Élet és Irodalom, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-03 / 27. szám - Szántó Jenő: Nem Ő találta ki • reflexió | Visszhang • Álmomban két macska voltam. ÉS, június 19. (2. oldal) - Szántó Péter: • reflexió | Visszhang • Szántó Jenő: Nem Ő találta ki (2. oldal) - Zsiray Károly: Kitől fordított Karinthy Frigyes? • reflexió | Visszhang • Karinthy Frigyes (2. oldal) - Székács Anna: Remények egy hivataltól • reflexió | Visszhang • Nemere István: Regények az adóhivatalnak. ÉS, június 5. (2. oldal) - Arató Antal: Az író-olvasó találkozóról • reflexió | Visszhang • Tabi László: Elegyes ügyek. ÉS, június 5. (2. oldal) - Novák Béla Dénes: Feketül-e a zongora? • reflexió | Visszhang • Tabi László, ÉS, június 5. (2. oldal) - Géczi János: Xerox • kép (2. oldal)
Nem Ő találta ki „Hányszor hallunk szomorkodó humoristákat vagy éppen élvezkedő filológusokat, amint közük már ezt is kitalálta Ő! Kitalálta, mint mindent” — olvasható e pár sor az Élet és Irodalom június 19-i számának első oldalán, az Álmomban két macska voltam című, Karinthy Frigyesre emlékező írásában. Nos, nézzük hát, mi mindent talált ki a modern magyar humor egyszemélyes kiskátéja! „Hogy álmomban két macska voltam, s játszottam egymással. Hogy az élet olyan, mint a Lánchíd, hogy miért? Nem tudom. Hogy történetünk kezdetén Skócia északnyugati partjainál nagy vihar tombol, bár ennek történetünk szempontjából semmilyen jelentősége sincs, hiszen történetünk Wales délkeleti partjainál játszódik .. Nocsak! — kaptam föl a fejem ez utóbbiak olvastán. Valahol már találkoztam ezzel a fordulattal. Hát persze! Leveszem a polcról a szóban forgó kötetet, és mindjárt az első humoreszk első oldalán áll ez a szöveg, idézem: „Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik, hanem Írország keleti partjain.” Szemmel látható: nem azonos a két szöveg. De hát az ÉS szerzője így folytatja az idézett rész után: „(biztos, hogy ezt is roszszul idézem, hiszen a fejemben levő Karinthy-breviárium kopik ...)” De ha kopik, miért nem üti föl azt a kötetet, amelyből gyanúja szerint a Karinthy kitalálta rész való? Egy centenáriumi megemlékezés talán megérdemel ennyit. Akkor ugyanis a szerző nem találta volna meg ezt a nagy-britanniai hasonlatot. Mármint Karinthykötetekben nem lelte volna meg. Szerzője ugyanis Leacock, és ahonnan én idéztem, a HumoreszkfiL-SÍZnmű kötet (Szépirodalfmi Konforr Kiadó, 1955., 3. oldal). A kötetet fordította — de a történetet nem kitalálta — Karinthy Frigyes és Szinnai Tivadar. Sosem árt az idézeteket eredetiből ellenőrizni. Akkor sem a szöveget, sem szerzőjét nem kell kitalálni. Szántó Jenő ★ Ha valaki mindenáron hozzá akar szólni, azt semmi sem fogja megakadályozni ebben. A tények sem. Tisztelt névrokonom például cikkemben nem volt hajlandó tudomásul venni azt, hogy Karinthy Frigyesben sok más mellett „az eredetit jobb minőségben újraalkotó műfordítót” is tisztelem. Aki nem hiszi, hogy a szóban forgó Lencock-mondat, a legtöbb hasonlóval együtt, nagyban Karinthy veleménye, megtekintheti könyvtáramban az angol eredetit és Karinthy Frigyes fordítását is. Nekem addig is engedje meg Szántó Jenő, hogy a mondatot a Mestertől valónak tartsam. Szántó Péter alakú, papírfedelű kiadvány a Magvető Vidám könyvek sorozatában: A Mauzóleum Klub. Stephen Leacock írta, fordította és átdolgozta Szerb Antal. A könyvhöz előszót Hegedűs Géza írt. Bevezető szavak a könyvről, írójáról és fordítójáról címmel. A hetedik oldalon ezt írja Leacockról: „Minálunk nem sok műve ismeretes. Az irodalmi humoreszkeken kívül tőle kapta Karinthy az Egy komisz kölyök (kölök! — Zs. K.) naplója ötletét.” Nos, ez „derült ki” 1955-ben H. G. előszavából. Újabb huszonhat évnek kellett eltelnie, hogy a fordítás ügye is új fordulatot kapjon. 1981-ben ugyanis a Móra Ferenc kiadó is megjelentette az Egy komisz kölök naplóját, változatlan címmel és fordítóval, ám szerzőként Metta V. Victort (?) tüntetve föl, akinek művét „a magyar gyerekek számára átdolgozta Karinthy Frigyes” — a címoldal szövege szerint. Úgy érzem, itt az ideje, hogy a maga nemében páratlan humorú és sajátos ortográfiájú könyv szerzősége a „fordító és átdolgozó” születésének századik évfordulója alkalmából tisztáztassék. Nem csodálkoznék azon sem, ha a szerző is Karinthy Frigyes volna. Zsiray Károly Kitől fordított Karinthy Frigyes? Az Élet és Irodalom hasábjain mostanában több cikket olvastam Karinthy Frigyesről. Hadd tegyem hozzájuk a magam gondolatait. Az egykori Uránia Könyvkiadóvállalat (sic!) kiadásában 1920-ban Budapesten megjelent egy kék táblájú és bizonyos Farkas László rajzaival illusztrált könyv, mely mind a mai napig legkedvesebb köteteim közé tartozik. Címe: Egy komisz kölök (és nem kölyök! — Zs. K.) naplója, angolból fordította Karinthy Frigyes. Hogy az eredetit ki írta, kitől fordította Karinthy, a könyvből nem derül ki, a címoldalon sem közük. A rejtély évtizedek óta izgat, annál is inkább, mert eddig nem kaptam rá egyértelmű magyarázatot Most, a „fordító” születésének századik évfordulójára talán kapok. Harmincöt évvel a könyv kiadása után, 1955-ben megjelent egy kis VISSZHANG Remények egy hivataltól Gondolom, Nemere István sem tartaná sportszerűnek, ha még meg sem jelent, általam nem ismert könyvéről mondanék véleményt. Hasonló módon vélekedem az ÉS június 5-i számában megjelent Regények az adóhivatalnak című írásáról, amelyben az adóreform tervezetével foglalkozik. Nem szándékozom míves mondatokat szerkeszteni, szellemes aforizmákkal bűvészkedni. Nem írói eszközökkel akarok a szóban forgó cikk tévedéseire válaszolni, mert — egy profival szemben — egészen bizonyosan reménytelen vállalkozás lenne, ami nekem nem, de az ügynek ártana. Inkább, ahogy illik, maradok a száraz tényeknél. X. A jelenleg érvényes szabályok szerint — és ezeket a szerző nyilvánvalóan ismeri — az író bevételeinek több mint a fele, 65 százaléka elszámolható költségként, ha éves bevétele nem haladja meg a 400 ezer forintot, e felett a költségekre 50 százalék számolható el. Tehát a bevételeinek legalább a fele mindig adómentes! Ma félmillió forint honorárium esetén az író 54 100 forint adót fizet, a tervezett adórendszer szerint még ennél is kevesebb, 50 700 forint lesz az adója. Egymilliós honorárium esetén 225 ezerről 206 ezerre csökken az adótétel. A tervezett adórendszerben ugyancsak lehetőség nyílik — a meghatározott kulcs alapján — a költségek elszámolására, de ha ténylegesen több költség merülne fel, akkor mód lesz a tételes költségelszámolásra is. Sajnálatos, hogy sem Nemere István, sem Galgóczi Erzsébet nem tájékozódott cikke megírása előtt a tisztes kisiparosok, például a pékek adózási feltételeiről, akik a fenti költségelszámolási lehetőséggel természetesen nem élhetnek. Ők ugyanis csak akkor amortizálhatják műhelyük modernizálását — írhatják le az adóalapból —, ha az kizárólag jövedelemszerző tevékenységet szolgál, tehát nem lakás. Olyan címen, hogy „modernizálás a jobb lakossági szolgáltatások érdekében”, sem ma, sem a jövőben nem kapnak kedvezményt, ennek ellenére sütik a kenyeret, péksüteményt, és ki tudja, még hányféle finomságot amikért jómagam is szívesen állok sorba. (Ebben a dologban alighanem egy táborban vagyok az adózás rendjét kifogásoló írókkal is.) 2. Tájékoztatni szeretném az érdekelteket arról is, hogy a több éves alkotó munka eredményét a tervezett adórendszer nem kívánja egy évben adóztatni, még akkor sem, ha annak bevétele egyszer re jelentkezik. E jövedelmek legalább három évre szóló elosztása úgy hiszem, mindenki számára megnyugtató megoldást jelent. 3. Nem szeretném az idézett cikk íróját megbántani, de az erkölcsről, az igazságról és ennek tagadásáról leírtakat enyhén szólva különösnek tartom. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ma progresszív nyugdíjjárulékot fizetnek a bérből, fizetésből élők, progresszíven adóznak a vállalkozók is! A teljesítmények elmaradását nem ez okozza, „a legszorgalmasabb réteget” nem ezek az elvonások tartják vissza. 4. Nemere István cikkének egyik bekezdésében azt mondja: az író nem a pénzért ír. Ezt nem kell kommentálni, így igaz. Viszont a hivatali szervek is tudják, hogy az írásból származó jövedelemből él. A jövedelem ma is adóköteles, és ezután is az lesz, függetlenül a személyi jövedelemadó bevezethetőségétől, hiszen — a közteherviselés szellemében — vagy a munkáltató, vagy a jövedelemtulajdonos mindenképpen adózik a megszerzett jövedelem után. Azt még megértem, hogy a saját munkáját mindenki fontosnak tartja, de azt már nem, amit az írók feleségével kapcsolatban említ. Hogy a nők munkájáról a ’80-as évek Magyarországa le tudna mondani, azt még a fantasztikus regények szerzője sem gondolhatja komolyan De azt sem, hogy ez alól — a közpénzek terhére — az író felesége vagy múzsája mentelmet kapjon! Az írón kívül még sok százezer férfi és nő szeretne olyan állapotot, amikor az egykeresős család a mainál magasabb szinten élhet. Ennek azonban ma nálunk — sajnos — nincsenek meg a feltételei. 5. A közérdekű adományokkal kapcsolatban az a javaslatunk, hogy azt az adóalapból nemcsak az írók, de korra, nemre és foglalkozásra való tekintet nélkül, valamennyi adófizető levonhassa. 6. Az adóapparátus természetesen tévedhet. Nincs garancia arra sem, hogy esetenként, ezután nem fog „selejtet gyártani”. Elnézést az eddigi hibákért, és azokért is, amelyeket ezután fognak elkövetni! Természetesen, mint mindenki, aki becsülettel dolgozik, a hivatal munkatársai is szeretnének hibátlan munkát végezni. De emberek vagyunk. Tévedhetünk. Például, nem tartom valószínűnek, hogy Nemere István néhány év múlva hozzájárulna ahhoz, hogy a szóban forgó cikkét gyűjteményes kötetébe beválogassák. Székács Anna pénzügyminisztériumi osztályvezető venes éveket idéző élménybeszámolójával, ma már aligha valamiféle kulturális missziónak kikiáltott vagy kierőszakolt mozgalmi lelkesedés kényszere, buzgósága játszik közre ezeknek a találkozóknak a szervezésében Sokkal inkább az az egyre erősödő társadalmi igény, amely ily módon, azaz jó könyvek révén is lehetőséget keres a mindennapi életünk,a világunk vagy akár nemzeti sorskérdéseink közösségi értelmezésére. Olyan beszélgetésekre, társalgásokra, ahol a résztvevők (olvasók vagy egyéb kíváncsi érdeklődők) közvetlen, kérdésfeltevői, és véleménynyilvánítói (vagy csupán hallgatói) kapcsolatba kerülhetnek számukra fontos személyiségekkel. Az ilyen értelmes eszmecserék, találkozók egyre jobb esélyeit kár lenne vitatni. A találkozók szervezését szívesen és önként vállaló könyvtárosok nem is vitatják, az idei könyvhéten közel hatszáz ilyen rendezvényre került sor, közülük a sikertelennek nevezhetők aránya elenyésző. De nem vitatják e rendezvények hasznosságát az azokon részt vevő, s az ezzel járó közösségi feladatok vállalásában szívesen társul kínálkozó írók sem. Fekete Gyula, az írószövetség alelnöke Debrecenben így nyilatkozott a könyvhéten: „Egyfajta dialógus volt tapasztalható a rendezvényeken az írók és olvasók között, ezt hűen tükrözte a találkozók aktivitása, hangulata.” Bizonyára Zöldi László, e lap helyettes főszerkesztője is hozzájárul ahhoz, hogy idézzek a miskolci megyei könyvtár A könyvhét hírei című alkalmi újságjában közölt írásából egyetlen mondatot. Egy, a könyvtárban korábban rendezett ÉS-estre emlékezve többek között ezt írja: „A megszólalók olyan kérdéseket tettek föl, amelyek — legalábbis számomra — arról árulkodtak, hogy az érdeklődők fórumhiányban szenvednek.” Természetesen az ilyen és hasonló vélemények sokaságát sorolhatnám fel. Ám, úgy vélem, ezzel már némileg sikerült reprezentálnom az író-olvasó találatedzőklényegét, az író és olvasója között kialakuló közhasznú párbeszéd lehetőségét is. Mint olvasó, ezért köszönettel tartozom Tabi Lászlónak. És sajnálom, hogy számára és olvasói számára ez a lehetőség nem vált valósággá. Arató Antal Az író-olvasó találkozóról Tabi László az Élet és Irodalom június 5-i számában — Marafkó Lászlónak, a Magyar Nemzet Lapozgató című, könyvheti mellékletében megjelent írására hivatkozva — a következő megállapításokat teszi: „A cikk legszűkebben vett lényege: az úgynevezett író-olvasó találkozók immár időszerűtlenek, formálisak és ennek következtében feleslegesek. Az írás szerzője szőrmentén kezeli mondanivalóját (pozitív példákat is felsorol, ahogy illik), én azonban tudom, hogy az igazán sikeres író-olvasó találkozó ritka, csaknem kivétel nélkül valamennyinek az a haszna, amit az író tiszteletdíjként zsebre vág.” Ezt követően Tabi László egy sikertelen író-olvasó találkozó felidézésével indokolja is, hogy miért nem vesz részt ezeken a rendezvényeken. Anekdotikus története — és a hasonló esetek felemlegetése — azonban aligha győzhet meg bárkit is az író-olvasó találkozókról tett általános megjegyzéseinek érvényességéről. Ennek ugyanis a valóság mond ellent. Az, hogy ellentétben Tabi László feltételezéseivel és az öt Feketül-e a zongora? Immár nyolcvan éve csiszatolják, lakkozzák, de mindig feketül egy keveset a Mi közös Nagy Magyar Zongoránk! Ergóul és neohungáriául nyávog füleinkbe a semmi, a Fő Giccs, kelendőbb, mint a szappan, mint a Petőfi-kötet. Mi sem magyarázza jobban a költészettel szembeni érdektelenséget, értetlenséget, mint a slágerülő koponyákban kerengő üresség. Neves és ismert közírónktól éppen ezért több toleranciát és hozzáértést várhatnak el. Mi, verskészítők, akik azon vagyunk, nehogy holmi olvasók férkőzhessenek e sokat szenvedett nép sokat szenvedett írói közé. Lehet, hogy én csak a saját, kelet-marslakóul írt műveim értem meg, de az bizonyos, Tabi Lászlónak az Élet és Irodalom június 5-i számában megjelent, verseim hibaigazításáról, illetve annak ürügyén termett polémiájából egy kimaradt betűt sem fogtam föl. Azt írá a Mester: Neki édesmindegy, telihold vagy telihod világítja meg szellemi éjszakánk, valamint egyremegy, á-mo-11, esetleg dé-dur, az sem fontos, Isten agyagból, netán rádiumból formázta az első emberpárt, elvégre a hasonló anyag is anyag, a hasonló tudat is tudat. Nem is szólva az agyagelvű világszemléletről. Mindezek után s végezetül, hadd ajánljam az olvasó becses figyelmébe a nemrég megnyílt TABI BOROZÓT, jó borocskát kaphatni. Az is meglehet, TABDI BOROZÓ- nak hívják, de mit nekünk egy elírás, fars betű festett életű fonéma, siket hangzó? Lényeg: a honoráriumot utalják ki, Uraim. Novák Béla Dénes Szerkesztői üzenetek KERESZTY ERZSÉBET, BUDAPEST. „Szabó György Nemzeti rejtély című írása (Élet és Irodalom, 1987. június 5.) késztetett írásra Ez a színház templom volt. Lebontása fizikai fájdalmat okozott. Amikor meghirdették újjáépítését, lelkesedtem, de látva a tervezett monstrumot, nem voltam képes adakozni. Két éve a fiam azt kérdezte tőlem, amikor a Blaha Lujza téren álltunk: »Mondd, ha a Nemzetit itt építenék fel és ugyanolyanná, mint amilyen a tiéd volt, akkor áldoznál rá?- Akkor természetesen, adakoznék, de még mennyire. Múltkor láttam a tévében azt a műsort, mely szinte kőről kőre végigkísérte a Nemzeti lebontását. Sírva néztem a képsorokat. Nem lehetne ismét összerakni az épületet? Nem vagyok statikus, sem közgazdász, de föl kell tennem a kérdést: nem lenne elképzelhető, hogy némi változással, de mégis a régi helyén állna az igazi Nemzeti?” Sorai meghatóak. Mi sem vagyunk szakemberek, így kérdésére nem adhatunk választ. HAVAS ESZTER, BUDAPEST. Olvasónk az Apró zöldek című glosszához kapcsolódva (Élet és Irodalom, 1987. június 19.) megemlíti, hogy a kertészkedés, a fák ültetése bizony olykor nehézségekbe ütközik. Együttérzéssel olvastuk levelét, de bízunk abban, hogy az itt-ott fölmerülő akadályok nem veszik el a kertészkedni vágyók kedvét. DR. MÁTYÁS CSABA, SOPRON. Erdőmérnök olvasónk írja: „Mindig csodálattal adóztam a műkritikusoknak, akik az alkotó számomra rejtve maradt intencióira képesek felnyitni a szemeimet. Néha azonban túl is lőhetnek a célon, mint szerintem Zöldi László, az Élet és Irodalom július 19-i számában az Axe! Corti-film ismertetésében (Corti egyébként a nyugati végeken az osztrák tévé jóvoltából nem is olyan ismeretlen). A Welcome in Vienna címbe, tisztelettel javaslom, ne magyarázzunk semmi nemzetköziséget. A kritikus szerint latinosan hangzó Vienna névvel illeti Bécset a világ nagyobbik — angolul értő — fele. A cím tehát teljesen angolul íródott. Nem akarok kákán csomót keresni, ez egy teljesen jelentéktelen dolog, csak mindig zavarnak világnemismeretünk apró jelei. Az ilyen információké, amelyekért nem kell nyelvóra sem, csak ki kell buszozni Ferihegyig és megnézni a nagy ismeretlenbe induló gépcsodák úti céljait (departures). Kérem, megjegyzésemet ne vegyék rossz néven, nagyra becsülöm a filmkritikust meg az ÉS-t is, melynek előfizetője vagyok. Épp ezért szeretném, ha még jobb lehetne." Ugyanezt tette szóvá Nyári Erzsébet budapesti olvasónk, aki még az angol— magyar szótár vienna-szócikkét is ki (fény) másolta és elküldte. Dr. Münnich Antal budapesti olvasónk szintén fölfigyelt a tévedésre, s levelében azt is hozzáteszi, hogy az említett filmjegyzetben szereplő Himler Márton, magyar származású amerikai hírszerző tiszt neve egy m-mel írandó, hiszen még csak véletlenül sem tartozott Himmler birodalmi SS-vezér családjához. Ez utóbbi sajtóhiba volt, lapunk következő számában dr. Zinner Tibor történész pontosította a nevet. Olvasóink megjegyzéseit köszönjük. Géczi János: Xerox 1987. JÚLIUS 3.