Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-07-01 / 27. szám - Fényi Tibor: Párbeszéd '88? • reflexió • m. i. ÉS 1988. június 17. (2. oldal) - Maruszki József: Vívmányok? • reflexió • (szále): A megoldás 0 kulcsa. ÉS 1988. június 24. • Maruszki József művelődési ház igazgató, Dévaványa (2. oldal) - Choli Daróczi József: „Tessék magatokat jól érezni, te!” • reflexió • Faragó Vilmos: Konyecsnyo. ÉS 1988. május 13. (2. oldal) - Kronstein Gábor: Mi a haza ma? (2. oldal)
VISSZHANG Párbeszéd ’88? Szellemes glosszában mutat rá m. i. az ÉS június 17-i Páratlan Oldalán arra, hogy Lipták Béla, a Yale egyetem professzora által vezetett Magyar Környezetvédelmi Alap az emigráció 191 szervezete nevében „arra kéri a magyar kormány illetékeseit, hogy kezdjenek párbeszédet a társadalommal a bős —nagymarosi vízlépcső ügyében”, eddig csak annyit tudtak elérni, hogy párbeszéd kezdődött — Lipták Bélával. Erről többek között a Magyar Rádió Első kézből című műsorában hallhattunk, ahol — írja m i. — „a riporter kemény kérdésekkel szorította sarokba Liptákot, ellentmondásokba keverte, rámutatott a felhívás feleslegességére, a tervezett akciók ártalmasságára. Bár Lipták érvelt és nem tágított, a riporter végül is győztesen fejezhette be az interjút.” Egyetértve a glosszaíróval, ne azon vitázzunk most, hogy egy riporternek interjú készítése során „győzni” kell-e vagy inkább pártatlanul és pontosan informálni, végül is e kettő nem minden esetben zárja ki egymást. Ne kételkedjünk abban sem, hogy az elhangzottak alapján Forró Tamás és Havas Henrik (Ők voltak ugyanis a ringben) kiütéssel győzött. De tartozunk az igazságnak, m. i.-nek és a többi hallgatónak, nem kevésbé Lipták Bélának is azzal, hogy e különös meccs néhány részletét felemlítjük, hisz néhányan itt is bundagyanúval élnek, köztük Yale egyetem professzora. Mivel a a KNEB alighanem itt sem kíván vizsgálatot indítani, így mi is csak a közvéleményhez fordulhatunk. Az interjú ügyében a Magyar Rádiótól egy hölgy telefonált először a Stanfordban élő tudósnak, aki a talányos nyugtatgatás ellenére („ne féljen, nem fogjuk átverni”) némi gondolkodási idő után igent mondott a felkérésre, majd a biztonság kedvéért ő is magnóra vette a beszélgetést. Ezt összevetve a rádióadás szövegével, különösnek látszik az a riporteri állítás, hogy a szövegben csupán a lényeget nem érintő „ változtatásokat hajtottak "végre, csak az maradt ki, „amit Magyarországon nem ,értenének meg”. E sorok írója nem érzi magát felhatalmazva annak megállapítására, hogy Magyarországon mit értenek meg és mit nem, viszont abban különbözni szeretne a rádió riporterétől (is), hogy a „meg nem érthető állításokat” elhallgatás helyett inkább az érdeklődők ítélőképességére bízná. E rovat terjedelme nem ad módot arra, hogy bővebben idézzem Lipták professzor „érthetetlen”, és ezáltal hallhatatlan állításait, de néhány rövid idézet alapján talán módja lesz az olvasónak következtetni a kihagyások tendenciózusságára. Így például Lipták a félretájékoztatást is nehezményezi azzal, hogy a magyar közvélemény előtt „az osztrák kölcsön úgy van beállítva, mintha az kifizetné az egészet. Az igazság az, hogy az osztrák kölcsön kilencmilliárd schilling, és ez a teljes magyarországi költségek 28 százaléka. Az összköltség, beleszámítva a szennyvíztisztítási költségeket is, 3,5 milliárd dollár. Magyarország éves deficitje egymilliárd dollár, szóval itt három és fél évi deficitnek megfelelő befektetésről beszélhetünk. Ilyen összegből fel lehetne állítani 15 autó-összeszerelő gyárat, vagy fel lehetne építeni a magyar számítógépipart. És ugyanakkor ennek ellenében a magyar nemzet 2016-ig nem kap semmit. Illetve kap karbantartási költségeket, millió tonnányi iszap kotrását... 2016 után (amennyiben ezek a kopott gépek még egyáltalán működnek) megkapja az akkori villanytermelés, illetve villanyáramigény két százalékát.” Egy másik állítás: „Nem látok alternatívát arra — és ez tőlünk nyugati magyaroktól is független —, hogy a világ környezetvédői mindent meg ne tegyenek annak elkerülésére, hogy egy folyót kivegyenek medréből és angol WC-szerűen működtessenek.” De engedjük meg, hogy a riporter szerint ezek megértése okozott volna gondot a hallgatónak, míg mások szerint a védhetetlen döntések érthetetlensége. No, meg talán az, hogy épp a Rádióból nézve miért lett „érthetetlen”, hogy Lipták és az emigráció 191 szervezete reménykedik, hogy újabban „a kormányban is, a hatalom legfelsőbb köreiben is vannak olyan emberek, akikben a történelmi felelősségtudat és az államférfiúi bátorság jelen van, és megakadályozhatják az építkezéseket”?! Igaz, erről még nem hallottunk semmit „első kézből”. Fényi Tibor Vívmányok? Az Élet és Irodalom, 1988. június 24-i számában a Páratlan oldalon jelent meg A megoldás kulcsa című glossza (szálé) aláírással. Az írás a művelődési házak képtelen helyzetéről szól, ez a helyzet még a cikkben leírtaknál is képtelenebb. Mert nemcsak az ÁFA terheit nyögjük, hanem a személyi jövedelemadóét is. Az előadó annyit akar kapni, mint tavaly, így adóját is nekünk kell megfizetni. És sorolhatnám, de értelmetlen, mert köztudott. Inkább társadalompolitikai oldalról közelítem meg a témát. Reformtörekvéseink kapcsán sokan beszélnek az elért szocialista vívmányok megtartásáról, de kevesen határozzák meg, hogy ez mit is jelent. A közművelődésben értékeket közvetítettünk (lehetőleg szocialista tartalommal), ismereteket terjesztettünk (lehetőleg marxista világképpel), közösségeket kovácsoltunk (lehetőleg közösségi célokkal). Tettük ezt ingyenesen, vagy eszmei térítési díj ellenében. Erről azonban régen nincs szó, mert mindent pénzért nyújtunk, fennmaradásunk érdekében. Itt az ideje tisztázni, hogy az ingyenesség nem kizárólag szocialista vívmány. Sorolni lehetne azokat a kapitalista országokat, amelyekben kétszeres adósságállomány ellenére is ingyenesek a közművelődési szolgáltatások. Sőt, arra is van példa, hogy az önvagy kiscsoportos ismeretterjesztést, szervezést úgy támogatják államilag, ahogyan mi családi pótlékot fizetünk. Beszélünk a közművelődés demokratizmusáról. De mit jelent ez azon a kényszerpályán, ahol a népesség a létéért küszködik? (Mi emellett többszörös adóterhet rovunk rá és „orrvérzésig” szórakoztatjuk.). Már régen nem a laikus demokrácia kibontakozását támogatjuk, hanem kereskedünk — fennmaradásunk érdekében. Demokratikusan helyeselheti a többség, hogy táncmulatságokat rendezünk, meghívjuk Hofit, hogy rentábilisak legyünk! Az adóterhek miatt haszonról már szó sincs. Ápoljuk demokratikusan a népi hagyományokat, de az ápolóval még azt a szenet is megfizettetjük, amit melegedésére fordítunk. Lassan az új értékek létrehozását is azzal fizettetjük meg, aki létrehozza őket. Például azzal a népi hímzővel, aki értékes térítőt alkot, de tagdíjába még a fonal ÁFÁ-ját is beépítjük. A néptáncosok most már a tagdíjon felül megvehetik maguknak a ruhát, lábbelit, ha nem farmerben akarnak „néptáncolni”. Mindezt demokratikusan közöljük velük: vagy fizetnek, vagy megszüntetjük a csoportot. Erre mondhatnák a gazdasági szakemberek, majd a szponzorok. Csakhogy ezek nem tolakszanak, más a gondjuk, jó néhány bő esztendőnek kell eltelnie ahhoz, hogy egyegy vállalat vagy téesz ezer forintot kultúrára is néhány áldozzon. Beszélünk nyitottságról, ságról , szocialista módra. nyíltEz annyit jelent, hogy (rossz szójátékkal élve) kinyithatjuk a művelődési házat, ha van tüzelőnk és bérünk az ügyeleti díjra. Nyitottak lehetünk a lakosság igényeinek kielégítésében, de azonnal visszapasszoljuk a labdát: fizetniök kell, ha közösségi életre vágynak. Sírhatnékom van, ha arra gondolok, hogy Tripolszky László, a Népszabadságban (1988. június 22.), szálé az ÉS-ben, és nem tudom megy ki mindenki milyen tanácskozáson évi annyi összeget reklamál a közművelődésnek, amennyit a Honvéd kapott Détáriért. Hogy egy megye közművelődését lehetne azon a pénzen megváltani, amennyi egyik-másik NB I-es csapat deficitje a kis nézőszám miatt. Nem hiszem, hogy ez a szocialista vívmány megőrzése. Ha mégis az, akkor nem érdemes megőrizni. Maruszki József művelődési házi igazgató, Dévaványa „Tessék magatokat jól érezni, te! Az Élet és Irodalom 1988. május 13-ai számában olvasom Faragó Vilmos, Konyecsnya című írását a szovjet nemzetiségi kérdésről, az örmény—azerbajdzsán ellentétről Mondom, olvasom az írást, miközben egy magyar slágerzenét hallgatok. Nem vagyok zenerajongó, a mai modern zenét meg sajnos, nem is ismerem, de megüti, a fülemet egy jellemző mondat: a zenekar énekese határozottan, keményen, ellentmondást nem törően megparancsolja a hallgatóknak (jelen esetben nekem), hogy magatokat jól érezni, te!”„Tessék Ha tetszik, ha nem. Ha érzem, ha nem. Jól kell, hogy érezzem magamat. Újságolvasás és zenehallgatás közben eszembe jutnak az elmúlt évek, hónapok, hetek vitái, kerekasztal-beszélgetései. Beszélgetései? Veszekedései, amiket a magyarországi cigányság helyzetéről, társadalmi státusáról, a nem cigány közösséghez fűződő viszonyáról folytattunk és folytattak különböző csoportok, különböző közösségek. Újságolvasás és zenehallgatás közben eszembe jut, hogy magyarországi cigányság volt már a társadalmi réteg, volt már társadalmi csoport, volt már etnikai csoport is, és volt sajátos etnikai jegyekkel rendelkező csoport. Természetesen még soha európai története során nem volt nemzetiség. Újságolvasás és zenehallgatás közben eszembe jut, hogy több évtizeddel, több évszázaddal korábban volt már a magyar társadalomban új magyar, volt újparaszt és volt már törvényen kívüli, nem kívánatos személy. Volt már, és még ma is lehet minden olyan kategória, amit a magyar szakértők és a kormány talált ki a cigányság számára. Volt már, és még ma sincs sokkal jobb helyzetben, mosószercímke, amit ráragasztottak, olyan doboz, ahova a nem cigányok dobozolták be. Eszembe jut, hogyan érezném magam én Magyarországon, magyar állampolgárként, magyar hazafiként, ha mondjuk, cigányként is jól érezném magamat. De eszembe jut, hogy jobb, ha nem jut eszembe semmi. Olvasom Faragó Vilmos cikkét az ÉS-ben, és hallgatom a zenét: „Konyecsno”, illetve: „Tessék magatokat jól érezni, te!” Újságolvasás közben már eszembe sem jut az, hogy Szovjetunióban nemzetiségi feszültségek vannak, hogy e feszültségeknek már halálos áldozatai is vannak. Az sem jut eszembe, hogy ezek a nyughatatlan krími tatárok, az azerbajdzsánok, az örmények a lenini ismérvek és a sztálini ismérvek szerint is nemzetiségek, sőt nemzetek. A magyarországi cigányság a fenti ismérvek alapján nem nemzetiség, tehát nincs joga elégedetlennek lenni. „Tessék magatokat...,” de minek folytassam? Hogy van-e feszültség a magyarországi cigánylakosság és a többségi népcsoport között? „Konyecsno”. Végül is csak eszembe jut valami. Malamud A lakók című regényéből egy tétel, amely tökéletesen ráillik a magyarországi cigánylakosság társadalmi helyzetére, a cigány lakosság intézményes oktatásának, nevelésének ellentmondásosságára, a cigányság gazdasági, szociális, kulturális helyzetéből fakadó közérzetére. „Kell nekem a tudásod, de csak ráadásul ahhoz, amit azért tudok, mert fekete vagyok. Ha emiatt tanulni kell a fehérektől, hogy én mint fekete jobban tudjam csinálni, akkor tanulok, DE CSAKIS AZÉRT!” Choli Daróczi József Hibaigazítás Eörsi István Bedobom a törülközőt című cikkébe (Élet és Irodalom, 1988. június 24.) értelemzavaró hiba csúszott. A hibás mondat helyesen: „Moldova író egykori vagányromantikájának maradványait rendőrfigurákba menti át.” Szerkesztői üzenetek V ARADI LÁSZLÓ, BUDAPEST. „Az Élet és Irodalom 1988. június 24-i számában olvashattuk Kovács Zoltán Iacocca című cikkét. Az írás jó haH íott xmbo+rlPO Sillífllí érdeklődi ember iránt. A Gondolat kiadó júniusra tervezte Lee Iacocca lacocca című könyvét, amely a szerző önéletrajzát tartalmazza, A válságmenedzser alcímmel." Szívesen tesszük közzé a Gondolat kiadó osztályvezetőjének tájékoztatását, egyszersmind kérjük olvasóinkat, ne türelmetlenkedjenek, mert a könyv megjelenésének időpontja — mint annyiszor — ezúttal is csúszhat. A könyv megjelenését mi is érdeklődéssel várjuk. SELLES PÉTER, BUDAPEST. Állandó levelezőnk írja: „Szinte mellbe vágott Zöldi László Hitlerkék című írása az Élet és Irodalom 1988. június 24-i számában. A szerző ebben a Brazíliai fiúk című Gregory Peck-filmmel kapcsolatos gondolattársításait írja meg. Ebből is kitűnik, hogy napjainkban milyen fantasztikus szimbiózisban él együtt az élet és az irodalom, jelen esetben a film és az irodalom, valamint a valóság: az SS-ek mindmáig működő bajtársi szövetsége. Ehhez a folyondárszerű összeölelkezéshez szeretnék még egy adalékkal hozzájárulni. A múlt héten magam is részt vettem A gyilkosok köztünk vannak című amerikai filmprodukcióban, melyet Magyarországon forgatnak. A film Simon Wiesenthalról, a legfontosabb náci háborús bűnösöket üldöző személyről szól. Maga Wiesenthal is itt járt, hogy a Sóskúton felépített halallágerben ellenőrizze a forgatásokat. A film bő teret enged a Brazíliai fiúk sátáni figurája, dr. Mengele utáni nyomozásnak is. Némi reményt nyújt e borongós gondolatokhoz, hogy a stáb legnehezebb feladata az volt, hogyan találnak ma Magyarországon ötszáz csontbőrre lefogyott statisztát.” A levélíró véleményét köszönjük. NAGY ELEMÉR, DEBRECEN. Olvasónk véleménye szerint sokat cikkezünk a művelődés, a tanulás fontosságáról — ez helyes —, de , mintha kisebb hangsúly esnék arra, hogy a szellem művelése mellett a test művelése is fontos. Levélírónk kérdezi, hogy erről mi a véleményünk. Véleményünk megegyezik azzal, amit a Népsport 1988. május 26-i számának egyik cikkében olvashattunk: „A testedzés iránt pedig ugyanúgy fel kell kelteni a gyerek érdeklődését, mint a különböző tudományok iránt.” geszleri PÁL, BUDAPEST. Olvasónk nehezményezi Vári Attila A repülő zsidó című novellájának (Élet és Irodalom, 1988. június 17.) stílusát, amely levélírónk szerint túlságosan „zaftos”, „illatos”. Többek között így ír: „Szerkesztő Urak! Azt hittem, jobb az ízlésük. Egy irodalmi hetilap szellemi gazdáiként nem érzik feladatuknak, „ kötelességüknek, hogy az egyéb"icent is posványosodó nyelvünk tisztasága felett őrködjenek, ápolják nyelvünket? Az ilyen, penetráns bűzt keltű kifejezések az" aluljáróirodalomban teret kaphatnak, de egy irodalmi hetilapban?!” Az az élethelyzet, melyet Vári Attila ábrázol, indokolttá teszi azt a stílust, melyet használ. Finomkodó előadásban az írás erőtlen, hiteltelen lenne. Többeknek. Néhány levélírónk felhívta figyelmünket arra, hogy a Zoscsenko vesszőfutása című cikk (Élet és Irodalom, 1988. június 24.) egyik mondata értelmetlen. A mondat helyesen így hangzik: „Az egyik vendég megkérdezte: hogyan viszonyul Zsdanov beszédéhez. Az elparentált író azt felelte, hogy nem fogadja el az ott elhangzott vádakat.” A zavart sorcsere okozta, amiért az olvasók és a cikkíró elnézését kérjük. Továbbá azért is, hogy Csukovszkij keresztneve tévesen jelent meg. Az író keresztneve: Kornyej. Mi a haza ma? Szeretem forgatni a történelem magántörténéseinek dokumentumait. Tanulságosak, írja bár őket marosvásárhelyi polgár a Báthoryak korából, vagy századunkbeli parasztasszony a Tisza mentéről. Ezek a civil történelem híradásai. Tolmácsolják, mit érez és tesz a közember, ha elcsattan a feje felett a világhistória villáma. Friss élményem az a vallomásgyűjtemény, melyet a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság állított össze díjazott pályaművekből (megjelentésére a Somogy Megyei Könyvtár vállalkozott). volt a kérdés: Mi a haza ma?Az A válaszok egy részét már kinyomtatta a Magyar Ifjúság és a Népszava, sugározta tavaly Alkotmány-ünnepi műsorában a Magyar Televízió. Karakterüket mégis együtt olvasva nyerik el. Palackposta ez a kötet a szocializmus korának mélyáramáról, a katakomba-polgárosodás hazaértelmezéséről. Úgy, ahogy a társadalomnak a közéleti nyilvánosságtól tartósan elszoktatott széles középrétegei érzik és kifejezik. A bányász és a biológus, az általános iskolás és a nyugdíjas, egy-egy a tollat ragadó négyszáz állampolgárból. A negyvenhárom vallomástevő nagy általánosságban a szakmunkások és szellemi dolgozók tapasztalatait és világképét hozta felszínre magából. Azét a szociológiai körét, melynek felnőtt tagjai biztosan rendelkeznek szaktudással, s az azon alapuló megélhetéssel, de vagyonnal és hatalommal éppily biztosan nem. Hazafiasságuk nemes anyagokat használ fel. Természetes mozdulattal épít boltozatot a család, közvetlen környezet, a szülőföld és a a politikai haza fölé. Középpontja az erkölcsi ember. Úgy is mint adottság — szellem, kultúra, műveltség és érték hordozója, de úgy is mint eszmei lehetőség a személyes és kollektív önmegvalósításra a munka és gondolkodás által. Ez a hazafiság tehát tevékenységalapú. Értéke az is, hogy nyitott és befoglaló jellege van. Nem szekérvár-ideológia tájakkal, korokkal, népekkel, gondolatokkal, hagyományokkal szemben. Nincs fölénytudata és fölényre igénye más patriotizmusok irányában. Szépen mondja az egyik protestáns hagyományőrző: az ő hazafisága „ezzel a földdel, néppel, tradíciókkal, erkölcsi értékekkel és tettekkel” él együtt. Szépen fogalmazza meg a paraszti ivadékpedagógus, hogy a szomszéd falunak ő marosszegi volt, a túlmegyeieknek szatmári, Dunántúlon tiszántúli, Bécsben magyar, New Yorkban európai, „Farkas Bertalan csillagútján pedig földi ember”. Mert az egész csak a távlaton múlik: a nézőponton. Hát ez az a távlat és a nézőpont, amely szelektív. Amely hallgatásával is vall az átélt történeti ellentmondásokról. Mintha csupa ovidiusi levelet olvasnánk a félmúlt s a jelen, száműzetéseiből. Dolgos és magukba zárkózó emberek teszik most közkinccsé egy árnyéktársadalomnak a hivatalos nézetekkel párhuzamos értékfelfogását hazáról, közösségről, erkölcsről, teljesítményről, hagyományokról. Ez az értékrend nem marxista, bár sok az egybeesés és az érintkezési pont. Első olvasásra úgy látszik, mintha e haza- és hazafiság-értelmezéseket a marxizmus egyáltalán nem érintette volna meg, noha a építésének közvetlen szocializmus tapasztalása érzékletesen átitatja a konfessziókat. Aztán föleszmél az ember, hogy a konok csendben, ami vallomásokban körüllengi e világa mozgató nagy eszmerendszert, az eszmehonosítók oly gyakran kontár ügybuzgalmának finoman engesztelhetetlen elhárítása rejlik. Annak következményeként, hogy a politika a szavak és cselekvések viszonyát a kollektív életfunkciókat mélyen megsebző módon forgatta fel. „Megtörtént a kettéválás kormányzókra és kormányzottakra” — jegyezte meg csak úgy mellékesen egy pályázó, aki szándéka szerint az „országszéli átlagember” gondolatait közvetítette. Vétenék az igazság ellen, ha nem nevezném nevén: e vallomásokban fáradtság, meddőség, tanácstalanság is tükröződik. Zavaros indulatok, korszerűtlen eszmék is örvénylenek benne. Széplelkű és szentimentális gondolatokból is bőven szemelgethetünk. Ez azonban így természetes. A közéletbe ismét bekapcsolódó rétegek a lírai önfelszabadítás gesztusával fognak bele a leltárkészítésbe. De a vallomásokban ott a mozdulat is a cselekvés jogáért küzdő élet nevében. Ez az önazonosítás már a valódi szuverenitást készíti elő. Ha az ember elkezd rendbejönni önmagával, azzal már elkezdett javára tenni a világnak. Tanulságul a többi eszmélő számára, okulást kínálva a központi akaratnak, amely ma lépéseket tesz egy új nemzeti közmegegyezés érdekében. Kronstein Gábor