Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-07-01 / 27. szám - Fényi Tibor: Párbeszéd '88? • reflexió • m. i. ÉS 1988. június 17. (2. oldal) - Maruszki József: Vívmányok? • reflexió • (szále): A megoldás 0 kulcsa. ÉS 1988. június 24. • Maruszki József művelődési ház igazgató, Dévaványa (2. oldal) - Choli Daróczi József: „Tessék magatokat jól érezni, te!” • reflexió • Faragó Vilmos: Konyecsnyo. ÉS 1988. május 13. (2. oldal) - Kronstein Gábor: Mi a haza ma? (2. oldal)

VISSZHANG Párbeszéd ’88? Szellemes glosszában mutat rá m. i. az ÉS június 17-i Páratlan Ol­dalán arra, hogy Lipták Béla, a Yale egyetem professzora által ve­zetett Magyar Környezetvédelmi Alap az emigráció 191 szervezete nevében „arra kéri a magyar kor­mány illetékeseit, hogy kezdjenek párbeszédet a társadalommal a bős —nagymarosi vízlépcső ügyében”, eddig csak annyit tudtak elérni, hogy párbeszéd kezdődött — Lip­ták Bélával. Erről többek között a Magyar Rádió Első kézből című műsorában hallhattunk, ahol — ír­ja m­ i. — „a riporter kemény kér­désekkel szorította sarokba Liptá­­kot, ellentmondásokba keverte, rá­mutatott a felhívás feleslegességé­re, a tervezett akciók ártalmassá­­gára. Bár­ Lipták érvelt és nem tá­gított, a riporter végül is győzte­sen fejezhette be az interjút.” Egyetértve a glosszaíróval, ne azon vitázzunk most, hogy egy ri­porternek interjú készítése során „győzni” kell-e vagy inkább pár­tatlanul és pontosan informálni, végül is e kettő nem minden eset­ben zárja ki egymást. Ne kétel­kedjünk abban sem, hogy az el­hangzottak alapján Forró Tamás és Havas Henrik (Ők voltak ugyanis a ringben) kiütéssel győzött. De tartozunk az igazságnak, m. i.-nek és a többi hallgatónak, nem kevés­bé Lipták Bélának is azzal, hogy e különös meccs néhány részletét felemlítjük, hisz néhányan itt is bundagyanúval élnek, köztük Yale egyetem professzora. Mivel a a KNEB alighanem itt sem kíván vizsgálatot indítani, így mi is csak a közvéleményhez fordulhatunk. Az interjú ügyében a Magyar Rádiótól egy hölgy telefonált elő­ször a Stanfordban élő tudósnak, aki a talányos nyugtatgatás elle­nére („ne féljen, nem fogjuk át­verni”) némi gondolkodási idő után igent mondott a felkérésre, majd a biztonság kedvéért ő is magnóra vette a beszélgetést. Ezt összevet­ve a rádióadás szövegével, külö­nösnek látszik az a riporteri állí­­­­­tás, hogy a szövegben csupán a lényeget­ nem­ érintő „ változtatáso­kat hajtottak "­végre, csak az­­ ma­radt ki, „amit Magyarországon nem ,­­értenének­ meg”. E sorok írója nem érzi magát fel­hatalmazva annak megállapítására, hogy Magyarországon mit értenek meg és mit nem, viszont abban különbözni szeretne a rádió ripor­terétől (is), hogy a „meg nem ért­hető állításokat” elhallgatás he­lyett inkább az érdeklődők ítélő­képességére bízná. E rovat terje­delme nem ad módot arra, hogy bővebben idézzem Lipták profes­­­szor „érthetetlen”, és ezáltal hall­hatatlan állításait, de néhány rövid idézet alapján talán módja lesz az olvasónak következtetni a kiha­gyások tendenciózusságára. Így például Lipták a félretájékoztatást is nehezményezi azzal, hogy a ma­gyar közvélemény előtt „az osztrák kölcsön úgy van beállítva, mintha az kifizetné az egészet. Az igazság az, hogy az osztrák kölcsön kilenc­­milliárd schilling, és ez a teljes ma­gyarországi költségek 28 százaléka. Az összköltség, beleszámítva a szennyvíztisztítási­ költségeket is, 3,5 milliárd dollár. Magyarország éves deficitje egymilliárd dollár, szóval itt három és fél évi defi­citnek megfelelő befektetésről be­szélhetünk. Ilyen összegből fel le­hetne állítani 15 autó-összeszerelő gyárat, vagy fel lehetne építeni a magyar számítógépipart. És ugyan­akkor ennek ellenében a magyar nemzet 2016-ig nem kap semmit. Illetve kap karbantartási költsége­ket, millió tonnányi iszap kotrá­sát... 2016 után (amennyiben ezek a kopott gépek még egyáltalán mű­ködnek) megkapja az akkori vil­lanytermelés, illetve villanyáram­­igény két százalékát.” Egy másik állítás: „Nem látok alternatívát arra — és ez tőlünk nyugati magyaroktól is független —, hogy a világ környezetvédői mindent meg ne tegyenek annak elkerülésére, hogy egy folyót kive­gyenek medréből és angol WC-sze­­rűen működtessenek.” De engedjük meg, hogy a riporter szerint ezek megértése okozott volna gondot a hallgatónak, míg mások szerint a védhetetlen döntések érthetetlen­­sége. No, meg talán az, hogy épp a Rádióból nézve miért lett „ért­hetetlen”, hogy Lipták és az emig­ráció 191 szervezete reménykedik, hogy újabban „a kormányban is, a hatalom legfelsőbb köreiben is vannak olyan emberek, akikben a történelmi felelősségtudat és az ál­lamférfiúi bátorság jelen van, és megakadályozhatják az építkezése­ket”?! Igaz, erről még nem hallottunk semmit „első kézből”. Fényi Tibor Vívmányok? Az Élet és Irodalom, 1988. június 24-i számában a Páratlan oldalon jelent meg A megoldás­­ kulcsa című glossza (szálé) aláírással. Az írás a művelődési házak képtelen helyzetéről szól, ez a helyzet még a cikkben leírtaknál is képtele­nebb. Mert nemcsak az ÁFA ter­heit nyögjük, hanem a személyi jövedelemadóét is. Az előadó an­­­nyit akar kapni, mint tavaly, így adóját is nekünk kell megfizetni. És sorolhatnám, de értelmetlen, mert köztudott. Inkább társada­lompolitikai oldalról közelítem meg a témát. Reformtörekvéseink kapcsán so­kan beszélnek az elért szocialista vívmányok megtartásáról, de ke­vesen határozzák meg, hogy ez mit is jelent. A közművelődésben értékeket közvetítettünk (lehetőleg szocialista tartalommal), ismerete­ket terjesztettünk (lehetőleg marxista világképpel), közössége­ket kovácsoltunk (lehetőleg kö­zösségi célokkal). Tettük ezt in­gyenesen, vagy eszmei térítési díj ellenében. Erről azonban régen nincs szó, mert mindent pénzért nyújtunk, fennmaradásunk érde­kében. Itt az ideje tisztázni, hogy az ingyenesség nem kizárólag szo­cialista vívmány. Sorolni lehetne azokat a kapitalista országokat, amelyekben kétszeres adósságállo­mány ellenére is ingyenesek a közművelődési szolgáltatások. Sőt, arra is van példa, hogy az ön­vagy kiscsoportos ismeretterjesz­tést, szervezést úgy támogatják ál­lamilag, ahogyan mi családi pótlé­kot fizetünk. Beszélünk a közművelődés de­mokratizmusáról. De mit jelent ez azon a kényszerpályán, ahol a né­pesség a létéért küszködik? (Mi emellett többszörös adóterhet ro­vunk rá és „orrvérzésig” szórakoz­tatjuk.). Már régen nem a laikus demokrácia kibontakozását támo­gatjuk, hanem kereskedünk — fennmaradásunk érdekében. De­mokratikusan helyeselheti a több­ség, hogy táncmulatságokat ren­dezünk, meghívjuk Hofit, hogy rentábilisak legyünk! Az adóter­hek miatt haszonról már szó sincs. Ápoljuk demokratikusan a népi hagyományokat, de az ápolóval még azt a szenet is megfizettetjük, amit melegedésére fordítunk. Las­san az új értékek létrehozását is azzal fizettetjük meg, aki létre­hozza őket. Például azzal a népi hímzővel, aki értékes térítőt al­kot, de tagdíjába még a fonal ÁFÁ-ját is beépítjük. A néptán­cosok most már a tagdíjon felül megvehetik maguknak a ruhát, lábbelit, ha nem farmerben akar­nak „néptáncolni”. Mindezt demokratikusan közöl­jük velük: vagy fizetnek, vagy megszüntetjük a csoportot. Erre mondhatnák a gazdasági szakem­berek, majd a szponzorok. Csak­hogy ezek nem tolakszanak, más a gondjuk, jó néhány bő esztendő­nek kell eltelnie ahhoz, hogy egy­­egy vállalat vagy téesz ezer forintot kultúrára is néhány áldoz­zon. Beszélünk nyitottságról, ságról , szocialista módra. nyílt­Ez annyit jelent, hogy (rossz szójáték­kal élve) kinyithatjuk a művelő­dési házat, ha van tüzelőnk és bé­rünk az ügyeleti díjra. Nyitottak lehetünk a lakosság igényeinek ki­elégítésében, de azonnal vissza­passzoljuk a labdát: fizetniök kell, ha közösségi életre vágynak. Sírhatnékom van, ha arra gon­dolok, hogy Tripolszky László, a Népszabadságban (1988. június 22.), szálé az ÉS-ben, és nem tudom megy ki mindenki milyen tanács­kozáson évi annyi összeget rek­lamál a közművelődésnek, amen­­­nyit a Honvéd kapott Détáriért. Hogy egy megye közművelődését lehetne azon a pénzen megválta­ni, amennyi egyik-másik NB I-es csapat deficitje a kis nézőszám miatt. Nem hiszem, hogy ez a szo­cialista vívmány megőrzése. Ha mégis az, akkor nem érdemes megőrizni. Maruszki József művelődési házi igazgató, Dévaványa „Tessék magatokat jól érezni, te! Az Élet és Irodalom 1988. május 13-ai számában olvasom Faragó Vilmos, Konyecsnya című írását a szovjet nemzetiségi kérdésről, az örmény—azerbajdzsán ellentétről Mondom, olvasom az írást, miköz­ben egy magyar slágerzenét hall­gatok. Nem vagyok zenerajongó, a mai modern zenét meg sajnos, nem is ismerem, de megüti, a fülemet egy jellemző mondat: a zenekar énekese határozottan, keményen, ellentmondást nem törően megpa­rancsolja a hallgatóknak (jelen esetben nekem), hogy magatokat jól érezni, te!”„Tessék Ha tetszik, ha nem. Ha érzem, ha nem. Jól kell, hogy érezzem magamat. Újságolvasás és zenehallgatás közben eszembe jutnak az elmúlt évek, hónapok, hetek vitái, kerek­­asztal-beszélgetései. Beszélgetései? Veszekedései, ami­ket a magyarországi cigányság helyzetéről, társadalmi státusáról, a nem cigány közösséghez fűződő viszonyáról folytattunk és folytat­tak különböző csoportok, külön­böző közösségek. Újságolvasás és zenehallgatás közben eszembe jut, hogy magyarországi cigányság volt már a társadalmi réteg, volt már társa­dalmi csoport, volt már etnikai csoport is, és volt sajátos etnikai jegyekkel rendelkező csoport. Ter­mészetesen még soha európai tör­ténete során nem volt nemzetiség. Újságolvasás és zenehallgatás közben eszembe jut, hogy több év­tizeddel, több évszázaddal koráb­ban volt már a magyar társa­dalomban új magyar, volt újparaszt és volt már törvényen kívüli, nem kívánatos személy. Volt már, és még ma is lehet minden olyan kategória, amit a magyar szakértők­­ és a kormány talált ki a cigány­ság számára. Volt már, és még ma sincs sokkal jobb helyzetben, mosó­szercímke, amit rá­ragasztottak, olyan doboz, ahova a nem cigányok dobozolták be. Eszembe jut, hogyan érezném magam én Magyarországon, ma­gyar állampolgárként, magyar hazafiként, ha mondjuk, cigány­ként is jól érezném magamat. De eszembe jut, hogy jobb, ha nem jut eszembe semmi. Olvasom Fa­ragó Vilmos cikkét az ÉS-ben, és hallgatom a zenét: „Konyecsno”, illetve: „Tessék magatokat jól érez­ni, te!” Újságolvasás közben már eszembe sem jut az, hogy Szovjetunióban nemzetiségi feszült­­­ségek vannak, hogy e feszültségek­nek már halálos áldozatai is van­nak. Az sem jut eszembe, hogy ezek a nyughatatlan krími tatá­rok, az azerbajdzsánok, az ör­mények a lenini ismérvek és a sztálini ismérvek szerint is nem­zetiségek, sőt nemzetek. A magyar­­országi cigányság a fenti ismérvek alapján nem nemzetiség, tehát nincs joga elégedetlennek lenni. „Tessék magatokat...,” de minek folytassam? Hogy van-e feszült­ség a magyarországi cigánylakos­ság­­ és a többségi népcsoport kö­zött? „Konyecsno”. Végül is csak eszembe jut vala­mi. Malamud A lakók című re­gényéből egy tétel, amely tökéle­tesen ráillik a magyarországi ci­gánylakosság társadalmi helyzeté­re, a cigány lakosság intézményes oktatásának, nevelésének ellent­mondásosságára, a cigányság gazdasági, szociális, kulturális hely­zetéből fakadó közérzetére. „Kell nekem a tudásod, de csak ráadá­­sul ahhoz, amit azért tudok, mert­­ fekete vagyok. Ha emiatt tanulni kell a fehérektől, hogy én mint fe­kete jobban tudjam csinálni, ak­kor tanulok, DE CSAKIS AZÉRT!” Ch­oli Daróczi József Hibaigazítás Eörsi István Bedobom a törül­közőt című cikkébe (Élet és Iro­dalom, 1988. június 24.) értelem­­zavaró hiba csúszott. A hibás mondat helyesen: „Moldova író egykori vagányromantikájának maradványait rendőrfigurákba menti át.” Szerkesztői üzenetek V­ ARADI LÁSZLÓ, BUDAPEST. „Az Élet és Irodalom 1988. június 24-i számában olvashattuk Kovács Zoltán Iacocca című cikkét. Az írás jó haH íott xmb­o+r­lPO Sillífllí érdeklő­di ember iránt. A Gondolat kiadó júniusra tervezte Lee Iacocca la­­cocca című könyvét, amely a szer­ző önéletrajzát tartalmazza, A vál­ságmenedzser alcímmel." Szívesen tesszük közzé a Gondolat kiadó osztályvezetőjének tájékoztatását, egyszersmind kérjük olvasóinkat, ne türelmetlenkedjenek, mert a könyv megjelenésének időpontja — mint annyiszor — ezúttal is csúszhat. A könyv megjelenését mi is érdek­lődéssel várjuk. S­ELL­ES PÉTER, BUDAPEST. Ál­landó levelezőnk írja: „Szinte mell­be vágott Zöldi László Hitlerkék cí­mű írása az Élet és Irodalom 1988. június 24-i számában. A szerző eb­ben a Brazíliai fiúk című Gregory Peck-filmmel kapcsolatos gondolat­társításait írja meg. Ebből is kitű­nik, hogy napjainkban milyen fan­­tasztikus szimbiózisban él együtt az élet és az irodalom, jelen esetben a film és az irodalom, valamint a valóság: az SS-ek­ mindmáig mű­ködő bajtársi szövetsége. Ehhez a folyondárszerű összeölelkezéshez szeretnék még egy adalékkal hoz­zájárulni. A múlt héten magam is részt vettem A gyilkosok köztünk vannak című amerikai filmproduk­cióban, melyet Magyarországon forgatnak. A film Simon Wiesen­­thalról, a legfontosabb náci hábo­rús bűnösöket üldöző személyről szól. Maga Wiesenthal is itt járt, hogy a Sóskúton felépített­­ halal­­lágerben­ ellenőrizze a forgatáso­kat. A film bő teret enged a Bra­zíliai fiúk sátáni figurája, dr. Men­­gele utáni nyomozásnak is. Némi reményt nyújt e borongós gondola­tokhoz, hogy a stáb legnehezebb feladata az volt, hogyan találnak ma Magyarországon ötszáz csont­bőrre lefogyott statisztát.” A levél­író véleményét köszönjük. NAGY ELEMÉR, DEBRECEN. Ol­vasónk véleménye szerint sokat cikkezünk a művelődés, a tanulás fontosságáról — ez helyes —, de , mintha kisebb hangsúly esnék ar­ra, hogy a szellem művelése mel­lett a test művelése is fontos. Le­vélírónk kérdezi, hogy erről mi a véleményünk. Véleményünk meg­egyezik azzal, amit a Népsport 1988. május 26-i számának egyik cikké­ben olvashattunk: „A testedzés iránt pedig ugyanúgy fel kell kel­teni a gyerek érdeklődését, mint a különböző tudományok iránt.” geszleri PÁL, BUDAPEST. Ol­vasónk nehezményezi Vári Attila A repülő zsidó című novellájának (Élet és Irodalom, 1988. június 17.) stílusát, amely levélírónk szerint túlságosan „zaftos”, „illatos”. Töb­bek között így ír: „Szerkesztő Urak! Azt hittem, jobb az ízlésük. Egy irodalmi hetilap szellemi gaz­dáiként nem érzik feladatuknak, „ kötelességüknek, hogy az egyéb­­­"icent is posványosodó nyelvünk tisztasága felett őrködjenek, ápol­ják nyelvünket? Az ilyen, penetráns bűzt keltű kifejezések az" aluljáró­irodalomban teret kaphatnak, de egy irodalmi hetilapban?!” Az az élethelyzet, melyet Vári Attila áb­rázol, indokolttá teszi azt a stílust, melyet használ. Finomkodó elő­adásban az írás erőtlen, hiteltelen lenne. Többeknek. Néhány levélírónk felhívta figyelmünket arra, hogy a Zoscsenko vesszőfutása című cikk (Élet és Irodalom, 1988. június 24.) egyik mondata értelmetlen. A mon­dat helyesen így hangzik: „Az egyik vendég megkérdezte: hogyan viszonyul Zsdanov beszédéhez. Az elparentált író azt felelte, hogy nem fogadja el az ott elhangzott váda­kat.” A zavart sorcsere okozta, amiért az olvasók és a cikkíró el­nézését kérjük. Továbbá azért is, hogy Csukovszkij keresztneve té­vesen jelent meg. Az író kereszt­neve: Kornyej. Mi a haza ma? Szeretem forgatni a történelem magántörténéseinek dokumentu­mait. Tanulságosak, írja bár őket marosvásárhelyi polgár a Bátho­ryak korából, vagy századunkbeli parasztasszony a Tisza mentéről. Ezek a civil történelem híradásai. Tolmácsolják, mit érez és tesz a közember, ha elcsattan a feje fe­lett a világhistória villáma. Friss élményem az a vallomásgyűjte­mény, melyet a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság állított össze díjazott pályaművek­ből (megjelentésére a Somogy Me­gyei Könyvtár vállalkozott). volt a kérdés: Mi a haza ma?Az A válaszok egy részét már ki­nyomtatta a Magyar Ifjúság és a Népszava, sugározta tavaly Alkot­mány-ünnepi műsorában a Ma­gyar Televízió. Karakterüket még­is együtt olvasva nyerik el. Pa­lackposta ez a kötet a szocializ­mus korának mélyáramáról, a ka­takomba-polgárosodás haza­értel­mezéséről. Úgy, ahogy a társada­lomnak a közéleti nyilvánosságtól tartósan elszoktatott széles közép­rétegei érzik és kifejezik. A bá­nyász és a biológus, az általános iskolás és a nyugdíjas, egy-egy a tollat ragadó négyszáz állampol­gárból. A negyvenhárom vallomás­tevő nagy általánosságban a szak­munkások és szellemi dolgozók ta­pasztalatait és világképét hozta felszínre magából. Azét a szocio­lógiai körét, melynek felnőtt tag­jai biztosan rendelkeznek szak­tudással, s az azon alapuló meg­élhetéssel, de vagyonnal és hata­lommal éppily biztosan nem. Hazafiasságuk nemes anyagokat használ fel. Természetes mozdu­lattal épít boltozatot a család, közvetlen környezet, a szülőföld és a a politikai haza fölé. Középpontja az erkölcsi ember. Úgy is mint adottság — szellem, kultúra, mű­veltség és érték hordozója, de úgy is mint eszmei lehetőség a sze­mélyes és kollektív önmegvalósí­tásra a munka és gondolkodás ál­tal. Ez a hazafiság tehát tevékeny­ségalapú. Értéke az is, hogy nyi­tott és befoglaló jellege van. Nem szekérvár-ideológia tájakkal, ko­rokkal, népekkel, gondolatokkal, hagyományokkal szemben. Nincs fölénytudata és fölényre igénye más patriotizmusok irányában. Szépen mondja az egyik protes­táns hagyományőrző: az ő haza­­fisága „ezzel a földdel, néppel, tradíciókkal, erkölcsi értékekkel és tettekkel” él együtt. Szépen fogal­mazza meg a paraszti ivadék­pe­dagógus, hogy a szomszéd falu­nak ő marosszegi volt, a túlme­­gyeieknek szatmári, Dunántúlon tiszántúli, Bécsben magyar, New Yorkban európai, „Farkas Berta­lan csillagútján pedig földi em­ber”. Mert az egész csak a táv­laton múlik: a nézőponton. Hát ez az­ a távlat és a néző­pont, amely szelektív. Amely hall­gatásával is vall az átélt törté­neti ellentmondásokról. Mintha csupa ovidiusi levelet olvasnánk a félmúlt s a jelen­, száműzetései­ből. Dolgos és magukba zárkózó emberek teszik most közkinccsé egy árnyéktársadalomnak a hiva­talos nézetekkel párhuzamos ér­tékfelfogását hazáról, közösségről, erkölcsről, teljesítményről, hagyo­mányokról. Ez az értékrend nem marxista, bár sok az egybeesés és az érintkezési pont. Első olvasásra úgy látszik, mintha e haza- és hazafiság-értelmezéseket a mar­xizmus egyáltalán nem érintette volna meg, noha a építésének közvetlen szocializmus tapasztalása érzékletesen átitatja a konfesszió­­kat. Aztán föleszmél az ember, hogy a konok csendben, ami vallomásokban körüllengi e világ­a mozgató nagy eszmerendszert, az eszmehonosítók oly gyakran kon­tár ügybuzgalmának finoman en­gesztelhetetlen elhárítása rejlik. Annak következményeként, hogy a politika a szavak és cselekvések viszonyát a kollektív életfunkció­kat mélyen megsebző módon for­gatta fel. „Megtörtént a kettéválás kormányzókra és kormányzottak­ra” — jegyezte meg csak úgy mel­lékesen egy pályázó, aki szándé­ka szerint az „országszéli átlag­ember” gondolatait közvetítette. Vétenék az igazság ellen, ha nem nevezném nevén: e vallomá­sokban fáradtság, meddőség, ta­nácstalanság is tükröződik. Zava­ros indulatok, korszerűtlen esz­mék is örvénylenek benne. Szép­lelkű és szentimentális gondola­tokból is bőven szemelgethetünk. Ez azonban így természetes. A közéletbe ismét bekapcsolódó ré­tegek a lírai önfelszabadítás gesz­tusával fognak bele a leltárkészí­tésbe. De a vallomásokban ott a mozdulat is a cselekvés jogáért küzdő élet nevében. Ez az önazo­nosítás már a valódi szuverenitást készíti elő. Ha az ember elkezd rendbejönni önmagával, azzal már elkezdett javára tenni a világnak. Tanulságul a többi eszmélő szá­mára, okulást kínálva a központi akaratnak, amely ma lépéseket tesz egy új nemzeti közmegegye­zés érdekében. Kronstein Gábor

Next