóvá teszem. Tu­dom, hogy a kéz mögött az érte­lem remegett meg, és segítségére sietek. Mi, hírlapírók — ellentétben a Kadírral — megérezzük, ha Irán­nal, szeggel, bicskaheggyel — és történelemmel — szúrkálnak ben­nünket. Különös emberek vagyunk, de nem tehetjük, hogy kiirtsuk a hibás szövegeket, amik a nem kü­lönös emberektől erednek. Csak bele kell gondolnunk egy kicsit, hogy felfogjuk: éppen ezek a hi­bás szövegek, artikulálatlan indu­latok, ködös gondolatok tartják fenn őket, ha törölnék őket, a szi­gorú radírral együtt az emberiség is megsemmisülne... Ezért hát a hibás szövegeket — és a hibás em­beriséget — célszerűbb zárójelbe helyezni. Az izgága értelem helyett a homályos, de megnyugtató lát­szatokat kell segítenünk. Mi, hírlapírók, különös emberek vagyunk. Gyakran negyven évig sem szűnünk meg a homályos lát­szatok mögötti, esetleg még homá­lyosabb látszatokat (s az azok mögöttieket is) lapozgatni. Hason­latosan azokhoz, akik tudnak ar­ról, hogy az újra- meg újraszülető, esőt, nyirkosságot teremtő felhők mögött ott ragyog a földünket egy­értelműen bevilágítani képes Nap. Mi is tudunk, de nem teszünk! Ma­kacs ambivalenciánkat, ambiva­lens konokságunkat régi evangé­listáktól örököltük. Például Lu­kácsnál írva vagyon. De sohase fe­ledjük el, hogy mind a partikulari­tásban, mind pedig a nembeliség­­ben az ember folyton a biológiai és a társadalmi lét egységeként sze­repel, noha persze formailag és tartalmilag fölöttébb különböző ér­tékdöntések mozgatják, mozgathat­ják, amelyek meghatározzák vá­lasztását a megőrzés, a reproduk­ció és a legyőzés között. De éppen mert az embernek ebben a fejlő­désében ontológiailag nagy az érté­kek jelentősége, a biológiai és a társadalmi lét viszonyában rejlő kezdeti véletlenszerűségnek mind­végig meg kell maradnia. Lehet, hogy ez a kommüniké-részlet nem olyan elegáns, mint például Máté evangélista valamelyik szövege — mondjuk: Ami a legfelháborítóbb, az az összeesküvő Júdások példát­lan cinizmusa —, ám e próféciák­ból is biztatás csendül felénk. A tradíciókból merítjük az erőt,­­ így nem hamvadhat ki lelkünkből a Hír, a Remény és a Szeretet. Még akkor sem, ha időlegesen nem lát­szik a fáklyafény tüze. Az örök­mécses azonban, ha tán pislákolva is, de ott ég, kialvatlanul, néha fél kolumnányi, néha csak egymonda­tos közleményeinkben. Mert el kell ismerni, lehetnek egészen rövid hí­rek, amelyek egész kolumnákkal le­felérnek. Például: „feleannyiba ke­­rül a krumpli, mint tegnap.” Vagy „Kitört az atom-világháború.” Esetleg: „Ez az egész hírlap ezen az egyetlen mondaton kívül csupa hazugság.” (Bár a Hírek tartalma — utaltunk már erre — szinte mel­lékes, a tömörítő fogalmazás szép, nemcsak esztétikai, de ontológiai erénye a hírlapírónak.) Mi, hírlapírók, különös emberek vagyunk. Nem koptatnak el ben­nünket a változatlan változások — és a változó változatlanság hosszú időszakai. Jöhet akármi és akár­ki, utolsó percünkig kopogtatjuk az írógépet, ha másfélét nem, hát az agyunkban lévőt. És ha agyunk sincs már, mint kísértetek kopog­tatunk. Maradék nélkül fogyok majd el, utolsó porcikám együtt semmisül meg az utolsó, hibás szó­val, amit kiirtok. Nyom nélkül szűnök meg, elvontan és tökélete­sen. Sajnos, vagy szerencsére — ennek eldöntésére egy nálunk ki­válóbb hírlapíróra volna szükség — mi nem szűnünk meg, nekünk még az úgynevezett fizikai halá­lon túl is kíváncsinak kell len­nünk, mi lesz velünk nélkülünk. Folytatni kell Napóleon, Darwin és „Dió” munkáját, s egy üzemi lapban — vagy egy korcsmában — közölnünk kell a Hírt. S az új (vagy régi) Hírek szagára kőnyo­matosokkal bélelt sírja mélyéről előbújhat Demeter Sándor is, hogy a Távirati Iroda legújabb közlemé­nyét — Holnapra nedvesség vár­ható — a jóízlés és az ihlet nevé­ben csak egy icipicit megfejelje: Holnapra üdvösség várható. Lóránt János kiállításáról k KERESZTES ÁGNES: Hinták Mikor a hinta fordul, én nem kapaszkodom, örökös tériszonyban a pillanatra bízom: fenntart, elejt, megáll. Voltam vad és keserves, voltam szelíd bohóc, de mindegyik viszonyban szívemben hinta fordul. Fenntart, elejt, megáll. Kis játszótéri hinták ha elkerülhetők is, negyvenhatodik éve ülök egy hinta Földön o e o* •» ^ • * « i

Next