Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-07-01 / 27. szám - Tamás Pál: Aknák a veteményesben (3. oldal)
Eldar Gardzsijev azerbajdzsán. Felesége, Lida örmény. Nem túl gyakori családi kombináció. Mindketten fiatal bakui újságírók. A februári, márciusi karabahi hírek, a jereváni tüntetések, a szumgajti pogrom után ők is döntöttek. Ki tudja, mi következik. A lakásban mindenesetre mentőrejtekhelyet építenek ki féléves kisfiúk részére. A történetet mesélő bakui költő, Bahtijar Vagab-Zade hozzáteszi: „Természetem szerint optimista vagyok, de amikor hallottam erről, szívem nehéz fáradtsággal telt meg. Nagyon fájt. Hogyan oszthatjuk szét a szétoszthatatlant, hogyan szabhatjuk szét, ami már régóta összeforrt, ami szétválaszthatatlanná, eggyé vált?... Csak nem kell majd félnie ennek a kisfiúnak, mert ereiben két szomszéd nép vére folyik?”. „ Az utolsó három év nagyívű társadalomátalakítási programjai új hangsúlyokat, új megfogalmazásokat hoztak elő az élet majd minden területén. Mind ez ideig azonban mintha egy kulcselem nagyobbrészt hiányozna: a nemzeti, nemzetiségi, az etnikai. Valahogy háttérbe szorult Alma-Ata, a baltikumi, jakutiai megmozdulások, a tavaly nyári krími tatár akciók vagy a nagyorosz nemzeti gondolkodás némely, nem túlságosan toleráns megnyilvánulásai ellenére — a soknemzetiségű államnak és társadalomnak ez az alapdimenziója. Bizonyos helyi reakciók azért támadtak. A kompromisszumok azonban maguktól nem bukkantak elő. A jó döntésekhez — kényes kérdésekben különösen — sok idő kell. A reformerek és konzervatívok küzdelmébe jelenleg legföljebb kozmetikai akciók fértek-férnek bele. A lapokban, persze, minden ügy után indult azért valamilyen kampány. Ezek két ritualizált eleme meglehetősen állandó. Először az érintett nemzetiségek elitje, közhivatalnokai, értelmisége gyakorolt látványosan önkritikát az „internacionalista nevelés” formalizmusa, alacsony szintje vagy esetleg konkrét hiányosságai miatt. Elmondják, hogy a különböző nemzetiségű szomszédok esténként városukban, országrészükben időtlen idők óta milyen barátian teáznak együtt. S ennek fényében milyen érthetetlen és idegen, ami most történt. Másodszor: akár feszült, akár enyhe az adott pillanatban a Kelet-Nyugat viszony, elhangzanak vádak, szemrehányások a határokon túli „bujtogatókkal” szemben is. Az ügyek mai rendészeti kezelése a brezsnyevi évek ukrán, litván vagy zsidó megmozdulásokkal kapcsolatos brutalitásához képest üdítő innováció. A kérdések talányos sajtótechnikája viszont eléggé elüt a megújuló agitációs doktrína egészétől. Egyébként a legkülönfélébb vegyes ,etnikumú területen tapasztaltam: ha ott a többségnek is kellemetlen (netalán rossz!), és ha személyesen valamilyen ok miatt nem lesz közvetlen tanúja a kisebbség diszkriminációjának, akkor lebecsüli az egész problémakör általános súlyát, sőt színvaksággal annak gond sajátos voltát is megkérdőjelezi. „Nem lehet, hogy ebben a kilátástalan helyzetben, amelyben nekem is annyi bajom van, létezhet, akinek még rosszabb.” Furcsa, mintha itt fordított oldala bukkanna elő a szenvedés monopóliumigényének: ha van, aki adott helyzetben még nála is mélyebbre került, akkor az relativizálja és kisebbíti az ő baját. „Ha valaki mást nálam is jobban üldöztek, akkor már nem sajnálhatom magam mint akinél nagyobb próbatételeknek más nem volt kitéve.” Tehát mindazokat, akik az átlagost meghaladó, „extra” szenvedésszámlákkal jelentkeznek, a többség ignorálja, mert másképp saját túlélési stratégiája kérdőjeleződne meg. Nagyon hasonló, persze, a kisebbségi szenvedések csekkszámlájának működési mechanizmusa is. A „csak” nekem rossz, mert kisebbségi vagyok monopolista része. „Nem lehet, hogy az adott helyzetben, esetleg részben más okok miatt, esetleg másként, esetleg korlátozottabban, de másnak is rossz volt, amikor én nagy bajban voltam.” A beismerés rontaná a kisebbségi túlélési stratégiát. Ez a „Mindannyiunknak egyformán rossz? Vagy van, akinek rosszabb volt?” kérdés nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az orosz nemzetiségű vagy orosz etnikumú többség a legutolsó időkig — talán mindmáig — meglehetősen kelletlen vevő volt a nemzetiségi problematikára. így volt ez — elsősorban a jelen kellemetlenségeinek hálójába gabalyodva — a brezsnyevi „fejlett szocializmus” kasztrált történeti tudatú éveiben. De nincs másként az utolsó húsz hónap „sztálinizmus—antisztálinizmus” vitájában sem. Mert a sztálinizmus szenvedéstérképén valóban nem a nemzetiségi koordináták voltak a meghatározók (bár korántsem olyan elhanyagolhatók, mint ahogyan azt pillanatnyilag hinni szeretnénk), s mert a társadalom most még hosszú ideig a leleplezések, a Megnevezhetetlen kimondásának görcsében-örömében-rémületében él. S egyelőre a közhangulat sem kedvez a különszámlák benyújtásának. Meglehetősen világosan látszott mindez nyáron, a krími tatár megmozdulásokkal kapcsolatos moszkvai „orosz népi reakciókból” is. Talán a kora tavaszi örményazerbajdzsán válság után valami megmozdul most. A politikában a nemzetiségi ügyek legalábbis megoldandó kérdések egyre növekvő listájára kerültek. Szovjet beszélgetőpartnereim moszkvai levelekből, faggatásából, telefonokból mostanában azt hallom ki, hogy a társadalmi tudat, ha lassan is, de talán szintén ebbe az irányba mozdul. Bár — elsősorban a szumgarti pogrom kapcsán — mintha hatna egyfajta önkéntes elfojtás is. Itt, békeidőben, kóbor rémhírek hatása alatt, a többségiek (egy részük) szabályos pogromot rendezve, törve-zúzva-gyilkolva megtámadták a körükben élő kisebbséget. S tették ezt nem hegyi pásztorok, hanem egy vegyi kombinát körül felépült átlagos lakótelepszerű város átlagos lakói. A száznemzetiségű ország számtalan átlagiparvárosának átlaglakótelepén élnek az emberek etnikailag is keverten, s nemritkán különféle más feszültségek által is megosztva. És nem aludhat egy vegyes közösség sem nyugodtan, ha bármilyen szélsőséges, de lehetséges alternatívaként Szumgajt is a képben marad. Mindemellett a szovjet társadalmi többség énképével, azt hiszem, az ilyen erőszakos nemzetiségi konfliktus annyira ellentétes, ahhoz annyira nehezen illeszthető, hogy ha a korábbi képet törés nélkül meg akarja őrizni, ezt a történetet mihamarább el kell felejtenie. A hétköznapokban viszont a nemzetiségi különbségek egyre fontosabb megkülönböztető jegyekké lesznek. S ezt a soknemzetiségű államban a sajátságos nemzetiségi nyilvántartási rendszer is erősíti. Az 1932-ben bevezetett személyi igazolvány ugyanis minden szovjet állampolgár nemzetiségi hovatartozását külön rögzíti. Ez a szovjet személyi okmányok híres-hírhedt „5. pontja”. Az eredeti szabályozás szerint az első igazolványok kiállításánál etnikai hovatartozását mindenki tetszés szerint, szabadon nyilváníthatta ki. 1933— 35 között, amennyire az elérhető forrásokból rekonstruálható, nagyjából így is történt. A nemzetziségváltással járó esetleges névváltoztatás is egyszerűen zajlott. Mindezzel együtt a valóságostól eltérő etnikum jegyzése elhanyagolható mértékű volt. Egyetért a szovjet hatalom első másfél évtizedében a kisebbségeknek — társadalmi hátrányaik felszámolását támogatandó — sok területen kifejezetten kedveztek. Ezekből a csoportokból nem volt érdemes „kiiratkozni”. Másrészt: senki sem tudhatta előre, hogy a sztálini társadalomszervezési sémában „nemzetiség” az emberek életét — a a szó szoros értelmében az iskolai felvételiktől a sírhelyek elosztásáig — befolyásoló fontos indikátor lesz. Később, a személyi okmányokban rögzített, „nemzetiség” megváltoztatása gyakorlatilag lehetetlenné vált, és a gyermekek nemzetiségét természetszerűen a szülőké határozta meg, így ez a szabályozás kemény, jól látható, érezhető határokat teremtett a különböző etnikumok között.A középeurópai olvasót, azt hiszem, itt kell emlékeztetnem arra, hogy a Szovjetuniót alkotó etnikumok többsége a forradalom győzelméig nem esett át a Duna-tájon nagyjából a tizenkilencedik században lezárult nemzettudat-formálási szakaszon. Ott gyakran nemhogy egy tizenötödik vagy tizenhetedik századbeli államférfi etnikai ide vagy oda könyvelése bizonytalan, hanem a mai felnőttnemzedékek nagyszüleié is. Bizonyos esetekben persze világos a nemzettudat, másokban vallási, nyelvi, életmódminták szerinti választóvonalak álltak össze „nemzetiségi” határokká.) s bár szovjet publikációk ismételten hangsúlyozzák, az etnikum nem biológiai, hanem társadalmi meghatározottságú, nem a születés, hanem a társadalmi környezet formálja, ezek a mas években kialakított és harmincáig működtetett kemény adminisztratív elválasztó vonalak mégis csak valamiképpen „kvázibiológiaikká” teszik. Az adminisztratív rendszerhez, s az annak alapját jelentő nemzetiségi kataszterhez majdnem etnikumonként eltérő a viszony. Mindegyik másként ítéli meg az asszimilációt. Minthogy az egész rendszer alapjában véve ötven évvel ezelőtti helyzetet rögzít, a vándormozgás, az esetleges nyelvváltás, iskolázási hatások vagy többségi preferenciák gyakran a személyi okmányokban rögzítettekhez képest lényegesen előrehaladottabb asszimilációhoz vezettek (ami nagyobbrészt eloroszosodást jelent). Tízévenként, persze, a népszámlálások is kérdezik a nemzetiséget. A válaszok ott szóbeli nyilatkozatokra és nem okmányok bemutatására épülnek, ezért nem ritkán eltérnek a hivatalos dokumentumokban foglaltaktól. A legutóbbi népszámlálásnál, 1979-ben a népesség hét százalékának volt más a nemzetisége és más az anyanyelve. A nyelvükben meglehetősen gyorsan asszimilálódó autonóm köztársaságok értelmisége az etnikai katasztert, a több nemzedék életében is alig változó azonosító indikátorokat valamilyen védelemként kezeli. A „szövetségi jogú” tagköztársaságokétól eltérően az „autonóm” köztársaságok nemzetiségi jogosítványai lényegesen szerényebbek. Ráadásul az elmúlt három évtizedben a korábban teljes vertikumban kiépített nemzetiségi iskolarendszer nagyjából az elemi osztályokra zsugorodott össze, anyanyelvi kiadványaik példányszáma gyors ütemben csökkent, önálló könyvkiadókat területi kiadók helyi szerkesztőségi tagozataivá minősítették vissza. A pillanatnyi szelek nem a csuvas vagy a burját nemzettudatot erősítik, de amíg legalább a nemzetiség rögzített, egy kedvezőbb szakaszban talán valamit vissza lehet majd nyerni — vélik sokan. Léteznek a napi társadalompolitikai gyakorlatban kevésbé „attraktív” nemzetiségek is, amelyek ráadásul meglehetősen elasszimilálódtak, s amelyeknél a nemzetiségi kategorizálás nemritkán — akarva akaratlanul — valamilyen ügyekből való kirekesztettséghez is vezet(het). Egy országos vizsgálat szerint az orosz—zsidó vegyesházasságokból születő gyerekek 93 százaléka orosznak deklarálja magát. Mindez persze nemcsak az előrehaladott asszimilációt mutatja, hanem azt is, hogy talán (?) nem minden összefüggésben kényelmes az adott közegben zsidóként élni. A szovjet nemzetiségeknek, közöttük még a legfejlettebb nemzettudattal bíróknak sem volt korábban modern polgári nemzetállamuk — a Baltikum is csak részben kivétel, így aztán a húszas években kialakított köztársaságiterületi határok sokszor vitathatóak (és vitatottak is) voltak. Az eredeti települési viszonyokból is következően nemzetiségi enklávék kerültek közigazgatási értelemben az újonnan definiált „anyaországaikon” kívülre. A köztársaságok határai — egyébként a ma sugallt „minden áron őrizzük meg a status quót” jelszavaktól eltérően — nem kevésszer változtak. 1954-ben a Krím az Orosz Föderációból Ukrajnához kerül, a hatvanas években a gyapotkultúra területének növelésére kazahlakta vidékeket csatolnak Üzbegisztánhoz (majd később vissza). Örményország és Azerbajdzsán között meg már 1927—29 óta folynak a viták. Utoljára tavaly decemberben igazítottak 975 kilométeres határon. A területi csere során az örmények 3243, az azerbajdzsánok 1604 hektárt kaptak... A harmincas-ötvenes évek nagy iparosítási hullámaival egyre nő a keveredés. Az ország korábban elmaradott vidékein születő új üzemekhez gyakran telepíteni kell a munkaerőt is, különösen annak szakképzettebb részét. A tizenkilencedik század végétől egészen a hetvenes évekig a vándorlás alapiránya világos: a központból a szélek felé, vagy másképpen nyugatról és északról, az európai Oroszországból keletre (Szibériába) és délre (Közép-Ázsiába) mutat. Oroszok és „európai kísérőnemzetiségiek” (ukránok, németek, zsidók, esetleg tatárok) települnek az őshonos nemzetiségek mellé. Következésképpen a hetvenes évekig a köztársaságokban nő az oroszok aránya. A mozgás hagyományos iránya ezután is megmarad még egy ideig, bár erre az időszakra az eddig túlnépesedett területek (Közép-Oroszország, Ukrajna északi és keleti fele) kiürülnek. Ugyanakkor, a magas születésszám következményeként a hatvanas évekre délen — Közép-Ázsiában és a Kaukázusban — munkaerőfelesleg keletkezik. Megindul az elvándorlás, de először és elsősorban nem a helyi „őslakosság” mozdul, hanem az oda korábban (esetleg már nemzedékekkel előbb) betelepülők. Azután a helyiek is meglendülnek, és falvaikat elhagyva köztársaságuk ez idáig esetleg más nemzetiségi többségű városaiba áramlanak. A szemünk előtt válik a kirgiz főváros, Frunze egyre „kirgizebbé”. Bakuban egyre erősödik az azerbajdzsán, Tbilisziben a grúz többség. Mindkét kaukázusi nagyvárosban még ma is több százezer örmény él. A „nemzetiségi problémát” itt elsősorban ők jelentik, s nem az oroszok. S persze, a köztársasági „etnikai izomgyakorlatokkal” szemben az örmények védtelenebbek az oroszoknál, bizonyos értelemben. (A glasznoszty egy korábbi szakaszában, ennek a történetnek tbiliszi változatáról L. Cselidze a a Literaturnaja Grúzia 86-os tavaszi számaiban egy kisregényt publikált. A kézzelfogható eredmény — akkor és ott — nagy botrány és a főszerkesztő leváltása volt.) Etnikailag egyre egységesebbé válik Közép-Ázsia. Továbbra is hiányzik azonban a munkaerő az erőteljesen iparosodott, stagnáló népességű Baltikumban. Sok szó esik a hatékony gazdálkodásról és egy új típusú iparpolitikáról, amely az előző évtizedek hasonló tendenciái miatt a „nemzetiségi ökológiájukban” megroppant balti területeken megtakaríthatná a külső munkaerőimportot. Észtországban és Lettországban a lakosságnak már majdnem a felét nem a helyi nemzetiségek alkotják. És a betelepülés tovább tart — ha nem is a háború utáni évtizedek ütemében. Nyelvvesztéssel is járt ez a mozgás, meg az orosz iskolázás nagymértékű előretörése. Leginkább a két szláv nemzetnél, az ukránoknál és a beloruszoknál. A legutóbbi adatok szerint már minden negyedik belorusz és minden hatodik ukrán vallotta magát orosz anyanyelvűnek. Az etnikai közeledés legintenzívebb formája a vegyes házasság. Ma már minden hatodik-hetedik szovjet család vegyes etnikumú. A vegyes házasságkötések fénykora a hatvanas évekre esik. Számuk ebben az időszakban igen gyorsan nő, a következő évtizedben valamelyest megtorpan, majd pedig gyarapodásuk leáll. Gondolom, ennek vannak demográfiai, népességmegoszlási okai (például Közép-Ázsiában sok a helyi, s kevés az orosz és más nemzetiségű gyerek), így azután a homogén ázsiai párok találkozásának a valószínűsége is nagyobb, mint a korábbi, kiegyenlítettebb nemzetiségi megoszlású években. És sokatmondó jelzője a vegyes házasulási kedv az általános nemzetiségi közérzetnek is. A vegyes házasságok száma eltérő kulturális mintákat, hagyományokat követő népek között mindig is meglehetősen alacsony volt. Az ilyen családok formálásában az értelmiség a nemzeti tudat konkrét állapotától függően vagy úttörő, vagy sereghajtó. Erősödő nemzeti mozgalmakból, nemzetiségi probléma intenzív áta éléséből (mondjuk, a grúz Tbilisziben, vagy az észt Tallinnban) következően az értelmiség a társadalom többi részénél visszafogottabban lép vegyesházasságokba. A különböző nemzetiségi értelmiségi csoportok természetesen a munkahelyeken és a közéletben is érintkeznek. De az értelmiség a nemzeti gondolat és a kulturális autonómia letéteményeseként — mondjuk a munkássághoz képest — sokkal nehezebben vállalkozik intenzív kapcsolatokra más nemzetiséggel. Kevéssé kiélezett helyzetekben például az oroszok és tatárok lakta Kazanyban az értelmiség szerepfelfogásában a felvilágosító az erősebb: a vegyesházasság az etnikai előítéletek lebomlását szimbolizálja. S ebben (is) az értelmiség előrébb akar tartani a társadalom többi részéhez képest. A nemzetiségi kérdés felértékelődésében két eltérő ideológiát látok előbukkanni. Létezik még a hagyományos etnocentrizmus. Konzervatív zárt értékvilág, „mi” és az „ők” osztályainak szigorú elkülönítése. Más nemzetiségű alig kerül az emberek szeme elé. És előbukkant egyfajta újnacionalizmus is. Ez az új középosztály kényelmét szolgálja. Eszköz versenyhelyzetben. Többnyire a gyengébb fél használja a konkurens csoportokkal szemben a társadalmi és politikai privilégiumokért folyó küzdelemben. Minden jel szerint a jövőben nem egyre kevesebb, hanem egyre több ilyen konfliktus kerül a nyilvánosság elé. És a feszült belpolitikai helyzetben — valamelyest ez is látható már — a konzervatívok a reformerők nyakába akarják majd varrni ezeket. Már most, a kaukázusi szembenállás idején is megfogalmazódtak vádak: régebben, amikor „nyugalom” volt, ilyen konfrontációra aligha kerülhetett volna sor. Nyilvánvaló, hogy a most előbukkanó ügyek épp a „nyugalom” évtizedeiben gennyesedtek el. A reformerők egyelőre a kaukázusi belpolitikai próbatétel ellenére is megőrizték mozgásterüket. (Emlékezzünk csak ötvenhatra! Akkor a magyar és a lengyelországi fordulat Hruscsovnak és a reformereknek legalább egy évébe került, hogy a belső konzervatív pártellenzéknek bebizonyítsa: a varsói és a budapesti október ellenére is kézben vannak a külső és belső befolyási övezetek, s a kezdődő desztalinizáció nem veszélyezteti az ország alapvető stratégiai érdekeit.) Megoldások aligha születnek itt majd egy csapásra. Esetenként nemzetiségi szembenállás más jellegű társadalmi feszültségek megjelenítője lesz. A különböző érvek és szempontok bonyolultan kitámasztott rendszerében sokszor nehéz lesz csak az egyik félnek „igazságot” szolgáltatni. Túl sok az aláaknázott terület, és némelyik robbanószerkezetet már a könnyű szellő is működésbe hozhatja. A kaukázusi hagyományok szerint az egymásnak feszülő férfiak közé dobott női kendőnek el kell választania a feleket. Ha önuralmukat egyébként el is vesztették volna, a kendőn akkor sem léphetnek át. Az összecsapás elmarad. Vagad-Zade, az azerbajdzsán költő tud egy friss esetről. Februárban Agdamban, Karabah határán történt, örmények és muzulmán fiatalok csapata készült a leszámolásra. A két tábor már csak néhány méterre volt egymástól, amikor előbukkant egy idősebb asszony. Hogy jobban lássák, egy ott álló teherautó lépcsőjére kapaszkodott. Letépte fejéről kendőt (a falusi asszonyok a hegyekben hosszú fekete gyolcsot hordanak), és a tömeg közé hajította. S megtörtént a csoda. Az odadobott gyolcskendőt senki sem lépte át. Azt az asszony Huraman Abbaszovának hívták. Huramanhamem életet, talán életeket mentett. A nemzetiségi ügyek kezelőinek sok bátor asszonyt és fekete gyolcskendőt kívánok. TAMÄS PAL:-------------------------------------------------------------------------------------- AKNAK A VETEMÉNYESBEN 1988. JULIUS 1. 3 ÉLET ÉS ÍgI IRODALOM