Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-07-01 / 27. szám - Tamás Pál: Aknák a veteményesben (3. oldal)

Eldar Gardzsijev azerbajdzsán. Felesége, Lida örmény. Nem túl gyakori családi kombináció. Mind­ketten fiatal bakui újságírók. A februári, márciusi karabahi hírek, a jereváni tüntetések, a szumgajti pogrom után ők is döntöttek. Ki tudja, mi következik. A lakásban mindenesetre mentőrejtekhelyet építenek ki féléves kisfiúk részére. A történetet mesélő bakui költő, Bahtijar Vagab-Zade hozzáteszi: „Természetem szerint optimista va­gyok, de amikor hallottam erről, szívem nehéz fáradtsággal telt meg. Nagyon fájt. Hogyan oszthat­juk szét a szétoszthatatlant, ho­gyan szabhatjuk szét, ami már régóta összeforrt, ami szétválaszt­­hatatlanná, eggyé vált?... Csak nem kell majd félnie ennek a kis­fiúnak, mert ereiben két szomszéd nép vére folyik?”. „ Az utolsó három év nagyívű tár­sadalomátalakítási programjai új hangsúlyokat, új megfogalmazáso­kat hoztak elő az élet majd min­den területén. Mind ez ideig azon­ban mintha egy kulcselem na­gyobbrészt hiányozna: a nemzeti, nemzetiségi, az etnikai. Valahogy háttérbe szorult­­ Alma-Ata, a baltikumi, jakutiai megmozdulá­sok, a tavaly nyári krími tatár ak­ciók vagy a nagyorosz nemzeti gondolkodás némely, nem túlságo­san toleráns megnyilvánulásai el­lenére — a soknemzetiségű ál­lamnak és társadalomnak ez az alapdimenziója. Bizonyos helyi reakciók azért támadtak.­ A komp­romisszumok azonban maguktól nem bukkantak elő. A jó dönté­sekhez — kényes kérdésekben kü­lönösen — sok idő kell. A refor­merek és konzervatívok küzdelmé­be jelenleg legföljebb kozmetikai akciók fértek-férnek bele. A la­pokban, persze, minden ügy után indult azért valamilyen kampány. Ezek két ritualizált eleme megle­hetősen állandó. Először az érin­tett nemzetiségek elitje, közhiva­talnokai, értelmisége gyakorolt látványosan önkritikát az „interna­cionalista nevelés” formalizmusa, alacsony szintje vagy esetleg konk­rét hiányosságai miatt. Elmondják, hogy a különböző nemzetiségű szomszédok esténként városukban, országrészükben időtlen idők óta milyen barátian teáznak együtt. S ennek fényében milyen érthetet­len és idegen, ami most történt. Másodszor: akár feszült, akár enyhe az adott pillanatban a Ke­let-Nyugat viszony, elhangzanak vádak, szemrehányások a határo­kon túli „bujtogatókkal” szemben is. Az ügyek mai rendészeti keze­lése a brezsnyevi évek ukrán, lit­ván vagy zsidó megmozdulásokkal kapcsolatos brutalitásához képest üdítő innováció. A kérdések talá­nyos sajtótechnikája viszont elég­gé elüt a megújuló agitációs dokt­rína egészétől. Egyébként a legkülönfélébb ve­­­gyes ,etnikumú területen tapasztal­tam:­ ha ott a többségnek is kel­lemetlen (netalán rossz!), és ha személyesen valamilyen ok miatt nem lesz közvetlen tanúja a ki­sebbség diszkriminációjának, ak­kor lebecsüli az egész probléma­kör általános súlyát, sőt színvaksággal annak gond sajátos voltát is megkérdőjelezi. „Nem lehet, hogy ebben a kilátástalan hely­zetben, amelyben nekem is annyi bajom van, létezhet, akinek még rosszabb.” Furcsa, mintha itt fordított ol­dala bukkanna elő a szenvedés monopóliumigényének: ha van, aki adott helyzetben még nála is mé­lyebbre került, akkor az relativi­­zálja és kisebbíti az ő baját. „Ha valaki mást nálam is jobban ül­döztek, akkor már nem sajnálha­tom magam mint akinél nagyobb próbatételeknek más nem volt ki­téve.” Tehát mindazokat, akik az átlagost meghaladó, „extra” szen­vedésszámlákkal jelentkeznek, a többség ignorálja, mert másképp saját túlélési stratégiája kérdője­­leződne meg. Nagyon hasonló, per­sze, a kisebbségi szenvedések csekkszámlájának működési me­chanizmusa is. A „csak” nekem rossz, mert kisebbségi vagyok monopolista része. „Nem lehet, hogy az adott helyzetben, esetleg részben más okok miatt, esetleg másként, esetleg korlátozottabban, de másnak is rossz volt, amikor én nagy bajban voltam.” A beis­merés rontaná a kisebbségi túlélé­si stratégiát. Ez a „Mindannyiunknak egyfor­mán rossz? Vagy van, akinek ros­­­szabb volt?” kérdés nagymérték­ben hozzájárult ahhoz, hogy az orosz nemzetiségű vagy orosz et­nikumú többség a legutolsó időkig — talán mindmáig — meglehető­sen kelletlen vevő volt a nemzeti­ségi problematikára. így volt ez — elsősorban a jelen kellemetlen­ségeinek hálójába gabalyodva — a brezsnyevi „fejlett szocializmus” kasztrált történeti tudatú éveiben. De nincs másként az utolsó húsz hónap „sztálinizmus—antisztáliniz­­mus” vitájában sem. Mert a sztá­linizmus szenvedéstérképén való­ban nem a nemzetiségi koordiná­ták voltak a meghatározók (bár korántsem olyan elhanyagolhatók, mint ahogyan azt pillanatnyilag hinni szeretnénk), s mert a társa­dalom most még hosszú ideig a leleplezések, a Megnevezhetetlen kimondásának görcsében-örömé­­ben-rémületében él. S egyelőre a közhangulat sem kedvez a külön­­számlák benyújtásának. Meglehe­tősen világosan látszott mindez nyáron, a krími tatár megmozdu­lásokkal kapcsolatos moszkvai „orosz népi reakciókból” is.­ ­ Talán a kora tavaszi örmény­­azerbajdzsán válság után valami megmozdul most. A politikában a nemzetiségi ügyek legalábbis megoldandó kérdések egyre növek­­­vő listájára kerültek. Szovjet be­szélgetőpartnereim moszkvai levelekből, faggatásából, telefonokból mostanában azt hallom ki, hogy a társadalmi tudat, ha lassan is, de talán szintén ebbe az irányba moz­dul. Bár — elsősorban a szumgarti pogrom kapcsán — mintha hatna egyfajta önkéntes elfojtás is. Itt, békeidőben, kóbor rémhírek hatá­sa alatt, a többségiek (egy részük) szabályos pogromot rendezve, tör­­ve-zúzva-gyilkolva megtámadták a körükben élő kisebbséget. S tették ezt nem hegyi pásztorok, hanem egy vegyi kombinát körül felépült átlagos lakótelepszerű város átla­gos lakói. A száznemzetiségű or­szág számtalan átlagiparvárosának átlaglakótelepén élnek az emberek etnikailag is keverten, s nemrit­kán különféle más feszültségek ál­tal is megosztva. És nem aludhat egy vegyes közösség sem nyugod­tan, ha bármilyen szélsőséges, de lehetséges alternatívaként Szum­­gajt is a képben marad. Mindemellett a szovjet társadal­mi többség énképével, azt hiszem, az ilyen erőszakos nemzetiségi konfliktus annyira ellentétes, ah­hoz annyira nehezen illeszthető, hogy ha a korábbi képet törés nél­kül meg akarja őrizni, ezt a tör­ténetet mihamarább el kell felej­tenie. A hétköznapokban viszont a nemzetiségi különbségek egyre fontosabb megkülönböztető jegyek­ké lesznek. S ezt a soknemzeti­ségű államban a sajátságos nem­zetiségi nyilvántartási rendszer is erősíti. Az 1932-ben bevezetett személyi igazolvány ugyanis minden szov­jet állampolgár nemzetiségi hova­tartozását külön rögzíti. Ez a szov­­jet­ személyi okmányok híres-hír­hedt „5. pontja”. Az eredeti szabá­lyozás szerint az első igazolvá­nyok kiállításánál etnikai hovatar­tozását mindenki tetszés szerint, szabadon nyilváníthatta ki. 1933—­ 35 között, amennyire az elérhető forrásokból rekonstruálható, nagyjából így is történt. A nemze­tz­­iségváltással járó esetleges név­­változtatás is egyszerűen zajlott. Mindezzel együtt a valóságostól el­térő etnikum jegyzése elhanyagol­ható mértékű volt. Egyetért­ a szovjet hatalom első másfél évti­zedében a kisebbségeknek — tár­sadalmi hátrányaik felszámolását támogatandó — sok területen ki­fejezetten kedveztek. Ezekből a csoportokból nem volt érdemes „kiiratkozni”. Másrészt: senki sem tudhatta előre, hogy a sztálini tár­sadalomszervezési sémában „nemzetiség” az emberek életét — a a szó szoros értelmében az iskolai felvételiktől a sírhelyek elosztásáig — befolyásoló fontos indikátor lesz. Később, a személyi okmányok­ban rögzített, „nemzetiség” meg­változtatása gyakorlatilag lehetet­lenné vált, és a gyermekek nem­zetiségét természetszerűen a szü­lőké határozta meg, így ez a sza­bályozás kemény, jól látható, érez­hető határokat teremtett a külön­böző etnikumok között.­­A közép­­európai olvasót, azt hiszem, itt kell emlékeztetnem arra, hogy a Szovjetuniót alkotó etnikumok többsége a forradalom győzelméig nem esett át a Duna-tájon nagyjá­ból a tizenkilencedik században le­zárult nemzettudat-formálási sza­kaszon. Ott gyakran nemhogy egy tizenötödik vagy tizenhetedik szá­zadbeli államférfi etnikai ide vagy oda könyvelése bizonytalan, ha­­nem a mai felnőttnemzedékek nagyszüleié is. Bizonyos esetekben persze világos a nemzettudat, má­sokban vallási, nyelvi, életmód­minták szerinti választóvonalak álltak össze „nemzetiségi”­ hatá­rokká.) s bár szovjet publikációk ismételten hangsúlyozzák, az etni­kum nem biológiai, hanem társa­dalmi meghatározottságú, nem a születés, hanem a társadalmi kör­nyezet formálja, ezek a mas években kialakított és harmin­cáig működtetett kemény adminisztra­tív elválasztó vonalak mégis csak valamiképpen „kvázibiológiaikká” teszik.­ Az adminisztratív rendszerhez, s az annak alapját jelentő nemzeti­ségi kataszterhez majdnem etni­kumonként eltérő a viszony. Mind­egyik másként ítéli meg az asszi­milációt. Minthogy az egész rend­szer alapjában véve ötven évvel ezelőtti helyzetet rögzít, a vándor­mozgás, az esetleges nyelvváltás, iskolázási hatások vagy többségi preferenciák gyakran a személyi okmányokban rögzítettekhez ké­pest lényegesen előrehaladottabb asszimilációhoz vezettek (ami na­gyobbrészt eloroszosodást jelent). Tízévenként, persze, a népszámlá­lások is kérdezik a nemzetiséget. A válaszok ott szóbeli nyilatkoza­tokra és nem okmányok bemuta­tására épülnek, ezért nem ritkán eltérnek a hivatalos dokumentu­mokban foglaltaktól. A legutóbbi népszámlálásnál, 1979-ben a né­pesség hét százalékának volt más a nemzetisége és más az anyanyel­ve. A nyelvükben meglehetősen gyorsan asszimilálódó autonóm köztársaságok értelmisége az et­nikai katasztert, a több nemzedék életében is alig változó azonosító indikátorokat valamilyen véde­lemként kezeli. A „szövetségi jogú” tagköztársa­ságokétól eltérően az „autonóm” köztársaságok nemzetiségi jogosít­ványai lényegesen szerényebbek. Ráadásul az elmúlt három évtized­ben a korábban teljes vertikum­ban kiépített nemzetiségi iskola­­rendszer nagyjából az elemi osztá­lyokra zsugorodott össze, anya­nyelvi kiadványaik példányszáma gyors ütemben csökkent, önálló könyvkiadókat területi kiadók he­lyi szerkesztőségi tagozataivá mi­nősítették vissza. A pillanatnyi szelek nem a csuvas vagy a bur­ját nemzettudatot erősítik, de amíg legalább a nemzetiség rögzített, egy kedvezőbb szakaszban talán valamit vissza lehet majd nyerni — vélik sokan. Léteznek a napi társadalompolitikai gyakorlatban kevésbé „attraktív” nemzetiségek is, amelyek ráadásul meglehetősen elasszimilálódtak, s amelyeknél a nemzetiségi kategorizálás nem­ritkán — akarva akaratlanul — va­lamilyen ügyekből való kirekesz­tettséghez is vezet(het). Egy országos vizsgálat szerint az orosz—zsidó vegyesházasságok­ból születő gyerekek 93 százaléka orosznak deklarálja magát. Mind­ez persze nemcsak az előrehala­dott asszimilációt mutatja, hanem azt is, hogy talán (?) nem minden összefüggésben kényelmes az adott közegben zsidóként élni.­ ­ A szovjet nemzetiségeknek, kö­zöttük még a legfejlettebb nem­zettudattal bíróknak sem volt ko­rábban modern polgári nemzetál­lamuk — a Baltikum is csak rész­ben kivétel, így aztán a húszas években kialakított köztársasági­területi határok sokszor vitatható­ak (és vitatottak is) voltak. Az ere­deti települési viszonyokból is kö­vetkezően nemzetiségi enklávék kerültek közigazgatási értelemben az újonnan definiált „anyaorszá­gaikon” kívülre. A köztársaságok határai — egyébként a ma sugallt „minden áron őrizzük meg a status quót” jelszavaktól eltérően — nem ke­vésszer változtak. 1954-ben a Krím az Orosz Föderációból Ukrajnához kerül, a hatvanas években a gya­potkultúra területének növelésére kazahlakta vidékeket csatolnak Üzbegisztánhoz (majd később vis­­­sza). Örményország és Azerbaj­dzsán között meg már 1927—29 óta folynak a viták. Utoljára ta­valy decemberben igazítottak 975 kilométeres határon. A terület­i csere során az örmények 3243, az azerbajdzsánok 1604 hektárt kaptak... A harmincas-ötvenes évek nagy iparosítási hullámaival egyre nő a keveredés. Az ország korábban el­maradott vidékein születő új üze­mekhez gyakran telepíteni kell a munkaerőt is, különösen annak szakképzettebb részét. A tizenki­lencedik század végétől egészen a hetvenes évekig a vándorlás alap­iránya világos: a központból a szé­lek felé, vagy másképpen nyugat­ról és északról, az európai Orosz­országból keletre (Szibériába) és délre (Közép-Ázsiába) mutat. Oro­szok és „európai kísérőnemzetisé­giek” (ukránok, németek, zsidók, esetleg tatárok) települnek az ős­honos nemzetiségek mellé. Követ­kezésképpen a hetvenes évekig a köztársaságokban nő az oroszok aránya. A mozgás hagyományos iránya ezután is megmarad még egy ideig, bár erre az időszakra az eddig túlnépesedett területek (Kö­­zép-Oroszország, Ukrajna északi és keleti fele) kiürülnek. Ugyan­akkor, a magas születésszám kö­vetkezményeként a hatvanas évekre délen — Közép-Ázsiában és a Kaukázusban — munkaerőfe­lesleg keletkezik. Megindul az elvándorlás, de elő­ször és elsősorban nem a helyi „őslakosság” mozdul, hanem az oda korábban (esetleg már nem­zedékekkel előbb) betelepülők. Az­után a helyiek is meglendülnek, és falvaikat elhagyva köztársaságuk ez idáig esetleg más nemzetiségi többségű városaiba áramlanak. A szemünk előtt válik a­ kirgiz fő­város, Frunze egyre „kirgizebbé”. Bakuban egyre erősödik az azer­bajdzsán, Tbilisziben a grúz több­ség. Mindkét kaukázusi nagyváros­ban még ma is­­ több százezer ör­mény él. A „nemzetiségi problé­mát” itt elsősorban ők jelentik, s nem az oroszok. S persze, a köz­­társasági „etnikai izomgyakorla­­tokkal” szemben az örmények védtelenebbek az oroszoknál, bi­zonyos értelemben. (A glasznoszty egy korábbi sza­kaszában, ennek a történetnek tbiliszi változatáról L. Cselidze a a Literaturnaja Grúzia 86-os tavaszi számaiban egy kisregényt publi­kált. A kézzelfogható eredmény — akkor és ott — nagy botrány és a főszerkesztő leváltása volt.) Et­nikailag egyre egységesebbé válik Közép-Ázsia. Továbbra is hiány­zik azonban a munkaerő az erő­teljesen iparosodott, stagnáló né­pességű Baltikumban. Sok szó esik a hatékony gazdálkodásról és egy új típusú iparpolitikáról, amely az előző évtizedek hasonló tendenciái miatt a „nemzetiségi ökológiájuk­ban” megroppant balti területeken megtakaríthatná a külső munka­erőimportot. Észtországban és Lettországban a lakosságnak már majdnem a felét nem a helyi nem­zetiségek alkotják. És a betelepü­lés tovább tart — ha nem is a há­ború utáni évtizedek ütemében. Nyelvvesztéssel is járt ez a moz­gás, meg az orosz iskolázás nagy­mértékű előretörése. Leginkább a két szláv nemzetnél, az ukránok­nál és a beloruszoknál. A legutób­bi adatok szerint már minden ne­gyedik belorusz és minden hatodik ukrán vallotta magát orosz anya­nyelvűnek.­ ­ Az etnikai közeledés legintenzí­vebb formája a vegyes házasság. Ma már minden hatodik-hetedik szovjet család vegyes etnikumú. A vegyes házasságkötések fénykora a hatvanas évekre esik. Számuk eb­ben az időszakban igen gyorsan nő, a következő évtizedben vala­melyest megtorpan, majd pedig gyarapodásuk leáll. Gondolom, en­nek vannak demográfiai, népes­ségmegoszlási okai (például Kö­­zép-Ázsiában sok a helyi, s kevés az orosz és más nemzetiségű gye­rek), így azután a homogén ázsiai párok találkozásának a valószínű­sége is nagyobb, mint a korábbi, kiegyenlítettebb nemzetiségi meg­oszlású években. És sokatmondó jelzője a vegyes házasulási kedv az általános nemzetiségi közérzet­nek is. A vegyes házasságok száma el­térő kulturális mintákat, hagyo­mányokat követő népek között mindig is meglehetősen alacsony volt. Az ilyen családok formálá­sában az értelmiség a nemzeti tu­dat konkrét állapotától függően vagy úttörő, vagy sereghajtó. Erő­södő nemzeti mozgalmakból, nemzetiségi probléma intenzív át­a éléséből (mondjuk, a grúz Tbili­sziben, vagy az észt Tallinnban) következően az értelmiség a társa­dalom többi­ részénél visszafogot­tabban lép vegyesházasságokba. A különböző nemzetiségi értelmiségi csoportok természetesen a munka­helyeken és a közéletben is érint­keznek. De az értelmiség a nem­zeti gondolat és a kulturális auto­nómia letéteményeseként — mond­juk a munkássághoz képest — sok­kal nehezebben vállalkozik inten­zív kapcsolatokra más nemzetiség­gel. Kevéssé kiélezett helyzetekben például az oroszok és tatárok lak­ta Kazanyban az értelmiség sze­repfelfogásában a felvilágosító az erősebb: a vegyesházasság az et­nikai előítéletek lebomlását szim­bolizálja. S ebben (is) az értelmi­ség előrébb akar tartani a társa­dalom többi részéhez képest. A nemzetiségi kérdés felértéke­lődésében két eltérő ideológiát lá­tok előbukkanni. Létezik még a hagyományos etnocentrizmus. Konzervatív zárt értékvilág, „mi” és az „ők” osztályainak szi­­­gorú elkülönítése. Más nemzetisé­gű alig kerül az emberek szeme elé. És előbukkant egyfajta újna­cionalizmus is. Ez az új középosz­tály kényelmét szolgálja. Eszköz versenyhelyzetben. Többnyire a gyengébb fél használja a konku­rens csoportokkal szemben a tár­sadalmi és politikai privilégiumo­kért folyó küzdelemben. Minden jel szerint a jövőben nem egyre kevesebb, hanem egy­re több ilyen konfliktus kerül a nyilvánosság elé. És a feszült bel­politikai helyzetben — valame­lyest ez is látható már — a kon­zervatívok a reformerők nyakába akarják majd varrni ezeket. Már most, a kaukázusi szembenállás idején is megfogalmazódtak vá­dak: régebben, amikor „nyuga­lom” volt, ilyen konfrontációra aligha kerülhetett volna sor. Nyil­vánvaló, hogy a most előbukkanó ügyek épp a „nyugalom” évtizedei­ben gennyesedtek el. A reformerők egyelőre a kaukázusi belpolitikai próbatétel ellenére is megőrizték mozgásterüket. (Emlékezzünk csak ötvenhatra! Akkor a magyar és a lengyelországi fordulat Hruscsov­­nak és a reformereknek legalább egy évébe került, hogy a belső konzervatív pártellenzéknek bebi­zonyítsa: a varsói és a budapesti október ellenére is kézben vannak a külső és belső befolyási öveze­tek, s a kezdődő desztalinizáció nem veszélyezteti az ország alap­vető stratégiai érdekeit.) Megoldások aligha születnek itt majd egy csapásra. Esetenként nemzetiségi szembenállás más jel­­­legű társadalmi feszültségek meg­jelenítője lesz. A különböző érvek és szempontok bonyolultan kitá­masztott rendszerében sokszor ne­héz lesz csak az egyik félnek „igazságot” szolgáltatni. Túl sok az aláaknázott terület, és némelyik robbanószerkezetet már a könnyű szellő is működésbe hozhatja. A kaukázusi hagyományok sze­rint az egymásnak feszülő férfiak közé dobott női kendőnek el kell választania a feleket. Ha önural­mukat egyébként el is vesztették volna, a kendőn akkor sem lép­hetnek át. Az összecsapás elma­rad. Vagad-Zade, az azerbajdzsán költő tud egy friss esetről. Febru­árban Agdamban, Karabah hatá­rán történt, örmények és mu­zulmán fiatalok csapata készült a leszámolásra. A két tábor már csak néhány méterre volt egymás­tól, amikor előbukkant egy idő­sebb asszony. Hogy jobban lássák, egy ott álló teherautó lépcsőjére kapaszkodott. Letépte fejéről kendőt (a falusi asszonyok a he­­­gyekben hosszú fekete gyolcsot hordanak), és a tömeg közé hají­totta. S megtörtént a csoda. Az odadobott gyolcskendőt senki sem lépte át. Azt az asszony Huraman Abbaszovának hívták. Huraman­­hamem életet, talán életeket men­tett. A nemzetiségi ügyek kezelői­nek sok bátor asszonyt és fekete gyolcskendőt kívánok. TAMÄS PAL:--------------------------------------------------------------------------------------­ AKNAK A VETEMÉNYESBEN 1988. JULIUS 1. 3 ÉLET ÉS ÍgI IRODALOM

Next