Élet és Irodalom, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1987-07-03 / 27. szám - Szántó Jenő: Nem Ő találta ki • reflexió | Visszhang • Álmomban két macska voltam. ÉS, június 19. (2. oldal) - Szántó Péter: • reflexió | Visszhang • Szántó Jenő: Nem Ő találta ki (2. oldal) - Zsiray Károly: Kitől fordított Karinthy Frigyes? • reflexió | Visszhang • Karinthy Frigyes (2. oldal) - Székács Anna: Remények egy hivataltól • reflexió | Visszhang • Nemere István: Regények az adóhivatalnak. ÉS, június 5. (2. oldal) - Arató Antal: Az író-olvasó találkozóról • reflexió | Visszhang • Tabi László: Elegyes ügyek. ÉS, június 5. (2. oldal) - Novák Béla Dénes: Feketül-e a zongora? • reflexió | Visszhang • Tabi László, ÉS, június 5. (2. oldal) - Géczi János: Xerox • kép (2. oldal)

Nem Ő találta ki „Hányszor hallunk szomorkodó humoristákat vagy éppen élvezke­­dő filológusokat, amint közük­ már ezt is kitalálta Ő! Kitalálta, mint mindent” — olvasható e pár sor az Élet és Irodalom június 19-i szá­mának első oldalán, az Álmomban két macska voltam című, Karinthy Frigyesre emlékező írásában. Nos, nézzük hát, mi mindent talált ki a modern magyar humor egyszemé­lyes kiskátéja! „Hogy álmomban két macska voltam, s játszottam egymással. Hogy az élet olyan, mint a Lánc­híd, hogy miért? Nem tudom. Hogy történetünk kezdetén Skócia észak­­nyugati partjainál nagy vihar tom­bol, bár ennek történetünk szem­pontjából semmilyen jelentősége sincs, hiszen történetünk Wales délkeleti partjainál játszódik .. Nocsak! — kaptam föl a fejem ez utóbbiak olvastán. Valahol már ta­lálkoztam ezzel a fordulattal. Hát persze! Leveszem a polcról a szó­ban forgó kötetet, és mindjárt az első humoreszk első oldalán áll ez a szöveg, idézem: „Vad, viharos éj­szaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek külö­nösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik, hanem Írország keleti partjain.” Szemmel látható: nem azonos a két szöveg. De hát az ÉS szerzője így folytatja az idézett rész után: „(biztos, hogy ezt is rosz­­szul idézem, hiszen a fejemben le­vő Karinthy-breviárium kopik ...)” De ha kopik, miért nem üti föl azt a kötetet, amelyből gyanúja szerint a Karinthy kitalálta rész való? Egy centenáriumi megemlékezés talán megérdemel ennyit. Akkor ugyanis a szerző nem ta­lálta volna meg ezt a nagy-britan­­niai hasonlatot. Mármint Karinthy­­kötetekben nem lelte volna meg. Szerzője ugyanis Leacock, és ahon­nan én idéztem, a Humoreszkfi­L-SÍZn­mű kötet­ (Szépirodalfm­i Konforr Ki­adó, 1955., 3. oldal). A kötetet fordí­totta — de a történetet nem kita­lálta — Karinthy Frigyes és Szin­­nai Tivadar.­ Sosem árt az idézeteket eredeti­ből ellenőrizni. Akkor sem a szöve­get, sem szerzőjét nem kell kita­lálni. Szántó Jenő ★ Ha valaki mindenáron hozzá akar szólni, azt semmi sem fogja megaka­dályozni ebben. A tények sem. Tisztelt névrokonom például cikkemben nem volt hajlandó tudomásul venni azt, hogy Karinthy Frigyesben sok más mellett „az eredetit jobb minőségben újraalkotó műfordítót” is tisztelem. Aki nem hiszi, hogy a szóban forgó Len­­cock-mondat, a legtöbb hasonlóval együtt, nagyban Karinthy veleménye, megtekintheti könyvtáramban az angol eredetit és Karinthy Frigyes fordítását is. Nekem addig is engedje meg Szántó Jenő, hogy a mondatot a Mestertől va­lónak tartsam. Szántó Péter alakú, papírfedelű kiadvány a Magvető Vidám könyvek sorozatá­ban: A Mauzóleum Klub. Stephen Leacock írta, fordította és átdol­gozta Szerb Antal. A könyvhöz elő­szót Hegedűs Géza írt. Bevezető szavak a könyvről, írójáról és for­dítójáról címmel. A hetedik oldalon ezt írja Leacockról: „Minálunk nem sok műve ismeretes. Az iro­dalmi humoreszkeken kívül tőle kapta Karinthy az Egy komisz kö­lyök (kölök! — Zs. K.) naplója öt­letét.” Nos, ez „derült ki” 1955-ben H. G. előszavából. Újabb huszonhat évnek kellett eltelnie, hogy a for­dítás ügye is új fordulatot kapjon. 1­­981-ben ugyanis a Móra Ferenc kiadó is megjelentette az Egy ko­misz kölök naplóját, változatlan címmel és fordítóval, ám szerző­ként Metta V. Victort (?) tüntetve föl, akinek művét „a magyar gye­rekek számára átdolgozta Karinthy Frigyes” — a címoldal szövege sze­rint. Úgy érzem, itt az ideje, hogy a maga nemében páratlan humorú és sajátos ortográfiájú könyv szerző­sége a „fordító és átdolgozó” szü­letésének századik évfordulója al­kalmából tisztáztassék. Nem cso­dálkoznék azon sem, ha a szerző is Karinthy Frigyes volna. Zsiray Károly Kitől fordított Karinthy Frigyes? Az Élet és Irodalom hasábjain mostanában több cikket olvastam Karinthy Frigyesről. Hadd tegyem hozzájuk a magam gondolatait. Az egykori Uránia Könyvkiadóvállalat (sic!) kiadásában 1920-ban Buda­pesten megjelent egy kék táblájú és bizonyos Farkas László rajzaival illusztrált könyv, mely mind a mai napig legkedvesebb köteteim közé tartozik. Címe: Egy komisz kölök (és nem kölyök! — Zs. K.) naplója, angolból fordította Karinthy Fri­gyes. Hogy az eredetit ki írta, kitől fordította Karinthy, a könyvből nem derül ki, a címoldalon sem közük. A rejtély évtizedek óta iz­gat, annál is inkább, mert eddig nem kaptam rá egyértelmű magya­rázatot Most, a „fordító” születé­sének századik évfordulójára ta­lán kapok. Harmincöt évvel a könyv kiadá­sa után, 1955-ben megjelent egy kis VISSZHANG Remények egy hivataltól Gondolom, Nemere István sem tartaná sportszerűnek, ha még meg sem jelent, általam nem ismert könyvéről mondanék véleményt. Hasonló módon vélekedem az ÉS június 5-i számában megjelent Re­gények az adóhivatalnak című írá­sáról, amelyben az adóreform ter­vezetével foglalkozik. Nem szándé­kozom míves mondatokat szerkesz­teni, szellemes aforizmákkal bű­vészkedni. Nem írói eszközökkel akarok a szóban forgó cikk téve­déseire válaszolni, mert — egy pro­fival szemben — egészen bizonyo­san reménytelen vállalkozás len­ne, ami nekem nem, de az ügy­nek ártana. Inkább, ahogy illik, maradok a száraz tényeknél. X. A jelenleg érvényes szabályok szerint — és ezeket a szerző nyil­vánvalóan ismeri — az író bevé­teleinek több mint a fele, 65 szá­zaléka elszámolható költségként, ha éves bevétele nem haladja meg a 400 ezer forintot, e felett a költ­ségekre 50 százalék számolható el. Tehát a bevételeinek legalább a fele mindig adómentes! Ma félmil­lió forint honorárium esetén az író 54 100 forint adót fizet, a tervezett adórendszer szerint még ennél is kevesebb, 50 700 forint lesz az adó­ja. Egymilliós honorárium esetén 225 ezerről 206 ezerre csökken az adótétel. A tervezett adórendszer­ben ugyancsak lehetőség nyílik — a meghatározott kulcs alapján — a költségek elszámolására, de ha ténylegesen több költség merülne fel, akkor mód lesz a tételes költ­ségelszámolásra is. Sajnálatos, hogy sem Nemere István, sem Galgóczi Erzsébet nem tájékozódott cikke megírása előtt a tisztes kisiparosok, például a pé­kek adózási feltételeiről, akik a fenti költségelszámolási lehetőség­gel természetesen nem élhetnek. Ők ugyanis csak akkor amorti­zálhatják műhelyük modernizálá­sát — írhatják le az adóalapból —, ha az kizárólag jövedelemszerző tevékenységet szolgál, tehát nem lakás. Olyan címen, hogy „moder­nizálás a jobb lakossági szolgál­tatások érdekében”, sem ma, sem a jövőben nem kapnak kedvez­ményt, ennek ellenére sütik a ke­nyeret, péksüteményt, és ki tudja, még hányféle finomságot amikért jómagam is szívesen állok sorba. (Ebben a dologban alighanem egy táborban vagyok az adózás rendjét kifogásoló írókkal is.) 2. Tájékoztatni szeretném az ér­dekelteket arról is, hogy a több éves alkotó munka eredményét a tervezett adórendszer nem kívánja egy évben adóztatni, még akkor sem, ha annak bevétele egyszer­ re jelentkezik. E jövedelmek leg­alább három évre szóló elosztása úgy hiszem, mindenki számára megnyugtató megoldást jelent. 3. Nem szeretném az idézett cikk íróját megbántani, de az erkölcs­ről, az igazságról és ennek tagadá­sáról leírtakat enyhén szólva kü­lönösnek tartom. Szeretném felhív­ni a figyelmet arra, hogy ma prog­resszív nyugdíjjárulékot fizetnek a bérből, fizetésből élők, progresszí­­ven adóznak a vállalkozók is! A teljesítmények elmaradását nem ez okozza, „a legszorgalma­sabb réteget” nem ezek az elvo­nások tartják vissza. 4. Nemere István cikkének egyik bekezdésében azt mondja: az író nem a pénzért ír. Ezt nem kell kommentálni, így igaz. Viszont a hivatali szervek is tudják, hogy az írásból származó jövedelemből él. A jövedelem ma is adóköteles, és ezután is az lesz, függetlenül a sze­mélyi jövedelemadó bevezethetősé­gétől, hiszen — a közteherviselés szellemében — vagy a munkáltató, vagy a jövedelemtulajdonos min­denképpen adózik a megszerzett jövedelem után. Azt még megér­tem, hogy a saját munkáját min­denki fontosnak tartja, de azt már nem, amit az írók feleségével kap­csolatban említ. Hogy a nők munkájáról a ’80-as évek Magyarországa le tudna mon­dani, azt még a fantasztikus regé­nyek szerzője sem gondolhatja ko­molyan De azt sem, hogy ez alól — a közpénzek terhére — az író felesége vagy múzsája mentelmet kapjon! Az írón kívül még sok százezer férfi és nő szeretne olyan állapotot, amikor az egykeresős család a mainál magasabb szinten élhet. Ennek azonban ma nálunk — sajnos — nincsenek meg a fel­tételei. 5. A közérdekű adományokkal kapcsolatban az a javaslatunk, hogy azt az adóalapból nemcsak az írók, de korra, nemre és foglal­kozásra való tekintet nélkül, vala­mennyi adófizető levonhassa. 6. Az adóapparátus természetesen tévedhet. Nincs garancia arra sem, hogy esetenként, ezután nem fog „selejtet gyártani”. Elnézést az ed­digi hibákért, és azokért is, ame­lyeket ezután fognak elkövetni! Természetesen, mint mindenki, aki becsülettel dolgozik, a hivatal mun­katársai is szeretnének hibátlan munkát végezni. De emberek va­gyunk. Tévedhetünk. Például, nem tartom valószínűnek, hogy Nemere István néhány év múlva hozzájá­rulna ahhoz, hogy a szóban forgó cikkét gyűjteményes kötetébe be­válogassák. Székács Anna pénzügyminisztériumi osztályvezető­ venes éveket idéző élménybeszá­molójával, ma már aligha vala­miféle kulturális missziónak ki­kiáltott vagy kierőszakolt mozgal­mi lelkesedés kényszere, buzgósá­­ga játszik közre ezeknek a talál­kozóknak a szervezésében Sokkal inkább az az egyre erősödő társa­dalmi igény, amely ily módon, az­az jó könyvek révén is lehetősé­get keres a mindennapi életünk,a világunk vagy akár nemzeti sors­kérdéseink közösségi értelmezésé­re. Olyan beszélgetésekre, társal­gásokra, ahol a résztvevők (olva­sók vagy egyéb kíváncsi érdeklő­dők) közvetlen, kérdésfeltevői, és véleménynyilvánítói (vagy csupán hallgatói) kapcsolatba kerülhet­nek számukra fontos személyisé­gekkel. Az ilyen értelmes eszme­cserék, találkozók egyre jobb esé­lyeit kár lenne vitatni. A találko­zók szervezését szívesen és ön­ként vállaló könyvtárosok nem is vitatják, az idei könyvhéten kö­zel hatszáz ilyen rendezvényre ke­rült sor, közülük a sikertelennek nevezhetők aránya elenyésző. De nem vitatják e rendezvények hasz­nosságát az azokon részt vevő, s az ezzel járó közösségi feladatok vállalásában szívesen társul kínál­kozó írók sem. Fekete Gyula, az írószövetség alelnöke Debrecen­ben így nyilatkozott a könyvhé­ten: „Egyfajta dialógus volt ta­pasztalható a rendezvényeken az írók és olvasók között, ezt hűen tükrözte a találkozók aktivitása, hangulata.” Bizonyára Zöldi Lász­ló, e lap helyettes főszerkesztője is hozzájárul ahhoz, hogy idézzek a miskolci megyei könyvtár A könyvhét hírei című alkalmi új­ságjában közölt írásából egyetlen mondatot. Egy, a könyvtárban ko­rábban rendezett ÉS-estre emlé­kezve többek között ezt írja: „A megszólalók olyan kérdéseket tet­tek föl, amelyek — legalábbis szá­momra — arról árulkodtak, hogy az érdeklődők fórumhiányban szenvednek.” Természetesen az ilyen és ha­sonló vélemények sokaságát so­­­­rolhatnám fel. Ám, úgy vélem, ezzel már némileg sikerült rep­rezentálnom az író-olvasó talála­ted­zők­­lényegét, az író és olvasó­ja között kialakuló közhasznú pár­beszéd lehetőségét is. Mint olvasó, ezért köszönettel tartozom Tabi Lászlónak. És sajnálom, hogy szá­mára és olvasói számára ez a le­hetőség nem vált valósággá. Arató Antal Az író-olvasó találkozóról Tabi László az Élet és Iroda­lom június 5-i számában — Ma­­rafkó Lászlónak, a Magyar Nem­zet Lapozgató című, könyvheti mellékletében megjelent írására hivatkozva — a következő megál­lapításokat teszi: „A cikk legszű­kebben vett lényege: az úgyneve­zett író-olvasó találkozók immár időszerűtlenek, formálisak és en­nek következtében feleslegesek. Az írás szerzője szőrmentén keze­li mondanivalóját (pozitív példá­kat is felsorol, ahogy illik), én azonban tudom, hogy az igazán sikeres író-olvasó találkozó ritka, csaknem kivétel nélkül vala­mennyinek az a haszna, amit az író tiszteletdíjként zsebre vág.” Ezt követően Tabi László egy sikerte­len író-olvasó találkozó felidézé­sével indokolja is, hogy miért nem vesz részt ezeken a rendez­vényeken. Anekdotikus története — és a hasonló esetek felemlege­tése — azonban aligha győzhet meg bárkit is az író-olvasó talál­kozókról tett általános megjegyzé­seinek érvényességéről. Ennek ugyanis a valóság mond ellent. Az, hogy ellentétben Tabi László feltételezéseivel és az öt­ Feketül-e a zongora? Immár nyolcvan éve csiszatol­ják, lakkozzák, de mindig feketül egy keveset a Mi közös Nagy Ma­gyar Zongoránk! Ergóul és neo­­hungáriául nyávog füleinkbe a semmi, a Fő Giccs, kelendőbb, mint a szappan, mint a Petőfi-kö­­tet. Mi sem magyarázza jobban a költészettel szembeni érdektelensé­­get, értetlenséget, mint a sláge­rülő koponyákban kerengő üres­ség. Neves és ismert közírónktól ép­pen ezért több toleranciát és hoz­záértést várhatnak el. Mi, verské­szítők, akik azon vagyunk, ne­hogy holmi olvasók férkőzhesse­nek e sokat szenvedett nép sokat szenvedett írói közé. Lehet, hogy én csak a saját, kelet-marslakóul írt műveim értem meg, de az bi­zonyos, Tabi Lászlónak az Élet és Irodalom június 5-i számában megjelent, verseim hibaigazításá­ról, illetve annak ürügyén termett polémiájából egy kimaradt betűt sem fogtam föl. Azt írá a Mester: Neki édes­mindegy, telihold vagy telihod vi­lágítja meg szellemi éjszakánk, va­lamint egyremegy, á-mo-11, esetleg dé-dur, az sem fontos, Isten agyagból, netán rádiumból for­mázta az első emberpárt, elvégre a hasonló anyag is anyag, a ha­sonló tudat is tudat. Nem is szólva az agyagelvű világszemléletről. Mindezek után s végezetül, hadd ajánljam az olvasó becses figyel­mébe a nemrég megnyílt TABI BOROZÓT, jó borocskát kaphatni. Az is meglehet, TABDI BOROZÓ- nak hívják, de mit nekünk egy elírás, fars­ betű festett életű fo­néma, siket hangzó? Lényeg: a honoráriumot utalják ki, Uraim. Novák Béla Dénes Szerkesztői üzenetek KERESZTY ERZSÉBET, BU­DAPEST. „Szabó György Nem­zeti rejtély című írása (Élet és Irodalom, 1987. június 5.) kész­tetett írásra Ez a színház temp­lom volt. Lebontása fizikai fáj­dalmat okozott. Amikor meghir­dették újjáépítését, lelkesedtem, de látva a tervezett monstrumot, nem voltam képes adakozni. Két éve a fiam azt kérdezte tőlem, amikor a Blaha Lujza téren áll­tunk: »Mondd, ha a Nemzetit itt építenék fel és ugyanolyanná, mint amilyen a tiéd volt, akkor áldoznál rá?- Akkor természete­sen, adakoznék, de még mennyi­re. Múltkor láttam a tévében azt a műsort, mely szinte kőről kő­re végigkísérte a Nemzeti lebon­tását. Sírva néztem a képsoro­kat. Nem lehetne ismét össze­rakni az épületet? Nem vagyok statikus, sem közgazdász, de föl kell tennem a kérdést: nem len­ne elképzelhető, hogy némi vál­tozással, de mégis a régi helyén állna az igazi Nemzeti?” Sorai meghatóak. Mi sem vagyunk szakemberek, így kérdésére nem adhatunk választ. HAVAS ESZTER, BUDAPEST. Olvasónk az Apró zöldek című glosszához kapcsolódva (Élet és Irodalom, 1987. június 19.) meg­említi, hogy a kertészkedés, a fák ültetése bizony olykor nehéz­ségekbe ütközik. Együttérzéssel olvastuk levelét, de bízunk ab­ban, hogy az itt-ott fölmerülő akadályok nem veszik el a ker­tészkedni vágyók kedvét. DR. MÁTYÁS CSABA, SOP­RON. Erdőmérnök olvasónk írja: „Mindig csodálattal adóztam a műkritikusoknak, akik az alkotó számomra rejtve maradt inten­cióira képesek felnyitni a szemei­met. Néha azonban túl is lőhet­nek a célon, mint szerintem Zöl­di László, az Élet és Irodalom július 19-i számában az Axe! Corti-film ismertetésében (Corti egyébként a nyugati végeken az osztrák tévé jóvoltából nem is olyan ismeretlen). A Welcome in Vienna címbe, tisztelettel javas­lom, ne magyarázzunk semmi nemzetköziséget. A kritikus sze­rint latinosan hangzó Vienna névvel illeti Bécset a világ na­gyobbik — angolul értő — fele. A cím tehát teljesen an­golul íródott. Nem akarok kákán csomót keresni, ez egy teljesen jelentéktelen dolog, csak mindig zavarnak világ­­nemismeretünk apró jelei. Az ilyen információké, amelyekért nem kell nyelvóra sem, csak ki kell buszozni Ferihegyig és meg­nézni a nagy ismeretlenbe induló gépcsodák úti céljait (departu­res). Kérem, megjegyzésemet ne vegyék rossz néven, nagyra be­csülöm a filmkritikust meg az ÉS-t is, melynek előfizetője va­gyok. Épp ezért szeretném, ha még jobb lehetne." Ugyanezt tette szóvá Nyári Erzsébet budapesti olvasónk, aki még az­ angol— magyar szótár vienna-szócikkét is ki (fény) másolta és elküldte. Dr. Mü­nnich Antal budapesti ol­vasónk szintén­ fölfigyelt a téve­­désre, s levelében azt is hozzá­teszi, hogy az említett filmjegy­­­­zetben szereplő Himler Márton, magyar származású amerikai hírszerző tiszt neve egy m-mel írandó, hiszen még csak véletle­nül sem tartozott Himmler biro­dalmi SS-vezér családjához. Ez utóbbi sajtóhiba volt, lapunk kö­vetkező számában dr. Zinner Ti­bor történész pontosította a ne­vet. Olvasóink megjegyzéseit kö­szönjük. Géczi János: Xerox 1987. JÚLIUS 3.

Next